giggs85  P 135


Összes kitüntetés 9


Kedvenc könyvek 306

Krasznahorkai László: Sátántangó
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája
Bartis Attila: A nyugalom
Krasznahorkai László: Háború és háború
J. M. Coetzee: Szégyen
Michel Houellebecq: Elemi részecskék
Bartis Attila: A vége
W. G. Sebald: Austerlitz
Jaume Cabré: Én vétkem
Ian McEwan: Vágy és vezeklés
Terézia Mora: A szörnyeteg
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen
Hirdetés

Aktuális olvasmányok

Enrique Vila-Matas: Bartleby és társai
>!
2018. május 22., 20:41
Hirdetés

Utolsó karc

>!
giggs85 P
Beszélgetések jeles kortárs íróinkkal

Publikus a Bartis interjúm. Sajnos nem volt többre ideje (pedig 1-2 érdekes választ adott, amivel kapcsolatban kérdeztem még volna, és azt hiszem sokan kíváncsiak is lettek volna a kibontásra), mert utazott vissza, de azért így is büszke vagyok rá. :)

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/egyeb/cikk/2018-05-0…

Indonéziától az iszlámig, A sétától A végéig. Bartis Attilával Bak Róbert beszélgetett.

Úgy tudom, hogy néhány éve csak a körülmények kedvezőtlen összejátszásának hála jutott el Indonéziába, ugyanis eredetileg nem ide, hanem valamelyik buddhista országba vágyott inkább. Mi az oka annak, hogy azóta az ideje jelentős részét mégis ott tölti?

Nem nevezném kedvezőtlennek a körülményeket, bár kétségtelenül nem kifejezetten Jáva volt a cél, amikor úgy döntöttem, hogy ha egyszer módom lesz rá, Európán kívül szeretnék élni egy ideig. Itt voltak barátaim, ismerőseim, talán ez volt a legnyomósabb érv, amikor végül Yogyakartára esett a választás. Tény, hogy a buddhistának nevezhető országok egy részében épp polgárháborús hangulat uralkodott, de ahol nem, ott se volt semmi kapaszkodóm. És segítség nélkül arrafele elég nehéz. Hátizsákkal utazgatni, persze lehet, vagy szinte európai körülmények között hotelben tölteni pár napot, de egy esztendőre berendezkedni, házat keríteni, motort bérelni, hivatalos papírokat intézni, vagy egyáltalán bevásárolni a legszükségesebbeket helyismeret nélkül elég reménytelen.

Volt olyan döntő pillanat, első benyomás, amiből azonnal látszott, hogy ez egy gyökeresen más világ, ráadásul olyan, amiben tudna élni?

Azt már a repülőgépen is érzi az ember, hogy távolabb van a saját kultúrájától, mint valaha. Bangkokban már leszállnak a pocakos, barbár szexturisták, és felszállnak a helyi vendégmunkások, néhány főt leszámítva kicserélődik az utazóközönség. Az viszont, hogy tud-e itt élni az ember, sokkal lassabban derül ki. Az hetekbe, de inkább hónapokba telik. Arra csak akkor jön rá, amikor tulajdonképpen már ott él.

Ön már ránézésre is kirí a délkelet-ázsiai környezetből. Könnyen elfogadták az indonézek? Az ott tartózkodása során mennyire vette fel a helyi szokásokat, a helyi ritmust?

A ritmussal kezdeném: mivel az sokkal emberszabásúbb, mint a mienk, aligha jelent nehézséget bárkinek is. Persze, tud bosszantó is lenni, amikor kiderül, hogy a negyednégy helyi szinonimája a valamikor délután, de ezzel együtt sokkal nehezebb hazatéréskor újra felvenni az itthoni ritmust. A helyi normákat pedig akkor is felméri és betartja az ember, ha a saját kultúráján belül utazik. Aki erre nem képes, az inkább maradjon otthon. Ez rám, nyugati fehérre ugyanúgy érvényes, mint bárki másra, aki idejön az én világomba. Az pedig, hogy kirí az ember a környezetéből, elég természetes. És az is, hogy ezt minden pillanatban érzi, hiszen éreztetik vele. Diszkrimináció, pontosabban a különbségek meglátása és számon tartása nélkül aligha tud élni az ember, bármilyen szépen is kitalálták ezt egy íróasztal mellett. A probléma soha nem az, hogy érezhető a különbség, hanem, hogy ennek az éreztetése miként történik. Nem mindegy, hogy kedves érdeklődést vált ki, esetleg segítőkészséget, vagy pedig bakanccsal fejbe rúgják az embert.

Jáván csak „lakik”, vagy ennyi idő után bizonyos értelemben tekinthető már az otthonának is?

Én nagyon óvatosan bánnék az otthon fogalmával. Maradjunk annyiban, hogy ott, az idegenségben töltöm az életem egy részét, mindenek előtt azért, mert az a világ olyasmit ad meg, amit az otthonom képtelen megadni. Nyugalmat, szabadságérzetet, biztonságérzetet.

Az indonézekről az átlag magyar nem sokat tud. Ők alapvetően érdeklődők Európa, Magyarország vagy az itteni kultúra iránt?

A nem átlag magyar sem tud sokkal többet. Sőt még én magam se tudtam Jáváról túl sokat, amikor oda mentem. Nekik viszont nem áll módjukban semmit nem tudni Európáról. Nekünk jávai kakaónk volt, nekik európai rabszolgatartóik. Nevezhetjük őket gyarmatosítóknak, de a hollandok aligha érdemelték ki ezt a kedves titulust.

A kint töltött idő hatására, hazatérve másként látja az itteni viszonyokat? Akár Magyarországot, akár Európát, akár a zsidó-keresztény kultúrát?

Igen, másképp. De ezzel együtt azt is látom, teljesen mindegy, hogy én erről mit gondolok. Mert attól függetlenül, hogy éppen gyarmatosít vagy demokratizál, pont az az egyik legjellemzőbb a nyugati emberre, hogy a legkevésbé sem érdekli, mások mit gondolnak.

Lévén Indonézia a legnagyobb muszlim ország, első kézből lehetnek tapasztalatai ezzel a vallással kapcsolatban. Miben nyilvánul meg az iszlám világ Jáván?

Annyit tudok első kézből, amennyit megtapasztalok a mindennapjaimban. Az pedig nem az iszlám, hanem a jávai iszlám. Az egy olyan kultúra, ahol évszázadok során, mint a pauszpapír rakódott a helyi ősi tradíciókra a hinduizmus, buddhizmus, kereszténység, iszlám, a gyarmati lét, a demokrácia. Meg azt látom, hogy ebben a kavalkádban én idegenként most még megtalálom a helyem, de ha betolnak Szaúd-Arábiából még néhány talicska pénzt, akkor ez elég gyorsan megváltozhat.

Mit gondol, miért terjed ilyen rohamosan ez a vallás világszerte?

Ha én tényleg megpróbálok válaszolni erre a kérdésre, akkor egy életre kiírom magam a nyugati, felvilágosult, demokratikus, ne adj Isten liberális gondolkodók közösségéből.. Maradjunk annyiban, hogy mi is elkövettünk jó néhány marhaságot. A válasz egyébként valahol ott kezdődne, hogy a homo sapiens a legkevésbé sem egy szelíd, demokratikus gondolkodású állat.

Ön szerint létezhet-e zökkenőmentes egymás mellett élés Európában az egyre növekvő iszlám kisebbség és a gyökerüket vesztett európaiak között? Egyáltalán, egy hithű muszlim valaha is el tudná fogadni és magáévá tenni a mi ateista, szekuláris világképünket?

Nem.

Véleménye szerint mit vesztettünk és mit nyertünk azáltal, hogy – egy szűkebb kisebbséget leszámítva – eltűnt a mindennapjainkból és gondolatainkból a kereszténység és ezáltal Isten?

A nyereségünk listája sokkal hosszabb. Ha csak a legfontosabbakat veszem, nyertünk egy mérhetetlenül individualista világot, egy hihetetlenül gazdag művészetet, tudományt, már-már pofátlan jólétet, bizonyos értelemben szabadságot, és persze, hosszú ideig hatalmat a világ többi része fölött. A veszteségünk elég egyszerűen összefoglalható: mindaz, amit nyertünk. Szerintem történelmi léptékkel mérve pillanatokon belül fogjuk az egészet elveszíteni.

Mikor olvastam A végét, arra gondoltam, hogy szívesen megnézném Szabad András fényképeit is. Most, hogy kézbe vehettem A szigetekent, és végignéztem a benne szereplő képeket, azt hiszem, nagyjából ilyeneknek képzeltem el őket néhány éve. Önben mennyire válik ketté az író és a fotográfus? Gondolom nem véletlenül – az első könyvét megidéző – A séta című képe került a borítóra?

Nagyon nagy bajban lennék, ha bizonyos pontokon nem válna ketté. Például, mert nem tudtam volna megírni A végét. Ahhoz, hogy Szabad András hitelesen tudja elmondani mindazt, amit elmond, tényleg világhírű fotográfusnak kellett lennie. A regény megírása előtt nekem egyetlen érdembeli kiállításom volt, az is húsz esztendeje. Másrészt, ha nem érne össze a kettő, akkor sem tudtam volna megírni ezt a regényt, hiszen, ugye, Szabad Andrásnak esélye sincs többet tudni, mást gondolni a fotográfiáról, mint amit én tudok, gondolok.

Ha már felvetődtek a címek, elég érdekes, hogy ezeket csak akkor tudjuk meg, ha a könyv végére lapozunk. Nekem többször előfordult, hogy magamtól teljesen mást néztem, láttam bele a fotókba, mint amire a címük utal. Ez az elsődleges címtelenség a befogadó maximális szabadságáért van?

Részben. Másrészt simán esztétikai okokból. Egy albumban sokszor nincs kiábrándítóbb a képaláírásoknál. Egy könyv befogadása munka. Ehhez a munkához az is hozzátartozik, hogy adott esetben, ha nagyon tudni szeretném, mi a címe egy képnek, akkor hátra lapozok. De mivel ez a legkevésbé sem dokumentarista fotográfia, a kép jelentése szempontjából édes mindegy, hogy Pest vagy Jáva fölött lógott az a felhő. A címekről pedig az első néhány után kiderül, hogy egytől egyig leíró címek, így én még a hátra lapozást se tartom fontosnak. Kivételesen itt még az is szinte mindegy, hogy Eszenyi Enikő, Kemény István, vagy egy jávai néni, bácsi van a képen. Abban a képözönben, amiben élünk, megszoktuk, hogy a fotográfia informál minket valamiről, de ez nem föltétlenül van így.

„Hogy azon múlik, meglátom-e valaha is egyben az egészet. Miközben csakis úgy lehet egyben látni az egészet, ha külön-külön a legapróbb részletig lát az ember mindent.” A most következő kérdés A végéből származó idézetből is eszembe jutott, ugyanis ahogy a címek között böngészek, jó pár olyanba futottam bele, ami a rész-egész viszonyára utal. Több képpár esetében is a cím egy olyan kis részletre utal, ami szinte eltörpül a nagy egész mellett: mondjuk az óceán előtt szerénykedő „Tócsa”, vagy a dús növényzet mögül alig-alig látható távoli „Hajó” esetében is. Önt is az motiválja, hogy a részeken keresztül lássa meg az egészet?

Nyilván, itt a címadásban az játszott szerepet, hogy mit látott meg az ember, amikor a kezébe vette a fényképezőgépet. A hal alakú tócsa nélkül aligha fényképeztem volna le ott és akkor az óceánt, vagy a távoli, alig látható hajó nélkül a növényzetet. De ettől ezek még simán leíró címek, ugyanígy lehetne Hajó fákkal, Tócsa tengerrel stb. Ez a kép jelentésén, hatásán mit sem változtat.

A kötet képei jól érzékelhetően, és tudatosan vannak párba állítva, ketten együtt adnak ki egy olyan egységet, ami beindítja az ember fantáziáját, és ami révén különféle asszociációk juthatnak az eszébe. Ám ezek a párok sosem folytatódnak, mindig csak magukban állnak, és nem vonulnak végig valami nagy gondolati ívet húzva a köteten. A fotókkal csak ilyen zárt, kis világok foghatók meg?

Én inkább azt mondanám, hogy a képpárok sokkal nyilvánvalóbban működnek, mint a képek egymásutánisága, de szó sincs arról, hogy ne lenne átgondolt struktúrája a könyvnek. Ha ugyanezeket a párokat összekeverjük, akkor rosszabb esetben teljes káosz lesz a végeredmény, jobb esetben egy egészen más könyv. De abban a könyvben már csak az egyes képeket tudnám a sajátomnak tekinteni, nem egyben az egészet.

A képek nagy többsége készülhetett volna bárhol a világon, és alig tudunk meg belőlük valamit Jáváról vagy az ottani életről. Ennek révén – legalábbis nekem – elveszett ennek a távoli helynek az idegensége. A témaválasztásnak volt olyan célja, hogy az idegenség helyett megragadja a kézzelfoghatót, az Ön számára személyeset?

Nem. Egyszerűen, mert ami számomra személyes, az valaki más számára még lehet mindenestül idegen. Ha jól értem a kérdést, lényebében annyi történik, hogy elmarad az egzotikum érzete egy olyan világgal kapcsolatban, amelyet mi egzotikusnak képzelünk. Ez a probléma számomra egy kicsit hasonlít A séta problémájához: megdöbbenünk a végén, hogy nemet vált a szereplő, hogy lány lesz belőle. Miközben szó nincs nemváltásról, sehol egyetlen állítás nincs a szövegben, amely arra utalna, hogy fiú lenne. Mi képzeljük annak, a feltételes reflexein és a sztereotípiáink okán. Nem a szöveg csap be minket, hanem mi csapjuk be önmagunkat. Egy kicsit hasonló a helyzet a képekkel is: várjuk az egzotikumot, mert a mi agyunkban Jáva csakis egzotikus lehet. Ha én ott turista lennék, valószínűleg csupa egzotikus képet készítettem volna. Mert annak látnám. De az nem célom volt, hogy ne az egzotikumról szóljon a könyv, hanem evidencia, ami a helyzetemből adódik. Abból, hogy részben ott élek.

Most merre tovább? Írás vagy csak fényképezés? A jövőben várhatunk egy új Bartis regényt, esetleg tárcákat, rövidebb írásokat valahol?

Még nem tudom. Az elmúlt három évben annyit dolgoztam, amennyi az én alapritmusommal egy fél életre elég. Megírtam A végét, volt három kiállításom, megjelent két album, színházban rendeztem, megírtam a filmforgatókönyvet A sétából, és erre még rájön mindennek az összesnek a járuléka. Szerintem jobb, ha most egy ideig csend lesz.

9 hozzászólás