Eszter_Kereszt 0

Egy pár sor Fábry Zoltán (1897-1970) felvidéki íróról, akinek jelentős irodalmi munkásságáról és irodalomszervezői tevékenységéről ma is érdemes megemlékezni és elgondolkodni:

„A stószi író egy ellentmondásokkal terhes kor tanúja volt, akinek élete és életműve – valljuk be – szintén nem mentes az ellentmondásoktól.
1923-ban, Irodalom és magyarság című írásában, egész nemzeti kisebbségére is érvényesen, valóságos és határozott célt fogalmazott meg: „megszüntetni egy olyan értékelés hatalmát és irodalmi befolyását. mely a pillanat lokális eszközét szentesíti, és ezzel elgáncsol, halálra üldöz minden értéket, mely a jelent a jövő távlatának erejével az egyetemesség víziója, megérzése, kritikája elé állítja.” Az „egyetemesség víziója” pedig, irodalomról lévén szó – jól látja – az „örök művészi gyújtópontjából »kell hogy kiinduljon, s ennek érdekében kevés (cseh)szlovákiai magyar író lépett föl az övénél élesebben és határozottabban „az önképzőköri irodalom az urambátyám-írók, kataszteri tollnokok, a kvaterkamagyarság, az asztaltársasági magyarság irodalma” ellen: Olyan időket élünk, olyan helyzetben vagyunk, hogy létfeltétel, szükség: az írott szó – mint eszköz, de ez még nem szentesíti az írott szót irodalommá: Az író alkotóművész: teremtő, formáló [kiemelések tőlem – T.L.] A művészi alkotás kiválasztó, értékelő törvénye: az esztétika. Író tehát csak az, aki az esztétika normáit igazolja, példázza. Irodalom csak az, ami ezt az egyetlen kritikát kibírja. « ”
Forrás:
http://www.jamk.hu/ujforras/9708_17.htm