inferior  1105




Utolsó karc

inferior >!

Családi kör: asszonyok, költészet nélkül.

Arany János „Családi kör” című, széles körben ismert verse 1851-ben keletkezett. Ezt az időszakot is magában foglalja Sz. Morvay Judit néprajzkutató mátraalji palócok körében végzett munkája, amely a 19. század második felében élt nagycsaládos jobbágyasszonyok mindennapi életét igyekezett rekonstruálni szóbeli interjúk alapján. A kutatás eredményei az „Asszonyok a nagycsaládban” című, első ízben 1956-ban kiadott monográfiában jelentek meg. Az Arany versében ábrázolt jobbágycsalád esti tevékenységének bensőséges, idilli képe rendkívül éles ellentétben áll az 1950-es évek elején visszaemlékező idős palóc asszonyok elbeszéléseiből körvonalazódó korabeli életviszonyokkal, emberi kapcsolat- és magatartásformákkal.
Az alábbiakban a költemény egyes szakaszait állítom párhuzamba Morvay Judit könyvének odaillő részleteivel. A szövegrészek „szembesítése” megdöbbentő, elgondolkoztató (a vers könyvrészletekkel ellenpontozott sorait kapcsos zárójelek közé tettem; az idézetek oldalszámai az 1956-os első kiadásra vonatkoznak).
Vajon miért vetette Arany papírra ezt az idealizált képet? A jobbágyok körében ilyesfajta családi harmóniát tapasztalt volna Nagyszalontán és környékén? A könyv alapján ez meglehetősen valószínűtlen.
Mindenesetre a magyar irodalom tantervében generációk óta szereplő, nagy népszerűségnek örvendő, közismert vers tárgyalása kiváló alkalmat nyújtana a pedagógusok számára, hogy néhány mondatban vázolva felhívják diákjaik figyelmét a néhai jobbágyvilág gyötrelmes viszonyai között életüket csendes heroizmussal végigküszködő asszonyainak sorsára.

Arany János: Családi kör

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is – bogarászni restel –
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
[Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;]

Hiába volt sok tehén, sok tej a háznál, azt sem kaphatott a gyerek kedvére. “…még a tejet is sajnálták a gyerekektől. Kiöntötték a tejet a disznónak, hogy az hízzon. Csak az öblítést adták a gyereknek. Mondtam anyósomnak: Ha anyámasszonynak adnám az öblítést, hogy esne az?” (105. oldal)

[Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.]

A kisgyermeknek még az anyja is ritkán örült. “Mikor kétéves házas lettem, meglett az első gyerekem. Nem örültem én a gyereknek, mert nagyon sok bajom volt vele.A kicsivel szenvedett talán legtöbbet az anyja. “Egyéves korig a kisgyerek a kamrában volt, a férfiak nem tűrték a sírását. Ki kellett vinni a kamrába, ott fagyoskodtak vele.” Egyik-másik gyerek éjszakákon át bőgött. Az egész napi munkában elfáradt többi menyecske pedig aludni szeretett volna. Így aztán az anyát szidták. “Szoptasd meg, ne ríkasd!” “Ringasd már, te” “Vidd ki, dobd a kútba, dobd a patakba!” (199. oldal)

A karon ülő, tipegő kicsike is sok bajt, gondot okozott még az anyának. Evésnél nem állhatott vele az asztalhoz, s a többi gyermek közé sem ültethette, mert ott éhen maradt volna. Külön etette egy kis széken ülve, s mire végzett az etetéssel, a közös nagytálban már nemigen maradt étel a számára.

A piszokban hentergő gyerekek mosdatása, ruháinak, pilinkáinak állandó mosása, ruházásuk gondja még inkább megkeserítette az asszonyi életet, s eltompított minden anyai szeretetet…
Kicsinyeik halála nemigen verte le az anyákat, nem búsult miattuk a család sem. Különben is megszokták. “Megszokták, hogy a gyerekek rendre születnek és rendre pusztulnak.” “Régen örültek, ha meghalt a gyerek, mert arra még nem volt számítás a gazdaságban.” Az anyának is csak a gondja csökkent ilyenkor. “Régen nem szerették úgy a gyereket. Sok volt, örültek, ha meghalt, maradt még elég. A szomszédunkban is volt egy asszony. Megfulladt a héthónapos lyánya, mert a fejel vége belement a szájába. Hazajött a gyűjtésből, csak szólt neki a komraajtóban: Szép lyányom! Szép lyányom! De a gyerek nem emelte a fejét. Az anya meg örült, neki kevesebb a baj. De azért éppen úgy elsiratták, mint a többit.” Egy öregasszony maga mesélte, hogy mikor odalett a hatodik szülötte, másnap fehér kendőt kötött örömében. “Örült az asszony, ha meghalt a gyereke. Lett másik!” (201-202. oldal)

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb… a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,… s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.

[A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.]

Ha a kisgyerek kenyeret kért, s nem volt elég a háznál, könnyen elküldték: “menjetek odébb, hogy a kutya egyen meg, az embereknek kell! Menjetek játszani, majd elfelejtitek, hogy éhen vagytok”. Ha reggel éhesen ébredt a gyerek, hiába kért, nem kapott mindjárt enni. “Hallgass, nem kelt még fel a kenyér! Majd ha esznek az emberek, meg imádkoztok, akkor majd!”. (105. oldal)

Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.
Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög… vagy ha nem, hát… kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
[De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;]

A nagyobb gyerkőcök civódásáért is az anyát szidták a felnőttek. “Valamelyik mindig ütte a másikat, sírtak. Evés közben is civódtak, mindegyik maga akarta a tálat.“ Telente, mikor a fagyoskodó gyerekek ellepték a kemencét, a férfiak haragudtak, hogy nem maradt hely nekik. Ilyenkor is az anyára förmedtek, azt piszkolták meg, hogy miért nem tartja rendben a kölykeit, – akárcsak esti lefekvés után, amikor rendetlenkedtek fekvőhelyükön, ráncigálták egymásról a dunyhát, vagy egymást rúgdosták alatta. (201. oldal)

Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
[Nyájas szavu nője mosolyra deríti.]

Mindenben a férfi volt az első. Ő parancsol, az asszony kötelessége az engedelmeskedés. A férfi vett először a tálból, ő ment elöl az utcán, azt tehette, amit akart, pihenhetett, mulathatott: ura volt önmagának. Viszont “a menyecskének mindenki ura”, elsősorban természetesen a férje. Az asszonynak kötelessége volt félni az urát. “Félni kellett az embereket”, mert az ember tulajdona az “asszonyi állat”. Így mondják ezt ma is a bodonyi öreg emberek. Az asszony nem élettárs volt, inkább csak cseléd, gondjait nem osztotta meg, gondolatait nem közölte vele a férje. Ha valamit nem jól cselekedett, ütéssel igazította a helyes útra. Ez a bánásmód nem volt szégyen, nem volt rendellenes, az asszony is így tudta. Mikor az egyik öreg embert megkérdeztük, hogy megverte-e a feleségét, mosolyogva mutatott a mellette ülő szülére. “Én ezt az asszonyt sokat megvertem, e! Az asszonyt is kell idomítani, mert a szája jár. Az ember is van néha majdnem olyan bűnös, mint az asszony. A vén bűnös asszonyoknak nem árt, ha néha megverik őket”. (51. oldal)

E sorok írója az asszonyokkal való bánásmódról akkor kapott először ízelítőt, amikor egy nyolcvanhat éves öregembert régi szabású vászoningében lefényképezett. A fényképezés után az öreg levetette az inget, s a még ma is kardos és veszekedős hírben álló felesége lába elé dobta: “Ne asszony!”. Természetes mozdulata, felesége szótlan ingfelvevése, s a körülöttünk állók közömbös arckifejezése meggyőzött arról, hogy itt semmi sértő, semmi rendkívüli dolog nem történt. Csak kérdésünkre mondta az öregasszony mentegetőző mosollyal: “Látja, így fizet ő ki engem.” A körülállók meg nevetve bizonygatták, hogy így bántak a régiek az asszonyokkal. (184. oldal)

[Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”]

A felnőttek az asztalról ették meg ebédjüket, vacsorájukat. Az asztal köré csak a férfiak ültek le. Kisebb családban elfértek a lócán is – az asszonyok pedig velük szemben állva kanalaztak. De ahol sokan voltak, hosszúszéket (rövidebb lócát) állítottak az asztal esetleg három oldalára is, úgy ülték körül. Ilyenkor az asszonyok a férfiak háta mögé állva nyújtogatták kanalukat a középen párolgó közös tálba. (92. oldal)

A menyecske – ha csak tehette – az ura mögé állt. “Ott álltak a menyecskék hátul, mindegyik az ura megett. Oldalt fordultak, mert másképpen nem fértek volna el.” Mikor a menyecske merített a tálból, tenyerét vagy darab kenyerét a kanala alá tartotta, hogy az asztalt meg az ülő férfiakat le ne csepegtesse. Az ételt a kanállal a szájához emelve kifelé fordult kissé, hogy akkor meg a mellette álló másik menyecskére ne öntse a levest. Evés közben az asszonyok a szájuk elé tartották a kezüket. (92-93. oldal)

Nem sokat törődtek a férfiak az asszonnyal, hogy beteg-e, éhes-e? “Eszibe sem jutott (az uramnak), éhen vagyok-e. Ő ett, oszt jól van. Még ő is megcsúfolt a többi emberrel együtt.” (185. oldal)

Az aszályos vagy elemi csapásokkal sújtott esztendőkben a rossz termés miatt még szűkösebben volt az élelem. … De a férfiak ilyenkor is megkövetelték az ételből a nagyobb részt. Azt a keveset is, ami az asszonyoknak jutott volna, igyekeztek megkaparintani maguknak. “Az emberek úgy sajnálták tőlünk az ételt, hogy ráhugyoztak a főtt krumplira, hogy mi ne együk meg.” (Ez az eset az egyik falu leggazdagabb családjánál, a bírónál történt meg.) Egy másik emlékezés szerint: “este, mikor főztük a krumplit, az emberek belevizeltek, hogy az asszony meg ne egye… még azt is sajnálták. Mikor éjfélkor lefeküdtünk, már majd éhen haltunk. Örültünk, hogy lefekhetünk…” (108. oldal)

[Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek,
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.]

A gyermek sohasem evett volna szalonnát, ha csak valamelyik nagyanyja nem dugott volna neki, vagy anyja nem osztotta volna meg vele néha a saját szalonnarészét. Valóban, a menyecske nem sokkal többért dolgozott férje családjában, “mint azért a csepp ennivalóért”, amit naponta elfogyasztott.

A férfiak viszont “bátran ettek”. Tehették, hiszen nekik járt először az ételből. Amíg ők hozzá nem láttak, nem nyúlhatott az ételhez sem asszony, sem gyermek. Nekik járt a hús kövérje, a baromfi húsos része. Csak az maradt az asszonyoknak meg a gyerekeknek, amit meghagytak. (105. oldal)

Kapcsolódó könyvek: Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban

Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban
2 hozzászólás