a visszafordíthatatlanság allegóriája
Borgesnek van egy rémálmokról szóló írása, amelyben a képi világ fontossága mellett kitér az előre megsejthető dolgokra, illetve arra a tényre, hogy az álomban sokszor már időrendben előbbi elemekre épül a később felbukkanó rettenet. Vagy bármi.
Egy madárkarmú emberről beszél, aki végig a kabátjába rejtett kézzel állt előtte, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem mutatta Borgesnek rettenetes kézfejét. Arról is beszél, hogy barátja végtelenül szomorú volt az egész álomban. Madárrá fog változni.
Ez a vizuálisan hangsúlyos és tartalmas álom működhet allegóriaként, bár talán feloldatlan allegóriaként.
Ma éjjel szörnyű álmom volt. Reggel szomorú voltam, borzasztóan megviselt az éjszaka. Még a városban sétálva sem bírtam felocsúdni belőle. Egy banális és semmitmondó álomnak indult: horgásztam barátommal, sikerült is fognom egy szép nagy halat, egy csukát, majd barátom (vagy valaki) megpucolta, felvágta a hasát, és kiszedte a belső szerveit. Aztán én megfogtam a halat, de nem emlékszem pontosan arra, hogy közben mik történtek, vissza akartam engedni a vízbe.
A vizuális váltást nem tudom felidézni, mindenesetre amikor újra rápillantottam, egy gyönyörű kutya volt előttem, talán ült, de szinte az ölemben volt, én megijedtem egy pillanatra a képtől. A kutya szeme rettenetesen szomorú volt, és egyenesen az én szemembe nézett, mint amikor elpusztult az imádott dalmatánk 12 éves koromban, vagy Bundi kutyánk, aki 21 éves koromban pusztult el, ennek a halálnak nem voltam tanúja, de előtte nap ugyanígy nézett rám Ő is. Akkor még nem sejtettem, hogy másnap hajnalban és soha többé nem látom újra. Nem tudom pontosan elmondani,hogy mi volt a dalmatánk, majd Bundi és az álombéli kutya szemében, nem azt mondták, hogy mentsem meg őket, nem ijedtség volt bennük, hanem végtelen szomorúság. Álmomban a kutya hasára pillantottam: végig volt vágva,egészen a nyaka aljáig, belül üres volt. A kutya továbbra is engem nézett, én pedig rádöbbentem, hogy visszafordíthatatlan dolog történik, nem tudom megmenteni. Átöleltem, lassan hunyta le a szemét, nagyon lassan, közben mintha a vállamra hajtotta volna a fejét, én pedig zokogtam.
