Csikász_Lajos I Emlékprofil

Megírtam életem első színpadi jelenetét, ami (természetesen) a komédia határait súrolja. A jelenet az Arany és vérben szereplő Schwarz-Katze család történetéhez kapcsolódik. Íme a jelenet eleje.

Legényfogó
Történik Körmöcbányán, 1660-ban.
Szereplők:
Jonathan KUPFERSCHMIED tímármester (középtermetű)
HILDEGARD Kupferschmied, a lánya (nagyon vaskos és magas teremtés)
Joseph SCHWARZ-KATZE, türingiai nemes(?)ifjú, az erfurti von Katze gróf hatodik fia, a kiszemelt vőlegény (kimondottan alacsony, sovány)
JULCSA, magyar cselédlány
Konrad BLAUHÜGEL, Kupferschmied szomszédja
ADALBERT atya, ferences szerzetes (idős)
MANFRED és JÓZSEF, Kupferschmied két mesterlegénye

(Julcsa berobog a szobába, ahol Kupferschmied az asztalnál álldogál.)
JULCSA:
– Itt van már?
(Kupferschmied két teli üveget tart a kezében, és nem válaszol, csak dühösen horkant. Julcsa lassan behúzza a nyakát és kislisszol az ajtón. A töprengésben megzavart Kupferschmied egy pillanatig még rágcsálja a szája szélét, aztán döntésre jut: a pálinkásüveget lerakja az asztal közepén lévő üvegpoharak mellé, a bort meg elrekkenti a szekrénybe. Ismét nyílik az ajtó.)
JULCSA:
– Konrad Blauhügel van itt, uram.
KUPFERSCHMIED:
– Mire vársz még? Ereszd be!
(Blauhügel lép be.)
BLAUHÜGEL:
– Még nincs itt, Jonathan?
KUPFERSCHMIED:
– Késik. Gyere csak, barátom!
BLAUHÜGEL:
– Mégis mit képzel ez a… ez a… (Nem találja a szavakat) Megvárakoztatni a vendéglátókat, ez… ez… nagyon arcátlan!
KUPFERSCHMIED (legyint):
– Én nem nagyon bánom, legalább van időm felkészülni a fogadására! Viszont Adalbert atya is késik! Ma mindenki késik! (Fortyan fel hirtelen.) Hová jut ez a világ, ha már az egyháziakban sem lehet megbízni?
BLAUHÜGEL: (töprengve)
– Vajon hol kujtoroghat az a franciskánus?
KUPFERSCHMIED: (sóhajt)
– Ha én azt tudnám! Ne adja az ég, hogy csalódnom kelljen Isten szolgájában! – (Felemeli az üveget.) Koccintunk? Csak hogy megnyugodjak egy kissé…
BLAUHÜGEL: (nagyokat nyeldekelve)
– Csak hogy meg ne sértselek!
(Ismét nyílik az ajtó.)
(MANFRED és JÓZSEF kukkant be a szobába.)
– Mester uram! Konrad uram!
BLAUHÜGEL: (mérgesen)
– Hát ezek meg mit keresnek itt? (Félhangon a közönség felé:) Ha ez így megy tovább, túl sokan leszünk erre az üveg pálinkára!
KUPFERSCHMIED: (sóhajt)
– Több szem többet lát, kedves Konrádom! (Sokat sejtetően néz rá.) Ha érted, mire gondolok… Na, mozogjatok már, a fene essen belétek! (int az ajtóban rekedt fiatalembereknek.) Úgyis látom, majd kiguvad az a sóvár szemetek!
ADALBERT:
(A legények háta mögül egy öreges, rekedt hang hallatszik.) – Akkor talán én is bemehetek végre! Átengednétek, gyermekeim?
(Manfred és József gyorsan utat nyit, mire egy barna csuhás, kötélöves szerzetes csusszan át közöttük.)
KUPFERSCHMIED: (örömmel)
– Adalbert atya! Hál’ Istennek!
ADALBERT: (Összehúzza a szemöldökét.)
– Az Úr nevét hiába a szádra ne vedd!
KUPFERSCHMIED:
– Bocsáss meg, atyám! Korábbra vártalak! Már attól tartottam, nem jössz, ám a Mindenható meghallgatta a kérésemet! Egy kis pálinkát? Biztos átfáztál ebben a cudar, hideg szélben.
(A barát bólint, átveszi az itókát, és az égre pillantva keresztet vet.)
ADALBERT:
– Ő biztosan nem veszi rossz néven, ha némileg átmelegszem. Amúgy kevésen múlt, hogy tényleg nem jöttem!
KUPFERSCHMIED: (döbbenten)
– Hogyhogy?
ADALBERT:
– Haldoklóhoz hívtak. (Lenyel egy korty italt, majd az üdvözültek mosolyával hunyja le egy pillanatra a szemét.) Ez maga a mondabeli élet vize!
KUPFERSCHMIED:
– De miért volt bizonytalan a jöveteled, atyám?
ADALBERT:
A Teremtő úgy döntött, hogy végre a színe elé rendeli a vén Ritterhaust. Áldassék a neve! Mármint az Úré, és nem azé a vén latoré!
KUPFERSCHMIED: (még döbbentebben)
– És atyám cserben hagyott volna a szükség idején? Hisz’ már három napja megbeszéltük a…
ADALBERT: (közbevág)
– Igazad van, Jonathan, megbeszéltük. De értsd meg, fiam, az öreg Ritterhausról van szó, akiénél feslettebb, istentelenebb életet keveseknek engedélyezett az Úr kiismerhetetlen akarata! Ritterhaus, aki életében alig járt templomba, és aki most a véget érezve minden bűnét, érted, gyermekem, mindegyiket, egyszerre kívánta a gyónás szentsége által megváltani! (Újabb korty pálinka, majd elgondolkodva forgatja az ujjai között a poharat.) Ha az Úr ránk sugárzó fényét nem vesszük figyelembe, sivár a gyóntatópapok élete. Jönnek a hívek az apró-cseprő bűneikkel, és egy idő után alig tudunk ébren maradni a fülke magányában. (Nőiesen affektálóra vált a hangja.) Vétkeztem, atyám! Rosszat mondtam anyámról, pereltem a szomszéddal, férjes asszony létemre szívesen vettem egy idegen férfi széptevését! Minő borzalom! (Megrázza a fejét és normális hangon folytatja.) És nekünk minden semmiséget el kell bírálnunk és penitenciát kell érte kiszabnunk! Ritterhaus viszont igazán bűnös és megátalkodott életet élt. Hogy mi mindent megvallhatott a halálos ágyán! (Sóhajt fel vágyakozva, aztán lemondóan ismét megrázza a fejét.) Már sosem fogom megtudni… Egy pillanatra nagyon megörültem, amikor a gvárdián engem akart küldeni a haldoklóhoz, aztán megvilágosodtam, hogy csak próbára tett a Mindenható. Átadtam a megbízást Sigismund testvérnek, aki talán épp most adja fel annak a vén csirkefogónak az utolsó kenetet, én pedig a mi Urunk legszentségesebb akaratából alázatosan tűröm a töviskoronám kínjait. Itt vagyok!
BLAUHÜGEL: (röhögve)
– Akkor most különösen jól eshet a pálinka! Töltök még mindkettőnknek, atyám, ha már Jonathan elfeledkezett a kötelességéről!
(Adalbert atya sorsával megbékélve üríti ki a poharát, aztán a szomszéd felé nyújtja. )
BLAUHÜGEL: (vigyorogva tölt)
– Nem tudja, atyám, Paula Rudeberg még mindig retteg a töröktől? Nincs három hónapja, hogy Várad elesett, ez a vén szipirtyó pedig azóta sipákolja teli az emberek fejét azzal, hogy egyenesen idejön a pogány had, amelyik aztán minden asszonyt megbecstelenít és minden férfit rabságba hajt. Vagy fordítva… (felröhög) A fene se tudja, mihez van gusztusa azoknak a pokolfajzatoknak!
ADALBERT:
– Mondtam a fiának, még azelőtt fogja be az anyja száját, hogy valaki boszorkányváddal illetné. Azóta csendben maradt. Vannak még csodák!
KUPFERSCHMIED:
– Bölcs gondolat volt, atyám.
ADALBERT: (szimatolni kezd.)
– Ti nem érzitek ezt a szagot, gyermekeim? Mintha valami rohadna…
BLAUHÜGEL:
– Én nem érzek semmit, atyám, de ezen ne csodálkozzon. Sosem éreztem szagokat, bármit is jelentsen ez a szó. Nézem, ahogy az emberek szívogatják az orrukon a levegőt, épp úgy, mint atyám is tette az imént, de nem tudom, miért teszik. A levegő csak levegő, nélküle megfulladnánk.
KUPFERSCHMIED:
– Nekem pedig nagy szerencse, hogy épp ilyen szomszédom van. Tímármester volnék, és atyám a cserzőkádak szagát érzi. Alaposan megüli a levegőt, bejön a házba, beveszi magát még az ember ruhájába, sőt még a bőrébe is, de én már fel sem veszem. Megszoktam az évek alatt…
ADALBERT:
– Na de mivel cserzed a bőrt? Odakint alig tudtam levegőt venni. Mintha a pokol legmélyebb bugyrából bugyogott volna fel valami!
BLAUHÜGEL: (vigyorogva)
– Szarral, húggyal, atyám.
ADALBERT: (elképedve)
– Hogy mivel?
KUPFERSCHMIED:
– A parasztoktól veszek tyúkganét, az utcakölykök gyűjtik a kutyaszart és végül emberi vizelettel keverem össze az egészet. Büdös, mint a fene, de a bőrrel csodákat művel. Azt meg jó pénzért eladom.
BLAUHÜGEL: (röhögve)
– Ha rám jön a szükség, mindig idejárok vizelni. Előbb megiszom Jonathan borát, aztán hálám jeléül visszaadom neki az egészet. Van itt kint egy favödör, ha atyám is hozzá kívánna járulni a tímármesterséghez…
ADALBERT: (tudomást sem vesz Blauhügelről)
– Pogányok voltak a régi rómaiak, de jól mondták: a pénznek voltaképp nincs szaga.
KUPFERSCHMIED:
– Ahogy mondja, atyám. Szépen megélek belőle, de nem tudom kiházasítani a lányomat. Az én drága Hildegardom már rég eladósorba került, de a szag eddig minden legényt elriasztott a háztól. Meg tőle…