Gregöria_Hill 5




Kedvenc könyvek 38

Lev Tolsztoj: Anna Karenina
E. L. Doctorow: Ragtime
Antoine de Saint-Exupéry: Éjszakai repülés
Katherine Mansfield: Egy csésze tea
Peter Carey: Oscar and Lucinda
Szerb Antal: Naplójegyzetek (1914-1943)
Szerb Antal: Szerelem a palackban
Hunyady Sándor: Aranyifjú
Itóka: Ady Párizsban
Tore Renberg: Szerettem másképp is
Alan Lightman: Einstein álmai
Enrico Brizzi: Jack Frusciante otthagyta a bandát

Kedvenc sorozatok: A szingli fejvadász

Kedvenc szereplők: John Keats

Kedvenc alkotók: Antoine de Saint-Exupéry, Douglas Adams, E. L. Doctorow, F. Scott Fitzgerald, Frank O'Hara, Hunyady Sándor, Krúdy Gyula, Nádasdy Ádám, Pilinszky János, Raymond Chandler, Szerb Antal, Takács Zsuzsa


Aktuális olvasmányok

Angela Gair: Rajz- és festőiskola
Juhász Gyula: Könyvek és könnyek

Angela Gair: Rajz- és festőiskola Bevezetés lépésről lépésre a rajzolás, az akvarell- és az olajfestészet mesterségébe

>!
2020. április 17., 12:13

Juhász Gyula: Könyvek és könnyek Juhász Gyula válogatott munkái

>!
2021. január 19., 08:49

Utolsó karc

Gregöria_Hill>!
Válogatott novellák

A KAVICSOK
Felhő Márton festő egyedül csatangolt a vasúti sínek mentében. Hatalmas tavaszi napsütés volt, a színek világítottak, a fény valósággal orgiáit ülte. A festőnek egész lelke a szemébe szökött és e két nagy, sötét tükörben ott ragyogott, pompázott, diadalmaskodott ez az egész gyönyörű plainair. A hegyoldalokon még a tavalyi tavasz rőt lombjaiból is maradt valami. Ezek szinte égtek. A hegyek lankásán fanyar zöld színek virítottak, az égen puha, világító selyemfátyolok uszkáltak. És a lusta, barna rög földszagától mámoros lett a levegő.
Felhő Márton tág szemmel és teli tüdővel falta a hirtelenül, váratlanul jött ver sacrum ragyogását. Érezte, mint születik meg lelkében a kép, egy láthatatlan palettáról már föl is rakta hirtelen a színeket, a nyers rozsdás barnát, a vöröset, a csillogó, üde zöldet, a vakító azúrt és az árnyékok nagy, nedves, fekete foltjait.
Már szinte rohant, mintha valami elérhetetlen után kellene sietnie, amikor a szemébe ötlött valami.
A kanyargós, meredek pályatesten színes kavicsok ezre tarkállott. Más szem nem látta volna meg őket, de az övé igen. Más tovább baktatott volna a maga dolgára, de Felhő Márton, a nagy gyerek lehajolt és találomra fölkapott egyet. Finoman csiszolt, gömbölyű kavics volt, – szép, fehér kavics, de szinte· áttetsző rózsaszínnel. Felhő Mártonnak a fehér bőrön áttündöklő rózsás vér jutott eszébe, az asszonyi szépségre gondolt és szinte szomorúan nézegette az egészen ártatlan, színes kavicsot, amely a fehér napsütésben lustálkodott.
– Ez finom kis jószág, – motyogta és hirtelen zsebrevágta. Keressünk még szebbeket!
És kereste őket. Lassan, görnyedten botorkált a sínek között, vörös, fehér, fekete, szürke, zöldes kavicsok után kutatva. Néha-néha szinte fölkiáltott, mikor egy különösebb alakúra bukkant. Egy bronzszínű, fénylő darabot hosszasan és gyöngéden simogatva tett zsebre és egy opálos színekben ragyogót valóságos csókokkal tisztelt meg.
Gyűltek, gyülekeztek a kavicsok a zsebben. Felhő Márton észre sem vette, hogy egy zöldszemű idegen elébe állott.
– Kérem az urat, ne bántsa azokat a kavicsokat! Tilos az, kérem. Ezzel rongálja a pályatestet. Engedelmet kérek. Így szólt a zöldszemű, sántító pályaőr, akit Felhő Márton zavarában majdnem erdei manónak nézett. Eleinte roppant megijedt a festő, de hamarosan fellélegzett és kissé gőgösen mérte végig a vasúti faunt.
– Érdekes modell volnál – gondolta magában, – majd elnézett a kis ember feje fölött és különös, tompított hangon mondotta, de nem éppen neki:
– Barátom, ha maga tudná, hogy milyen nagyszerű dolog ez a kavicsszedés. Látja, maga gyerekkora óta nem szedett kavicsot. Maga itt járkál örökké e sínek mentén és nem is tudja, milyen kincsek mellett megy el! Me se nézné őket. Magának a kavics: kavics! Nézze ezt a fekete eres szürke darabot, olyan, mint Böcklin egyik kentaúrjának a háta, ez a másik nagy, rózsásfényű fehér pedig olyan, mint akár a habokból kiszálló Aphrodite válla, amelyet először csókol a napsütés. Ez az aranyszínbe játszó barna mégis a legszebb! Ezt nem is hasonlítom máshoz!
A vasúti őr megütődve hallotta a szavaknak ezt az idegenszerű muzsikáját, de nyugodtnak mutatta magát, mint ahogy azt a bolondok előtt tesszük. Pipáját erősen szorította az agyarai között és a legszürkébb hangon válaszolt:
– Szép, szép, kérem szépen! De tessék ügyelni a pályatestre! – Azzal odább akart állani, de a festő, aki belejött az új izgalomba, gyöngéden megfogta a karját és kérő arccal tartóztatta még.
– Csak hallgasson meg, barátom. Ez nagyon komoly dolog! Igen, igen, maguk mindig a dolgukra mennek és nem látják a színt, a fényt, az életet. Maguk szépen meghalnak, pedig nem is néztek az élet szemébe. Elbújnak előle kuckóba, bérházba, gyárba, bányába és csak mi, naplopók látjuk meg az eget és a földet. Meg a színes, szép kavicsokat az úton. Maga mosolyog? Hát én sajnálom magát barátom, mert nem tudja, mi az igazán komoly dolog; nem a munka, az izzadságos, piszkos munka, amelyet a barom jobban elvégez, hanem hehehe… ezek a gyönyörű, ezek a színes, tarka semmiségek itt!
A sántikáló kis ember, a vasúti sínek őre tisztában volt már az egész üggyel. Vállat vont és ment tovább.
– Bolond az úr – motyogta pipáját harapdálva és zöld, pálinkától pókhálós szemeivel féloldalt hunyorgatva.
Felhő Márton is tovább kószált a vasút mentén és hamarosan elfelejtette az esetet. A kavicsok tovább csillogtak a napsütésben, de ő elhatározta, hogy most már csak a legszebb prédára veti magát. A dereka megfájdult a hajlongásban és a zsebe is tele volt már. De azért merően a földre szegezte a tekintetét és bandukolt tovább.
A vasút hirtelenül nagyot kanyarodott, a magasba lendült egy kissé és egy szürke alagút tűnt föl a hegyek ölén. Az alagút elején fölcsillant a kincsek kincse. Egy csodálatosan fehér, áttetsző kavics, azokkal a ritka, rózsás erekkel. Ilyen szépet még eddig nem talált soha… És ekkor, váratlanul, véletlenül, mint az életben szokás, de robogva, harsogva, szikrákat ontva és élesen fütyülve lecsapott a Végzet… Fölbukkant a kanyarodónál a gyorsvonat, elsuhant egy másodpercnél gyorsabban a jelzőtábla mellett, (Az alagúton járni tilos!) amely lilára volt mázolva, de Felhő Márton nem törődött vele és – a másik pillanatban már eltűnt a másik kanyarodónál a feketén robogó Mors lmperator, csak egy-két elkésett szikrája csillogott még a levegőben és a sínek mellett, a nedves, fanyar zöldbe hullva.
A kavicsok tovább lustálkodtak a pályatesten, egypár közülök szép piros lett a vértől.

Máramaros, 1907. április 21.
Juhász Gyula

Kapcsolódó könyvek: Juhász Gyula: Könyvek és könnyek

Juhász Gyula: Könyvek és könnyek