Ezüst P 11




Kedvenc könyvek 18

David Grossman: A világ végére
Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban
Andreï Guelassimov: La soif
Irvine Welsh: Trainspotting
Mihail Jurjevics Lermontov: Korunk hőse
Szabó Magda: Abigél
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink
Nodar Dumbadze: Fehér zászlók
Vaszil Bikov: Az ő katonái
Örkény István: Lágerek népe / Emlékezők
Burhan Sönmez: Isztambul, Isztambul

Aktuális olvasmányok

Alberto Moravia: Egy asszony meg a lánya
Ottlik Géza: Iskola a határon
Victor Remizov: Devouchki
Ron Leshem: Beaufort
>!
2022. július 7., 10:17
>!
Európa, 2022
432 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635046126 · Fordította: Gellért Gábor
2 hozzászólás
>!
2022. május 17., 10:58
>!
Magvető, Budapest, 2005
440 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631421457
>!
2021. május 27., 06:31
>!
10/18, Párizs
480 oldal · puhatáblás · ISBN: 9782264075406
>!
2021. február 24., 06:58
>!
Seuil, 2008
346 oldal · puhatáblás · ISBN: 9782020959650 · Fordította: Jean-Luc Allouche

Utolsó karc

Ezüst P>!
Adományozó Molyok

"Nyakunkon az iskolakezdés, de ez a dátum korántsem olyan boldog időszak mindenkinek. Biztosan emlékeztek még arra az izgatottságra, amivel kiválasztottátok az iskolakezdéshez szükséges tanszereket. Azonban, az ezzel járó költségek előteremtése nagyon sok családnak kihívást jelent, vagy egyáltalán nem tudják megteremteni ezt az összeget. Ezért, bemutatjuk nektek régi-új projektünket:
A Food not Bombs Budapest idén is szeretne segíteni nyugodtan elkezdeni az iskolát számtalan gyermeknek.
Így egész augusztusban gyűjtjük a tanszereket:
– füzetek
– tollak
– ceruza (színes, grafit)
– tolltartó
– számológép
– vonalzó, radír, vízfesték, zsírkréta stb.
Gyakorlatilag minden olyan dolgot, ami nem hiányozhat egy gyerek iskolatáskájából.
A gyűjtés megkezdése után bemutatjuk nektek a 3 tanodát, ahova idén a tanszerek kerülnek.
Az eszközöket minden vasárnap 10-15 óra között az FNB csapatának át tudod adni az Auróra kertben.
Vidd hírét az akciónknak, emlékezzetek a ti iskolakezdésetekre, segítsünk, hogy ezek a gyerekek is boldogan üljenek az iskolapadba!

Amennyiben vasárnaponta nem tudjátok nekünk leadni, kérünk Titeket írjatok egy üzenetet, biztosan találunk megoldást!
Idén talán még nagyobb szükség van az adományaitokra, mint eddig! Veszprémben, illetve Győrben is találtok már gyűjtőpontokat, Veszprémben a Stégben, Győrben pedig a Mama Earth-Vegan Bistro-ban tudjátok leadni a tanszereket."

Szöveg és kép forrása: link

4 hozzászólás

Kiemelt karc

Ezüst P>!
Molyolók saját írásai

Suburra. Idejét nem tudom, mikor szerelmesedtem bele ennyire csúnyán valamibe. És még a történetírós tollamnak sem tudok parancsolni, mióta megtekintettem a sorozatot – ennek a fékezhetetlenségnek (illetve a Spadi és Aureliano közti karmikus kapcsolatba vetett hitnek, mely megidézte annak gondolatát, mi lett volna, ha a srácok már gyerekként is találkoznak) az egyik terméke olvasható alant.

Aki nem látta a sorit, de egyszer szeretné megnézni, méghozzá mindenféle előzetes ismeret nélkül, annak felhívom a figyelmét, hogy az iromány, illetve a csatolt alkatrészek alkalmasak lehetnek bizonyos következtetések levonására, így pedig idő előtt leránthatják a leplet mindenféléről.

Aki nem látta a sorozatot, de ez nem tartja vissza az olvasástól, egyúttal szeretné némi járulékos információval felvértezni magát, annak bátorkodtam a címke (spoiler) alá rejteni egy röpke összefoglalót, továbbá ajánlom figyelmébe a bejegyzés végére pattintott videót – minden szónál szebben mesél.

Aki pedig látta a sorit, nos, az valószínűleg mindent fog érteni.

#Suburra

Spadi óvatosan megemelte a fejét, és kilesett a barokk stílusú kanapé alól, de szinte azonnal a szőnyeghez is lapult. Manfredi ott állt a kanapé előtt – gondosan kifényesített cipője alig pár centire volt Spadi arcától. „Papa, könyörgöm, segíts, hogy ne találjon meg. Csak most az egyszer ne találjon meg, kérlek!”, fohászkodott némán. De az apja, úgy tűnik, most valamiért nem tudta meghallgatni. Vagy talán csak nem akart az egyik fiának kedvezni a másik ellenében? Spadinak ideje sem volt eltűnődni a dolgon, Manfredi már rángatta is elő a búvóhelyéről. Hiába ficánkolt, a bátyja kíméletet nem ismerve szorította a bokáját. A kisfiú érezte, hogy a kanapé szegélye felsebzi a hátát, és a szemét elöntötték a könnyek. „Papa, ha már megtalált, legalább sírni ne lásson..!” Az apja ezúttal meghallgatta. Mire Manfredi egy utolsó rántással kicibálta a kanapé alól, Spadi szemében már csak dac csillogott könny helyett.

Manfredi felrántotta a földről, aztán rásózott egyet a tarkójára.

– Te szerencsétlen. Még elbújni sem tudsz rendesen.

Spadi arca égni kezdett. Állni akarta a bátyja tekintetét, de a szégyen teljesen letaglózta. A feje erőtlenül a mellkasára billent.

– Gyere, anya, gratulálj te is Albertónak. – Manfredi immáron az anyjukhoz beszélt, aki épp ekkor tűnt fel a szoba ajtajában. Az asszony felé intett, jelezve, hogy lépjen beljebb.
Mit csinált már megint? És te mit csináltál vele, Manfredi? Nem bántottad, ugye? – A nő nem indult el feléjük: nekitámaszkodott az ajtófélfának, és felvont szemöldökkel, kérdőn Manfredire pillantott.

– Dehogy bántottam. Nem bántottam, pedig megérdemelné. Nem igaz, Albe? Na gyerünk, mondd el anyának, mi a francot műveltél! – Manfredi megemelte Spadi állát, és az anyja felé fordította a kisfiú fejét. Spadi szája széle reszketni kezdett. Tudta, ha most megszólal, biztosan sírva fakad. Ezért inkább hallgatott.

– Jól van, akkor majd én elmondom. Addig billegett azzal a hülye biciklivel az udvaron, amíg lezúzta az egyik tükröt az új verdámon. Aztán meg elbújt előlem, a gyáva kis patkány.
Manfredi… – Az asszony, hangjában árnyalatnyi rosszallással, felsóhajtott, aztán kinyújtotta a kezét. – Alberto, gyere ide anyához.

Spadi érezte, hogy a bátyja ujjai, valószínűleg az anyja sokatmondó pillantásának engedelmeskedve, lecsusszannak az arcáról. Lassan elindult az anyja felé. Valójában futni vágyott, de azzal elárulta volna, mennyire vágyik rá, hogy a karjába vesse magát, és azonnali vereséget mért volna önmagára Manfredi előtt. Mikor odaért hozzá, az anyja átölelte a vállát, magához vonta, és simogatni kezdte a haját. Spadi felsóhajtott. Végre nem kellett már bátornak lennie. Arcát az anyja szoknyájába fúrta.

– Többet ilyen nem fordul elő, ugye, Alberto? – duruzsolta az asszony. Spadi, arcát továbbra is az anyja szoknyájába rejtve, megrázta a fejét. Nem, soha többé. – Jól van. Azt a tükröt meg majd megcsináltatjuk.

Manfredi gúnyosan felhorkant a háta mögött.

– Hát hogyne.
– Légy vele elnéző, Manfredi. Még gyerek. És nem könnyű neki, mióta meghalt az apja…
– Nemcsak az ő apja, az enyém is. Nekem sem könnyű, mégis tudom, mi a dolgom, és nem csinálok hülyeségeket.
– Tudom. De Alberto nem olyan, mint te. – Spadi érezte, hogy az anyja finoman, de határozottan eltolja magától, és ő egy pillanat alatt végtelenül egyedül marad. Megpördült a tengelye körül, kétségbeesetten az anyja után kapott, de csak a levegőt markolta. Az asszony már Manfredi előtt állt, két kezébe fogva a fiú jobb tenyerét. Spadi tekintete az összefonódó kezekről az anyja arcára vándorolt, és a lelke reszketni kezdett. Szinte agyonsújtotta annak a büszke, rajongó, cinkossá tevő szeretetnek a ragyogása, ami az anyja pillantásából Manfredire ömlött, örök, megsemmisíthetetlen dicsfénnyel vonva be a bátyját. Spadit mindig másként szerette – óvatos, kissé kötelességtudó szeretettel, mint aki az eszével tudja, hogy szeretnie kell, mert így helyénvaló, de mivel nem érti azt, akit szeretnie kell, sosem képes a teljes odaadásra. Manfredit azonban értette. Manfredi nem lógott ki a sorból. Manfredi pont olyan volt, amilyennek a családban egy férfinek lennie kellett. Manfredi kemény volt, kérlelhetetlen, tekintélyt parancsoló. Mint egy igazi főnök. Minél tovább nézte az anyját és a bátyját, annál erősebben fojtogatta a torkát a sírás. Kínlódva lenyelte a könnyeit.

– Pedig úgy terveztem, ma magammal viszlek… – Manfredi olyan hirtelen fordult felé, hogy Spadi ijedten megrezzent.
– Hová? – A kisfiú hangja, bármennyire igyekezett, és bármennyire utálta magát azért, mert hiába iparkodik, megszeppent és tétova volt.
– Oda, ahol az ilyen kis taknyok, mint te, megtanulhatják, hogyan intézzük az ügyeinket mi, férfiak.

Spadi érezte, hogy megszédül a varázslatos szavaktól. Szóval elérkezett. Eljött a pillanat, amiről mindig álmodott. És ő talán most szalasztotta el egyszer s mindenkorra. Talán pont most szalasztotta el a lehetőséget, hogy önmaga helyett végre valaki más legyen, olyan valaki, aki jobban hasonlít a papára és Manfredire.

– Manfredi… kérlek, vigyél magaddal! Mostantól mindig azt csinálom, amit mondasz, csak kérlek, vigyél magaddal! – A hangjában remegő könyörgést minden kiejtett szóval erősebben halványította el az elszántság. Manfredi is meghallhatta ezt, és szemmel láthatóan kedvére való volt, amit hallott. Ugyanakkor nem sietett. Lassan végigmérte a kisfiút, ezzel adva az öccse értésére, hogy még tűnődik, kegyet gyakoroljon-e, majd, örökkévalóságnak tűnő másodpercek után, rávillantotta ragadozómosolyát Spadira, és bólintott.
– Nem érdemled meg, de lásd, kivel van dolgod…

Spadi reményvesztetten felfújta az arcát, aztán lassan kiengedte a levegőt. Halálosan unta magát. Hátát a túldíszített szék egyik kartámlájának préselte, lábaival pedig, melyeket átvetett a másik támlán, gépiesen kalimpált – hol az egyiket, hol a másikat rúgta a magasba. A hófehér tornacipők külső oldalán műanyag buborékba zárt, ezüstösen csillogó folyadék, benne a megannyi, irizáló flittercsillagocskával, ilyenkor mókásan ide-oda löttyent. Mióta néhány hete kikönyörögte az anyjától, ez a cipő volt a kedvence. Manfredi, aki csak akkor szúrta ki az új szerzeményt, amikor ideértek, és az öccse kipattant a kocsiból (értelemszerűen nem abból, amelyiknek Spadi lebombázta a tükrét, hiszen Manfredi sosem engedte volna meg magának, hogy holmi hendikepes roncsban ülve mutatkozzon, és hála illusztris gyűjteményének, bőven akadt olyan verda az udvaron, amit a kárt szenvedett helyébe állíthatott), persze hányni tudott volna tőle, amint meglátta. „Mi ez a cipő rajtad? Képes voltál egy ilyen lányos szarban eljönni? A rohadt életbe, csak nehogy azt higgyék, hogy én adtam rád!”, morogta, miközben ellépett az autó mellől, hogy a következő pillanatban már nyájas mosollyal üdvözölje a fogadására siető Vincenzót, a Sale klán főnökét.

Mint oly sokszor, Manfredi most sem tartotta be az ígéretét. Spadi, a két férfi nyomában, izgatottan masírozott végig a házon, és amikor Sale kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, tétovázás nélkül lódult utánuk. Ekkor azonban Manfredi, tenyerét határozottan az öccse mellkasa elé emelve, megállította, és az ajtóval szemközt álló két szék egyikére mutatott: „Itt várj meg.” Spadi zavart és csalódott arcát látva a két férfi összenevetett.

– Ne aggódj, hamarosan a te időd is eljön, Alberto – ígérte Sale, azzal megborzolta a kisfiú haját, és sokatmondóan rákacsintott Manfredire, aki gyanúsan széles vigyorral bólintott, majd követte szövetségesét a dolgozószobába.

Azóta már vagy egy óra is eltelt. Spadi ki tudja, hanyadszorra rúgta a levegőbe a lábát, és bámulta meg a csintalanul bukfencező csillagokat. Úgy érezte, menten elalszik. Lassan felhagyott a kalimpálással, fészkelődött kicsit, így próbálván valamivel kényelmesebben elhelyezkedni, aztán behunyta a szemét.

– Felébresztjük ezt a csinos kis herceget, jó?

Sale hangja. Spadi szeme kinyílt. Egy pillanatig kábán bámult a férfira, aztán zavarában olyan lendülettel vetette ki magát a karosszékből, hogy kis híján orra esett.

– Mi az, Angelica, megijedtél? Ne félj, nem fog bántani. – Sale felnevetett. Spadi csak most vette észre, hogy a főnök háta mögül, kezével apja nadrágszárát markolva, egy kislány les rá félénken, ugyanakkor kíváncsian.
– Alberto csak a te kedvedért jött ma velem. – Manfredi lehajolt Angelicához, majd látva, hogy a kislány fülig pirul, álságos mosollyal hozzátette: – Nagyon szeretett volna találkozni veled.
– Hallod ezt, Ange? Mit szólnál hozzá, ha kicsit megismerkednétek? Beugrunk a belvárosba, apáék isznak egy kávét, ti esztek egy fagyit…

Angelica az apjára pillantott, aztán egyenesen Spadira nézett. Tekintete összekapcsolódott a kisfiúéval, miközben bólintott. Spadi feszengve pislogott vissza rá – az, hogy a kislány, szemmel látható elfogódottsága ellenére is, ilyen bátran a szemébe nézett, meglepte és zavarba hozta. Manfredi, a kislány bólintását látva, Spadi felé biccentett.

– Akkor ezt meg is beszéltük. Gyerünk, Alberto!

Spadi nem mozdult. Angelicát megkérdezték, de vajon tőle megkérdezi-e az előtte álló két férfi, hogy mihez volna kedve?

Gyere már! – Manfredi durván megragadta a csuklóját.

Spadi hiába várt. Tőle senki nem kérdezte, mit szeretne. Nemes egyszerűséggel eldöntötték helyette.

– Szóval amíg mi dumálunk egy kicsit, ti sétáltok. Végig úgy vigyázol Angelicára, mint az életedre. A kedvében jársz. – Sale valamivel távolabb parkolta le az autóját, és míg arra vártak, hogy a férfi és Angelica beérjék őket, Manfredi még szerét ejtette egy utolsó eligazításnak. Jókora köteg lóvét gyömöszölt Spadi tréningdzsekijének zsebébe, aztán egy határozott mozdulattal felrántotta a zseben a cipzárat. – Tessék, tedd el. Vegyél Angelicának valamit. Hívd meg fagyizni. És nehogy valami majomságot csinálj. Ha panaszkodni fog rád, szétütöm a fejed, világos?

A kisfiú megtörten bólintott. Már csak abban reménykedett, hogy a Manfredi kieszelte rémes kínzás nem fog túl sokáig tartani. A bátyja ugyan nem világosította fel, de Spadi megértette, hogy ami most következik, az Manfredinek és Salénak már csak könnyed lazítás: az igazán fontos dolgokat réges-régen megbeszélték – ott, abban a szobában, ahova Spadi nem nyerhetett bebocsátást, a bátyjáék lerendezték a maguk üzleti ügyeit, így most nyugodt szívvel beülhetnek egy forgalmas kávézóba, hogy ártalmatlan, hétköznapi dolgokról fecserésszenek, olyasmikről, amiket bárki meghallhat. Leszámítva persze őt, aki nemhogy a főnökök világáról nem tanult ma semmit, de még arról sem lesz fogalma, miről beszélnek az igazi férfiak, amikor nem üzletről esik köztük szó. A távolban megpillantotta Salét és Angelicát. Úgy érezte, egy kétségbeesett kísérletet még tennie kell.

– Manfredi… Én nem szeretnék Angelicával sétálni. – Könyörögve a bátyjára pillantot, aki eddig ugyan még soha nem szánta meg, de Spadi csodákba vetett gyermeki hite egyelőre nem győzetett le teljesen.
– Aha. És mit szeretnél? – kérdezte Manfredi gúnyosan.
– Haza szeretnék menni.
– Tudod, Albe, én is sok mindent szeretnék, de hát… – Manfredi széttárta a karját. – Egyébként is, mit csinálnál otthon? Tésztát főznél, miközben anya szoknyájába kapaszkodsz?

Azonnal megpróbált az apjához fohászkodni, noha érezte, ezúttal a világ minden segítsége is kevés lesz. Forró könnycsepp csordult végig az arcán és torpant meg tétován a szája szegletében. Sale és Angelica ekkor léptek melléjük. Spadi gyorsan lenyalta ajkáról az árulkodó cseppet. Angelica azonban, Spadinak legalábbis ez a borzasztó érzése támadt, ahogy rebbenő pillantása találkozott a kislány figyelmes tekintetével, talán észrevett valamit.

Csak abban az utcában mozoghattak, ahol a két férfi választotta kávézó állt, és időről időre el kellett sétálniuk a kávézó előtt, hogy tudható legyen: minden a legnagyobb rendben velük. Így szólt a megállapodás. Spadi tanácstalanul Angelicára sandított, aki, mivel Spadi egy szót sem szólt hozzá, maga is néma maradt, és a szoknyájára varrott számtalan türkizkék rózsafej egyikét babrálta. Már negyedszer sétáltak végig az utcán. Spadi, bár az első közösen megtett méterek után elhatározta, hogy utálni fogja a kislányt, most azon kapta magát, hogy kezdi megsajnálni. Egyáltalán nem főnökhöz illő érzés volt, Spadi azonban hiába próbált küzdeni ellene. Végül aztán, ügyelve rá, hogy a hangja kellően leereszkedően csengjen, odafordult Angelicához, és megkérdezte:
– Mit szólnál egy fagyihoz?

A kislány félénken rámosolygott.
– Jó.

Ezután már kicsit könnyebb volt. Miközben ették a fagyit, beszélgetni kezdtek. Angelica kezdeményezett, bátortalanul megdicsérte Spadi csillagos tornacipőjét. Spadi három, vészesen imbolygó gombóc fagyi fedezékébe bújva, félszegen fogadta a bókot, majd kimérten válaszolgatni kezdett a kislány kérdéseire, és udvariasságból ugyanazokat feltette Angelicának is. Hamarosan már túl voltak a kedvenc színen, a kedvenc ételeken és azon, ki mit látott legutóbb a tévében, Angelica pedig lassan elnyalta a maga szolid, egygombócos fagyiját – a világért sem kért többet, Spadi pedig úgy döntött, nem fog könyörögni neki, inkább önmagával szemben lesz nagylelkű; ennek szellemében vételezte aztán a három tekintélyes gombócot.

– És te mi akarsz lenni, ha felnősz? – kérdezte hirtelen Angelica, majd rögtön meg is osztotta Spadival a maga ábrándját. – Én hercegnő egy herceg mellett.
– Főnök – vágta rá Spadi gondolkodás nélkül, fölényes mosollyal, férfias magabiztosságot színlelve. Angelica újabb kérdése azonban úgy törölte le az arcáról a mosolyt, mint egy visszakézből adott, hatalmas pofon.
– De hogy leszel te a főnök, ha a bátyád már az?
– Mi? – Spadi kezében megbillent a tölcsér. Megtorpant.
A papa azt mondta, egy családban csak egy főnök lehet. Kettő sosem. Mindig csak egy.

Spadi érezte, hogy fagylalt csorog a kezére, onnan pedig a melegítődzsekije ujjára. Ezt, a cipővel ellentétben, Manfredi vásárolta, és mint azt a rajta virító márkajelzés egyértelművé tette, méregdrága volt. Angelica csak azt mondta ki, amit Spadi is jól tudott. Jól tudott, de gondolni sem akart rá. Dühösen földhöz vágta a tölcsért. Örömmel nyugtázta, hogy Angelica, a váratlan mozdulat és a mellette placcsanó fagyi miatt, riadtan összerezzen. Odalépett hozzá, megragadta a kislány vállát, és két kézzel megrázta.

– Én leszek a főnök, megértetted?

Angelica rémülten bólintott. Spadi a belsejében örvénylő keserűség sokszorozta erővel megtaszította, aztán lassan elhátrált tőle.

– Hova mész, Alberto? – A kislány, látva, hogy egyre nyugtalanítóbb köztük a távolság, Spadi után lépett, mire az rögtön ráförmedt.

– Ne gyere utánam!

Angelica megtorpant. Spadi nézte a kislány rettegő arcát. A szégyen felhorzsolta a szívét. Ám rögtön ezután eszébe jutott, hogy Angelica látta a könnyeit. Csakúgy, mint korábban Manfredi. A könnyek fegyvert adtak a bátyja kezébe. Manfredi minden alkalommal izzó pengét kovácsolt Spadi gyengeségéből, és ellene fordítva olyan sebeket ejtett rajta, melyek nemcsak napokig véreztek, de mindörökre heget is hagytak maguk után. Ha pedig Manfredi nem átallott visszaélni a könnyeivel, nem fog-e más is ugyanúgy tenni? Angelica látta őt sírni. Aki meglátja a gyengeséged, attól nem várhatsz könyörületet. Sem tiszteletet.

– Miért nem mehetek veled? – Az Angelica halk hangjában remegő fájdalom lassan kiült a kislány arcára. Mozdulatlanul állt, engedelmesen. Nem próbált ellenszegülni Spadi utasításának. Csak az egyik kezét nyújtotta a kisfiú felé, tétován, kérlelve. Spadi a kinyújtott kézre bámult, az árván felfelé fordított tenyérre, a törékeny ujjakra. Szerette volna megérinteni és végigsimítani Angelica tenyerét, óvatosan és bűnbánóan. Érezte, hogy elszorul a torka.
– Mert én férfi vagyok, és neked azt kell csinálnod, amit parancsolok. – Manfredi szólt a szájából. És Spadi engedte neki. – A lányoknak ez a dolguk. Meg az, hogy főzzenek és takarítsanak. Másra nem is jók. – Miközben beszélt, Spadi a bátyja megvető arckifejezését is igyekezett magára hazudni. Az Angelica tekintetét fátyolozó könnyek tanúsága szerint sikerrel.

Ideje volt lelépni, és soha vissza sem nézni. Sarkon fordult, és bár rohanni lett volna kedve, kényszerítette magát, hogy lassan, ráérősen sétáljon, pont úgy, ahogy szerinte az irgalmat nem ismerő Manfredi is tette volna. Váratlanul egész testében reszketni kezdett. A lelke kivetette magából Manfredit, hirtelen üres lett, és rémült. Amint befordult a legközelebbi utcasarkon, rohanni kezdett. Olyan őrületes tempóban futott, hogy úgy érezte, a lába már szinte nem is érinti a talajt. Mintha csak repült volna. Mikor ki tudja, mennyi idő után, végre meg mert torpanni, a térdére kellett támaszkodnia, hogy kifújja magát. Egy darabig lehajtott fejjel, zihálva szedte a levegőt, és csak akkor egyenesedett fel, mikor már rendesen tudott lélegezni. Fáradtan beletúrt a hajába: ujjai végigszántottak néhány tincsen, melyeket mókás kis antennává tapasztott össze az izzadság. Aztán a tekintete az előtte álló autóra tévedt, és úgy érezte, egyszerre minden hajszála égnek mered. Addig menekült, míg véletlenül pont ott sikerült kikötnie, ahol Manfredi leparkolta a verdáját. És valaki ült az autó motorháztetején. Első rémületében úgy hitte, valami csoda folytán a jövőbe látó Manfredi az, de ahogy teltek a másodpercek, a rátörő rettegés vetítette káprázat kezdett szertefoszlani. Spadi megkönnyebbülten eszmélt rá, hogy egy nála alig pár évvel idősebb srácot lát, nem pedig a bátyját. A fiú, miközben az utcán sétálókat figyelte, lassan, de ütemesen dobolt lábával a hűtőrácson. Ha Manfredi rajtakapta volna, ziher, hogy gondolkodás nélkül kibelezi.

Noha épp most fordított hátat a bátyjának, és mindannak, ami Manfredi világához tartozott, Spadit hirtelen furcsa lojalitásérzés kerítette hatalmába. Manfredi olyan volt, amilyen, de mégiscsak ugyanahhoz a családhoz tartoztak. Ha valaki tiszteletlenül viselkedett Manfredivel, az olyan volt, mintha az egész Anacleti családdal szemben követett volna el tiszteletlenséget. Ebbe a családba pedig Spadi is beletartozott. Az ismeretlen kölyök tehát, aki olyan arcátlanul rátehénkedett Manfredi kocsijára, ellene is vétett. Ellene, a leendő főnök ellen! Spadi arca, ami a nagy rohanás után jócskán kipirult, és épp csak kezdte visszanyerni a természetes színét, most újra kivörösödött, ezúttal a felháborodástól. Kihúzta magát, feltűrte a melegítődzsekije ujját (így legalább a fagylaltfolt is kevésbé látszott), kidüllesztette a mellkasát, és peckesen elindult az autón ülő fiú felé. A kölyök még akkor sem vette észre, amikor odalépett hozzá, ezért kénytelen volt megbökni a térdét. Elégedetten látta, hogy a fiú összerezzen a váratlan érintéstől.

– A bátyám kocsiján ülsz. – Spadi a jövőbeli főnök nyers modorában és ingathatatlan öntudatával akarta kiejteni ezeket a szavakat, azonban az érintését követően a fiú ráemelte a tekintetét, és amint Spadi meglátta a szemeit, melyek olyan kékek volt, mint a tenger egy szívfájdítóan tökéletes nyári napon, a szavai egyszerre gyámoltalanná lágyultak, elvesztették minden élüket, és végül úgy hangzottak, mint egy baráti figyelmeztetés.
– Pont leszarom. – Az ismeretlen srác megrántotta a vállát, és elfordult Spaditól. Nyugtalanul ide-oda rebbenő pillantása megint az utcát pásztázta, mintha valakinek a felbukkanására várna.

Spadi ismét megérintette a fiút, ezúttal valahol a combja táján. Ujjai egy pillanatnál tovább érintették a farmer rövidnadrágot.

– Nem ülhetsz itt. Ha a bátyám meglát, kicsinál – mondta halkan.
– És akkor hova a francba menjek?

A hangja durva volt, de remegett. Spadi magányt és kétségbeesést hallott ki belőle. Továbbra is az utcán haladó embereket bámulta: láthatólag egyre kevesebb bizakodással, de kétségbeesett kitartással.

– Vársz valakit? – kérdezte Spadi óvatosan.
– Talán. De úgysem jön el – Keserű volt a hangja.
– Mióta vársz rá?
– Tegnap este óta. – Ez nem hangzott túl biztatóan, de Spadi lehetetlennek tartotta, hogy egy olyan srácot, mint ez a fiú, elhagyjanak, így teljes meggyőződéssel mondta ki a következő szavakat.
– Lehet, hogy csak nem tudja, hol keressen.
– Mi?

A srác Spadi felé kapta a fejét. A szeme tágra nyílt, és Spadi hagyta, hogy magával sodorja a hihetetlen kékség, melynek felszínén most ott csillogott a remény. A remény, ami Spadi szavaiból született. És rögtön meghalt, amint egy gúnyos, keserű mosoly sötétje lassan árnyékot vetett az arcára.

– Na persze. Egyszerűen csak nem akar megkeresni. Szerintem még örül is, hogy leléptem, mert rohadtul elunta, hogy mindig engem kell pesztrálnia. Amikor tegnap apám megpattant, és szokás szerint leadott neki, meg is kérdeztem tőle: „Megint elszúrtam a hétvégédet, ugye?” Erre ő: „Tudod, Aureliano, hogy szívesen vagyok veled, de apádnak lassan ideje lenne eldöntenie, melyikünk neveljen fel téged – ő vagy én.” Normálisan mondta, meg minden, és amúgy mindig rendes velem, de amikor ezt előadta, legszívesebben ráborítottam volna az asztalt. Mert igaza van. Nem Romolo dolga lenne, hogy vigyázzon rám. Vacsoránál addig szívóskodtam vele, amíg jól összecsesztünk, és elhajtott aludni. Éjfél körül leléptem. De végig azt kívántam, bár csípne el, és vinne haza. Minél messzebbre jutottam, annál inkább akartam. Mert Romolo az a fajta csávó, akiről elhittem, hogy ha elvesznék, meg akarna találni. Hogy számítok neki. – Aureliano hosszú ideje önmagába zárt fájdalma kiömlött a lelkéből, mintha a fiú megérezte volna, hogy a másik képes és hajlandó magába fogadni az őt fojtogató szomorúságot.
– És ha te mennél vissza hozzá?
– Minek, ha úgysem akar látni?
– Hát, ha másért nem, azért biztosan szívesen összefutna veled, hogy leverjen neked egy irtózatosan nagyot, amiért ellógtál… – Spadi, bár egészen lenyűgözte Aureliano, nem tudta megállni a csibészes tréfát, és fél szemöldökét felvonva, halvány, de egyértelműen huncut mosollyal a másikra sandított.
– Marha vicces – morogta Aureliano sértődött arccal. Spadi mókás bajkeverő-fizimiskája azonban kisvártatva megtette a magáét: a bosszús fintor lassacskán leolvadt az arcáról, a szája sarka pedig finoman megrebbent.

Nem adta könnyen a mosolyát, és Spadi egy röpke másodpercre elszoruló szívvel gondolt arra, hogy talán sosem kapja meg egészen, de aztán Aureliano a fejét ingatva, mint aki az utolsó pillanatig küzd ellene, hogy a tréfa lefegyverezze, lassan elmosolyodott. Aureliano mosolya végre Spadié volt. És nem csak a mosolya. Egyszerre a bizalma is.

– Nem ülsz ide? – kérdezte hirtelen, és megpaskolta a kocsi motorháztetejét. Még mindig mosolygott, és fogalma sem volt róla, milyen gyönyörű így. – Neked csak megengedi a bátyád, nem?

A bátyja… Spadira mintha rászakadt volna az ég. Már egészen megfeledkezett Manfrediről.

– Nem lehet… És neked sem…
– Még most is ezen a szar kocsin aggódsz? – Aureliano hangjába visszatért a távolságtartás karcossága, a csodálatos mosolya is eltűnt. Spadi kétségbeesetten megrázta a fejét.
– Akkor meg? – vágta oda dühösen Aureliano.
– Csak nem akarom, hogy a bátyám… – Spadi nyelt egyet – bántson téged. – Megragadta Aureliano csuklóját. Maga sem tudta, miként támadt bátorsága hozzá. – Inkább menjünk innen, jó? – A pillantásával könyörgött neki, magyarázat nélkül, mert nem adhatott magyarázatot, és közben rettegve várta, hogy Aureliano mikor rántja el a kezét.

De Aureliano nem tette meg azt, amitől tartott. Látszott ugyan rajta, hogy nem biztos benne, helyesen teszi-e, amit tesz, de – arcán nyugtalan kifejezéssel – hagyta, hogy Spadi magával húzza. Egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal sem ellenkezett, és csak akkor állt meg, amikor Spadi is megtorpant. Mikor Spadi elengedte a csuklóját, és szembefordult vele, keze rövid időre hozzáért a tenyeréhez.

– Oké, itt már jó. Elég messze vagyunk. – Spadi az arcára erőltetett egy halvány mosolyt, hogy ne látsszon, mennyire ideges. Aureliano viszont, talán azért, mert megérezte, mit is leplez vele Spadi, nem mosolygott vissza rá.
– Figyelj… Tényleg ennyire gázos a bátyád? – Komolyan nézett Spadira, egyik kezét a vállára tette.

Spadi nyelt egyet. Szeretett volna mindent elmondani magáról Aurelianónak, de azt is pontosan érezte, hogy képtelen rá.

– Haza kell mennünk, Aureliano. – Most először mondta ki a nevét. Olyan csodálatos volt, hogy beleremegett.
Mennünk? – kérdezte Aureliano halkan.
– Hát… egy darabig elkísérlek, ha akarod – motyogta Spadi, miközben reszketve gondolt rá, hogy neki sem maradt más választása, mint az, hogy hazamenjen.
– Akarom – bólintott Aureliano. Nem gondolkodott a válaszon, rögtön kimondta, határozottan, tétovázás nélkül. – Viszont valami kaját még vennék előtte, elég zabás vagyok… – Beletúrt a zsebébe. Aztán feszengve elmosolyodott. – A fenébe, azt hiszem, ezt most ki kell hagynom. Elvertem a lóvémat a reggelire. Amatőr, mi? Még pénzt is alig hoztam magammal. Látszik, hogy most lógtam meg először otthonról.
– Mit kérsz? Majd én megveszem. – Spadi kapkodva kicipzárazta a melegítődzsekije zsebét, becsúsztatta a kezét a zsebbe, és a tenyerét rászorította a Manfreditől kapott csinos pénzkötegre. Manfredi ma tudtán kívül segíteni fog az éhezőkön.

Sós csipsz. Spadinak nem kellett sokat keresnie, miután berongyolt a legközelebbi élelmiszerüzletbe. Rögtön három zacskóval vett, a legdrágább fajtából. A legdrágább, tehát a legjobb. Az, ami Aurelianónak jár. Ez az ő első ajándéka. Mert ajándék lesz, hiába kötötte ki Aureliano, hogy kizárólag akkor fogadja el, ha később visszaadhatja a pénzt. Csak a csodálatos mosolyát fogadja majd el, semmi mást. Így tervezte. De mire a vásárolt holmit szorongatva kilépett az utcára, Aureliano mosolyát valaki ellopta tőle.

– És egész éjszaka itt tekeregtél? Az istenit… – A férfi hitetlenkedve megdörzsölte a képét, aztán a fejét csóválva elnevette magát, és kedvesen meglegyintette Aureliano tarkóját.

Aureliano, talán mert a másik hangjában még ott vibrált a múlt este óta őt feszítő, de az örömtől mind gyorsabban illanó feszültség maradéka, zavartan mosolygott. Ám mosolyában ott bujkált a boldogság is. Amiért Romolo szeretete erősebb volt a haragjánál, amiért nem mondott le róla, amiért megérezte, hogy Aureliano nem azért lépett le, mert örökre el akart tűnni, hanem azért, mert mindvégig arra vágyott, hogy legyen valaki, aki majd a nyomára akar bukkanni. Romolo… Spadi rögtön rájött, hogy ő az. Ahogy arra is, hogy nem szívesen lenne Romolo ellensége. Spadi, aki egész eddigi életét sárosabbnál sárosabb figurák között töltötte, azonmód megérezte a férfit körüllengő zsiványaurát. Ugyanakkor afelől sem volt kétsége, hogy Romolo nagyon szereti Aurelianót. Ezért is találta meg. Mert meg akarta találni. Aureliano többé nem volt egyedül. Ez pedig azt jelentette, hogy Spadira már semmi szükség.

Spadi erősen a mellkasához szorította a csipszeszacskókat: a tartalmuk recsegve-ropogva zúzódott össze, akárcsak a tulajdon szíve, ami egyetlen nevet ismételgetett, miközben darabokra szakadt. Aureliano, Aureliano, Aureliano. Az esze pedig eközben azt súgta: jobb szép csendben eloldalogni, mielőtt túl sokáig néznéd kívülről, ahogy elfelejtenek.

– Gyere, eszünk valamit, utána elugrunk a nővéredért a barátnőjéhez, aztán meg nyomás haza, rendben?
– Még Liviáért is el kell mennünk? – Aureliano a szemét forgatta. – Akkor lehet, hogy én azt a kört kihagyom, és kaja után hazahúzok autóstoppal. Tegnap is nagyon bejött. – Rávigyorgott Romolóra.
– Én meg mondjuk akkor nem hagyom ki azt a seggbe rúgást, amit tulajdonképpen megérdemelnél, és apádnál is bemószerollak, mit szólsz?

Aureliano, Aureliano, Aureliano…

Eddig soha, egyetlenegyszer sem hallotta meg senki Spadi lelkét. De Aureliano hirtelen oldalra kapta a fejét. A pillantásuk találkozott. Aureliano újra Romolóra nézett, aztán Spadi felé biccentett.

– Mindjárt jövök, Romolo, csak egy perc…

Odafutott hozzá. Csupa fény volt, csupa ragyogás.

– Eljött értem!

Spadi bólintott. Mosollyal viszonozta a mosolyát. Közben a szeme sarkából Romolóra sandított. Tartott tőle, hogy a férfi követi Aurelianót, de Romolo, noha egy percre sem vette le a szemét róluk, nem mozdult, mintha megérezte volna, hogy akkor cselekszik a leghelyesebben, ha nem lép be kettejük pillanatába.

– Megmondtam. – Az egyik zacskó csipsz majdnem átbucskázott Spadi karján, aki egy ügyes mozdulattal visszakényszerítette a másik kettő közé. Kapcsolt. – Tessék. Búcsúajándék.
– Figyelj, ezt nem lehet… – Aureliano zavartan megrázta a fejét. – Kérek Romolótól lóvét, és odaadom az árát, várj egy kicsit. Mennyi volt?
– Semennyi. Mondtam, hogy búcsúajándék. – Már másodszor mondta ki, és egyre jobban fájt. Átnyújtotta Aurelianónak a zacskókat, aki tétován értük nyúlt, majd a három zacskót összefogta a jobbjában.
– És én… mit adjak neked? – A hangja megremegett, miközben egyenesen Spadi szemébe nézett. Aztán, úgy tűnt, megtalálta a választ. Spadihoz lépett, és szabad bal kezével szorosan átölelte. Spadi kábultan viszonozta az ölelést. Két tenyerét Aureliano hátára szorította, olyan erősen, mintha sosem akarná elengedni. Az arcát belefúrta a fiú pólójába. Beszívta Aureliano illatát. És akkor egyszerre, mint egy borzasztó rémkép, felvillant előtte Manfredi arca. Sosem szabadul tőle, bármilyen messzire is fut. Aureliano pedig mindjárt örökre eltűnik az életéből. Abból az életből, aminek egyébként sem lehetne a része, hiszen arról, hogy abban kinek jut hely, nem ő dönt, hanem Manfredi. Angelicának van helye. Aurelianónak sosem lesz. Benne pedig nincs meg a bátorság ahhoz, hogy Manfredi kezét félrelökve, új sorsot írjon magának.

Vess véget neki, mielőtt tényleg véget érne.

– Mennem kell… – Óvatosan kibontakozott Aureliano öleléséből.
– Találkozunk még? – suttogta Aureliano rekedten.

Spadinak épp csak egyetlen pillanatra volt ereje a szemébe nézni, és bólintani, mielőtt elfutott volna. Rohant megint. Ezúttal azonban nem olyasvalaki elől, akitől szabadulni akart, hanem attól, akit egész eddigi életében keresett.

Már messziről ordított róla, hogy elhagyták. Egy magányos, rémült kislány, szorosan a kávézó falához simulva, mellkasa előtt összefont karral, mintha kétségbeesetten próbálná védelmezni önmagát a világban, ahol teljesen egyedül maradt. Angelica. Nem futott az apjához és Manfredihez, azok pedig valószínűleg annyira belemerültek kedélyes fegyvertársi diskurzusukba, hogy jó ideje ki sem pillantottak a kávézó ablakán, így nem tűnt fel nekik Spadi és Angelica hiánya. Spadi nézte a kislányt, aki egyelőre nem vette észre őt, és a rázuhanó szégyen mind jobban elnyomta az imént vele történtek miatt érzett kábulatot. Elindult a kislány felé, és csak remélni tudta, hogy Angelica megbocsát neki. Ám úgy tűnt, nem marad rá ideje, hogy a kislány bocsánatát kérje. A kávézó ajtaja kinyílt. Sale lépett ki elsőként az utcára, és tökéletesen működő apai ösztönnel rögtön pont arra pillantott, ahol a lánya állt. Lépteit megnyújtva odasietett Angelicához. „Hát te? Mi történt, hercegnőm?”, kérdezte, miközben leguggolt elé, és fél kézzel megsimogatta Angelica pofiját. Rövidesen pedig már ott állt mellette Manfredi is. A kislány kedvéért a vonásaira erőltetett mézesmázos vakolat darabokban hullott le az arcáról, átadva helyét egy mind nehezebben leplezhető vicsortöredéknek, miközben ő is feltette a maga kérdését: „Hol van Alberto?”

A kérdésfeltevés pillanatában Alberto már a háta mögött állt. Vadul remegő lábakkal, nadrágzsebébe csúsztatott, csuromvizes tenyérrel, a rá váró büntetéstől halálosan rettegve. Angelica látta meg először. Manfredi örökké árgus fenevadtekintete pedig rögtön követte a kislány pillantását. Manfredi gyors volt, rémületesen gyors. Mégsem tudott lépést tartani Angelicával. Mielőtt a férfi szavakká formálhatta volna a benne kavargó vad, sötét haragot, a kislány már döntött is. És a maga szavaival megmentette az előtte álló sápadt kisfiút.

– Megtaláltad? – Félénk mosolya és reménykedő hangja bájosan valódinak tűnt.

A hála érzése sarkára taposott az épp csak elpárolgó értetlenségnek, hogy aztán sürgetve helyet követeljen magának a nyugtalanság is. Mit mondjon? Megtalálta? Nem találta? A kisfiú pillantása belekapaszkodott a kislányéba. A sötétbarna szemek megüzenték a választ.

– Nem… – nyögte ki Spadi kissé esetlenül.
– Alberto a fülbevalómat kereste. – Angelica bűnbánó arccal fordult az apjához. – Elvesztettem az egyik angyalszárnyat, papa…

És Angelica részletesen elmondott mindent. Minden részletét annak a történetnek, aminek köze sem volt az igazsághoz, csak Angelica szívéhez. Hogy Alberto milyen kedves és udvarias volt, mert rögtön felajánlotta, hogy megkeresi az angyalszárny alakú fülbevalót, amit Angelica annyira szeret, hiszen a születésnapjára kapta, és mivel Alberto azt mondta, nem akarja, hogy Angelica fáradjon, hanem várja meg inkább itt, Angelica nem ment vele. Hogy miért nem szóltak? Angelicának első ijedtségében eszébe sem jutott, Alberto meg azért nem gondolt rá, mert azonnal segíteni akart: lendültből rohant, hogy feltúrja fél Rómát az elkallódott ékszer után…

Spadi már ki tudja, hanyadszor idézte fel magában Angelica szavait, miközben az autók felé tartottak. Lopva a mellette haladó kislány bal fülére pillantott, az apró, elárvult lyukacskára a fülcimpáján. Aztán a bal kezére, mely kissé mereven, ökölbe szorítva simult a szoknyájához. Hogyan köszönhetném meg neked azt, amit tettél, és mindazt, amit nem tettél, pedig megérdemeltem volna, hogy megtedd? Talán úgy, hogy a kedvedért az leszek, akinek látni szeretnél. Spadi ujjai félelemtől tétován bukdácsoltak Angelica keze felé. A kisfiúnak eszébe ötlött, hogy Angelica talán undorítónak találja majd a verítéktől lucskos kezét, ám a kislány tenyere úgy nyílt szét az érintése nyomán, mint egy virág. Egy virág, közepén kis angyalszárnnyal, mely eddig Angelica markában lapult, most pedig egymáshoz simuló kezeik szolgáltak neki búvóhelyül. Egy bátortalan mosoly melegét érezte az arcán. Nyelt egyet, a kislány szemébe nézett, és rámosolygott. Megtette, mert ez volt a legkevesebb, amit Angelica megérdemelt. De közben valaki másnak a mosolyára vágyott, olyan erősen, hogy belesajdult a mellkasa. Noha a nap sütött, miközben az autók felé tartottak, csöpögni kezdett az eső.

Esett még akkor is, amikor hazaértek.

– Na jó, most lett tele a tököm – nyilatkoztatta ki Manfredi, és alig néhány méterre az egyik túlbuzgó embere által szélesre tárt kaputól, lefékezett. Már vagy negyed órája figyelte stikában az egyik párás hátsó ablakra ábrándozva rajzolgató Spadit, és úgy érezte, lassan, de biztosan szétkúrja az ideg. Nem elég, hogy ez a teljesen váratlanul érkező, nyomorult zápor hazavágja a két napja mosatott verdáját kívülről, még az öccse is szétbarmolja belülről. Képtelen volt tovább fékezni magát. – Mit csuszmákolod azt az üveget? – hördült fel, és olyan vadul fordult hátra, hogy ha nincs bekövetve, Spadi bizonyára lebukfencezik ijedtében az ülésről.
– Semmit… – A kisfiú tekintete rémülten cikázott Manfredi és a párás üvegre rajzolt megannyi szív között. Ha most megpróbálja letörölni őket, csak még gyanúsabb lesz.

A bátyja végigpillantott a szíveken, aztán elismerően elvigyorodott.

– Azt nevezem. Te aztán rápörögtél a csajra. Kezdjük már most szervezni az esküvőt?

A vigyor még akkor is az arcán terpeszkedett, amikor leparkolt az udvaron. Azt hitte, ismeri a nevet, melynek kezdőbetűje ott ragyogott a szívek belsejében. Ám azt a nevet csak Spadi ismerte. Mielőtt kipattant volna a kocsiból, a tenyerével gondosan szétmaszatolta a szíveket. Tudta, hogy Aureliano neve csak a saját szívében lehet igazán biztonságban, és létezni is csak ott létezhet örökké.

https://www.youtube.com/watch…

2 hozzászólás