Ezüstliliom 237

– Engem akkor is izgat a dolog – feleltem. – Készen állok követ faragni. Lépj hátra, Jozsó, a vésőm nem bír magával. Az élet úgy terül el előttünk, mint egy végtelen bazár, és én alig várom, hogy megízleljem az édességeket.
Jozsó oldalra billentette a fejét, akár egy értetlen kutya.
– Én nem ezt vettem ki apád szavaiból.
– Ez szarkazmus, Jozsó.
– Szarkazmus?
– A görög sarkasmos szóból, ami azt jelenti: megharapni az ajkat. Ami meg annyit tesz, hogy nem azt mondod, amit gondolsz, az emberek mégis megértenek. Én találtam ki, Bertalan meg a nevet adta hozzá.
– Hát ha a falubolondja nevezte el, csak jó dolog lehet.
– Tessék, megy ez neked.
– Micsoda?
– A szarkazmus.
– Nem, én komolyan gondoltam.
– Naná.
– Ez most szarkazmus?
– Szerintem irónia.
– Mi a különbség?
– Gőzöm sincs.
– Akkor most ironikusan beszélsz, igaz?
– Nem tudom.
– Kérdezd meg a falubolondját.
– Megint azt csináltad.
– Micsodát?
– A szarkazmust.
– Biff, biztos, hogy téged nem a Sátán küldött ide a bosszantásomra?
– Az is lehet. Eddig milyen vagyok? Bosszantalak?
– Aha. És fáj a kezem a vésőtől meg a fakalapácstól – azzal az utóbbival rácsapott az előbbire, és mindkettőnket beterített kőszilánkkal.
– Talán az Isten azért küldött engem, hogy rábeszéljelek, legyél kőfaragó, és így gyorsabban lehess Messiás.
Megint rácsapott a vésőre, majd köpködött a portól.
– Nem tudom, hogyan legyek Messiás.
– Na és? Egy hete még azt se tudtuk, hogyan legyünk kőfaragók, és most nézz ránk. Ha tudod, mit csinálsz, egyből könnyebb.
– Most megint ironizálsz?
– Nagyon remélem, hogy nem.