defiszon 10

A lepkevadász

Gyermekként úgy képzeltem, hogy a lepkék valamilyen varázslatos lények. Tündérek, apró manók, varázslók, csodák, az élet apró titkai. Ma már inkább úgy látom őket, mint a természet illékony szépségpöttyeit, amit ha megpillantunk, rögtön el is veszítjük. Olyan, akár az a pillanat az utcán, amikor meglátsz valaki ugyanolyan táskával sétálni, vagy ugyanazt a könyvet olvasni. Ez az érzés az, amikor azt hiszed, ismersz valakit, de mire visszafordulsz, már nincs ott, és nem tudod, miért érzed a kapcsolatot köztetek és nem érted önmagad sem, pedig épp ez az, ami a másik emberben is végigfut, akár egy hideg felismerés, egy dermesztő öntudatra ébredés. Igenis ezek a mi betonfalak közé sűrített városi természetünk pillangó-percei, amik születésükkel el illannak, lepke módra felröppennek, és ha követnéd, hát elveszíted.
Emlékszem egy ilyen pillanatra, mintha tegnap történt volna, pedig még egy előző életemből maradt emlékfoszlány csupán, egy szilánk csak a nagyobb képből, egy koszos-ködös vonatút részletmentes hangulata: két könyv- egy író egy fülkében két idegennel. Ki-ki belemerülve saját kis világába; míg én a föld alatt kutattam és ajtókat tártam puszta érintéssel, addig mellettem egy másik ember is egy hasonló világ hasonló kalandjaiba mélyedt, bár közben egyikünk sem mozdult a vonatról. Egy pillantás volt csupán a könyv gerincén, egy közelítő megálló, de az a két szó a könyv borítóján összekötött minket. Szinte elszomorított, hogy a pár másodperce felfedezett alak már el is ment, s sosem látom viszont kopott könyvének pillangóként verdeső lapjait…