Debut 15

Terék Anna – Üres tenyerek

Túl gyorsan lépked, uram,
nem győzöm tartani a tempót.
Álljunk meg inkább egy kicsit,
hadd kapjak levegőt.
Fogja meg a kezemet!
Érzi benne a reszketést?
Maga szerint mi rázkódik
jobban ilyenkor,
az izom vagy a csont?

Álljon a hátam mögé, karoljon át,
vagy most már maga is remeg?
Kár.
Pedig olyan szilárdnak tűntek a lábai,
mintha földelni tudná ezt a reszketést.

Tudja, ahogy nőttem,
úgy nőtt velem az a feketeség.
Hol a fák közül nyúlkálva utánam,
hol a levetett ruha ráncából bújt elő,
nevető, részegen nevető szájak
fogai közt csillogott.
És csillogott, mintha
ebben a feketeségben is
ott lenne az úr.

Hogy ne legyünk egyedül!
– ezt mondta nekem
egyszer egy fiú:
Isten az pont annyi,
hogy mikor szörnyű,
elviselhetetlen az élet,
ha feszítik szét
az ember száját, lábát
vagy épp a szívét,
akkor is ott van velünk.

És én csak álltam,
szemben azzal a közelgő sötéttel,
néztük egymást, mintha
dolgunk lett volna,
s nem volt körülöttem senki,
és bennem sem volt senki, uram.

Ölelésekre várok, uram,
s arra, hogy békén hagyjanak.
Mert nehéz megtanulni,
hol van a határ, amit mások mutatnak.
Nehéz meglátni azokat
a láthatatlan, vérvörös csíkokat,
amiket csak az a másik lát,
aztán ki tudja,
milyen fáradtság vagy bánat miatt,
üvöltve tudta csak körém húzni.

Ott van a Jóisten, uram,
minden kifáradt ember üvöltésében.
Nem csak a mosolyokban
lakik, nem gondolja?

Nem fogja soha senki
a kezünket.
És épp ez ebben a nehéz.
Csupasz kezekkel állunk,
keressük a falon, az égen
a repedéseket,
közben tátong bennünk
az a betölthetetlen űr.