Ezüst  P 80



Kedvenc könyvek 16

David Grossman: A világ végére
Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban
Melania G. Mazzucco: Egy tökéletes nap
Irvine Welsh: Trainspotting
Mihail Jurjevics Lermontov: Korunk hőse
Szabó Magda: Abigél
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink
Nodar Dumbadze: Fehér zászlók
Vaszil Bikov: Az ő katonái
Örkény István: Lágerek népe / Emlékezők
Burhan Sönmez: Isztambul, Isztambul
Hirdetés

Aktuális olvasmányok

Krausz Tamás – Barta Tamás (szerk.): Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területein
Svetislav Basara: Parkinson-kór – a kezdet és a vég
Örkény István: Drámák I-III.
Varga A. József: Soltész Elemér protestáns tábori püspök
Ari Shavit: Hazám, az ígéret földje
Charles Dickens: Twist Olivér
>!
2018. augusztus 29., 06:49
>!
Palatinus, Budapest, 2016
1612 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632741598
>!
2017. április 4., 08:01
>!
2016. december 18., 09:24
Hirdetés

Utolsó karc

>!
Ezüst P
Novella egy képről

A kihíváshoz Dmitrij Markov egyik fotóját választottam, íme: https://www.instagram.com/p/BlkEVpqgsdp/…

Nyugtató-vodka kombó

– Kérlek, Maksz.
– Nem.
– Néhány óra az egész.
– Nem.
– Legalább Gyenyisz miatt. Úgy örülne, ha te is mennél.
– Nem.
– Te vagy a nagybátyja.
– Te meg az anyja.
– Nem akarom egyedül hagyni Jegorral.
– Azt nem csodálom. Még egy kutyát se mernék rábízni.
– Akkor megértesz?
– Meg.
– Elmész velük?
– Nem.
– Csináltam neked pelmenyit.
– Ez elég aljas húzás volt.
– Most hova mész?
– Megeszem a pelmenyit.
– Mi? Maksz… Maksz!!

Maksz kirohan a konyhába, előránt a fiókból egy villát, majd ráveti magát a gondosan tálra halmozott pelmenyire. Szinte rágás nélkül nyeli, és bár majdnem megfullad, nem tudja megállni, hogy el ne röhögje magát, amikor nővére, Kszenyija utoléri, és visítva ráront. Megpróbálja kigáncsolni, mire Maksz megbotlik, és bár fél kézzel igyekszik megkapaszkodni egy székben (a másik kezében a villát tartja, aminek hegyén egy szál pelmenyi fityeg), elkerülni nem, csak tompítani tudja az esést. Amikor elterül a földön, Kszenyija egy pillanatig diadalittas arccal áll fölötte, aztán finoman oldalba pöccinti a szőrös papucsával. A háta mögött ebben a pillanatban feltűnik a tízéves Gyenyisz, és kezében az anyja mobiltelefonját lóbálva, megáll a konyhaajtóban.
– Mama, a papa most telefonált, már csak parkolóhelyet keres, és… Mama, mit csináltok?
– Játszunk.
– Gyenyisz, egy szót se higgy el abból, amit a mama mond, nekem kifolyt az agyaaam! – vonyítja Maksz.

Gyenyisz kuncogva lerakja a telefont a konyhaasztalra, aztán megkerüli Kszenyiját, és odatérdel Maksz fölé. Maksz megemeli a fejét, és miközben oldalra pillant, jelezve, hogy Gyenyisz is kövesse a példáját, szenvedő arccal megkérdezi:
– Látod?
– Ühüm. Az a macskatáp szaftja.
– Az agyam, ha mondom!

Gyenyisz a nevetéstől rázkódva omlik Makszra, homlokát a nagybátyja mellkasának támasztja. Kszenyija közben a felmosórongyért nyúl, és bár a látszat kedvéért lesajnálóan forgatja a szemét, Maksz látja, hogy ő is remekül szórakozik.
– Pattanj fel – mondja aztán, és Maksz felé suhint a felmosóval. – És öblítsd le a hajad. Innen látom, hogy csöpög róla a trutymó. Gyenyisz, mit mondtál, merre jár apád?
– Már parkol – ismétli meg készségesen, fejét felkapva Gyenyisz. Aztán elnyújtózik a nagybátyja mellkasán, majd Makszra sandítva megkérdezi: – Eljössz velünk horgászni?

Ekkor megszólal a csengő. Kszenyija sóhajtva a helyére teszi a felmosórongyot, és miközben az előszoba felé indul, színpadiasan keresztet vet.
– Eljössz? – ismétli meg Gyenyisz. Úgy néz Makszra, mint egy árva valamelyik második világháborús filmből, akinek a szüleit épp most mészárolták le a megszállók.
– Figyelj, Gyenyisz, ez a mai inkább olyan apa-fiú program, nem? Egy nap csak kettesben…
– De a papa csak akkor vicces, ha részeg, te meg mindig.
– Hátha most is az lesz.
– Nem, egy hónapja nem iszik. És már három hónapja nem próbált meg öngyilkos lenni.
– Arra gondolsz, amikor tavasszal kiugrott a nagymama lakásának ablakán, és a járda helyett a sittel teli konténerbe esett?
– Igen… – Gyenyisz hirtelen oldalra kapja a fejét, és úgy pattan fel, mintha puskából lőtték volna ki. – Papa!
– Anyám! – nyögi Maksz; Gyenyisz, miközben sietve felpattant, véletlenül beletenyerelt a gyomrába. Nem sokkal később tetovált, sovány kéz nyúl felé, Maksz jobb híján belekapaszkodik. – Szevasz, Jegor.
– Szevasz, Maksz. – A sógora (vagy ahogy Kszenyija kíméletlenebbül, egyúttal mellékszereplői státuszát pontosabban kijelölve nevezi: a gyerek apja) a nyakában logó Gyenyisztől kissé meggörnyedve, talpra segíti Makszot, aztán bocsánatkérő mosollyal gyorsan arrébb farol, hogy az addig háta mögött álló Kszenyija is beléphessen a konyhába. Maksz lopva a tetoválásait figyeli. Túldíszített gyűrű az egyik ujján, esdeklő fiúi könyörgés a kézfején („Bocsáss meg, mama”), a nyakán három tőrrel átszúrt szív, a közepén Kszjusa nevével, dalszöveg a bal alkarján (Maksz úgy dönt, most nem áll neki stikában elolvasni, de legutóbbi emlékei szerint valami korlátozottan életigenlő melódia részletéről van szó), a jobb vállán felrebbenő darumadár. Az újdonság pedig: Gyenyisz neve, pontosan a bal szemöldöke fölött.
– Na, tedd már le azt a gyereket, ne dülöngélj itt! – Az apai befolyástól és a Gyenyisz lelki egészségéért rettegő Kszenyija esélyt sem ad Jegornak a túlélésre. – Le is vagy lassulva, a szemed is tiszta fátyolos. Megint ittál, vagy mi?
– Csak egyetlen kor… – Jegor sietve leteszi Gyenyiszt, és mint cárnőjének bókoló alázatos muzsik, szinte derékszögbe hajlik Kszenyija előtt. Közben zavartan egymáshoz préseli koszos tornacipőbe bújtatott lábait. Kszjusa szeme kerekre tágul.
– Ittál a nyugtatóra, te majom? – sikítja.
– Elzárták a vizet reggel, nem tudtam mivel bevenni… – Zavarában Jegor oda-vissza simít katonásan rövidre nyírt haján.
– És így ültél kocsiba? Így vinnéd el a gyerekem? – Kszjusa olyan vadul hangsúlyozza a „gyerekem” szót, hogy még Maksznak is végigfut a hideg a hátán. Jegor megvonaglik, és kezével eltakarja az arcát. – Gyenyisz nem megy sehova – határoz Kszenyija, majd gyors mozdulattal a háta mögé tessékeli Gyenyiszt.
– Kszjusa, ne csináld… – nyögi Jegor, miközben fejét rázva leroskad egy székre. Ahogy előregörnyed, a nyakláncán lévő aranykereszt búsan himbálózni kezd.

Gyenyisz kétségbeesetten pillant hol az anyjára, hol az apjára, aztán Makszhoz somfordál, és csüggedten a nagybátyja oldalának dől. Maksz köhint egyet.
– Figyelj, Kszjusa, elmegyünk hármasban a fiúkkal. Majd én vezetek. – Három hálás, üdvözült szempár – az aggódó anyáé, a sors kinyújtott lábában folyton elbotló atyáé és a talán mindenkinél többet sejtő, de ártatlanságát őrző gyermeké – szegeződik Szent Makszimra, aki így folytatja: – Hajat mosok, és mehetünk. Gyenyisz, kölcsönadsz egy kicsit a samponodból?
– A rágóillatúból?
– Aha.
– Persze!
– Te vagy a legnagyobb.

Miután bepattan Jegor leharcolt verdájának volánja mögé, Maksz – immáron frissen mosott, rágóillatú hajjal – szolidan felsóhajt. Közben Jegor is mászik befelé a másik oldalon, magassága miatt görnyedten és leheletnyit esetlenül. Kis híján ráül az anyósülésen felejtett vodkásüvegre, Maksz gyorsan elrántja a palackot, és gondolkodás nélkül a hátul ülő Gyenyisznek nyújtja.
– Gyenyisz, betennéd a papa szájvizét a hátizsákodba? – Gyenyisz, mint azt Maksz a visszapillantóból kitűnően láthatja, lelkesen bólogat, és már teszi is, amire kérték. Jegor bűnbánó képpel, fél kézzel a nyakláncát tekergetve, Maksz felé fordul. Mondani készül valamit. A halántékán lecsurranó verítékcsíkot látva Maksz úgy ítéli, jobb nem megvárni a dolgot, és inkább gyorsan beindítja a motort. Erre az ablaktörlők rögtön szorgosan dörgölni kezdik a szélvédőt.
– Jegor, ez mindig… így?
– Csak ma… Akkor kezdte, amikor indultam… Valamiért nem lehet leállítani…
– Aha. Jó. Ma estére úgyis esőt mondanak. Minket legalább nem fog váratlanul érni. Mit szólnátok, ha bekapcsolnám a rádiót? – Gyenyisz arckifejezése határozott támogatást tükröz, Jegornak láthatólag nincs ellenvetése, bár valószínűleg ha lenne, akkor sem merne szólni, így hát Maksz a tettek mezejére lép. Jegor közben a biztonsági övével bíbelődik. Mikor végre becsatolja, és a pillantásuk találkozik, Maksz minden erejét beleadja egy lazának és barátinak szánt mosolyba, majd kinyilatkoztatja:
– Jó az új tetkód.
Jegor bánatosan visszamosolyog rá, köszönetképp biccent egyet.
– Neked meg jó a pólód – mondja, és Maksz felsőjére bök, amin Lermontov látható, méghozzá abszolút korunk hősévé alakítva: laza póló, tetoválások özöne, mindez összemontázsolva a mindenki által ismert arcképpel. – És kösz, hogy eljöttél. Rendes csávó vagy. Beugrottál helyettem arra az iskolai ünnepségre is…
– Ja, amikor a Győzelem Napja alkalmából azt az előadást csináltuk az iskolában?
– Aha. Tudom, hogy a szülőknek kellett volna, de… Én itt, ti Moszkvában… És nem is vagyok mindig a topon… Valószínűleg csak leégettem volna mindenkit. Szóval meg szeretném köszönni, hogy ott voltál – hadarja rekedten Jegor.
– Á, semmiség, enyém volt a megtiszteltetés, tényleg – igyekszik nullára redukálni az érdemeit Maksz.
– Láttam a képet is.
– Milyen képet?
– Ami az előadás után készült.

Még szerencse, hogy a soron következő lámpa pirosra vált, és néhány pillanatra meg kell állniuk, mert Maksz a közlés hallatán úgy érzi, rögtön infarktust kap.
– Úristen. Kszjusa küldte át?
– Igen. Itt van. – Jegor a farzsebéből törött kijelzőjű, leharcolt iPhone-t vesz elő, némi pötyögés után mutatja a fotót.
– Pfú… – Maksz döbbenten, felvont fél szemöldökkel szemléli a Viberen továbbított felvételt, ami alá Kszjusa egy szmájli kíséretében a következő szöveget írta: „Az ott IGAZI vér!” A fotón három fickó – az egyikük Maksz – második világháborús egyenruhában, középen, a fiúkat hátulról ölelve, jócskán dekoltált miniruhában és tűsarkúban, a parádésan kisminkelt, szélesen mosolygó Kszenyija.
– Képzeld, papa, tényleg igazi vér! – tájékoztatja az apját Gyenyisz, aki stikában kicsatolta a biztonsági övét, és most fejét a vezető- meg az anyósülés között kidugva, bekapcsolódik a beszélgetésbe.
– Komolyan? – kérdezi Jegor, egyszerű és kissé kómás arcán mókásan fest az őszinte döbbenet és aggodalom. Maksz, aki időközben elstartolt a lámpától, egy bagatellizáló kézmozdulattal jelzi, hogy nincs ok a pánikra.
– Az előadás vége felé átestem egy kábelen, és felrepedt a szám. Mindegy, legalább könnyebben tudtam vért köpni, amikor lekaszáltak a fasiszták.
– Mit adtatok elő? Gyenyisz mesélt dolgokat, de akkor nem voltam… annyira képben. – Jegor a tarkóját simogatja, a keze kicsit izzadni kezd, ujja nedves csíkot hagy a telefon képernyőjén. Maksznak eszébe jut a konténeres sztori.
– Gyenyiszék osztályfőnöknője írt egy második világháborús színdarabot, és kitalálta, hogy az osztálybeli gyerekek szülei játsszák el. A szerepeket úgy sorsolta a tanárnő.
– És képzeld, papa, Maksz volt az egyik főszereplő! – jelenti füli érő szájjal Gyenyisz, mire Maksz megtörten sóhajt.
– Pedig én és a szereplés… Nyüszítve imádkoztam, hogy valami nagyon alja, huszadrangú szerepet kapjak, óbégatás egy tömegjelenetben, hatodik nyírfa balról, vagy ilyesmi. Erre… – Maksz eltúlzott, gyötrődő fintort vág, mire Gyenyisz kuncogni kezd. – A történet főszereplője három partizán, szerinted mit nyertem? Az egyik partizán szerepét. Kszjusa, a mázlista, persze megúszta, őt nem sorsolták ki, végig a nézőtéren röhögött rajtam. Hú, a következőnél… merre? Jobbra? – kérdezi Maksz hirtelen a sógorát. Mivel már jócskán eltávolodtak a háztól, egyre nehezebben ismeri ki magát Jegor szülővárosában: csak nyaranta tölt itt egy kis időt, ha egyáltalán, így fogalma sincs, hogy lehet eljutni a folyóhoz meg a hídhoz, aminek a közelében horgászni szeretnének. Csoda, hogy ezen a néhány utcányi távon képes volt elnavigálni. Jegor hadarva, szolgálatkészen magyarázza az útvonalat, látszik, mennyire igyekszik, hogy jól formálja a szavakat, hogy könnyednek és természetesnek tűnjön, hogy ne ordítson róla önnön tompultsága, faragatlansága, nyomorultsága. Maksz kezdi kényelmetlenül érezni magát. Ezért, miután tisztázták, merre az arra, úgy határoz, valami verőfényesről kezdeményez beszélgetést.
– Kszjusa mondta, hogy van új melód.
– Igen. Egy boltban… Árufeltöltés, ilyesmi.
– Jól hangzik – Maksz elismerő arckifejezést erőltet magára, de elég vérszegénynek érzi a produkciót, ezért megtoldja még egy kérdéssel. – És hogy vagy mostanság?
Jegor felsóhajt. Maksz rádöbben, hogy hibázott, és alig hallhatóan felszisszen.
– Őszintén? Hát, tréül. – Jegor idegesen forgatja az egyik tenyerébe ejtett mobiltelefont. Aztán kicsit oldalra fordul, és megborzolja a még mindig a két elülső ülés között kukucskáló Gyenyisz haját. – Ülj vissza, és csatold be az övet, jó? – mondja lágyan. Gyenyisz rögtön teszi, amit Jegor kér. Miközben lassan elhagyják a város szívét, Jegor folytatja. – Ez az egész, tudod… Egy évben egyszer jöttök, amikor Kszjusa barátnője elutazik, és kölcsönadja nektek a lakást, látom Gyenyiszt nagyjából egy hétig… Félre ne értsd, vágom, hogy milyen vagyok, elszúrtam mindent, Kszjusa helyében én sem csinálnám máshogy… – teszi hozzá mentegetőzve, mintha attól félne, hogy a szavai ellenérzést keltenek Makszban, aki, szemmel láthatóan így hiszi Jegor, Kszenyija távollétében annak nyitott fülű és szemű szövetségese, és adandó alkalommal minden rossz szavát vagy botlását továbbítja neki. – Csak jó volna kicsit többször látni Gyenyiszt… Oké, ott a telefon meg a videohívás, de… az nem ugyanolyan. – Miközben beszél, Jegor mintha egyre inkább összeroskadna a kimondott szavak súlya alatt, lejjebb és lejjebb csúszik az ülésen, hosszú lábait már-már combtőig a kesztyűtartó alá préseli. Maksz, mint mindig, ha zavarban van, az orrát kezdi vakarni. – Tudom, hogy nem rajtad múlik, nem is akarlak ezzel fárasztani, mindegy is… – Jegor megint szabadkozni kezd, aztán elhallgat. Maksz, akinek érzelmi vészhelyzetben többnyire leáll az agyműködése, jobb híján követi a példáját. Közben arra gondol, talán még a mai horgászásnak is lőttek, az ég, annak ellenére, hogy az előrejelzések szerint csak késő este várható eső, elég borúsnak tűnik, bár a felhők között biztatóan át-átsüt a nap. Mikor egy újabb piros lámpához érnek, Jegor kicsatolja a biztonsági övét, lehúzza a kocsi ablakát, és az ablakon jócskán kihajolva, telefonjával lő egy képet a különös fényekbe merült városról. Mikor elkészül, visszahuppan az ülésre, és megmutatja a fotót Maksznak.
– Jegor, ez piszok jó. – Maksz, aki arra készült, hogy udvariasságból kell majd lelkesedést mímelnie egy középszerű fotó láttán, meg van lepve: a felvétel kifejezetten ütős. – Azért valld be, hogy nem most csinálod először.
– Á, nem nagy szám az egész… – szól ki Jegor hangja az önbizalomhiány feneketlen kútjából. – Néha lefotózok ezt-azt…
– Mutatsz belőlük? Ha publikus, persze.
Jegor bólint, gyorsan becsatolja a biztonsági övét, és megnyitja a telefon képgalériáját. Aztán, mint aki nem akarja a másik idejét pazarolni, lévén szóra sem érdemes az egész, gyors ujjmozdulatokkal elővarázsol és átpörget néhány fotót. Határozottan jókedvű srácok egy bolt előtt, kezükben piával és cigivel. Egy anya a karjába kapja óvodáskorú kisfiát, közben feldúltan magyaráz valamit egy nem túl bizalomgerjesztő arcú férfinak – valószínűleg a kisfiú apjának –, aki egy plüssmackót nyújt a gyerek felé; az apa arca egyszerre dühös és elkeseredett. Gimnazista lány és fiú egy buszmegállóban, a fiú megpróbálja megcsókolni, nyakizmai megfeszülnek az erőlködéstől, hogy a lány arcához férjen, aki nevetve rántja el a fejét, de látszik rajta, hogy valójában kedvére való a fiú közeledése. Sovány fickó (kinéz vagy ötvennek, lehet vagy harminc) egy busz hátuljában, lábánál málhazsák, az ujjain ezüstgyűrűk, két karján tetoválások, felemelt kézzel a győzelem jelét mutatja. Íme, Jegor városa. És íme, Jegor lappangó tehetsége. Ki gondolta volna? Maksz egészen belemerül a képnézegetésbe, és csak a hátuk mögött hirtelen felhangzó, erőszakos dudálást hallva kapcsol: a lámpa időközben zöldre váltott. Gyorsan elkapja tekintetét a telefonról, és a lovak közé csap. Lassan maguk mögött hagyják a város utolsó házait is.
– Ha már fotó… Ezt pár hete találtam meg… – Jegor kicsit megemelkedik az ülésen, és a farzsebéből előrángatja a tárcáját. Félbehajtott fényképet vesz elő belőle, kisimítja, és a műszerfalra csúsztatja, közel Makszhoz. Mutató- és hüvelykujját a kép jobboldali sarkaira szorítja, hogy a fotó le ne essen. Maksz rápillant. A felvétel az egyetemista Kszenyiját és az egyetemet még hírből sem ismerő Jegort ábrázolja, tizenegy évvel ezelőtt. Jegor huszonegy éves, Kszjusa húsz. Jegor térdénél szakadt farmerban és fekete bakancsban, a szájából cigi kandikál elő, a nadrágja oldalán vastag lánc lóg. A szemébe sütő naptól hunyorogva bámul a kamerába, ajka kicsit bizonytalan, de kétségtelenül büszke mosolyra húzódik. A napszemüveget, passzentos farmert és pólót viselő Kszenyija oldalra fordulva áll, nevet, és két kézzel Jegor vállára támaszkodik. Magas szárú tornacipőbe bújtatott bal lába térdben behajlítva és mókásan a levegőbe bökve.
– Gyenyisznek szeretném adni, de asszem, Kszjusa nem igazán díjazná – mondja Jegor, le sem véve a szemét a képről. Maksz rápillant a sógorára.
– Majd én elrakom, és odaadom Gyenyisznek, ha otthon leszünk. – Látva Gyenyisz felvillanyozott képét a visszapillantóban, gyorsan hozzáteszi: – Gyenyisz, aztán a mamának nem nagyon mutogatni, jó? – Gyenyisz csillogó szemmel bólogat, Maksz pedig maga sem érti, mit csinál. A nem is olyan messzi távolban végre feltűnik a híd.
– Nagyon rendes pali vagy… – hebegi szinte kábultan Jegor, és mintegy átadva az árut, a sebváltó mellé helyezi a képet.
– Ne viccelj, semmiség…
– Rád hagynék valamit, de biztos megvan mindened, nincs szükséged az én cuccaimra…
– Mi? – Maksz úgy kapja fel a fejét, hogy a nyaka is belereccsen, zavarában pedig jókora gázt ad.
– Én ezt nem tudom így csinálni tovább… Semmi értelme. Szóval nekem ez eddig tartott. Tavasszal nem sikerült, de most majd… Ha hazamentetek… Anyáméknak is jobb így, nektek is…
– Jegor… – Maksznak immáron kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy a vezetésre koncentráljon. Jegorra bámul. – Jegor, nehogy bármit… – Nézik egymást. Nehezen lehetne megállapítani, melyikük vág kétségbeesettebb arcot.
– Maksz, kocsi! – hallatszik hátulról a megszeppent Gyenyisz figyelmeztetése. A kisfiú hangja azonnal működésbe hozza Maksz reflexeit. Autó a hídnál, pont előttük. Maksz beletapos a fékbe.

Egy hajszálon múlt. Maksz érzi, hogy remeg a lába, és mintha a haja is égnek meredne egy kicsit. Némi csodálkozással nyugtázza, hogy az ablaktörlők a hirtelen fékezést követően váratlanul megjavultak, és most mozdulatlanul simulnak a helyükre. Gyorsan meginterjúvolja Gyenyiszt, hogy jól van-e. Gyenyisz jelenti, hogy igen. Mire a verejtékben fürdő, ziháló Jegornak is feltenné a kérdést, kopogtatnak a vezetőülés felőli ablakon. Maksz felpillant. Meglehetősen elszánt arcú férfiú néz vele farkasszemet – a másik autós, akibe kis híján sikerült hátulról beleszállniuk. Nem olyasféle jámbor léleknek látszik, aki túl sűrűn megbocsátana az ellene vétkezőknek. Maksz nyel egyet, majd rogyadozó lábakkal kikászálódik az autóból. Mivel jobb nem jut eszébe, egy köszönéssel indít.
– Jónapot.
– Szevasz. Meg tudod mondani, mi volt ez? – Ami azt illeti, ezen maga Maksz is erősen tűnődik. – Segítek, rendben? Majdnem szétgyaktad a kocsim hátulját. Most jössz, megnézzük, és ha csak egy karcolás is van rajta, lecsavarom a fejedet.

Hamarosan már az autók mellett állnak, a fickó karba tett kézzel, Maksz, túlélése érdekében, precíz vizsgálódást mímelve, szorosan mellette a Maksszal azonnal szolidaritást vállaló Jegor, nyakát a válla közé ejtve, megroggyant térddel. Szerencsére Makszék autójának orra meg a másik kocsi fara össze sem ér, igaz, nem sok hiányzik hozzá.
– Úgy látom, ezt megúsztuk… – kockáztatja meg Maksz.
– Szerinted, Pecsorin.
– Nézd, mivel szerencsére a kocsiknak nincs bajuk, és személyi sérülés sem történt… – Maksz tesz néhány óvatos lépést hátrafelé.
– Még történhet, tesó. Szóval ne olyan sietősen, nekünk még nem ártana beszélgetnünk egy kicsit.
– Értem.
– Reméltem.

Társalgásukat Gyenyisz érkezése szakítja meg. A kisfiú Maksz mellé lép, és ártatlan arccal a másik férfira mosolyog.
– A fiad? – kérdezi a fickó Makszot.
– Nem, az unokaöcsém.
– Jobb is, a magadfajta csak ne szaporodjon. Pláne ne vezessen.
– Maksz jól vezet – kapcsolódik be a beszélgetésbe Gyenyisz, hogy gyors tájékoztatásával fél pillanat alatt ragyogóra polírozza Maksz megkopott renoméját. – Csak itt még nem ismeri ki magát annyira, mint Moszkvában.
– Szóval egy moszkvai ingyenélő. Látszik a fejeden. Biztos még egyetemet is végeztél. – A férfi Makszra pillant, aki széttárt ujjakkal és szolid tenyérmozdulattal jelzi, mennyire sajnálja, de sajnos nem tud vitatkozni az utolsó állítással.
– Maksz színész – meséli Gyenyisz.
– Nocsak. – A fickó láthatólag meglepődik. Maksz nem kevésbé, de jól leplezi.
– Legutóbb egy második világháborús darabban szerepelt. Mindenki állva tapsolt neki a végén, a mama még sírt is a meghatottságtól. – Szemernyi igazság van benne, Kszenyija ugyanis valóban könnyezett – a nevetéstől.
– Az derék.
– Filmekben is játszik. Legközelebb egy olyan társadalomkritikusosban. – Gyenyisz emeli a tétet, Maksz próbál meggyőző arcot vágni. – A papa pedig fotós. Most volt kiállítása Moszkvában. – Jegor felkapja a fejét. Neki nem megy olyan jól a szerepbe való belehelyezkedés, mint Maksznak: döbbenettel vegyes meghatottsággal bámul Gyenyiszre.
– Ahhoz képest nem vagytok valami jól eleresztve, fiúk. – A férfi gyanakodva Makszra és Jegorra les, közben kezével Jegor leharcolt, fehér verdája felé int.
– A sógorom szüleié – magyarázza Maksz, majd megérezvén, hogy eljött a lelket remegtető bölcsességek ideje, megtoldja a következővel: – Mi nem felejtjük el, honnan indultunk.
– Aha. Aztán miket fotózol? – fordul a fickó Jegorhoz, aki azonban szemmel láthatóan egy szót sem tud kinyögni. Maksz nem habozik a segítségére sietni.
– Nos, hogy az egyik moszkvai lapot idézzem, Jegor nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy bemutassa az élet valódi arcát, az arcot, melyet sokszor kilátástalanság és kegyetlenség barázdál, ám néha, mint halovány mosoly, átsuhan rajta a hétköznapok illanó boldogsága… – Maksz kezd egészen belejönni, de a férfi félbeszakítja.
– Jó, álljál le, azért ennyire nem érdekel. Egyébként is, miért te dumálsz helyette? Dumálsz eleget a színpadon, nem? Ész megáll. Az egyik néma, a másik meg még egy talicskát sem tudna elnavigálni, de a száját, azt jártatja megállás nélkül. Gyász egy csapat vagytok, komolyan. Szerencsétek, hogy sietek, nincs időm tökölődni veletek. – A fickó legyint egyet, és az autójához lép. – Szóval ezt most kivételesen megúsztátok, srácok. De ha még egyszer nekiállsz bénáskodni a kocsim közelében – teszi még hozzá búcsúzóul, miközben Makszra mutat –, rögtön mehetsz is leszázalékoltatni magadat. – Ajtó csapódik, motor felzúg, gépjármű elporzik. Maksz egy darabig szótlanul bámul utána. Aztán lerogy Jegor kocsijának motorháztetejére.
– Jegor…
– Én…
– Van nálad nyugtató?
– Aha…
– Kérhetek egyet?
– Persze…várj… csak… kiveszem… a zsebemből… – Jegor, aki időközben Maksz mellé telepedett a motorháztetőre, esetlenül beletúr a farmerja zsebébe. Hamarosan megtalálja a dobozt, és Maksz markába pattint egy tablettát. Maksz kicsit tanácstalanul forgatja a gyógyszert, tűnődik, mivel vegye be. Úgy dönt, a csapat leginkább megbízható tagjától érdeklődik a lehetőségeket illetően.
– Gyenyisz, hoztunk magunkkal valami innivalót? – Gyenyisz bólint, majd gyorsan a kocsiban hagyott hátizsákjáért szalad. Két palackkal tér vissza: az egyikben szörp lötyög, a másikban Jegor vodkája.
– Melyiket kéritek?
– A vodkát – így Maksz.
– A… a… szörpöt – voksol Jegor.
– Lemehetek a partra körülnézni? – kérdezi Gyenyisz, miután kiosztotta az üvegeket.
– Menj, de csak óvatosan… – Jegor végigsimít a kisfiú haján, aztán feláll, és a szörpöt tartalmazó üveget szorongatva, a híd korlátjához sétál. Szeretné látni, hogy Gyenyisz biztonságban leér-e. Maksz követi Jegort. Mikor a sógora mellé lép, gyorsan bekapja a tablettát, majd meghúzza a vodkát. Ezután az üveget a híd korlátjára állítja, és Jegorhoz fordul.
– Jegor… Meg kéne beszélnünk valamit.
– I-igen? – Jegor elsápad. A szörppel teli palackot leteszi a vodka mellé.
– Sürgősen kezdeni kéne valamit a fotóiddal. Mondjuk megmutatni néhány ezer embernek.
– Szerinted tényleg jók? – kérdezi hitetlenkedve Jegor.
– Eléggé. Fent vagy az Instagramon?
– Én… izé… nem…
– Ez esetben javaslok egy mielőbbi regisztrációt. Mondjuk holnap reggel, mielőtt elindultok kirándulni Gyenyisszel. Tudod, vár a moszkvai kiállítás… – Maksz barátian Jegorra hunyorít, aki erre zavartan felnevet, és megrázza a fejét, mintha még a gondolatra sem érezné méltónak magát, hogy az életben neki is járhat valami. Maksz közben egy pillanatra eltűnődik, vajon meg lehet-e halni egy kis vodka-nyugtató kombótól, ha az embernek nincs gyakorlata az élvezetek efféle halmozásában, és vajon mennyibe kerül egy holttest hazaszállítása innen, a világ végéről Moszkvába.
– Jegor… Ha megkérlek, esetleg vezetnél te hazafelé? Már ha úgy érzed…
– Ja, persze, mire megyünk vissza, már teljesen oké leszek… Csak este kell a következőt bevennem… – Jegor a nadrágzsebére bök, ahonnan kikandikál a sebtében visszapasszírozott nyugtató dobozának sarka. Aztán a vodkáért nyúl. A víz fölé emeli az üveget, bátortalanul Makszra kacsint, majd lebámul a vízre, és széttárja az ujjait.
– Papa! Maksz! Jöttök? – Gyenyisz hangja. Jegor, aki eddig a zuhanó üveget figyelte, most felkapja a fejét. A pillantása találkozik a parton álló Gyenyiszével. A kisfiú mosolyog. Jegor visszamosolyog rá. Maksz látja, hogy Jegor megremeg a boldogságtól.

5 hozzászólás