Emese0727_falakmögött P 22

Erane K. Bront – Titok

Sötét erdő közepén,
lelkemnek szövetén
önmagam mélyét kutatom.

Félelmek helyett megnyugvás,
elindul egy gyógyulás.
A titok többé már nem titok,
egy új élet felé nyitok.

Sarkamban toporog,
a fülembe sutyorog:
“te választottad-e csomagot.”

Sosem voltam egyedül,
nem ezt választottam szerepül.
Tudatom rejtette el ennyire mélyen,
harminc évig akaratlanul ennek éljen.

Ujjait a torkomra fonja,
lekemet magához vonja,
körülölel a sötétség.

“Eljött az idő, itt vagy hát,
senki sem kerülheti el a sorsát”
Érzem hideg érintését karomon,
mosoly jelenik meg arcomon.

Fogy már a levegőm,
érzem: ez az én kilépőm,
a félelem mégis elkerül.

Mondd ki: “nincs még itt az időm”
súgja fülembe a segítőm.
Mondd ki: “sok dolgom van még”
ismétlem utána, mégsem elég.

Mondd ki: “az életet választom”
a hangok nem jönnek a számon.
Nem tudom, sírás fojtogat.

Mondd ki: “az életet választom”
bensőmben mély fájdalom.
Ismétlések közepette kimondom,
de csak magamat kínozom.

Érzem, ezt nem akartam,
más szavait hallhattam.
Barátom ujjai tovább fonódnak.

Véletlen volt, ő is tudja már,
az utazás lassan a végére jár.
A titkom végre most kiderült,
elértük célunkat. Sikerült.

A barátom a sötétbe távozik,
a táj apránként egyre változik.
Segítőm felemel, vigyáz rám.

Egyszerre sírunk, egyszerre nevetünk,
azt mondja: “ Ez ellen még tehetünk”
Megnyugvást talál lelkem és tudatom,
barátomhoz még visszautazom.

Sosem éreztem ilyen könnyűnek magam,
leomlott saját magamnak épített falam.
Nincs több titok! A lelkem választotta a halált.