Azsa IP 69




Kedvenc könyvek 121

Balázs Béla: Az álmok köntöse
Ranya Paasonen: A nap állása
Edward Stachura: Szekercelárma és más írások
Czesław Miłosz: Az Issa völgye
Astrid Lindgren: Pirosházi történetek
Kitty Halbertsma: Amarilla kisasszony
Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio
Bohumil Hrabal: Harlekin milliói
Hamvas Béla: Scientia sacra
Hamvas Béla: Karnevál
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

Kedvenc szereplők: Cseh Tamás

Kedvenc alkotók: Anóka Eszter, Antal Balázs, Balázs Béla, Békés Pál, Cseh Tamás, Csingiz Ajtmatov, Darvasi László, Edward Stachura, Juan Ramón Jiménez, Kőrösi Zoltán, Lázár Ervin, Lesznai Anna, Pete György, Rákosy Gergely, Szép Ernő, Vida Gábor, Weiner Sennyey Tibor


Utolsó karc

Azsa IP>!
Az érzés, amikor…

Frissvérpiros

Nekem mindegy, csak a színe legyen vörös,
Mint a hajnal alja, vörös,
Legyen minden, legyen vörös!” (Kiss Tibor: Legyen vörös (Quimby))

…megkapod életed legnagyobb pofonját. A jobb orcádra. Lüktet. Zsibbad. Fáj.
Minden a pipaccsal és a színekkel kezdődött. És a vonzásokkal és választásokkal. Ahogy mindig. Betartottad elhatározásodat, amit négy napja tettél legutóbbi érzésamikor-karcodban, elkezdted idei hajnalfutásodat. Május tizenhat: emlékezetesen fájdalmas, egyszersmind derűs nap, rögzíted magadnak megjegyezni. Különös, bár igyekszel az idő bűvkörén kívül élni, mégis mindent a legnagyobb pontossággal rögzítesz. Ami már megtörtént, annak valahogy fontossá válik a pontos ideje. Talán e pillanatrögzítésekkel tudat alatt, most már felett is, megállítod a megállíthatatlant. Az Időt. Azt a Fránya Időt. Nem vagytok ellenségek. Alapvetően baráti a viszonyotok. Néha persze nem. Néha pedig nagyon nem. Most azonban nem erről akarsz mesélni, hanem a pipacsvirágról. Mese, mese, mátka, pillangós madárka, ingó-bingó pipacs, megvagy, ipiapacs…
Öt óra húszkor indultál kocogni. Megnézted a pontos időt, kell-e csókanyus cetlit hagynod a családnak. Biztos, ami biztos, írtál. „6:20-ra jövök”, csak ennyit. D.-t fél hétkor kelted, érettségi szünet, a reggeli is meglesz a férjednek s neked. Á. ma sokáig alhat, holnap vizsgázik, neki nem szól az üzenet. Tíz perc rátartás a nyújtásra, bámészkodásra s pillanatkép-készítésre, ha netán mégis fotóznál a mobiloddal. És úgy is van: így is lett. De csak mert a pipacs és a színek! Hisz ahogy említetted abban a legutóbbiban, mainapság már nem hagyod magad elragadtatni fűvel, fával, virággal…
Fölséges a hajnal a szabadban. A murvás utad mentén mindenfelé árad a tavasz. Belélegzed a hajnalfriss levegőt, látszik a lehelet a simogató a hűvösségben. Letüdőzöd. Mennyivel sokkal fittebb vagy e korai órán, mint napközben! Szinte szárnyalsz. De jók lesznek újra a hajnali menetek, jövetek! Ahogy így töltekezel-örvendezel, egy szép szál pipacsra leszel figyelmes, jobbra, a nagy fűben. Feje kissé lehajtva. Alszik még. Azonnal látod, más, mint a többi. A pirosa nem a megszokott pipacspiros, sötétebb, nem is sötétebb, mélyebb. Elmorfondírozol, milyen nevet adnál e színnek, ami legplasztikusabban lefestené milyenségét. Békés Pál olyan szép színekkel fest! A most olvasott Szerelmem, útközben-ben is, de a korábbi olvasmányodban, az És very, very a dobot a rózsaszín plüsselefánt-ban is. Juan Ramón Jiménez színeit gyűjtötted első ízben csokorba a Színpaletta-polcodra. A Platero meg én után következett a kis Békés Pál-novelláskötet. Túlvilágkék és effélék. Ugye, de szép? Azóta lettél mániákus színgyűjtő. Van ennél veszedelmesebb szenvedélybetegség is. Mosolyra húzódik a szád, ahogy arra gondolsz, hogy színelvonókúrára kellene menned. Vagyis csak félmosolyra. De nem vágsz a dolgok elébe, csigázod még a kíváncsiságot. Még nincs itt az ideje, hogy tükörbe nézz.
Szóval az alvó pipacs színe kereste benned a megfelelő szót. A nem pipacspiros pirosságét. Sem nem korallpiros, sem nem meggypiros, a kettő keveréke talán. Ahogy így kutatsz elmédben a színek után, felmotoz benned az egyik édes történet Á. fiad kisgyermekkorából. A végtelenségig és a végletekig dacos kisfiúcska volt. Mióta csak a beszédet tudta, hangot adott a tagadásnak. Kiváltképp nem szerette, ha mások előtt dicséritek, netán produkáltatjátok. Soha nem voltatok ilyen szülők, inkább befelé, magatok között hencegő fajták, de Betti néninek, szeretett gyerekorvosotoknak el akartátok dicsekedni, hogy csemetétek még annál is különlegesebb a színek felismerése terén, mint azt ő észrevette. Volt egy sokszínű similabdaszerű plüsslabdácskája, azzal akartátok tündölköltetni tudását. Betti néni mutogatta a színeket, a hároméves fiacskátok pedig rá-rávágta: „nemző”, „nemfeteke” (a feketét mintha fetekének mondta volna), „nemsájga”, „nemjónaszí”, „nempijo”… „Nempijo”! Tagadva mondta el a színeket! Egyébként az enciánkéket, olajzöldet, zsibazöldet… is felismerte, és néven nevezte, meg a türkizt, a türkizkéket, türkizzöldet is. A türkiz volt a kedvenc színe. Még ma is talán. Ha ilyen színű ruhát veszel fel, mindig megdicséri. Emögött persze az is a mélyben rejlhet, hogy a türkiz mágikus színetek. Nektek kettőnknek. Sokszor mesélted gyerekkorában, néha most is, életed legszebb álmát, ezért. Amikor várandós voltál vele, megálmodtad ötévesforma leendő valójában. Rizsmintás kötésű türkiz pulóverben. Színes, gyönyörű színes álom. Talán ezért is nem emlékszel azutánról, meg talán ezért azelőttről sem az álmaidra, mert ez neked a Nagy-Ő-Álom. Álmodban láttad a születendő gyermekedet későbbi valójában, későbbi igazi valójában. Hát nem csodálatos?! Ha lehetséges lett volna az álomképedet lefotózni, s úgy öt év múlva készíteni egy valósat kisfiadról, az álombeli türkiz rizsmintás pulóverben, megdöbbentő lett volna a hasonlóság. Kiköpött másai lettek volna egymásnak álomgyerek és valósággyerek. Ugyanaz az alak, ugyanaz a szöszi fej, ugyanazok a nefelejcskék szemek, ugyanaz a tekintet… Ami a legcsodásabb az álmodban, de hálás vagy érte!, hogy a gyermekedet egy zuhatagon át láttad, nyilván a magzatvíz álomképe lehetett, és mikor átnyúltál a sűrű vízfüggönyön, hogy megsimogasd, érezted kezeddel arcát, ám ahogy visszahúztad, száraz volt, mintha nem érte volna víz. Szürreális módon a saját méhedben jártál álmomban, egy későbbi idősíkban. Vonzások és választások, igen. A türkiz neked valójában magzatkék. A pipacspiros pedig e májusi hajnalon a nempiros. Elhatároztad, hogyisne örökítenéd meg?!, hogy visszafelé – még nem költöd fel –, lefényképezed az álomidéző pipacsvirágot.
Folytattad huszonötperces odautadat. Élvezted a csöndet, a magányt. Sehol egy lélek. Se autós, se biciklis, se gyalogos. Csak messziről hallatszik egy másik út hajnali forgalmának zaja. Ez az út nem az az út. Ez elhagyatott. Itt még alszik a természet. De aztán… De aztán jött a nagy pofon. Életedben nem sok pofont kaptál, igazit. Talán csak egyet. Apukádtól. Emlékezetes sérelem. Nem sérülés – bizonyára a máskor mindig simogató keze nyoma se látszott másnap –, sérelem. Azt hitte, hazugságon fogott, pedig nem. Közel a tizennyolchoz. Szilveszter éjjelén. Nem a pofon fájt, nem is a helye. Hanem hogy ártatlanul kaptad. Van ilyen. Apukád mindig gyengéden szeretett, sosem bántott. Akkor egyszer, egyetlenegyszer. Aztán megbeszéltétek, anyukád közbenjárása hitt neked. Féltékenyapa-szindróma, ezt a diagnózist állítottad fel magadban. Mástól soha nem kaptál pofont. A mai napig. Ma azonban egy hatalmas jobbtenyerest. A flasztertól.
Futás közben megint – egyszer tavaly is, ugyanígy, lám, nem tanultál a saját hibádból, mikor tanul az ember a saját hibájából?! – abba a kelepcébe estél, hogy szabadjára engedted elkalandozó gondolataidat, s mentél a fejed után. Piros és türkiz ködökbe. A valóság azonban megfizettette veled az álmodozás árát. Apelláta nélkül meg is fizetted. Egyszer csak érezted, hogy jaaaj! De már késő volt koordinálnod a mozgásodat, nem kerülhetted el a becsúszó becsapódást. Pofára estél, magyarán megmondva. Hogyan hogy tele pofára? A jobb térdeden, jobb tenyereden csak parányit horzsolások, a felsőtested és az arcod jobb féltekéje azonban hajjaaaj! Jól helybenhagyott a flaszter, ám mit volt mit tenni, talpra álltál. Nem merted megtapogatni, mennyire vérzel. A jobb tenyered egy kicsit, az nem számít, de mi lehet az arcoddal? Lüktet. Zsibbad. Fáj. Kis pici fekete pöttyöcskéket is észrevettél a retinádban cikázni. De egyben voltál. A mozgásszerveid megúszták, hála égnek. Ez a lényeg. Nem vészes, mondtad magadnak. Visszahúztad a nyúlcipőt, és árgus szemeidet le nem véve a lábad elől, szemed sarkából a most balodon húzódó zöldsávra leseltél. Kerested az alvó pipacsszálat. Mert csakis úgy van értelme ennek a „pofoz-az-élet”-nek, ha helyrepofozod. A karckép ékes bizonyítéka, hogy megérte. Amint készítetted ugyanis a mobilfotót, vérző kezedbe fogva hajnali pipacsod, varázsütésre meglelted tökéletes színnevét: frissvérpiros. Nemkorallpiros. Nemmeggypiros. Frissvérpiros. Heuréka!
Természetesen nem tartod oda a másik orcádat további frissvérpiros élményekért, de szerdán ismét hajnalfutsz. Mert a pofonok edzik erőssé az embert.
Az igazsághoz, a boszorkányos igazsághoz még hozzátartozik, hogy feltehetően bevonzottad a mai esésedet. Éppen tegnap mesélted el tavalyi hasonló esős sztoridat a mamának, férjed anyukájának. Akkor az arcodon csak cseppnyire sérültél. Eladomázgattatok, s biztosítottad, hogy a tavalyiból okulva mindig a lábad elé nézel. Na tessék: így okulva így nézel!
Mikor rárontottál reggel hat óra tizennyolckor (tartottad a 6:20-at) fogat mosó férjedre, csóválta a fejét, hogy lehet így esni, s unszolt, mosd ki a sebet. Kiscicamosakodásba kezdtél, mire ő, hogy rendesen, mintha mosakodnál. Szót fogadtál, azóta jól le is tusoltad, sőt be is borogattad az arcodat mirelit kelbimbóval (aztán megsütötted köretnek a tegnapi húsmaradékhoz, nálatok e nappal kitört a vizsgaidőszak, érettségi szünet), nehogy feldagadjon, és bekented vastagon (nem túl vastagon, hogy éjszakára is maradjon) Neogranormonnal, mondván – ugyan nem hiszel a reklámoknak, de ennek az egynek igen, olyan aranyos a kisfiú benne! –, az arcodon se lehet vastagabb a bőr, mint egy reklámbeli motorháztetőn. Az ujjbeggyel ápolgatás némi vigaszt hozott, mert nem érezted vészesen érdesnek a sérült bőrt, viszont az állkapcsodat kissé duzzadtnak igen. Úgy döntöttél, ma nem nézel tükörbe. Hiúságból nem leszel hiú. Úgyis meglátod magadat mások szemében, amit így sokkal bátrabban állhatsz. Sajnos, délután legalább öt helyen lesz jelenésed. Piros vagy türkiz ruhát keress? A piros mellett döntesz. Kontraszttalanítás. Frissvérpirosítás.

spoiler

Kép forrása: saját fotó: „Frissvérpiros pipacs” (Szombathely határában, 2022.05.16. 06:02:05)

3 hozzászólás