Ilías 0
Kedvenc könyvek 51
Utolsó karc
Ami egy szépirodalmi műben erény, az egy tudományosban, különösen egy laikusoknak szóló ismeretterjesztőben hátrány. Ebben pedig bűn. Olvashatunk olyan mondatokat, mint (a természetesen török) „történészek a mai napig vitatkoznak azon, hogy a gyújtogatások”, továbbá „ a maga után pusztítást hagyó görög hadsereg”, amelyek nem fejezik ki a tényeket, elhallgatva a lényeget. Olvastam már GENOCÍDIUMRÓL, holocaustról, de hogy egy népírtást „gyújtogatásnak” nevezzenek az példátlan. A KÉTMILLIÓ (1.500 000 örmény, 350 000 görög, ~150 000 asszír) áldozatról egy árva szót nem találunk, a szerző nem találta említésre méltónak. Pedig a 'modern' török köztársaság tervezői szervezték meg saját állampolgáraik ellen. „Ez most kiváltképp időszerű: Ankara az Európai Unió kapujában várakozik. A Kelet és Nyugat hídján őrt álló, egyszerre európai és ázsiai ország fontosságát még inkább kidomborítja, hogy tevőleges szerepet vállal a terrorizmus elleni nemzetközi küzdelemben”-ajánlják szíves figyelmünkbe. Jobb azonban ha a magát európainak való olvasó elgondolkozik azon, hogy a fenti esemény az egyetlen olyan vallási alapon álló népirtás, ami kimondottan keresztények ellen irányult. Egy olyan országnak ,amely nem tart értéknek olyan alapvető elveket, mint a tolerancia nincs helye a kontinensen, ahol különben sem hagyott mást, mint az elnyomás, és a kizsákmányolás emlékét, hiszen a Török Köztársaság jogelödje gyarmatként kezelte meghódított európai területeit. Összefoglalva a könyvből nem derül ki más, mint a szerző turkomániája, ami lehetne magánügy, ha nem lenne ott az a több millió áldozat, amiért a Török Köztársaság a mai napig nem fizetett kártérítést, és ami ennél is fontosabb, a mai napig tagadja bűnösségét.
Kapcsolódó könyvek: Flesch István: A Török Köztársaság története