Elizabeth_Flame 0

Üdv! Gondoltam megosztom az irományomat itt is, hátha valakit érdekel ^^"

Ismertető: Carly Everlice Mallory nevelőszülei halála után vérszerinti apjához, Demestrius Malloryhoz kerül, aki egy olyan akadémiát vezet, amiről soha senki semmit nem hallott még. Az ódon várkastély csupa folyosó szoba, és földalatti járat. Az Iskola falai közt zárt ajtók rejtik el Ever elől a furcsa diákok titkait, és a saját múltjának rég elfeledett rejtelmeit. A lányt minél inkább féltik, annál mélyebbre ás. A kérdés csak az, vajon megéri feltárni az olyan titkokat, amiket mindenki féltve őriz?
Egy ősi erő csapdája, egy családi átok, a mi általunk ismert világ felborulása… Ráadásul Mr. Grey mintha többet tudna, mint bárki más. ( Wattpad link: https://www.wattpad.com/user/ElizabethFlame )

1. Fejezet:
A talaj mentén végig csordogáló tükörtiszta patakot szinte már teljesen beszínezte az izzó égbolt. Ahogy minden éjszaka, most is rabul ejt a rózsaszín felhőivel átölelt vörösben táncoló végtelenség és nem enged el.

Újra itt vagyok.

Mélyeket lélegzem. Beszippantom a nehéz füstös levegőt, illatával teljesen belengi a kopár síkság minden apró zugát. Egyedül vagyok. A földön nem szaladnak kisebb-nagyobb állatok, se bogarak, rovarok, a vízben egyetlen hal sem úszkál, egyetlen madár sem repül végig a horizonton, az ég már-már fájdalmasan magányos. A csönd nyomasztó mivolta szinte tapintható a levegőben; néha, mintha hallanám saját lépteim zaját, de amint felfigyelek rá, tovatűnik mind a hang, mind a gondolat, hogy talán hallottam bármit is ebbe az élettelen és hangtalan, üres világban. Tekintetemmel az eget fürkészem, amelyen a nap fényével átszőtt, mégis az éjszaka sötétjét viselő, hatalmas korong terül el, mint a király a trónján ki néz le rám, mert tudja, alázatos szolgája vagyok ezen a világon.

Az egész lelkem beleborzong egy gondolatba. Egy gondolatba, ami nem hagyja, hogy levegyem róla a szemem, mint a halál közelsége a fájdalmakkal küzdőnek végső pillanataiban.

Fájdalmas és rettentő, mégis gyönyörű.

Ahogy minden éjjel, most is vágyom rá. Meg akarom érinteni. Felemelem a karomat, teszek felé egy lépést, közelebb kerülök hozzá. Hívogat, suttog, beszél hozzám. Azt akarja, hogy ne legyek többé. Én is azt akarom, hogy ne legyek többé. Az övé vagyok, akárcsak minden éjjel. Minden nappal egy kicsit közelebb vagyok hozzá.

A hangja egyre erősebb, egyre hívogatóbb. Lágy dallam, amely az elmémbe kúszva táncot jár; egy Isteni jelenlét, ami engem akar. Vágyom rá, hogy odaadhassam neki mindenem. Talán azért létezem, hogy az övé legyek. Csak egy pár lépés választ el tőle, már majdnem ott vagyok. Szinte érzem a bőrömön a melegséget, amit áraszt magából. Ám mielőtt hozzáérhetnék, két varjú váj a karomba éles csőrükkel, én pedig felsikoltok a fájdalomtól, végezetül felnyitom szemeim pont úgy, mint minden reggel.

A saját izzadságomtól fulladozva ülök fel, mint akit újra kellett éleszteni. Kezeim sajognak a fájdalomtól, mintha a varjak éles csőrei nemcsak a húsomat, hanem az álmomat is átdöfték volna, nyomot hagytak a valóságban.

Mélyet sóhajtok.

–Nyugalom, Ever, nyugalom… Csak egy álom… Ó, a francba. – a karomat simogatva a plafont bámulom. – Az álmok mióta fájnak ennyire?

Talán nem kellett volna egy egész pizzát megennem este tízkor szórakozás közben? Anya esetleg eldugott csokis mentás fagyiját leerőszakolni a torkomon két perc alatt, amíg elindult a játékom? Esetleg, ha nem nézem végig mind a négy részét a Kopogó rémálomnak, talán, de tényleg csak talán, nem keltem volna ma is sikoltozva, leizzadva, fájdalommal az alkaromba? Persze, tisztában vagyok vele, hogy nem ezek miatt van ez az egész. A karomat forgatva vizsgálom meg a lehetséges károkat. Csak néhány csípésre emlékeztető folt. Volt már rosszabb is. Most legalább nem vérzik, mint pár nappal ezelőtt. Elgondolkodom rajta, hogy talán kamerát kellene elhelyeznem a szobába. Meglehet, hogy alva járok. Nem mintha meglepne… Mostanában furcsa dolgok történnek velem.

Úgy egy hónapja unalmamban elolvastam a gyógyszerem mellékhatásairól szóló papírokat és rá kellett jönnöm, hogy az a méreg gyakorlatilag teljesen leszidál huszonnégy órára. Fél évig szedtem, és ahogy olvastam a hatásait avagy mellékhatásait, minden értelmet nyert. Bár eredetileg a fejemben néha-néha duruzsoló hangokra kaptam, az elhallgattatásukért cserébe fáradékonyabb lettem, rendszeresen hányinger kerülgetett, nem volt étvágyam, és mintha az egész lényemet bezárták volna egy kalitkába. Érzelmek nélkül, a létezés peremén. Mióta nem szedem, visszatértem a régi önmagamhoz. Valamit valamiért: A hangok is visszatértek és elkezdődtek a káprázatok.

Mindig ugyanaz az álom. Egy kihalt világ, egy hatalmas golyó, amit meg akarok érinteni, és azok a rohadt varjak. Vagy hollók? Tudja a fene, biológiából bukásra állok. Minden éjjel szét csipkednek és reggelre jó esetben foltokkal ébredek, rosszabb esetben egyenesen rohanhatok kötszerért, annyira mélyek a sebeim… Mint egy elcseszett rémálom az Elm utcában, csak még nem sikerült kinyírniuk..

A bosszankodásomat próbálom a telefonommal palástolni. Feloldom a képernyőzárat, majd lezárom.

Feloldom.

Lezárom.

Feloldom…

A telefonom rezegni kezd, majd Violet remekül sikerült lesifotója vicsorog rám, amit még pár hete tehettem be hívóképnek. A telefonom órájára nézek. Gyakorlatilag a nap felét átaludtam, Violet a precizitás ékes példája, már persze ha a pontos érkezésről van szó.

–Jaj V'… – az orrom alatt dünnyögve tologatom ide oda a telefonomat az ágyamon. Felvegyem-ne vegyem? Ha felveszem elszabadul a pokol. Tudom, mit akar mondani, tudom, hogy kiabálni fog és tudom, hogy veszekedés lesz a vége. Felvegyem? Ne vegyem? Ha nem veszem fel, még idegesebb lesz, ha pedig ideges, akkor dobálózni szokott. Az iskolában főleg csokikkal. A hasamra teszem a kezemet. Éhes vagyok, így hamar döntök.

–Bocs, V', a te hibád, hogy szeretem, ha mérges vagy rám.

A telefonom fénye elhalványul, a rezgés megszűnik. Feladta. Elégedetten vigyorgok a telefonomra majd a szennyeseimre nézek, amelyek úgy terülnek szét a piros és fekete kockákból kirakott szőnyegemen, mintha egy hulla lerakóhely terpeszkedne a szobám közepén. Szinte látom a zoknikból kinövő lábakat, a pólóim ujjaiból felemelkedő véres kezeket, a törött lábakat, melyek úgy hajlanak, ahogy a nadrágjaim hevernek egymáson. Tényleg túl sok horror filmet nézek. Miközben próbálom elhitetni magammal, hogy nem normális életvitelt folytatok, gyorsan összeszedem magamnak a ruhákat, amiket fel akarok venni. Hamar kiválasztom a kedvenc pólómat, nadrágomat és már rohanok is a fürdőszobába. Öltözködés közben hallom az egyre erősödő duruzsolást a fejemben. Megszoktam már, de még nem tudom figyelmen kívűl hagyni.

–Kissé Deja Vu, ha engem kérdezel… – szólal meg a hang a fejemben mely cinizmussal van telve.

–De senki nem kérdezett. – válaszolom kurtán, miközben átbújtatom az egyik kezemet a póló ujján.

–Engedd, hogy ez egyszer mi… – erősködik a másik hang.

– Még mit nem! Az én testem az én ruháim, az én ízlésem. Felettem nincs hatalmatok! – fintorogva húzom végig a hajvasalómat egy tincsen. – Hess, menjetek, magyarázzatok más fejében, mert én… – az utolsó tincs elsimítása után a tükör elé állok, alaposan megfigyelve minden egyes barna hajszálat, majd büszkén kihúzom magam. –Egy normális ember vagyok, normális elmével.

–Elméd mely része, ha kérdezhetem? – halk kuncogás száll a levegőben

– Ha szeretnéd, halkan fogunk beszélgetni. Úgy elég normálisnak fogod érezni magad? – viccelődik a másik.

– Pofa be. Mindketten. – magamra erőltetek egy mosolyt, majd a szobába vissza sietve felkapom a táskámat.

A nevem Ever Mallory, és teljesen normális vagyok, csak a hangok a fejemben ezt még nem tudják.