„Ezzel mindannyian így leszünk most. Összeforrnak majd a könyveink a jelen helyzettel.” – írta @Annamarie egy hozzászólásában, és én azóta ízlelgetem ezt a mondatot.
Mai napig emlékszem arra a szürkületre, ahogy bevágodunk az autóba egy sorsdöntő éjszaka után, az anyósülésen betakarózva álmosan lapozom Márquez Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című könyvét. Tudom, melyik dal szólt a rádióban, tudom, mennyire fáztam, és hajszál pontosan fel tudom idezni, hogy mit éreztem, pedig semmi történelmi nem volt azokban a hazavezető pillanatokban, épp csak nekem voltak fontosak.
A testem emlékszik a Balaton vizének hőmérsékletére, ahogy Móricztól az Erdély-trilógiát olvasom, tóba lóbálva a lábam.
Mamáéknál a kisszobába beszökik a redőnyrésen a fény, miközben falom Kosztolányi Aranysárkányát a rekkenő hőségű nyári szünetben.
A kislámpa fénye ég Mikszáth Akli Miklósa felett, ahogy suttyomban olvasom életem legkedvesebb kötelező olvasmányainak egyikét – és próbálom a takaró alatt tartani a gurulázó nevetést.
Ezer ilyet tudnék mesélni.
Mind sok kis színes magyarázat arra, miért vettem rá magam olyan nehezen arra, hogy olvassak ebben az időszakban. Mert együtt emlékszünk majd a könyvekkel arra, ami most zajlik. Arra a paradox időszakra, amikor a napok egyszerre mozdulatlanok és megfoghatatlanul gyorsak.
Végül a szorongó kis Verusnak hagytam, hogy kézen fogva vezessen vissza szeretett olvasmányiam közé. Meg persze a vers. Vers, az minden időben.
