iniesta 17
Utolsó karc
MERÍTÉS-DÍJ BOOK TAG by @Merítés_díj
Én aztán végképp nem szoktam ilyesmiben részt venni, sőt, a tartalomgyártó formában egyáltalán nem is hiszek, de az alulról, olvasók felől épített és építkező Merítés-díj igazán megsüvegelendő évfordulójának alkalmából (https://moly.hu/karcok/2074722), @balagesh kapacitálására szívesen teszek egy egyszeri kivételt.
– – –
M – Magyar szerző: Kedvenc kortárs magyar szerződ az elmúlt 10 évben publikáló írók között.
Nincs ilyen. Legalábbis a felvetésre pontos választ adóan nincs. Általában, a további kérdésekre is érvényes módon: az irodalom – számomra – nem holmi csapatsport, hogy az olvasónak (fotelben ülve, sörrel a kézben) kedvencei legyenek. Egyébként is, hogy klasszikussal éljek: „I go by books, not by authors.” spoiler
No persze, ez utóbbit továbbvinni sem olyan nehéz: minél több jelentős művet ír, a művein átívelően minél jobban megformált, felépített, és adott irodalmi-esztétikai minőségben (meg)tartott az életműve (értve: műveinek sora), annál jelentősebb egy adott szerző. Ha úgy tetszik, mint alkotót, én annál többre tartom, „par ses oeuvres”. Ez volna egyetlen metrikám. (Szigorúan kerülve tehát az olyan viszonyulásokat, hogy szeretem vagy kedvenc – ezek, szerintem, nagyon más viszonyokra vonatkozó nyelvi kifejezések.) Ezen metrika alapján a magyar irodalom jelen pillanatban legjelentősebb alkotója Nádas Péter. Tíz évvel ezelőtt is ő volt. A két időpont közötti tíz év minden időpillanatában is. Mondjuk, hogy ez az elsődleges válaszom. De…
…bővítmény:
Egy. Jelentőség és felismertség implikálja-e egymást? Nem. Leggyakrabban nem. Ami azt is jelenti: nagyon ritkán, kivételes alkalmakkor igen. Adott alkotó irodalmi jelentőségét nem az adja, hogy kapott-e Nobel- vagy Booker-díjat, hogy szemlézte-e a New York Times – igazság szerint napjainkban ezek mind ellenindikátorok. Ha ott igen – akkor inkább nem. Amikor tehát olyan alkotó kerül a rivaldafénybe, aki valóban arra érdemes irodalmilag, azt olvasóként mindig örömteli végigkövetni. Ebben az értelemben – elsősorban az angolszász nyelvterületeken történő diadalmenetének hála spoiler – az elmúlt évtized legjelentősebb prózaírója Krasznahorkai László. (Abban az értelemben tehát, hogy mi lesz felismerve kívülről abból, ami a magyar irodalom.) Én ennek szívből örülök. Még úgy is, hogy pont az elmúlt bő évtizedben az életmű egyébként kínosan hígul és kiüresedőben van. Szeretek úgy tekinteni minderre, hogy a díjesőt pont ugyanúgy nem ez utóbbiakra osztják, mint ahogy 25-30 éve a jelentős művekre nem osztották.
Kettő. Létezhet-e olyan, hogy egy adott alkotó nem feltétlenül bír nagyobb irodalmi jelentőséggel, vagy az általa művelt irodalom valamilyen oknál fogva partikuláris, az olvasó – látva és tudva is műveinek viszonylagosságát – mégis szívesen visszatér hozzá, mint alkotóhoz? Igen, ilyen van. Az én olvasói szemszögemből két kortárs példát is tudok mondani: Márton Lászlót és Sándor Ivánt. Egyikőjük írásművészete sem egetrengető – de mindkettőjük írásművészete meglepően önazonos, akár még a nagyobb irányváltásaikban is (pl. Mártonnal az Üvegezésen innen és túl). Mindkettőjüknek kimunkált, egyedi, felismerhető prózai észjárása van – még ha ez viszonylag nagy, akár ügyetlenül nagy terjedelmet is fut be adott műben (pl. Sándor a Vanderbilt-jachton). Egyikőjüknek sincs túlságosan jelentős műve. Egyáltalán, egyikőjüknek sincs túlságosan sok tisztán jó könyve. Esetükben a jó könyvek inkább kivételes kifutások. Cserébe viszont elvétve sem írnak egy bizonyos szint alá – arcpirítóan gyenge könyvükkel sem találkoztam még. És ami a legfontosabb: minden prózaművükben (igen, még a leggyengébbekben is) van valami rész-megírtság, ami rendszeres olvasói figyelmet érdemel.
E – Első könyv: Egy szerző, akinek első könyvét a Merítés-széppróza listájáról ismerted meg.
Kicsit csalok, mert csalnom muszáj. Én mindössze két évadban, a kezdetekkor voltam a díj zsűrijének tagja. Ezalatt az idő alatt voltak alkotói első könyvek, illetve olyan könyvek is a kezemben, amelyeknek az alkotójától elsőként a listáról, a lista miatt olvastam – nem világos, a kettőből melyik is a kérdés, de nem is sokat számít. A szóban forgó könyveket ugyanis nem érdemes elolvasni, úgyhogy nem is fogom ideírni a címüket. Helyette Visky András Kitelepítését mondom, a közelmúltból. Visky-nek ez természetesen nem az első könyve, de ilyen lélegzetvételű szépprózai művet még nem írt. Nekem sem az első könyvem, amit tőle olvastam, korábban megvolt már a Vigilia sorozatában kijött esszékötete (https://moly.hu/konyvek/visky-andras-a-kulonbozoseg-videken), láttam két színdarabját, olvastam egyéb szemelvényeit – de ezek egyike sem szigorúan epikai műnemű. A Kitelepítést nem is közvetlenül a listáról ismertem meg: megjelenésekor több helyről szembejött, nagyjából egyidőben, nem tudnám szétszálazni pontosan hogyan is, és ezek egyike volt a Merítés-széppróza listája, amit ugyanakkor – megvallom bűnöm – nem szoktam böngészgetni. Ellenben viszonylagos minőségi megerősítést jelentett, amikor láttam @Csabi értékelését (aki, ugye, a lista egyfajta kapuőre is). Ezt követően pedig – all impact considered – előre vettem az olvasást. Egyszóval, finomhangolva: az első, egyértelműen epikai mű az alkotótól, amit a Merítés-listától nem egészen függetlenül olvastam. És láss csodát: ajánlani is tudom. Jóra vezet tehát az a kis csalás.
R – Rövid próza: Kedvenc novellásköteted az elmúlt 10 évből.
Érdekes, én @balagesh-sel ellentétben válságosan gyérnek, hogy ne mondjam tragikusnak látom a magyar irodalmi felhozatalt – és immár nemcsak az elmúlt évtized távlatában. Az elmúlt évtized legjobb rövidprózakötetének járó személyes dicséretemet (avagy: a nagy semmit) már kiosztottam itt (visszafelé számolva még mindig az elmúlt 10 évbe esik): https://moly.hu/karcok/1574904. Az elmúlt évtized legjobb rövidpróza-írója – bár nem ez a kérdés – talán Szvoren Edina. Csak neki meg – amint ezt is leírtam már – nincsenek kötetei. Illetve az is igaz, hogy tulajdonképpen egyszemélyes maga a mezőny is, annak az élén lenni meg nem annyira nehéz.
Í – Ígéretes: Egy könyv a Merítés-díj széppróza rövidlistásai közül, amit még nem olvastál, de érdekel.
Az évtized könyvénél egyszer már leltárba szedtem az elmaradásaimat – ez mutat(tott) átfedést a Merítés-díj rövidlistás könyveivel. Van, amit azóta már pótoltam (pl. https://moly.hu/ertekelesek/4356352), úgyhogy ez a kategória (ti. még nem olvastam és érdekel) jelenleg tulajdonképpen egykötetes: Gyurkovics Tamás Mengele bőröndje című könyvére (ld. 2018-as lista) valamikor még sort fogok keríteni.
T – Terep: A legemlékezetesebb regénybeli helyszín az elmúlt 10 év szépprózájából.
Nem rémlik jelentősebb térregény az elmúlt tíz évből, sem olyan, ahol a megteremtett helyszín elsődleges esztétizáló szereppel bírna. A magyar irodalom legtetején a tér egyébként is nagyon gyakran allegorikus – vagy absztrakt. Mondjuk a Világló részletekben felidézve újraalkotott 40-50-es évek Budapestje önmagában is remek és emlékezetes, de pont ennek a mozzanatában – bár, ahogy korábban is írtam, Nádas összességében elírja a memoár-hagyományt a fikciós elbizonytalanítás szükségszerű igazsága felé – nem látok semmi epikai huncutságot, ha úgy tetszik, regényeset.
É – Évek: Kedvenc, a történelmi múltban játszódó magyar regényed az elmúlt 10 évből.
Ez mondjuk igen egyszerű. Az egyetlen vonatkozó remekmű: https://moly.hu/konyvek/zavada-pal-termeszetes-feny.
S – Siker: Kedvenc könyved, amit szívesen láttál volna/látnál a TOP 10-ben.
Ismétlődő cím lesz: az elmúlt tíz év legjobb rövidprózakötete ugyanis anno nem került fel a 2016-os szűkített listára. Ezt akkor is, ma is, elfogadhatatlan hibának tartottam. A kóros olvasni nemtudás tünetetének, tipikus döntnöki vakságnak, amely részint – hadd ne szépítsem – a döntnöki körünk képességbeli hiányából eredt. Ezt elk.rtuk: nem kicsit, nagyon. Így többes számban szerencsés csak mondanom, mert bár anno én pont jószolgálati nagykövete voltam a könyvnek, mégsem sikerült elérnem a kollektív fel- és elismerését – és ez még akkor is áll, ha egyesekkel szemben ez lehetetlen feladatnak is tűnt (lásd még: egy raklap könyvtől az ember még lehet raklap). Szóval a mulasztás is, a felelősség is közös.
D – Dáma: Kedvenc kortárs női szerződ az elmúlt 10 évben publikáló írók között.
Nincs – lásd még az M-nél. Az irodalmi jelentőséget tekintve pedig hadd értsem szándékosan félre az enyhén aluldeterminált kérdést (ti. amely nem szorítkozik explicite a magyar irodalomra, holott nyilván szándékában állna), így őszintébb is a válasz: Fleur Jaeggy.
Í – Ízek: Legfinomabb falatok, legnagyobb evések az elmúlt 10 év szépprózájából.
A tér hiányához hasonlóan nem rémlik jelentős vagy akárcsak hangsúlyos szereppel bíró ábrázolás. Hozzátenném: ez egyáltalán nem is feladata az irodalomnak. Élhet persze ezzel, mint esztétizáló eszközzel – de vagy él vele, vagy nem, ez önmagában nem jelent semmit sem. Mindezt legfeljebb csak abban a retardált merkantilista értékesítési logikában látják máshogy, ahol ma már a korábban legnívósabbnak számító kiadók (pl. Jelenkor, khm) is elvethetetlen szükségét érzik annak, hogy minden új könyvmegjelenést valamilyen szánalmas stock fotó kompozíciójában rendre egy croissant vagy egy latte macchiato mellett az asztalon elrendezve mutassanak meg az ezt zabáló nagyközönségnek. Mintha az olvasáshoz egyfolytában kávét kellene inni. A kettő magyarul, a zsáner történetének hiányában, valójában nem összeér, hanem elválik (tudom, tudom – de hadd ne méltassam még csak lenéző mosolyra sem a Cserna-Szabó, Dragomán, micikefőzésolvas vonalat). Van irodalom, meg van gasztroirodalom – 1+1 = 2. Maga a minőségi magyar gasztroirodalom úgy en bloc nem is igazán létezett meglepően sokáig, legalábbis a szó kiművelt értelmében (ahogy franciául, spanyolul vagy olaszul) biztosan nem. Ez utóbbiban van pozitív elmozdulás az elmúlt évtizedekben, mondjuk Váncsa István vagy Saly Noémi írott megnyilvánulásai megfelelő kultúrtörténeti tudást tükröznek, és kellően szórakoztatóak is a kisléptékben. Csak persze ez ettől még nem irodalom. Meg hát kötetet (nagylépték szerinti összeszedettség) még tőlük sem igazán tudnék mondani – persze a gasztroirodalom sajátja, hogy ott ez nem is feltétlenül kell.
J – Jellem: A legemlékezetesebb regénybeli karakter az elmúlt 10 év szépprózájából.
A legemlékezetesebb (és leginkább megrázó) az a jellem, amely a Hasnyálmirigynaplóban örökké írja a mondatot.
+1 Jelölj meg legalább három embert, akikről tudod, hogy szeretik a magyar irodalmat!
Hogy ne legyen túl belterjes a felkérés, ezt inkább elkerülném – helyette, tag-elésre invitálok bárkit, aki legalább három fenti válaszommal nem ért egyet, és ezen ellenvéleményének hangot is tud adni. Szívesen elolvasnám.