entropic  P 15



Kedvenc könyvek 30

J. D. Salinger: The Catcher in the Rye
Paul Auster: The New York Trilogy
Jennifer Egan: A Visit from the Goon Squad
Margaret Atwood: The Edible Woman
José Saramago: Minden egyes név
Mark Z. Danielewski: House of Leaves
F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján
Ian McEwan: The Comfort of Strangers
Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides
M. J. Hyland: How the Light Gets In
Boris Vian: Tajtékos napok
E. M. Forster: A Room with a View
Hirdetés

Aktuális olvasmányok

Jennifer Egan: Manhattan Beach
Vladimir K. Arseňjev: Děrsu Uzala
>!
2020. március 29., 20:44
>!
Scribner, New York, 2017
448 oldal · keménytáblás · ISBN: 9781476716732
>!
2020. március 29., 20:45
>!
Triton, Prága, 2020
400 oldal · keménytáblás · ISBN: 9788075537782 · Fordította: Konstantin Šindelář · Illusztrálta: Jan Hora
Hirdetés

Utolsó karc

>!
entropic P

Napikoncert – kicsit késve // hiperkarma

~~

Még tavaly ősszel, amikor az éves találkozónkat tartottuk legősibb barátnőmmel, Judittal, felvetődött a nosztalgikus gondolat, hogy milyen jó lenne egyszer megint hiperkarma-koncertre menni együtt, már csak azért is, mert a hiperkarma volt egyetemista korunk kedvenc zenekara, meg engem pont Judit ismertetett meg velük, meg minden, aztán voltunk sok koncerten akkoriban együtt, de én spec. 2006 óta nem voltam.

Judit azt mondta: szoktak jönni Debrecenbe, mióta újraalakultak, ha legközelebb jönnek, szólok, aztán menjünk el együtt.

Mondtam: hah, naná!

De ugye tudjuk, mi a vége általában az efféle hirtelen javaslatoknak meg lelkesedéseknek.

Néha viszont nem az a vége az ilyesminek, hogy nem történik semmi.

Úgyhogy amikor Judit még valamikor január környékén írt, hogy március elején hiperkarma lesz Debrecenben, én mondtam, hogy: f*sza, megyek.

Vonat- és koncertjegy meg minden meglett gyorsan – már csak a vírus szólhatott közbe. Tejóég, ez alig három hete volt, de milyen más volt minden még akkor – mindenesetre úgy voltam vele, hogy ha már gyanús a helyzet, és hirtelen olyanok a hírek, akkor akár az indulás reggelén is azt mondom, hogy hagyom az egészet a francba – ha már helyhez-kötöttség, akkor sokkal inkább itthon legyen az (ami régóta Brno), mint otthon (ami Magyarország), ahol igazából nincs hol lennem és hova mennem. De nem volt semmi gyanús végül, úgyhogy mentem.

Az külön történet volna, hogy milyen volt megint Debrecenben lenni, 2013 óta, mióta elköltöztem, csak egyszer voltam ott, az is öt éve volt, és jajjaj, ifjúságom városa, és bonyolult nosztalgiákat élek át ott minden pillanatban, de ebbe nem megyek bele, elég a koncert, ami szintén bonyolult nosztalgia volt.

Mert.

Öreg vagyok? Nem hinném. De pl. két nappal a koncert előtt volt egy mini-műtétem, úgyhogy mondtam Juditnak, hogy maradjunk hátul, mert nem akarom az elöl lévő vad tömegben felszakítani a friss hegemet. Öreges, na. 15 évvel ezelőtt sose voltam a második sornál hátrébb.

És ki hitte volna, hogy a hiperkarma is családi zenekar lesz. Vagy multigenerációs, vagy ilyesmi. Olyan zenekar, aminek a koncertjén megférnek a 35 fölötti arcok, akiken látszik, hogy átéltek már dolgokat, meg a kb. 18-évesek, akiken látszik, hogy most kezdenek átélni dolgokat, és rohadtul nem könnyű nekik. Például nem irigylem azt a kiscsajt, aki két sráccal volt mellettünk, és nem volt egyértelmű, hogy a két srác közül melyik az ő csávója, mindkettő agyát húzta, és szerintem élvezte, hogy két srácnak is kell, de aztán az egyik fiú elkezdett énrám mosolyogni – gondolom, a homályos koncertteremben fiatalabbnak látszok a koromnál –, és a csaj ennek láthatólag nem örült. Szerettem volna azt mondani neki: nyugi, nem fogom felszedni a csávódat – de úgysem mondhatok ilyet, meg ez amúgy sem korfüggő. Meg én is szoktam alaptalanul féltékeny lenni néha.

Na de – a koncert.

Nekem drámai volt. Szívszaggató és fájdalmas és k*rvajó, és párszor majdnem elbőgtem magam rajta.
Elég jól tolja a hiperkarma, jó az egyensúly a régi (hiperkarma+amondó) dalok és az új (az összes többi album, bár a konyharegény határeset) dalok között – a legújabbakat speciel nem ismerem, mert nem érdekeltek, amikor megjelentek, és most sem érdekelnek – sose fogom elhinni B. Robinak, hogy szivárványokról meg délibábokról énekel, meg arról, hogy együtt lenni jó. Akkor se hiszem el, ha azért valamennyire hiperkarmásan énekel minderről. (Együtt lenni jó, de mindig k*rvára bonyolult is. És mindig benne van a vége.)

Kár persze, hogy nem hiszem el. De nem hiszem el. Mert 15 évvel ezelőtt valahogy oké volt, hogy ott az a csávó a színpadon, de valahogy mégsincs ott, mert az agya és lénye tök máshol van, de akkor én húszéves voltam, a B. Robi meg mittomén, huszonvalamennyi, és egymástól függetlenül szerintem mindketten azt gondoltuk, hogy fiatalok vagyunk, és úgyse halunk meg soha, és ez csak egy időszak, amikor b*sszuk szét magunkat, de majd véget ér, és most itt állunk, ő a színpadon, én meg előtte, csak már a hátsó sorban, és bár nem egyenlő mértékben, de mindkettőnket (meg körös-körül mindőnket) megrágcsált az élet közben, és lehet, hogy csak annyi történt, hogy időközben lecseréltük függőségeinket.

Pl. nem – nem hiszem el, hogy B. Robi tiszta. Mittomén, lehet, hogy most épp legálisra cserélte a drogjait, de hogy nem józan, az tuti. Leszedált biorobot a színpadon. (Élünk még azért.)

És az új dalok nekem nem mondanak semmit. Hihetet- és hiteltelenek. Mintha valaki magát győzködné csak, hogy azért nem rohadtul kétségbeejtő ám minden.

A régiek annál többet mondanak. Néha azért, mert – sokatmondóak önmagukban is, naná, még most is, ó, azok a szövegek, az az önmarcang, az az összes kétely, az a városi-éjszakai érzés, az a fiatalság-szétcseszés-és-cseszettség. Ismerős. Emlékszem. És néha sokatmondóak, mert személyesek, csak nekem. S úgy emlékszem, ahogy a piros pulcsikra, meg az akkori csávómra, akivel az egyetemi diáksereglet egyik kedvelt kocsmájában ismerkedtem meg, és úgy tetszett ő már messziről, mert álmatagnak és elveszettnek látszott, és piros pulcsi volt rajta, hiperkarma-féle. Meg úgy emlékszem, mint a Duna-hidakra, amiken átmegy a busz hazafelé menet, és mindig ugyanaz a hiperkarma-szám szól éppen a walkmanemben.

A helyemen az idegen; szerintem mindig úgy lesz, mindig ott lesz. De ez valami extra-különös csuda volt, hogy március 7-én láttam és hallottam ezt még egyszer élőben.

https://www.youtube.com/watch…

2 hozzászólás