Ezüst P 24



Kedvenc könyvek 18

David Grossman: A világ végére
Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban
Andreï Guelassimov: La soif
Irvine Welsh: Trainspotting
Mihail Jurjevics Lermontov: Korunk hőse
Szabó Magda: Abigél
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink
Nodar Dumbadze: Fehér zászlók
Vaszil Bikov: Az ő katonái
Örkény István: Lágerek népe / Emlékezők
Burhan Sönmez: Isztambul, Isztambul
Hirdetés

Aktuális olvasmányok

Bodor Ádám: Verhovina madarai
Géraldine Maillet: Le monde à ses pieds
Henri Troyat: Tolsztoj élete
Örkény István: Drámák I-III.
Varga A. József: Soltész Elemér protestáns tábori püspök
Charles Dickens: Twist Olivér

Bodor Ádám: Verhovina madarai Változatok végnapokra

>!
2020. augusztus 10., 11:02
>!
Magvető, Budapest, 2011
256 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631428735
>!
2020. július 30., 06:33
>!
Grasset, 2009
304 oldal · puhatáblás · ISBN: 9782246762317
>!
2020. június 14., 11:55
>!
Európa, Budapest, 2007
872 oldal · ISBN: 9789630782418 · Fordította: Réz Ádám
>!
2018. augusztus 29., 06:49
>!
Palatinus, Budapest, 2016
1612 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632741598
>!
2016. december 18., 09:24
Hirdetés

Utolsó karc

Ezüst P>!
Molyolók saját írásai

Metró-univerzumos história, harmadik rész.

Korábbi epizódok:
https://moly.hu/karcok/1446744
https://moly.hu/karcok/1470409

– A francba, pedig mindig elhatározom, hogy nem fogom felrántani magam… – morogja Ruszlan, miközben beletúr szőkített hajába. Fél órával Goga akciója után lejárt a szolgálata, és most, két hüvelykujját az övtartójába akasztva, árgus szemmel kémleli az állomást, hogy az első adandó alkalommal elcsíphesse a zsiványt, aki emésztő éhségre panaszkodva gyorsan elslisszolt valami harapnivalóért, amint megérkeztek. – Nem elég, hogy esz az ideg az esti fellépés miatt, még ez is… Ha visszadugja ide az arcát, darabokra kapom – fogadkozik a mellette álló Koljának. – Á, Mitya bácsi, mi újság? Kell segítség? – int oda hirtelen egy idősebb férfinak, aki, korát meghazudtoló állóképességről téve tanúbizonyságot, egy ide-oda dülöngélő fiatalabb srácot igyekszik inkább kevesebb, mint több sikerrel talpon és egyenesben tartani.
– Ha iderúgnád azt a ládát, fiam… – kéri az öreg, és szemével egy felfordított ládára mutat, közel Ruszlanhoz. Ruszlan teszi, amit kér, Mitya bácsi pedig a ládához kormányozza a fiatalembert, majd finoman, de határozottan lependeríti rá. – Meg is vagyunk, legényem.
– Hogy érzed magad? – kérdezi a srácot, aki fátyolos tekintettel és réveteg mosollyal felel neki:
– Hát, voltam már jobban is, öregapám.
– Talán kicsit többet ittál, mint kellett volna, fiam.
– Á, ezzel vitatkoznék, három napja iszom, de meg sem érzem, tényleg – állítja a jómadár, és megpróbálkozik egy lezser legyintéssel, mire majdnem hátraesik. – Hoppáré!
– Mit ittál?
– Amit adtak, öregapám, amit adtak. Nem néztem. Csak felejtsek. Az én Irám hat pofont csűrt le, azt mondta, minden elfecsérelt évért egyet, pedig csak öt éve voltunk együtt. Nyáron lett volna az esküvőnk, erre… De feltett szándékom visszahódítani, öregapám. Irocska odáig van Kátya Szmirnováért meg ezért a fószerért, akivel újabban fellép… Ruszlan, vagy ki az ördög. Több állomásnyi távolságokra is elbumlizik a barátnőivel, csak hogy hallja őket. Legutóbb valami exkluzív jegyet sikerült vennie, jön haza hajnalban, a koncert után, és képes felébreszteni, hogy élménybeszámolót tartson. Képzeld, Tolja, azt mondja, az első sorban álltunk a lányokkal! És amikor Ruszlan lenyúlt a színpadról, az én kezemet is megfogta! Mindent pénzt megért, fantasztikus élmény volt! Hát, ez tényleg fantasztikus, gondolom. Aztán megkérdezem, rosszat sejtve, mennyibe került a jegy? Előző nap bevetésen voltam a városban, ki voltam dögölve, fel sem ébredtem teljesen, de amikor megmondta az árát, rögtön kiment az álom a szememből. Lerúgom magamról a takarót, felülök. Mennyi? Ő meg csak viháncol tovább, jaj, Tolja, annyira csodálatosan éreztem magam! Mondom neki, hát, nyuszika, én ingyen is megfogtam volna a kezedet, a gitáron meg bármikor elpöntyögök neked bármit, ha zenét akarsz hallgatni, ezért nem kellett volna ennyi lóvét kiadni. Na, erre teljesen kiborult. Elkezdett kiabálni, hogy a saját pénzét arra költi, amire akarja, és egyébként is, számára ez sokat jelent, én meg nem értek a művészethez. Mert az, hogy gitárral a kezedben, részegen elröfögsz valamit, Anatolij, az nem művészet, ilyet szólt. Akkor már én sem bírtam, elkezdtem ordítani: Jól van, ha ekkora műértő vagy, akkor keressél olyat, aki megfelel a kényes ízlésednek, lehet elhúzni, arra van az ajtó. A fél állomást felvertük. Odaslattyognak hozzánk többen is, benéznek, kérdezik, fiatalok, mi ez a balhé? Ira meg azt mondja, ó, semmi különös, Tolja éppen költözködik. Mi van?, kérdezem. Hát az van, hogy ez az én sátram, öcsém, vágja belém a kést. Az istenit, tényleg az ő sátra. Még azt sem engedte, hogy összepakoljak. Mehettem egy szál gatyában a szomszéd sráchoz. Pofám leszakadt. Egy percet sem aludtam. Reggel megpróbáltam kibékülni Irával, mondtam neki, figyelj, nyuszi, fogjuk fel úgy, mintha az a kis esti vita csak egy rossz álom lett volna, adj egy csókot. És megpróbáltam megcsókolni. Akkor kaptam az évekre lebontott pofonokat, de akkorákat, öregapám, ráadásul visszakézből…! Tanítani kéne. Zárásnak meg a szöveg: Rossz álom, mi? Te vagy a rossz álom, te idióta! Hát, ez az én történetem, öregapám. Teljesen szét vagyok akadva. Ha járna még itt a metró, lendületből aláugranék… Valami kis piája nincs véletlenül? Én kifogytam, és… Fuhúúú, most nézem, micsoda kék szeme van…! Mondja, mitől ilyen kék? – Tolját hirtelen mélységes ámulat fogja el, és még vérző szívsebeiről is megfeledkezik.
– De hiszen már meséltem, amikor összetalálkoztunk… – Mitya bácsi elnéző mosolyt küld a legény felé, ugyanakkor látszik rajta, hogy egy csöppet sem lenne kedve ellen való, ha újra el kéne mesélnie a históriát.
– Neee, tényleg? Szégyen, de nem emlékszem semmire. Elmondja még egyszer?
– Hát, ha tényleg érdekel…
– Csak ha jó a vége, öregapám.
– Kívánni sem lehetne jobbat.
– Na, jól van.
– Az eleje mondjuk nem annyira vidám…
– Azt még talán kibírom. De várjon, mielőtt belefogna, annyit mondjon még, nincs valami közük egymáshoz azzal a magas fickóval az őrségből? Az ő szeme is…
– Dehogynem. Jasa az én tökéletes unokám – húzza ki magát büszkén az öreg, miközben megszokásból megpöccinti a fülében lógó karikán himbálózó kulcsot, hogy ellenőrizze, biztosan a helyén van-e még.
– Szóval akkor ez valami családi izé? – érdeklődik Tolja.
– Nos, tulajdonképpen igen… – somolyog a feszültségkeltéshez mesteri módon értő Mitya bácsi, majd felpillant, és rákacsint Koljára meg Ruszlanra. A fiúk a beavatottak vigyorával válaszolnak. – … bár csak ezerkilencszáz-nyolcvanhat áprilisa óta – fejezi be a mondatot titokzatosan az öreg, azonnali, bősz fejvakarásra késztetve ezzel Tolját.
– Hú, az ilyen dátumokban sosem voltam jó, most meg még el is ittam a fél agyam… – Tolja, aki az imént még azt állította, remek formában van, hirtelen meglepő önkritikával ítél az állapotáról.
– Egy kis találgatás?
– Á, esélytelen, öregapám, szabad a gazda, ne csigázzon!
– Pedig olyan könnyű… Tudod, volt az az atomerőmű…
– Mi? Nem mondja, hogy…
– Bizony.
– De most tényleg? Nem szívat?
– Nem.
– Szóval akkor maga…?
– Likvidátor voltam.
– Azt a rohadt…! – Tolja álla leesik. – És csak így életben maradt, meg minden?

Az izgalmas történet előszobájában toporgó, mind felcsigázottabb Tolja megpróbál ládástul közelebb csúszni Mitya bácsihoz, de továbbra sem igazán ura a mozdulatainak, így kis híján a földre szédül, az öregnek úgy kell utánakapnia. Kolja, bár kívülről fújja a históriát, maga is szívesen meghallgatná újra, hiszen, amint azt Vaszilij Pavlovics is megjegyezte nem sokkal korábban, Mitya bácsi megunhatatlan és zseniális, ám mielőtt maga is egy ládáért nézhetne, hogy aztán, Toljához hasonlóan, letelepedjen az öreg mellé, hirtelen megpillantja Gogát, aki egy jókora tányért egyensúlyozva pont ebben a szent pillanatban tűnik fel az állomás túlfelén, oldalán Ruszlan húgával, Szvetával. Goga oda-odafordul a lányhoz, és az esetleges kockázatokkal mit sem törődve, tányért tartó kezével is hevesen gesztikulálva magyaráz valamit. Mintha minden arcizma külön életet élne, egyébként is nagy szemét a móka kedvéért még jobban elkerekíti. A hatás nem marad el, Szveta hirtelen megtorpan, és a nevetéstől kétrét görnyedve, térdére támaszkodva nevetni kezd, amitől gyönyörű, dús hajfonata átbukik a vállán, és vadul lengedez a levegőben. Húga nevetését hallva Ruszlan is felkapja a fejét, majd amikor meglátja, milyen kétes hírű kísérő szegődött a lány mellé, borzadó horkantás közepette, immáron két kézzel szánt végig a haján, amitől néhány szőkére melírozott tincse kackiásan az ég felé mered.
– Na jó, most már tuti, hogy harangoztak a csávónak… – nyögi feldúltan, szemét le nem véve az igen derűs hangulatban feléjük közeledő párocskáról. – Mit gondolsz, Kolja, szerinted milyen büntetést ad a parancsnok, ha lecsavarom a fia fejét?
– Büntetést? Szerintem kitüntetést – vigyorog Kolja, miközben lendületesen visszainteget a feléjük száguldó Gogának, aki, talán azért, hogy tovább színesítse Szvetánál nagy sikert aratott magánszámát, az imént lekapott egy jókora szelet húst a tányérjáról, és most azzal hadonászik a srácok felé.

Kapcsolódó könyvek: Dmitry Glukhovsky: Metró 2033

Dmitry Glukhovsky: Metró 2033