Gergő sztori VII.
Íme az „ős-szinopszis” harmadik része:
„Egyéb szereplők:
Mivel a történet a való-, és az álomvilágban egyszerre zajlik, számos érdekes figura megjelenhet benne. Ezek közül csupán néhány ötletet sorolok fel –
– Nyeklik, az elfuserált álomszereplő, akit évszázadokkal korábban, egy kiadós, zsíros vacsora után álmodott meg valaki, s engedte, hogy elszabaduljon. Nyeklik azóta álomról álomra kóborol, és meglehetősen nagy grimbuszokat hajt végre. Kizárólag önmagával törődik, mogorva, és senki másra nincs tekintettel. Mikor bekerül a gyerekek álmába, elkergethetetlenül ott is marad, a legrosszabb pillanatokban jelenik meg, s végül sikerül átszöknie a való világba: a bérház pincéjében rejtőzve szintén ezer bajt okoz.
– segítő szellemek: mikor a gyerekek sámán énje felébred, természetesen hozzájuk is csatlakozik egy-egy totemállat. Emeséé egy csodás, fehér szőrű, beszélő kanca, mely engedelmesen szállítja gazdáját a szellemvilágban. Attiláé viszont egy közönségesnek látszó, szószátyár üregi nyúl, amitől a fiú először egyáltalán nincs feldobva – később persze kiderül, hogy a nyúl választása tökéletes volt.
– barátnő: Boglárka barátnője, aki folyton ostoba tanácsokkal árasztja el őket, mikor a gyerekek „gyanúsan” kezdenek el viselkedni
– pszichológus: a barátnő tanácsára viszik a gyerekeket hozzá, de a szakember természetesen tökéletesen mellé fog a lényegnek, ami kiváló humor forrás
– tanítók, segítők és akadályozók: a gyerekek álomvilágban végbemenő fejlődését kísérik végig, oktatják, vagy éppen akadályozzák őket. Sőt, éppen azok segítenek a legtöbbet, akik látszólag akadályokat emelnek. Előfordul köztük állat, kis-sámán, eltévedt álomkutató tudós, közönséges álmodozó, tibeti szerzetes, stb.
A történet lényeges szálai:
A történet Emese és Attila való-, és álomvilágban végbemenő fejlődését mutatja be, számos kaland során, miközben a gyerekek megismerik az ősi kultúrák különböző sámán hitét, és maguk is táltossá válnak. Sorra megtalálják a széthullott Sámán Világháló tagjait, és segítenek nekik rendbe hozni az életüket, álmaikon keresztül. A tájak, ahol álmaikban megjelennek, mind az aktuális sámán valós életkörülményeire hasonlítanak. Így tehát a gyerekek megfordulnak álmukban az öt kontinensen, járnak a tundrák végtelenében, ősdzsungelben rejtőző azték templomban, Afrika szavannáin, Európai nagyváros jelenében, az Északi Sark jégmezőinek igluiban, Ausztrália kies mocsaraiban, Tibet hegyei között, stb. Mindez a helyszín egyrészt a való világ képét adja vissza, de közben (hiszen álmokról van szó!) folyton csodás, álomszerű jelenések, az adott tájra jellemző lények is feltűnnek. Néhány különleges álom pedig egészen varázslatos, a valóságra nem is emlékeztető világot mutat számukra (pl. az Álomfogók törzsének maguk teremtette birodalma).
A világháló széthullása ugyanis két veszéllyel fenyeget: egyrészt az emberek elfordulnak álmaiktól, megfeledkeznek róluk, s ettől elszürkül, kiüresedik a lelkük. Nem törődnek már a természettel, az állatokkal, és katasztrófába sodorják a Földet. Másrészt a fő-sámánok felügyelete nélkül elszabadul a Sárkány, a Természet Ősereje, és (nem gonoszságból!) féktelenségében egyre több természeti katasztrófát idéz elő.
Csakhogy Emese és Attila hiába terelik jó útra az öt eltévelyedett sámánt, és barátkoznak össze az Öreg Sámánnal, a világháló mégsem működik – a Sárkányt, bár a történetben minden földrész álmában fel-feltűnik, soha nem látják közelről.
Végül eljutnak a hetedik, különösen viselkedő fő-sámán álmába. Molkaya nem gonosz, senkinek nem akar rosszat, sőt, hite szerint mindenkinek a legjobb helye az ő törzsének, az Álomfogóknak az álmában lenne. Hamar kiderül a gyerekek számára, hogy csapdába kerültek: Molkaya nem engedi felébredni őket. Ezért nyomozni kezdenek a sámán álomvilágában, s lassanként megértik a rejtélyeket.
Molkaya törzse a Föld egy rejtett helyén élt, és soha nem találkozott a civilizációval. A törzs tagjai azonban mind ügyes, tökéletes álomutazók, így mindent tudnak arról, mi folyik a világban – és semmi kedvük felfedezett tudományos szenzációvá, majd turista látványossággá válni. Úgy döntenek, hogy Molkaya vezetésével az egész törzs átköltözik a maguk felügyelte álomvilágba, testük eltűnik, s ők álomországban élnek tovább, ahol mindent ők alakíthatnak. Ezt maga a törzs évekkel ezelőtt meg is tette, a való világban már nyomuk sincs, de az álomvilágban boldogan élnek. Gyakran bóklásznak át mások álmába, s onnan érdekes ötletekkel, ajándékokkal térnek meg (ilyenkor pl. egy burgonyakereskedő Litvániában reggelre ébredve azt meséli a feleségének, hogy fura indiánnal álmodott, aki elkérte tőle a nadrágját, mondván, ilyen szép ruhadarabot még soha nem látott). Ezért hívják magukat Álomfogóknak.
Előfordul, hogy olyan álmodókkal találkoznak, akik maguk is jól elboldogulnak az álomvilágban, és szívesen meglátogatnák Molkaya törzsét. Ha azonban megteszik, többé nem távozhatnak az Álomfogók közül, maguk is a törzs tagjaivá válnak: testük eltűnik a való világból. Ők általában ettől tökéletesen boldogok, hiszen Molkaya álmát teljesen valóságosnak érzik, sőt, ott csupa csodát álmodhatnak maguknak: ha akarják, a zuhanyrózsa szerenádot dúdol nekik, vagy elefánt háton repkedhetnek a hegyek fölött – életük pedig örök. A való világban hagyott szeretteiket is meglátogathatják bármikor – azok álmába lépve. Akad néhány véletlenül ott ragadt egyén is, mint pl. Attila nagyszülei, de ők sem boldogtalanok.
Csakhogy Molkaya két dolgot nem vett figyelembe, mikor megalkotva saját álomvilágát, az Álomfogók békés törzsével kivonult a való világból. Az egyik, hogy törzséhez természetesen a legfejlettebb álmodók csatlakoznak, és így a való világban egyre kevesebben maradnak, akik még figyelnek az álmokra, s erre bíztatnak másokat is. A második tényező, hogy Molkaya kilépésével a Sámán Világháló többé nem működőképes, a Sárkány egyre nyűgösebb, senki nem gondoskodik róla, nem ápolja, nem törődik vele, s így elvadul, sértődött. Molkaya helyét más, új sámán nem veheti át, hiszen ő továbbra is létezik az álomvilágban, s örökké létezni is fog.
Mikor minderre a gyerekek rádöbbennek, megkeresik Molkayát, és megpróbálják meggyőzni, hogy mondjon le álombirodalmáról, és az Álomfogók törzsével együtt térjen vissza a való világba. Erről Molkaya hallani sem akar. A gyerekek már-már feladják a küzdelmet, mikor az álombirodalomban egyre több aggasztó furcsaság történik. Először bosszantó apróságok ütik fel a fejüket: a törzs vándorló álmodói arról számolnak be, hogy egyre kevesebb érdekes, színes álmot találnak, viszont annál többször keverednek rettenetes rémálmok kavargásába. Az álombirodalomban is gyakorta előfordul, hogy az addig engedelmes álmok nem hallgatnak az utasításra (pl. nem dúdol a zuhanyrózsa!), sőt, később már súlyos balesetek is előfordulnak.
A gyerekek ismét Molkayához sietnek, és elmagyarázzák neki, hogy ha nem mond le róla, az álombirodalom akkor is széthullik, mivel a való világban álmodó emberek álmaiból nyeri az ötleteket és erőt. Molkaya még mindig ragaszkodik álmához, ekkor azonban Titkos Sátrából (melybe eddig senkit nem engedett be) rettenetes zajok hallatszanak. A sámán mindenkit elkergetne a sátor közeléből, de hiába. A ponyvát szélvihar ragadja el, és felfedi a titkot: ott rejtőzik Ouroborosz, a saját farkába harapó kígyó. Ő Molkaya totemállata, de egyben mitikus lény, aki soha nem létezett a valóságban. Mióta az őt istenként tisztelő hit kihalt, Ouroborosz egyre vadabb, sértődöttebb, végül hisztériás lett. Létezni akart, nem fogadta el az elmúlást, az örök feledésbe merülést. Az utolsó sámánt, akit még kiválaszthatott magának, mint segítő szellem, lassanként meggyőzte, hogy „mentse” át törzsét az álomvilágba. Ott Ouroborosz is valódi, és fontos. Elrejtőzött Molkaya sátrában, s addig akart ott maradni, amíg minden álmodó át nem költözik az álomvilágba, elhagyva a valóságot – akkor azután megmutatkozott volna, mint egyetlen ura az új birodalomnak.
Molkaya életében természetesen mindennél fontosabb szerepet játszott a totemállata, ahogy ez a sámánoknál lenni szokott. Nem vitázott hát vele, azt gondolta, amit tesz, az jó.
A sátor azonban „elszabadul”, Ouroborosz lelepleződik. A gyerekeknek támad, s már-már győz, mikor Molkaya közbelép, és szembeszállva totemállatával, visszaűzi őt a feledésbe, rabul ejtve egy antropológiai szakkönyvben. Az Álomfogók világában azonban minden elszabadul: az álmok irányíthatatlanná válnak, teljes a káosz. Az Öreg Sámán rájön: a Sárkány ráébredt erejére, s arra, hogy már senki nem felügyel rá (a való világban minden földrészen szokatlanul erős viharok, hurrikánok, árvizek, szökőárak tombolnak, vulkánok törnek ki – a Természet megmutatja féktelen erejét).
Molkaya felszólítja a törzs minden tagját, hogy ébredjenek fel a való világban, s ő maga is újra testet ölt (egykori lakhelyükön, valahol a dzsungel mélyén sorra megjelennek és ébrednek a törzs tagjai, mint ahogy a később csatlakozottak is újra valóságosak – Bogi találkozik a szüleivel).
Az Álomvilágban már csupán hárman maradnak: Öreg Sámán, Emese és Attila. A káosz teljes, menekülniük kellene, de ekkor „átjáró” nyílik, és megpillantják a Sárkányt. A Természet Ősereje nem gonosz, és nem pusztító szándékkal teszi, amit tesz – egyszerűen csak játszik, féktelenkedik, mert sértődött, amiért az emberek nem törődnek vele, kinevetik álmaikban, és a sámánok sem képesek már kordában tartani. Öreg Sámán megpróbál a közelébe férkőzni, de kudarcot vall. Ezután Emese pattan fel táltosa hátára, de a ló megrémül a Sárkánytól.
Ekkor Attila hívja segítségül totemállatát, a nyulat. A segítő szellem apró, és gyönge, de rendkívül ravasz, és választott sámánja, Attila sem ostoba. Csellel a Sárkány közelébe férkőznek, és rávetik az Öreg Sámántól kapott szivárvány pányvát, amitől a Természet lehiggad. Attila érzi, hogy valamit még tennie kellene, de semmi kedve hozzá. Az Öreg Sámán bíztatja, Attila azonban ott akarja hagyni a Sárkányt, mert bár megfékezte, rettenetesen fél tőle, vagy inkább valamitől, amit képtelen megnevezni. (A történet folyamán számos helyen utalás lesz rá, hogy Attilának van egy visszatérő rémálma, amivel nem mer szembenézni, s ami elhunyt édesapjával kapcsolatos!)
Az újra éledő Sámán Világháló tagjai sorra megjelennek az álomvilágban, s egyesített erejükkel, szeretetükkel most már kordában tartják a Sárkányt. Attila úgy dönt, hogy felébred, de mindenki várakozón néz rá. A fiú kiabálni kezd a jelenlévőkkel, és kijelenti, hogy képtelen megtenni azt, amit várnak tőle. Senki nem vitatkozik vele, ez az ő döntésén múlik. Attila elindul az ébredés kapuja felé, ekkor azonban meglátja a Jelet. A Jel a történet folyamán szintén rendszeresen feltűnik, és Attila ilyenkor mindig azt érzi, hogy ez már egyszer megtörtént vele. Most, mikor újra látja a Jelet (hogy pontosan mi lesz ez, még kitalálásra vár), az átalakul egy megnyerő arcú, harmincas férfivé, aki szigorúan néz Attilára, és csupán annyit mond neki: „Meg kell tenned. Nem lesz több lehetőséged, s ha most ismét megfutamodsz, minden hiábavaló volt.”
A fiú összeszedi magát, és távolabb küldve mindenkit, a Sárkány elé lép. Rettenetesen fél, de lassan felemeli a fejét, és a hatalmas totemállat aranyló szemébe néz. Varázslatos örvény kapja fel, „eltűnik” a Sárkány tekintetében, s egy múltbeli emléket él át újra: édesapja halálos beteg volt, sokáig feküdt kórházban, és mindenki tudta, hogy meg fog halni. Attila akkor még csak hat éves, s dacból, félelemből nem hajlandó az utolsó napokban meglátogatni apját a kórházban – így nem búcsúzhatott el tőle. Most – a Sárkány erejének segítségével –, újra éli az eseményeket, és a kórházi ágy mellé lépve elbúcsúzik apjától – ezt kellett megtennie, ez nyomasztotta mindig, és ettől rettegett. Tudta, hogy a Sárkány szemébe nézve mindenki legrejtettebb félelmeivel szembesül.
A történet itt érne véget, de…
Magyarázat és kettős csavar:
Csupán a történet legvégén derül ki, hogy az egész eseménysor – a való világban játszódó is! – álom volt. Attila valójában harminc körüli férfi, aki a Sámán Világháló legfőbb táltosa, miután átvette Öreg Sámán helyét évekkel korábban. Tizenhárom évesen valóban megtörtént vele mindaz, amit a történet elmesél, csakhogy akkor nem mert szembe nézni a Sárkánnyal. Ezért rémálmai tovább folytatódtak, amiket sokáig ki tudott rekeszteni a Molkayától kapott álomfogóval – csakhogy ez rendkívül sok erejét elvette, és rémálmai egyre többször szöktek át az ablakon függő varázstárgyon. Ezért a harminc körüli Attila úgy dönt, hogy nagy álomutazásra indul: újra éli a tizenhárom éves korában megtörtént kalandjait, sámánná válását. Persze semmi értelme nem volna a dolognak, ha tudná, hogy ő most álmot lát – ezért csupán Jeleket hagy tizenhárom éves önmagának, s reméli, hogy ezek a helyes irányba terelik. Végül meg is jelenik önmaga előtt, és figyelmezteti feladatára: ha most sem mer szembe nézni a Sárkánnyal, örökre rémálmaival kell együtt élnie, lemondva a Sámán Világhálóban betöltött szerepéről, hiszen túl gyenge volna a feladathoz.
A történet végén mindezt megtudjuk, s látjuk Attilát, Emesét, valamint hallunk néhány információt a szereplők utóéletéről… Többek között kiderül, hogy Nyeklik, a folyton grimbuszt okozó álomlény a való világban maradt, és Attila „házimanójaként” dolgozik.
A történet itt fejeződik be.”
És akkor most eltűnök, remélem, hogy csak egy kis időre. Addig is olvassatok jó könyveket. Ölelés mindenkinek!
KÉP: Fábián Noémi rajza a Gergő és az álomfogók harmadik fejezetéhez.
