Carolynd 0


Kedvenc alkotók: Abe Kóbó, Fekete Anna, Herta Müller, Isabel Allende, Karin Fossum, Katherine Mansfield, Krasznahorkai László, N. K. Jemisin, Patrick Süskind, Rakovszky Zsuzsa, Szegedi Katalin, Virginia Woolf, Wisława Szymborska


Aktuális olvasmányok

Abe Kóbó: A homok asszonya
Spiró György: Kőbéka
Katherine Mansfield: Egy csésze tea
George Sand: Mauprat
Katherine Mansfield: Naplók, levelek
Katherine Mansfield: Naplók, levelek
Benedek Szabolcs: A fiumei cápa
Patrick Süskind: Sommer úr története
Bánki Éva: Elsodort idő
Alekszandra Marinyina: Idegenbeli játszma
Szőrös pisztráng
Patrick Süskind: A parfüm
Finy Petra: Madárasszony
Lakatos István: Dobozváros
Patrick Süskind: A nagybőgő
Alain-Fournier: Az ismeretlen birtok
Herta Müller: Fácán az ember, semmi több
Helena Silence: Ezüsthíd
Joan Slonczewski: Ajtó az óceánba
Virginia Woolf: Jacob szobája
Bánki Éva: Fordított idő
>!
2018. február 28., 15:39
>!
2018. február 21., 11:48
>!
2017. október 27., 23:58
>!
2017. október 26., 18:57
>!
2017. október 25., 23:41
>!
2017. október 25., 23:41
>!
2017. október 11., 22:46
>!
2017. október 11., 22:43
>!
2017. október 11., 22:42
>!
2017. augusztus 23., 01:12

Szőrös pisztráng Izlandi regék és mondák

>!
2017. május 21., 20:20

Patrick Süskind: A parfüm Egy gyilkos története

>!
2017. május 21., 10:25
>!
2016. december 15., 22:53

Lakatos István: Dobozváros Egy város, amit le kell győznöd

>!
2016. december 6., 18:40
>!
2016. december 6., 18:29
>!
2016. december 4., 10:21
>!
2016. december 3., 10:13
>!
2016. november 6., 08:05
>!
2016. november 2., 10:23
>!
2016. október 25., 07:08
>!
2016. október 22., 22:49

Utolsó karc

>!
Carolynd

"Rakovszky Zsuzsa: A Munro-Mansfield rokonság, ill. hatás. Szerinted is van-e ilyen, és ha igen, miben áll? Általában milyen szempontok alapján lehet vagy érdemes irodalmi rokonságról vagy hatásról beszélni?

Mesterházi Mónka: Az biztosan nem elég, hogy mindketten női novellisták, bár ez tény. Talán a fiatal Munróra hatott Mansfield, érdekes módon a novellisztikus darabokból összeálló, korai életrajzi könyvében inkább. Te is említettél hasonlóságokat, mint a hétköznapi élet magukban nem kiemelkedő eseményeinek ábrázolása stb. Amúgy én is elég más alkatnak érzem őket.
Irodalmi hatással, rokonsággal gyakran foglalkozom, de inkább a kortárs magyar költészetben, ahol a terepre is jobban rálátok. Jobban kihallom, hogy egy hang alatt ott egy másik, és akkor ezen a nyomon elindulva jutok valamire vagy sem. Mármint hogy felszíni-e a hatás, vagy szerves, tudatos-e vagy valamilyen azonosuláson alapul (és tudom-e idézetekkel igazolni). Vannak erős hangok, mint Adyé, József Attiláé, Pilinszkyé, amelyek – Petrit idézve – folytathatatlanok, annyira csak epigon szövegeket lehet létrehozni a megszólaltatásukkal, és vannak szervesülő hatások, itt már szerkesztés, látásmód, sok minden belejátszik a „hangba”. A prózában ez más, mert mások az egységek, vagy másban kereshető a hatás, ezzel nem foglalkoztam. Egyébként a világirodalom esetén el szokás felejteni, hogy a külföldi szerzők hangját a fordítók alkotják meg.
A rokonság teljesen más, ahhoz nem kell két szerzőnek ismernie egymást. Nem valószínű, hogy Faulkner olvasott volna Örkényt, ugye? Na jó, ez vicc, mert fordítva igen. De érted.

RZS: Az (állítólagos?) rokonság mellett én elég erős különbséget is érzek a két író világlátása között. Szerinted is így van-e, és ha igen, te miben látod a különbséget?

A világlátást sok külső különbség is meghatározza, Mansfield tudta, hogy rövid életű lesz, a betegségtudat ellenében nagy és euforikus életigenlés volt benne, felfokozottság. A novellái pörgősek, sok a párbeszéd, a felszínen van a humora. Empátiája inkább (ezzel nem bántani akarom!) esztétikai alapú, visszataszítónak tartja azt a nőt, aki az Egy csésze teá-ban meghív magához egy szegény lányt, vagy amelyik hosszan nyafog a fodrásznak, miközben a fodrász a friss gyászát rejti. Isteni párbeszédeket tud írni Mansfield. Munro, különösen az újabb könyveiben, a nagy életkori távlatokból visszatekintő bölcs, Mansfieldnél kevésbé ítélkezik, ha egy-egy novellából nem is, többet elolvasva a társadalmi érzékenysége, részvéte is érződik, ahogy te is írtad, nem tesz igazságot. A humora nem az első, ami az ember eszébe jut, pedig rejtetten nagyon is megvan. A prózája lassabb természetű, alig akad benne párbeszéd, annál inkább valami leírásba oltott megfigyelés. Viszont második, harmadik olvasásra még mindig találhat benne az ember valamit, amit nem vett észre.

RZS: Ha név nélkül kerülne elénk valamelyik novella, Katherine Mansfieldre három mondat után rá lehetne ismerni, Munróra inkább az egész történet alapján. Szerinted mennyire fontos, hogy egy prózaírónak jellegzetes stílusa, hanghordozása legyen?

Nekem öt könyv után nagyon ismerős lett már Munro stílusa is, de valóban nagyobb egység, legalább egy-két oldal kellene hozzá, hogy ráismerjek. Nagyon jellegzetesnek találom, amikor elvileg szerzőként ír le harmadik személyben egy jelenetet, közben valahogy mégis a szereplő szemével látjuk, és egyáltalán nem mindegy, milyen szavakat mondhat ilyenkor a mondat. Tehát rejtettebben, de ott van a beszélő hanghordozása – talán inkább negatíve: mit nem mondhat, vagy hogyan nem mondhatja, hogyan nem stilizálható az a megfigyelés.
Milyen érdekes, a műfordítók levelezőlistáján éppen erről tanakodunk: lehet-e a szerzői hangra törekedni. Az kezd megfogalmazódni a közös tapasztalatból, hogy a fordítónak nem a hangra lehet/kell törekednie, hanem a mondatokat rakosgatni, és a hang valahogy ott lesz. Illetve (ezt már én teszem hozzá) prózafordítói szempontból a narráció fontosabb kulcsszó, és megfoghatóbb, mint a „hang”. Visszatérve a kérdésedre: szerintem nagyon fontos az írói hang, de nem mindig egyformán feltűnő. Mondjuk, vegyünk egy kolibrit meg egy rozsdafarkút. Vagy egy indiai selymet meg egy tweedszövetet.

RZS: Egyikük sem írt regényt (illetve Munro mégiscsak, de az is inkább novellákból állt össze), szerinted milyen tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy valaki jó novellát írjon, és milyenek ahhoz, hogy regényt?

Ezt te saját tapasztalatból tudod, én csak fordítóként. A novella koncentráltabb valami, közelebb van a vershez, valamit kiemel, még ha bármilyen jelentéktelen dolgot is, és legalább olyan fontos lehet, hogy mit hagy el a szerző az anyagból. Munro például sokszor egymástól négy évtizedre levő jeleneteket kapcsol össze, a többit eldobja. Szerintem a novella önkényesebb. Sokszor a regény mögé sorolják; Munro Nobel-díjában nemcsak a rég nem látott női szerző, hanem ez a műfaj is elismerést kapott.
A regényben több tér van, több szereplő, és ezeket is meg kell mutatni, bár egy novellában a háttérben maradnának. Mansfield kisregényeiben az a nagyszerű, hogy az egész családot ismerjük, minden kis szokásukkal, mozdulatukkal. Ezek gyerekkori emlékekből vannak szőve. Pedig gondban volt, hiszen nem járt emberek közé, ahogy a naplójában is írja az utolsó évben, 1922-ben (január 2.): „Nem végeztem el a munkát, amit el kellett volna. Elszöktem az ebédjelenettől. Mindez nagyon helytelen. Voltaképp viszolygok magamtól. Ennek mostantól meg kell változnia. Jane Austenben azt csodálom leginkább, hogy amit megígér, azt be is váltja, pl. ha Sir T-nek meg kell érkeznie, akkor rendesen ott van, ahogy megérkezik, és kitűnő a jelenet, jobb, mint vártuk. Ami ritka – nekem meg egyenesen a leggyengébb oldalam. Könnyű belátni, miért…”
Ha már keresgélek a naplókból, amiket 2004-ben fordítottam (1.), még egy idevágó passzust szívesen idéznék, a Garden Party terveiről:
„Ma el kell kezdenem Clement Shorter számára írni. (2.) 12 darab 2000 szavas „görcs”. Burnellékre gondoltam, de nem, mégsem… Sokkal inkább Sheridanék – a három lány és az öccsük, és Apa és Anya stb, a vége Meg és Keith Fenwick esküvőjének hosszú leírása.
Igen, ahogy az első madár kiszáll a fészekből. Aztán jönnek vendégségbe a Bead nővérek. A padlón három fehér lepedő, próbálják a menyasszonyi ruhát… Igen, a részletek rendben megvannak. Csak az a kérdés – hol kezdjem? Az ember természetesen szeretne belevágni.
Mikor Meg zongorázik. Nem hiszem, hogy ezzel kellene kezdenem. Inkább ahogy az anya jön haza, az lehetne az első fejezet. A többi majd utána. És a játékos jelenetben elsősorban azt akarom kiemelni, hogy melyik az igazi élet – az vagy ez – késő délután ezek a gondolatok, a kert, a szépség, ahogy múlnak a dolgok… és ahogy olyan gyorsan közelít a vége…
És aztán megint a drága madár. Mindig is szerettem a madarakat. Hol ez a kis alak?
Mi borzolja úgy az embert? Mi ez a keresés – ami olyan boldogító, olyan gyöngéd. És mintha volna egy pillanat, mikor minden kiderül. Igen, ez az az érzés. Az a furcsa, hogy most jut eszembe, mennyire elfelejtettem, amikor azt a zongorát hallottam. A Kaszinó kertjét, a kék árvácskákat. De ó, hogy meg fogom én írni ezt a novellát!
[…]
Mégis azt hiszem, hogy a ház és a környék leírása jöhetne az elejére, és aztán vetülne a fény Mrs. S. alakjára, ahogy jön haza. Igazán megengedhetem magamnak, hogy jó hosszan írjak – részletesen leírjam a fürdőt, a fasort, az embereket és a kertjüket, a May Streeten a fa alatt a kínait. De akkor Mrs. S. nem figyelhet minderre tudatosan. Az baj. Ezeket mind neki kell látnia és éreznie hazafelé menet. Ahogy ki-be lebeg egyik házból a másikba – mint a dagály és az apály. Csak menni és vissza nem térni – rettenetes! Az apa az öltözőszobában, a szokott beszélgetés. A felesége hajkeféjét használja, és szenvedélyesen ragaszkodik a tartós tárgyakhoz. A gyerekek az asztal lábánál, kint a fény, az ezüst. És Mrs. S. érzése, ahogy elnézi őket így együtt, és arra vágyik, bárcsak mindig itt maradnának. (Igen, kezdek közelebb kerülni. Most már emlékszem S. W.-re és látom, hogy mindezt szeretettel kell megírni – igazi szeretettel. Ettől függetlenül az a nehéz, hogy az ember mindezt fókuszba vonja, bemutassa a fiatal orvost & fokozatosan egyre közelebb hozza, míg végül a Sheridan család tagja nem lesz, és el nem viszi Meget… Hát ez nem könnyű…)” (1922. május 3.)
És tessék, mégis előkerült innen egy fontos kapocs a két szerző közt, mikor már nem gondoltuk, épp a narrációval kapcsolatban. „De akkor Mrs. S. nem figyelhet minderre tudatosan. Az baj. Ezeket mind neki kell látnia és éreznie hazafelé menet.” Ugyanaz, amit Munróról írtam.

1. Katherine Mansfield: Naplók, levelek. Vál., ford., jegyz., előszó: Mesterházi Mónika. Európa, 2004.

2. Clement Shorter, a Sphere szerkesztője számos novellát rendelt KM-től, ami anyagi terhein könnyített."

http://www.litera.hu/hirek/mesterhazi-monika-74304

Kapcsolódó alkotók: Katherine Mansfield