Erawan_Könyvkiadó  KU Erawan

Szénási Krisztinának eddig 3, teljesen különböző témájú és felépítésű könyve jelent meg:
Születésnap
Kacskaringó
Megbízom benned

Kriszti bemutatkozása:

Mai, friss, 21.századi, korhű.
A lélek menedékhelye
Vicces és fordulatos
Segített kikapcsolni
Nagyon valódiak a történetei.
Felnyitja a szemünket
Hiteles és emberi.
Humoros, olvasmányos
Sodró, lendületes, fiatalos, aktuális
Nagyon elgondolkodtató
Könnyed, de mégis mély mondanivalója van.
Más,mint a megszokott

(Néhány az Olvasói visszajelzésekből).

Világéletemben az embereket figyeltem.

Miért csinálja ezt?

Miért tesz mást, mint amit mond?

Miért mond mást, mint amit érez?

Rettenetesen izgattak ezek a kérdések. A könyvekben kerestem – és gyakran, találtam – válaszokat.

Kamaszkoromban már az is fontos lett, hozzám hogyan viszonyulnak mások.

Miért bánt, ha nem tettem semmi rosszat? Miért szeret, ha egyszer olyan kibírhatatlan vagyok?
Minél többet tudtam meg másokról, annál több kérdésem volt. Néha leírtam ezeket, hátha megértem a világ nagy dolgait.

Azt is észrevettem, hogy sokan fordulnak hozzám tanácsért, iránymutatásért.
Kisebb gyerekek, akiket piszkálnak a suliban.
Barátnőim, szerelmi bánat feletti vígaszért (gyakran).
Kollégáim (még gyakrabban).

Nem csoda, hogy először tanár lettem, aztán meg középvezető.

Aztán egyszer csak felnőttem, és sok mindenre rájöttem. Például, arra, hogy a biztonság illúzió. Aztán meg arra, hogy ha mindig erősnek mutatom magam, az valójában gyengeség. És végül arra, hogy legfontosabb kérdés mindig is az volt, hogy ki vagyok én akkor, ha nem mások szemüvegén keresztül nézek magamra.

Ekkor kezdtem el (újra) írni.

És hogy miért? Azért, mert én már sokat kaptam. Itt az ideje adni.

Köszönöm, hogy velem tartotok!

Székely Nagy Györgynek eddig 3 könyve jelent meg:
A jóember
Szerelem és…
A vér nem válik vízzé

Nyáron pedig várható a negyedik könyve is.
Gyuri bemutatkozása:
RÓLAM

Még a múlt században születtem, mint egyetlen gyermeke szüleimnek. Azt hiszem 12 éves voltam, mikor először dolgoztam apám mellett, aki gépkocsivezető volt és aminek az volt a fő oka, hogy se pénz se hely nem volt arra, hogy nyaraljak valahol. A munka azóta mindennapjaimnak a része. Aztán iskolák, érettségi, amit apám már nem élt, meg pedig nagy álma volt. Nem vettek fel az egyetemre, ezért egy könyvesboltban kezdtem dolgozni és ezt úgy 38 éven keresztül tettem folyamatosan. Ahogy egy ismerősöm mondta: Csak kihúzott lábjegyzet nem voltál még a könyvszakmában. Két munka között azért elvégeztem egy főiskolát és egy egyetemet. Olyasmibe is belevágtam, amihez nem értettem, ilyen volt a könyvkiadás, de nem bántam meg, mindent ki kell próbálni, egyszer élünk. Pár évenként újra tanultam a szakmát, attól függően éppen hol dolgoztam. Nagyon sokáig kaptam kéziratokat, hogy véleményezzem, javítsak bele, segítsek benne. A legtöbb haragost akkor szereztem. Aztán majd hat évvel ezelőtt vettünk egy nagy levegőt és kiköltöztünk Angliába. Más élet, más szemlélet, más világ. Azóta itt ÉLÜNK csupa nagy betűvel. Remélem még sokáig.

MIÉRT KEZDTEM EL ÍRNI!?

Az én szüleim mindig dolgoztak és mindig a pénzen veszekedtek. Senki nem mesélt nekem. A tévéből ismertem meséket. Aztán mikor már tudtam olvasni, akkor magamnak meséltem azzal, hogy olvastam. Már akkor is sokat. Az első siker: egy irodalom dolgozat Búvár Kund-ról tíz évesen. Aztán a Magyar Rádió Diákhumor pályázata, mint résztvevő. Nem nyertem, de legalább egy poénom elhangzott. Aztán sok mindennel és sok mindenhol próbálkoztam, a verseim okozta gyötrelmekért elnézést, utólag is. Amikor saját kiadónk volt egy haverral, kiadtuk egy paródiámat STAR WHY- Szólítson csak Bandinak! címmel, egy baromi ütős borítóval. Úgy százezer példányt adtunk el, ami 1995-ben nem volt nagy szám. Akkor azt hittem tudok én írni és ezért a következő A.B.Cee könyvvel akkorát buktam, mint alpesi síző a füves lejtőn. Ez picit visszafogott. Persze írtam én, meg már komolyabbat is, csak nem törekedtem vele sehova, senkinek. Egészen 2019-ig úgy gondoltam, ez nem az én utam. Akkor jött a Fejős Éva Regényíró November csapat, ahová bevettek és 30 nap alatt kellett egy könyvet megírni. Az ötlet, a cím, az első és utolsó mondat már megvolt és csak közé kellett betölteni a könyvet. Aztán elindult A JÓEMBER. És a végén célba ért. Életem egyik legklasszabb hónapja volt. Megtaláltam két dolgot. Az egyik, azt az élményt, amit az írás nyújt nekem. És azt a stílust, hangot, amit tudok. És most is ebben élek.

ÖTLETEK, ÍRÁS

Az ötletek jönnek. Rengeteget olvastam, valamivel kevesebb filmet néztem és sosem tanultam írni. Ebből jön össze az a kalandregény stílus, amiben nálam belefér a nevetés és a könny is. A valóság mindig szebb, mint az álom, Gyula – hallom Matula bácsi hangját. Van, amikor olvasok egy hírt, ami ott marad a fejemben, aztán tovább mesélem és jön a történet. Amit mindig filmszerűen látok magam előtt, a váltásokat is mintegy vágóként kezelem. És írom. Fejezetenként, külön, aztán összerakom és javítom, átírom. Ahogy én érzem, gondolom. Van, amikor kínlódom, mert a történet csikorog, látom a főhősömet, ahogy kinéz rám egy nemáhaver nézéssel. Aztán mikor megakadok. Mert jön egy probléma. Amit nem lehet kikerülni. Ilyenkor a legnehezebb. Megoldom. Mindig megoldom. Csak az elején úgy érzem: végem van. Mert a történet a fontos. A mese. Hogy az embereket elvigyem egy világba, ahol csak az a történet van, amit én mesélek. Hogy pár órára maradjon a mindennapi élet a történeten kívül. Hogy szórakozzanak, nevessenek, sírjanak, izguljanak. Legyenek a vendégeim egy történetre. Ez a célom.

A KÖNYVEIM

Eltekintve a saját kiadású könyveimtől, az első, igazi könyvem az Erawan kiadónál jelent meg, mindent Fejős Évának köszönhetek. Ő volt az EGYETLEN magyar kiadó, aki esélyt adott és ad sok embernek, hogy megmutassa, mit tud. És hogy megérezze azt a semmihez sem hasonlítható érzést, amit egy befejezett könyv jelent.

A JÓEMBER

Az ötlet megvolt, már régen. Egy régi haverról írni, aki Norbi néven szerepel a könyvben és sok minden történt vele. Jóember volt. Mindig. Sok minden valóban megtörtént, sok minden csak mese benne. És a szükségszerű vég. Nagyon szerettem volna, hogy mindenki érezze, Norbi egy Jóember és a Jóemberekre mindig, mindenhol szükség van. Mindenhol van egy Norbi, magunkban is, csak meg kell találnunk. És Norbi haver megérdemli, hogy minél többen ismerkedjenek meg vele, hallgassák meg őt és menjenek végig vele az útján. Egy kicsit én is benne vagyok. Kicsit olyan emberek is, akikkel mindenki találkozott vagy találkozik az élete során. Talán ezért is szeretem annyira.

SZERELEM ÉS…

Amikor próbáltam rendet tenni az elmentett régi írások között, akkor újra olvastam Gróf Sasváhry András tragikus szerelmének történetét. Tíz éve írtam. Aztán egy másik is előkerült, az én imádnivaló, egyetlen és örök városomban, Pesten játszódó novella egy Sasváhry utódról. Akkor az a bizonyos ötlet megragadt. És nőtt. Hogy kellene ezekről a Sasváhry-Steinerekről még írni. Különböző korokban. Akkor egy hajnalban megírtam egy Norbi novellát a legnagyobb szerelméről. Ez még így nem állt össze. Olvastam egy cikket a régi Erzsébet hídról, véletlen akadt meg a szemem rajta. Mert szeretem a hidakat. Olyanok, mint a nők. Kecsesek, fontosak, gyönyörűek, nincs nélkülük élet. Akkor már tudtam, írni fogok mindkét Erzsébet hídról. És összeállt egy a szerelem mentén egységes mégis különböző könyv. Amit eleinte félve engedtem el. Mert sokféle stílus. Különböző idők, különböző nyelvezet és a Szerelem. Úgy gondoltam, Szerelem nélkül nincs élet és az életet mindenki szereti. Akkor elengedtem a gyereket, a könyvemet, tegye a dolgát.

A VÉR NEM VÁLIK VÍZZÉ

1952. Ez volt az eredeti neve és a SZERELEM ÉS… könyvbe készült. Nicholas Steiner vagyis Steiner Miklós élet története lett. Igazi kalandregénnyé sikeredett. Keresztül a világon egy idegen magyar, aki mindig magyar mindenhol. És helytáll. Mennyben és pokolban. Bárhová kerüljön. Voltak részek, amiket kifejezetten szerettem, visszamenni a 30-as évek Budapestjére, az nekem mindig maga a boldogság. És az ötvenes évek Magyarországa, amit sokan nem hisznek, pedig naponta találkoznak vele. Amikor készen lett a csiszolás és fényezés után, azt éreztem : ez egy igazi kalandregény lett, különleges helyekkel, különleges emberekkel, sírással, nevetéssel az élet minden szépségével és kegyetlenségével. Megmutatja, hogy mindig előre kell menni, mert a jövő ott van. Miklós ezt is teszi. Mindig azt szeretném, tegyék ezt mások is.

MIBEN HISZEK?

Az életben. Hogy az mindig győz. Még ha az emberek ellene tesznek is sokszor. A Jóemberekben. Akik nélkül nincs élet. A hidakban, amik mindig összekötnek és sohasem szétválasztanak. A Szerelemben. Ami nélkül nincs boldogság és boldogság nélkül nincs élet. A jövőben. Ami felé mindig menni kell. Bármi történjen is. Futva, lépésenként, csoszogva, kocogva, de arra. A mesében. Hogy az embereknek mindig kell egy kis álom. Egy mese, amibe beléphetnek hátrahagyva minden gondot, bánatot, örömet. A napi életet. Egy másik világ, ahol minden megtörténhet.
A legnagyobb dicséretet Gabitól kaptam, családom egyik ismerősétől, aki kemoterápiára jár. Azt mondta: Mindig viszem magammal a SZERELEM ÉS… című könyvedet, mert mikor olvasom, elfelejtem, hol vagyok és miért.
Nem lesz ennél nagyobb és több. Köszönöm!

Igali Anikó első könyve, a One Night Only már a nyomdában van, hamarosan a kezünkbe foghatjuk :)

Anikó bemutatkozása:
Gyermekkorom óta imádok különféle történeteket kitalálni. Az ilyen gyerekekre mondják, hogy „hazudósok”, pedig csak a fantáziájukat használják, hogy menekülő utat találjanak a számukra unalmas vagy rideg hétköznapokból. Hát ilyen tipikus „hazudós” gyerek voltam én is. Persze volt némi valóság alapja is a meséimnek, de valószínűleg az én történeteimben minden egy kicsit érdekesebb és jobb volt, mint a valóságban.
Valahol azt olvastam, hogy az eseménytelen gyerekkor adja a legnagyobb löketet a kreatív tevékenységek, így az írás gyakorlása felé is. Nem tudom, hogy én is ennek köszönhetem-e, hogy elkezdtem írni, de tény, hogy abban a Kaposvár melletti kis faluban, ahol felnőttem, nem ért túl sok inger, úgyhogy fel volt adva a lecke a világ kiszínezésére.
Később, amikor olvasni kezdtem, kinyílt előttem a világ és a meséktől a felnőtt irodalomig mindent elolvastam és azonnal ki is analizáltam magamban részletekbe menően, hogy a sztoriban bizonyos részek tetszettek-e, illetve a történetet úgy fejeztem volna-e be én is, mint az író.
Szerettem és a mai napig szeretem (meg)figyelni az embereket, és nem bírom ki, hogy a buszon utazó, vagy az utcán szembe jövő, a postán sorban álló emberekhez ne kanyarítsak gondolatban valamilyen kis sztorit, hogy mi lehet a munkájuk, most mi foglalkoztatja őket, éppen szerelmesek-e ésatöbbi. Többek között így születnek meg a főszereplőim vagy a mellékszereplőim.
Diákkoromban én is átmentem a „kötelező” stációkon, úgymint a szerelmes vers írás, romantikus vagy inkább giccses novellák fabrikálása, de mivel teljesen érthetően nem arattam túl sok sikert a műveimmel, a vers írás helyett maradtam inkább a szavalásnál, novella írás helyett pedig az olvasásnál.
A huszas éveim vége felé fordultam komolyabban az írás felé, amikor bő másfél évig rendszeresen írtam egy online kulturális lapnak is, és ekkor kezdtem el írni az első regényemet, ami bő három év után született meg és egy operettbe illő írói néven magánkiadásban meg is jelent.
A könyvem mondhatni nem aratott zajos sikert, de tapasztalatnak és útkeresésnek jó volt, és a stílusom megtalálásához mindenképpen közelebb vitt.
Azért persze értek idézőjeles sikerélmények is az írással kapcsolatban; egy mesémmel például második helyezést értem el – az akkori munkahelyem a helyes adózói magatartásra nevelés tárgyában írta ki a pályázatot.
Egy kiadó pedig erotikus novella pályázatot hirdetett. Egy hét alatt lelkesen megírtam a novellámat, elküldtem, majd egy újabb hét múlva jött a válasz, hogy tetszik, sőt szerződést kívánnak kötni velem és kérik az adataimat. A férjemmel pezsgővel koccintottunk reményteljes írói pályám kezdetére, majd egy újabb hét múlva az újságokból értesültünk, hogy a kiadó tönkrement. A férjem azzal „vigasztalt”, hogy csak elébe mentek a dolgoknak, mert miattam amúgy is csődbe mentek volna.
Közben megszületett a kisfiam és én nem bírtam abbahagyni az írást, de már nem küldtem el őket sehová. Egy kicsit bedaráltak a hétköznapok, de egy meseregényem nyomtatott formában magánkiadásban még megjelent és úgy terveztem, hogy a továbbiakban a regényeimet elektronikus formában publikálom. Hiszek abban, hogyha csak pár emberhez jutnak is el a gondolataim, és valamennyi időre szórakozást nyújtok velük – már megérte.
És itt jött az én történetemben is egy meseregénybe illő fordulat, ugyanis egy véletlen folytán (mikoris egyszer félálomban hallgattam éjszaka Fejős Éva felolvasását) tudomást szereztem Éva zárt írói csoportjáról és az általa felajánlott lehetőségről, hogy az adott kihívás alatt született művekbe beleolvas, és ha megtetszik neki egy kézirat, akkor még a kiadás is szóba jöhet.
A határidőre dolgozás és a lehetőség mondanom sem kell, hogy szárnyakat adott, de még most sem fogtam föl igazán, hogy mekkora esélyt kaptam.
Mindenesetre nagyon izgulok amiatt, hogy tetszeni fog-e Önöknek/Nektek az első, bemutatkozó regényem, és csak bizakodni tudok Fejős Éva ízlése mellett abban, hogy mindenkinek, aki olvassa, „átjön” a könyv humora és az örök optimizmus, ami engem is jellemez.

Farkas Andrea bemutatkozása, akinek eddig 3 megjelent könyve van:
A főnök ajánlata
Szerelem az étlapon
Bejössz nekem, Rosszfiú

Amióta az eszemet tudom imádok olvasni. Tizenkét éves lehettem amikor a nyári szünetben zárva volt a könyvtár és nem volt mit olvasnom. Úgy voltam vele, akkor majd én írok magamnak egy sztorit. Eleinte rövidebb történeteket találtam ki: a titokzatos fiúról az iskolában, egy talált pénztárcáról, az elhagyatott házban rejlő ládáról. Vagy az éppen olvasott regény végét írtam át, mert nem tetszett az eredeti. Ezekre féltve őrzött kincsként tekintettem, egyedül az öcsémnek olvastam fel őket, bár ő nem nagyon rajongott értük.
Ahogy idősebb lettem úgy változott a írásaim témája, és a hossza is. Tizennyolc évesen megírtam az első befejezett kéziratomat, amire borzasztóan büszke voltam. És bár semmit nem tudtam a regényírásról, a könyvkiadásról pedig még annál is kevesebbet, naivan elküldtem néhány kiadónak. Most már tudom, hogy nem volt okos ötlet, de hiszek abban, hogy minden okkal történik. Az egyik kiadó válaszolt, természetesen nemet kaptam. Azt írták ez nem az a minőség, amit keresnek, viszont még nagyon fiatal vagyok, írjak sokat és ne adjam fel. Persze ez akkor nagyon elszomorított, azt azonban be kellett látnom, hogy igazuk volt. Megfogadtam a tanácsukat és írtam. Minden nap, bárhol voltam, bármit csináltam az írás mindig jelen volt az életemben.
Egy jó regény számomra nemcsak kikapcsolódás, hanem esély egy-egy új világ megismerésére, menedék, ahol szükség esetén újra és újra megbújhatok pusztán azzal, hogy fellapozom.
Az írással magam is ezt szeretném elérni. Szórakoztatni, mesélni, kedvükben járni azoknak, akik kezükbe veszik a regényeimet. Kalandot kínálok, utazást egy másik világba, izgalmakat, mosolyt, nevetést szeretnék ajándékozni.
A családomnál és az írásnál nincs fontosabb az életemben. Minden csak utánuk következhet: az például, hogy szeretek festeni, jógázni, nagyokat nevetni, szeretem a tejes kávét és őrülten tudnám szeretni a csokit is, ha nem hízlalna oly nagyon.

Büksi Zsuzsanna bemutatkozása, akinek hamarosan megjelenik Kapcsolat:Bonyolult című könyve.

1975-ben születtem Baján. Baja a város, amitől képtelen vagyok elszakadni. Ide kötnek a gyökereim. A vizeivel, a természet közeliségével, a nyugalmával igazi béke szigete számomra.
Az otthonom.
Az ihletforrásom.

Az írás számomra örök hobbi. Több annál: szerelem.
Egy olyan tevékenység, ami örömet okoz.
Nem feltétlen a megjelenés hajtott, és hajt ma sem előre, hanem az érzés, amit akkor érzek, amikor írok. Nekem az írás szenvedély. Drog. Képes mélységekből a magasságokba taszítani egyik napról a másikra. Igazi hullámvasút, amit örökké tudnék csinálni, sőt azon túl is.
Introvertált gyerek voltam, nehezen barátkoztam. Sokkal jobban szerettem behúzódni a négy fal közé, és szabadjára engedni a fantáziámat. Igazából teljesen jól elvoltam magammal az én kis világomban a képzeletbeli barátaimmal.
Alsósként még kisalakú füzetekbe, ceruzával írtam a fejemből kipattanó meséket. Az első igazi történetem, amit befejeztem egy nyolc éves, lány ikerpárról szólt, akik mocsári szörnyek inváziójától mentették meg a világot, egy hős boltos bácsi segítségével. Ezt az egy szem barátnőmmel és a tesómmal el is játszottuk akkor, de olyan hosszúra nyúlt a mese, hogy egy idő után a szereplőim megunták, és elmentek inkább mást játszani.
Felsősként már vadnyugati típusú történeteket találtam ki, mert akkoriban nagy divatja volt a westernfilmeknek, ahol mindig a jó győzött, és a rossz elnyerte méltó büntetését, miközben halomra lőttek egy csomó embert, és rendszerint felbukkant egy női szereplő is, hogy azért legyen benne némi romantika, ráadásul tizenkét évesen imádtam azokat a fantasztikus zenei aláfestéseket.
Hetedikes koromban pedig nekifogtam első családregényemnek, ami több köteten át ívelő monumentális szörnyeteggé dagadt, polipszerűen nyúló csápjai szanaszét nyúltak. Akkor még nem tudtam tartani a fókuszt, de nem is volt fontos számomra. Csupán az írás szeretete dolgozott bennem, és a tudat, hogy elbújhattam a valóság elől.
Akkoriban kevesen olvashatták, amit írtam, mert nem mertem megmutatni senkinek. Féltem, hogy kinevetnek miatta, mert egyetlen egy embert sem ismertem, aki szintén írt volna, akivel beszélhettem volna erről. Manapság már sokkal jobb a helyzet, hála az internetnek. A hasonló érdeklődésű személyek sokkal könnyebben egymásra találhatnak.
Tulajdonképpen nyolc-tíz év kihagyástól eltekintve folyamatosan írtam. Harminchoz közeledve azért hagytam abba egy időre az írást, mert úgy gondoltam „komolyabb, felnőtt dolgokkal” kellene foglalkoznom. Aztán kiderült, hogy a „komoly, felnőtt dolgok” nem nekem valók. Nem tudok velük mit kezdeni, és majd megőrülök a történetektől, amik a fejemben burjánzanak, és a karakterektől, akik időről-időre előbukkannak, hogy írjam már meg a történetüket, és ne mással foglalkozzak. Így visszatértem az íráshoz.
Akkor találtam rá íróközösségekre, kezdtem el írástechnikát tanulni, és novellázni. Eleinte meggyőződésem volt, hogy én novellát nem tudok írni. Nem nekem való. Idővel megszerettem, és rájöttem, nem hiába mondogatják, hogy jó gyakorlóterep.
Engem a novellázás tanított meg fókuszálni. És nem utolsósorban egy novellát könnyebb javítani, mint egy kész regényt. Lehet vele kísérletezni, több szempontból megírni. Lehet vele játszani. Emellett több novellapályázaton is megmérettethettem magam több-kevesebb sikerrel. Én akkoriban mindent kipróbáltam, még a tőlem teljesen távol álló tematikájú pályázatokra is írtam, csak hogy gyakoroljak.
2020-ban bekerült egy novellám a Szerelem a Corona idején című antológiába.
Idén. 2021-ben pedig az első regényem jelenik meg az Erawan könyvkiadónál, Fejős Éva jóvoltából. Örökké hálás leszek neki és a kiadónak a lehetőségért. Ez most egy nagyon izgalmas, várakozással teli időszak a számomra. Valami egészen újnak a kezdete. Mindeközben remegve várom, milyen fogadtatása lesz a regénynek az olvasók körében. Nem tudom, valaha hozzá lehet-e szokni az érzéshez.

Amikor nem írtam, akkor olvastam. Mindent, válogatás nélkül. De leginkább kaland- és családregényeket.
Felnőttként leginkább női sorsokról olvasok szívesen, kis romantikával megfűszerezve. Olykor belefér a fantasy és a krimi is. Egy jó krimiből sokat lehet tanulni, leginkább az információadagolásra figyelek. Meg persze mindenre. Karakterekre, atmoszférateremtésre, érzelmekre.
Ráadásul egy jó könyvvel egy időre elbújhatok a hétköznapok nehézségei elől.

Szeretem az életet, minden nehézsége ellenére.
Szeretem az évszakok változását, a nap melegét, a vízpartot, és a természetet.
Szeretem az állatokat, és olykor még az embereket is.
Szeretem, hogy negyvenhét éves koromra végre harmóniába kerültem önmagammal, és megtalálom minden napban azt a pillanatnyi boldogságot, ami a kiegyensúlyozottságomhoz szükséges.