Asgard47 12


Hirdetés

Aktuális olvasmányok

Moskát Anita: Horgonyhely
Pintér Bence (szerk.): A magyar fantasztikum helyzete
John Irving: Garp szerint a világ
>!
2016. október 12., 19:38
1 hozzászólás
Hirdetés

Utolsó karc

>!
Asgard47
A mai napon

Egy író a láthatatlan városban

Ma ötven éves Szélesi Sándor író, forgatókönyvíró, szerkesztő.
Mielőtt erről leírom gondolataimat. Isten éltesse sokáig, sok-sok erőben alkotásban gazdag éveket kívánok, és boldog életet, amennyire ebben a világban lehetséges…

Nekem elsősorban egy ragyogó fantasztikus író, akit van szerencsém személyesen ismerni. Talán Ő is emlékszik rá, de a megboldogult Intergalaktikás időszakban, a 2010-es évek elején ez az internetes csapat össze tudott hozni több éven át, személyes, valódi emberi találkozásokat. Ennek talán legsikerültebb, és számomra legtöbb emléket a 2012-es adta. Akkor, azon a talin négy remek, fiatal magyar író volt ott, akik azóta a magyar fantasztikus írás élvonalát képviselik. A mai ünnepelt: Szélesi Sándor, két ragyogó íróhölgy: Moskát Anita és On Sai, valamint a modern magyar hard sci-fi egyik vezető írója, Brandon Hackett. Életem egyik intellektuálisan és érzelmileg legszebb hétvégi manifesztuma volt. Arról beszélgethettem velük, és még ott lévő olvasó- és rajongótársaimmal, amiről legjobban szeretünk: a fantasztikus irodalomról.

Akiről, és amiről most szó van, Szélesi Sándor és fantasztikus írásai.
Ezekből is két olyan mű, amelyek számomra a legtöbbet jelentenek az ő írásai közül.
Megpróbálok lehetőleg spoilermentesen írni róla, ha valaki még nem olvasta ezeket a műveket, kérem most hagyja ki ezt a részt!

Az egyik egy ragyogó sci-fije: A beavatás szertartása. Anno, az Intergalaktikán elég sokat vitáztunk erről, főként egy nagyon fontos tartalmi rétegéről. Ez történetét illetően egy klasszikus ember az idegen bolygón témakört ír le. Ami számomra kiemeli, az az írói megközelítés. Az a fő szál, amely az idegen világban a magány és félelem elleni védekezés, a családi kapcsolat és szeretet hatását mutatja be. Azt, hogy idegen környezetben az ember nem is annyira intellektuálisan, hanem lelki szempontból a legsebezhetőbb. Ez határozza meg a bolygón élő apa és fia gyötrelmesen érzékeny kapcsolatát. Nekem ez volt a legfontosabb része, és az író ragyogóan, érzelmesen, de nem érzelgősen oldotta meg ezt a motívumot. A másik szál már egy sokkal intellektuálisabb probléma felvetése, ami az emberi és idegen életforma közti interakció hibájának tragikus következményét elemzi ki, és vezeti le. Ebben a műben ezt láttam, és ezért lett írásként életre szóló élmény.

A másik mű egy másféle érzelmi probléma számomra. Koromból adódóan fantasztikummal kapcsolatos olvasási életútam a klasszikus – aranykorra jellemző, és ezt a vonulatot tovább vivő – sci-fire épült. Ez nem saját döntésem volt. Abban a korban ez került egy fiatal olvasást szerető ember elé, és ezen szocializálódott.
Amikor megvettem és elolvastam, csodálatos mágikus-realista novelláskötetét, A láthatatlan várost, úgy gondoltam, hogy végre a magyar fantasztikumban is megjelent a mágikus-realista irányzatnak egy leendő mestere. Tudom, hogy ez régi problémám, mondtam ezt személyesen is Sándornak, írtam már erről itt is, máshol is, hogy miért hagyta abba?…
Én úgy gondolom, hogy egy író és az olvasók minden egyes egyede, nagyon, vagy kevésbé, de elég bensőséges viszonyba kerül, amolyan virtuális síkon. Egy író mindig kifejt valamilyen hatást az olvasóra, ami azt vonzza, vagy taszítja. Ezen belül ide tartozik az író témaválasztása. Teljesen egyértelmű, hogy a mágikus realizmus modernkori művelése pontosan olyan helyzetben van, mint a fantasy Tolkien óta. Ráadásul nem egy irdatlan piramis magaslik előttük, hanem kettő is…legalább. Borges és Bulgakov.
Csakhogy Borges univerzális tematikus írásai, Bulgakov tipikusan orosz lélektana, egy adott toposzt alkotott mindkettőjüknél. Szélesi Sándor ezzel a tematikával-zsánerrel behozta azt, amit máshol, más megoldásként már láttam, és ez egy város lelke. Mert A láthatatlan város, különös történeteiben mindig legalább két karaktert mutat együtt. Emberi alakjait, és Budapestet. Ismerem ezt az érzést valós életemben, mert egy nagy múltú városban élek, amely kisebb, de mint minden emberi élőhelynek, mint minden városnak, ennek is van lelke, amely valamilyen misztikus kapcsolatban van az ott élő emberekkel.
Ezt a művét szeretem legjobban, és bizony komoly veszteségként élem meg, hogy nincs több mese a városról…

Több, más művét is olvastam, szeretem őket, de az igazi számomra, ez a kettő volt.

Kedves Sándor!
Mégegyszer: Isten éltessen sokáig, alkoss sokat és jó műveket, mi pedig olvasunk Tőled.