Kezdődjék a nap. Moly-oltam kicsit, elolvastam egy rossz értékelést a Leányrablásról ["uncsi, okoskodó, minek a lábjegyzet, nem értem, miért imádják olyan sokan", stb.], meg az alatta lévő hozzászólásokat ["eddig halogattam, de most már biztos nem olvasom el", stb.], amiken jót vigyorogtam [szinte senki nem ad a saját véleményére, tapasztalatára: ha a barátnő-barát aszonta, hogy rossz, akkor megyünk utána mélán és bólogatunk: rossz, rossz, rossz].
Most azonban valami sokkal fontosabb dolgom van. Eddig hallgattam róla, de immár biztosra vehető, hogy a Könyvhétre új kötetem jön ki – azt hiszem, életem legfontosabb kötete. Persze előre tudom [és a kiadóm is tudja], hogy közel sem lesz olyan népszerű, mint a Gergők vagy főleg az Ambrózyk, de attól ez még így van. A Kucó életem első regénye volt. Az első, amit megírtam [előtte csak novellákat követtem el – mert én még abban a korban kezdtem írni, mikor alapvető szakmai tény volt, hogy az ember csak kb. 500 jó-rossz novella után vághat bele az első regénybe: ma mindenki a Nagy Regénnyel kezdi – hááát, olyanok is]… Szóval az első regényem volt, amit valamiféle transzállapotban, egy hét alatt, egy spirálfüzetbe írtam le, azután pedig legépeltem az Erika táskaírógépemmel. Véletlenül került később Mészöly Gábor dramaturg kezébe, aki felkeresett az erdőkertesi szociális otthonban és azt mondta, ez remekmű – aztán felsorolt kb. 150 hibát, amit ki kell javítani benne. :-) Viszont keresett hozzá kiadót és megjelent a Kucó: vacak kis méregzöld könyv, vagy inkább füzet [a színe eredetileg fekete akart lenni, de a nyomdász elszúrta a színkeverést]. Szóval megjelent és megbukott: senkit nem érdekelt. A kiadó egy évvel később be akarta zúzatni a megmaradt példányokat, de én inkább elkértem tőlük és kiülve a Vörösmarty térre árultam a könyvemet. Két nyáron át csináltam ezt, mire elfogyott. A legtöbben csak azért vették meg, mert azt hitték, koldulok. A rendőrök el is akartak zavarni [végül nem tették], a drogárus arab le akart szúrni, mert – akaratlan – elfoglaltam a placcát [a téren rajzoló egyik grafikus, Vizsolyi János szobrászművész mentett meg – azóta is szoktunk vele találkozni a Vörösmarty téren, bár az idén ez nem fog összejönni: nincs tér], de azért volt, akit a könyv is érdekelt. Buda Gábor [Alma zenekar] is ott vette meg, majd leült a szemközti padra és ki is olvasta – azóta vagyunk barátok. Ő vitte a Kucó-t Kálloy Molnár Péternek, aki monodrámát csinált belőle és játszotta hét éven át, majd lett belőle hangjáték is Kaszás Gergővel…
A Kucó ma már klasszikusnak számít, de az új kötet nem csak ezért fontos nekem. A kisregény mellé összeválogattam néhány önéletrajzi novellát az eltelt negyven évből: mind megtörtént, általam megélt történetek, szereplőik közül néhányan még ma is élnek.
Kitárulkozás ez, kicsinyke sztriptíz: hátha érdekel valakit, honnan jött az a fura fazon, aki később megírta Ambrózy bárót és Milit.
A borítók közül a szavazáson az lett az első, amelyiket magam is választottam volna. A fotón édesanyámmal állunk Jászdózsán, nagymamámék háza előtt [a kerítés méregzöld volt – épp olyan, mint később a Kucó borítója: különös, erre csak most jöttem rá]. A kép 1966-ban készült: anyámnak támaszkodom, ő fogja a kezem – már kikezdett az izomsorvadás, és bár fél évvel korábban még szaladoztam, itt meg kellett támasztani, nehogy összerogyjak.
Ami ezután jött, arról majd a kötet mesél.
