Szergej Jeszenyin: Oroszország
S megint dalolnak a dobogó kerekek,
a völgyek futnak, elröpül a rengeteg,
a templomok arannyal hintenek meg
s a ferde sírkövek utánam integetnek.
S megint beteg vagyok, elönt a forró szenvedés,
mert illatozva jön felém a zabvetés,
a tornyokon a mész ragyogó fehére reszket,
és mint a gyermek, úgy vetek keresztet.
Jaj, Oroszország, földi-eper illatod van!
Kicsordulsz kék színekkel minden távolokban,
s én boldogan és szomorún szerettem
szomorú arcod a tavakban és a tengerekben.
Akartad, hogy sokat szenvedjek érted,
fölbuktam és a kínt fejemre mérted,
szeretni foglak mégis mindhalálig
és hiszek neked szívem szakadtáig.
A láncodat letépni nem tudom, benőtt a csontomig,
de mint a csendülő fohász, úgy csönget és panaszkodik,
s az álmod is, ha lehetne, levetném,
de kiborult a puszták végtelenjén.
