dr_watson 0

Harmadszor néztem meg az Egy csodálatos elmét, eddig nem tartozott a kedvenceim közé, de most valamiért hirtelen elemi erővel hatott a történet. Talán mert egymás után néztem kombóban a Shine-t (Ragyogj), a The Imitation Game-et (Kódjátszma), és ezt – pedig nem is találtam ki előre, csak így hozta a kedvem egymás után.

Két okból rázott meg teljesen a történet.

Amikor az udvaron furán járó és magában beszélő Nasht gúnyolták a fiatal diákok, bevillantak azok a tanárok (általánosból, középiskolából, egyetemről, mindenhol voltak ilyenek), akik valamiért furák voltak, akiken divat volt röhögni; legtöbbször a hátuk mögött, de volt, hogy szemtől szembe is. Akkor viccesnek tűnt számolni, hogy hányszor nyalta meg kinyújtott nyelvvel az ajkát óra közben (hetvenötször); miért beszélt annyira halkan, hogy az óra kattogása is fülsiketítő volt ahhoz képest; miért járt ki minden szünetben az udvar sarkába bedobni egy kisüveg kommerszet; miért tűnt teljesen, menthetetlenül humortalannak; miért rohant ki sírva péntek hetedik óra 25. percében, mert nem bírt velünk, miért épp akkor törött el a mécses. Mit tudtuk mi, hogy melyikük milyen emberi történeteket cipel, és próbál ezzel együtt mégis tanítani. Most már értem, és utólag is hálás vagyok nekik, hogy mindennek ellenére ott voltak, és adni akartak. Emlékezni fogok rájuk.

A másik pedig, hogy mindhárom filmben, de különösen ebben ott van a zseniális, de introvertált főhős mellett egy extrovertált, jól kommunikáló barát, és/vagy egy bátor, nyitott és együttérző nő, aki akkor is támogatja a főhőst, ha ég és föld összeszakad, és szakadatlan próbálja őt megfejteni és kinyitni. Az én szememnek ezek a segítők az igazi főhősei a történetnek, mert az ő saját magukon túlterjedő figyelmük és szeretetük nélkül semmi sem létezne. (És igen, amúgy megnéznék egy életrajzi filmet egy női zseniről, aki mellett a férje áll így ott.)

Mert az a helyzet, hogy introvertáltként egyáltalán látszani egy irtózatos, embert próbáló kihívás, 7/24/365, és nagyon könnyű ebben az erőfeszítésben teljesen észrevétlenül kimerülni, és eljutni a legmélyebb mélypontra (igen, pont úgy értem), ahol az emberi kapcsolatokba vetett minden hit megkérdőjeleződik – kb. úgy, mint amikor Nash először megérti, hogy az élete egy részét csak képzelte:
„Imagine if you suddenly learned that the people, the places, the moments most important to you were not gone, not dead, but worse, had never been. What kind of hell would that be?”
– mert úgysem értenek meg, és századszorra is beszórtak pont ugyanabba a dobozba. Miért?

Attól, hogy itt és most nem tudtam hirtelen mit mondani, mindenkinél szellemesebb, feltűnőbb, érzelmesebb lenni, attól még van humorom, rengeteg mindent szeretnék elmondani, sőt vannak érzelmeim is, és ami a legfontosabb: a világot jelenti a társaságod. Csak tényleg kíváncsi vagy-e rá? Ki tudod-e várni? Tudsz-e segíteni felszínre hozni? Egy hiányzó végtag, egy nem működő érzékszerv nyilvánvalóan mutatja, hogy miben igényel segítséget az ember. Bizonyos kifinomult szociális készségek hiánya (sőt, sokszor a sima introvertáltság is, még ma is!) az átlagos szemnek láthatatlan, értelmezhetetlen, ellenségesnek tűnik – és ebből fakad minden sérülés, amik csak gyűlnek és gyűlnek és mérgeznek.

És ma hirtelen azt gondoltam, nem hagyom tovább gyűlni; és rádöbbentem, hogy basszus, hát már ez is olyan téma, amivel coming outolni kell a mai világban. Ez van, ilyen vagyok, ezekkel a hiányosságokkal küzdök, amióta az eszemet tudom (igen, négyévesen is tiszta pánikban voltam, nehogy a végén én maradjak pár nélkül a kör közepén az ovis körjátékban ), és minden kínkeserves sikert, amit ezen az úton valaha elértem, 90%-ban azoknak a fantasztikus barátoknak, osztálytársaknak, tanároknak, közösségeknek köszönhetek, akik kíváncsiak voltak, és hittek bennem, és kivárták, és kijelentés helyett kérdeztek, és nem értették félre, és segítettek kimondani – vagy egyszerűen csak fellöktek a színpadra, amikor magamtól nem volt erőm felmenni.