Bvivi 0


Kedvenc sorozatok: Kárhozottak Légiója

Kedvenc alkotók: Kosztolányi Dezső, Leo Kessler, Sven Hassel

Hirdetés

Aktuális olvasmányok

Pápay László: Kristálytan, ásvány-, kőzettan
Kosztolányi Dezső: Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei

Utolsó karc

>!
Bvivi
Molyolók saját írásai

Arccal a határ felé (részlet)

Az ég borult volt. Szemerkélt az eső; feláztatta az amúgy is laza talajt. Ez rányomta bélyegét a hangulatra.
Csöndben álltak és vártak. Várták, hogy kiadják a parancsot, hogy életeket oltsanak ki. Ha nem teszik meg, őket találja meg a végzet. Ezt már hallották. De egyikük sem tudta, mit jelent igazából a háború. Egyikük sem ölt még embert, sőt voltak, akik még fegyvert sem láttak előtte testközelből.
Egyszerű, többségben családos férfiak voltak, akik nem tehettek semmiről, hiszen a parancs az parancs. És mennyit ért akkor egy élet, egy gyermek, aki apa nélkül nőtt fel, egy nő, akitől elvették szeretett férjét? Mennyit az édesanya, akinek gyermeke halálát kellett feldolgoznia? Harcolni kellett, nem siránkozni, hiszen áldozat nélkül nincs győzelem.
És felhangzott a mindent eldöntő kiáltás:
– TÁMADÁS!
Megindultak. Előre, egyenesen a szerb vonalak felé. Ordítottak és rohantak, kezükben puskájukkal. A mészárlás elkezdődött.
Ahogy az elsők elérték a vonalat, megszólaltak a szerb puskák. Három sortüzet zúdítottak rájuk. Az elöl haladók sorban zuhantak a földre.
Ezek után gránátok záporoztak feléjük, levegőbe repítve élőt és holtat.
A talaj sárban, vérben és emberi cafatokban úszott. A katonák halott társaik maradványain csúszkáltak.
Kisvártatva megindult az ellentámadás. Nagy lendülettel tódultak előre a szerbek, szinte egymást taposva. A két sereg összecsapott, megkezdődtek a közelharcok. Szúrtak és lőttek, akit értek.
István, Illés és Gergő hátul haladtak, egymás mellett. Bármerre néztek, mindenhol csak a pusztulás nyomait látták. A vér és a halál szaga terjengett a levegőben.
***
Célba vette az egyik szerbet és lőtt. Talált. A szerb összeesett.
Majd Gergő István felé vette az irányt. Futott, ahogy tudott, hogy segíthessen. Hirtelen megtorpant. Nem bírt tovább menni, haslövést kapott.
Közben István végzett a szerbbel, és ahogy tudott, sietett Gergőhöz.
Lefektette és nyugtatta:
– Ne félj! Itt vagyok, vigyázok rád.
– István!
– Igen? Mondd csak!
– Megtennél nekem… valamit?
– Persze! Mi volna az?
– Itt van ez a levél. Odaadnád édesanyámnak? Meg van címezve.
– Természetesen.
– Most kérlek, hagyj magamra és menj! Neked harcolnod kell.
István szeme könnybe lábadt. Nem akarta otthagyni. Tudta, hogy meg fog halni.
– Kérlek, menj! – könyörgött Gergő.
Nem volt mit tenni. Utoljára megsimogatta Gergő falfehér arcát, elköszönt tőle, majd könnyes szemmel otthagyta.
Gergő egyedül maradt. A zsebébe nyúlt. Édesanyja fényképét és rózsafüzérét vette elő. Mindkettőt magához szorította. Egy könnycsepp szaladt végig sáros arcán, aztán még egy.
Ott feküdt a sárban, éhesen, ázottan, magatehetetlenül, távol mindentől, ami neki valaha is boldogságot jelentett; Jászberénytől, attól a kedves kis várostól, ahol született, ahová oly sok szép emlék fűzte, az utcabeli barátaitól, akikkel megannyi önfeledt órát töltöttek el, akikkel együtt töltötte gyerekkorát. De nem ezek fájtak neki a legjobban. Arra gondolt, mi lesz az édesanyjával, az Ő Édesanyjával, amikor értesül arról, hogy az egyetlen fia, akit fölnevelt, aki miatt élt, már nincs többé. Még egy szál virágot se vihet a hősi halált halt, alig 20 éves fiának.
És csak sírt. Halkan, de keservesen, ahogy csak egy őszinte férfi tud sírni. Mert a háború, bár nem sokat látott belőle, férfivá nevelte.
Fázott. Egyre jobban fázott. Érezte, hogy lassan elhagyja ereje. Már testi fájdalmat se érzett, pedig hasán jókora nyílt seb tátongott. Egyedül a lelke fájt.
Szájához emelte a fényképet, véres csókot lehelt rá és fájdalmasan, zokogva, szinte könyörgő hangon felkiáltott:
– Édesanyám! É-hé-des-anyám!
A sírása hörgésbe fulladt. Szájából véres váladék távozott. Utolsó erejével megszorította a fényképet és a rózsafüzért. A szorítása lassan elernyedt. Nem mozdult többé.