F_Ági98 11


Hirdetés

Aktuális olvasmányok

Edan Lepucki: A 17-es számú nő
>!
2019. január 11., 19:23
Hirdetés

Utolsó karc

>!
F_Ági98
Molyolók saját írásai

Déjà vu egy álomban

Sokféle teória létezik az álmokról, és még több arról, hogy miért találkozunk éjszakánként ebben a különleges világban egy bizonyos személlyel. Olvastam két elméletről a témában:
1., Ha valakiről álmodunk, az hiányzik nekünk.
2., Ha valakiről álmodunk, azt a személyt a tudatalattink el akarja felejteni.
Sokszor álmodtam már veled, és ráébredtem, hogy a két teória szorosan összefügg egymással. Ma éjszaka is te látogattál meg az agyam kesze-kusza birodalmában.
Először egy versenyen látogattalak meg téged, és rögtön megcsapott a déjà vu ismerős, émelyítő érzése. A helyszín teljesen másképp festett, mint azon a napon: körbevett a tapintható feketeség, ami a szemed vonzó sötétségére emlékeztetett, és egy feneketlen szakadék szélén álltam, ami azzal fenyegetett, hogy menten elnyel. A bíró valahonnan tudta, vagy talán csak megérezte, hogy téged kereslek, és megkért, hogy szóljak, nem fog jönni az ellenfeled – ezen a ponton nem értettem, hogy miért nem ő szólt –, de ahhoz, hogy elérjek hozzád, a szakadék melletti keskeny úton kell közlekednem. Nem voltam soha álomfejtő, de milyen szépen mutatja ez a motívum a rögös utat, ami a te szívedhez vezethet… én azonban nem mertem belevágni, mert féltem a mélységtől, ezért inkább kerülőt tettem. Végre megláttalak téged. Félve szóltam hozzád, mert attól tartottam, hogy még mindig gyűlölsz engem.
– Megkértek, hogy mondjam el, nem jön az ellenfeled.
– Köszönöm szépen.
Meglepődtem, amikor még egy őszinte, hálás mosoly is végigfutott az arcodon, hiszen több, mint nyolc hónapja egy árva szóra sem méltattál. Mégsem sejtettem még abban a pillanatban sem, amikor ennek hatására átjárt a jóleső izgalom és melegség, hogy ez csupán az álmok világában történhet meg velünk. Ezután hagytad, hogy visszakísérjelek a hotelszobádba, sőt, szívesen beszélgettél velem odafelé menet, majd amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, megszűnt a külvilág. Ugyanúgy, mint akkor, együtt feküdtünk az ágyon, és újra megcsókoltál engem. Ez a csók is ugyanolyan volt, mint az első alkalommal, amihez azóta is visszavágyódom, amit azóta is, századszorra is újraálmodok: félénk, mégis mohó. Tétova, mégis követelőző. Visszahúzódó, mégis meleg és heves. Olyan, mint te.
Aztán a meghitt, nosztalgikus együttlét hatalmas, rózsaszín üvegbuborékként robbant fel, és hullott milló darabra, hogy éjjeli utazásunk során ismét új helyre repüljünk. De itt is velem voltál.
Egy templomban ültünk te és én, körülöttünk pedig ismeretlen és ismerős, fekete ruhás alakok zajongtak. Egy tekintélyt parancsoló nő arra utasított téged, hogy öld meg mindegyikőjüket, különben te fogod az életed veszteni. Ami a leginkább ledöbbentett, hogy Ash hercegnek hívott téged, csak úgy, mint az egyik főszereplőt Julie Kagawa Vaskirály című kvadrológiájában. Nem emlékszem pontosan, említettem-e korábban, hogy a kedvenc könyveim közé sorolom ezeket a regényeket. Abban a történetben Ash egy tündér, aki kiemelkedő harcművészeti készségekkel rendelkezik, de a szívét egy múltbéli, lüktető seb miatt arra kényszerítette, hogy fagyjon meg, és ne érezzen semmit. Jeges tekintetedben felfedezni véltem a képzeletbeli tündérherceget, amikor hidegvérrel gyilkoltad le az utolsó fekete ruhás alakot is, aki az egyik barátod volt.
– Minden elismerésem, Ash herceg.
Szólt a számomra titokzatos idegen csalárd mosollyal az arcán, mielőtt kihúztad kegyetlen kardodat a hátából, és az én lábam előtt csuklott össze élettelen teste.
Ekkor gyilkos fegyvered már valahogyan, észrevétlen módon az én kezembe került. Nem kaptam még egy másodpercet, hogy utoljára láthassam a szemed és hollófekete hajad, mert a kezeimben értetlenül a kardot szorongatva felébredtem, és újból rá kellett eszmélnem, hogy többé már nem lehet valóság, hogy mellettem vagy.

4 hozzászólás