arsenal0522 0

Szigetelőszalaggal megragasztott bakancsom alatt csikorgott a jég, ahogy átvágtam a parkon. A napok óta tartó havazás alábbhagyott, és a letaposott hó jégpályává változott az ünnepre hazafelé igyekvő emberek léptei alatt. Rettenetesen hideg decemberi este volt, az égen szikráztak a csillagok, csak úgy világított a holdfényben a hólepte tér. De ebből én alig vettem észre valamit. A hideget igen, mert a sarkvidéki szél tépte, cibálta a hajamat, kopott kabátomat, de ennél sokkal jobban kínzott a szomjúság. Alkoholra vágytam, olcsó, de a belsőmet átmelegítő szeszre. Nem tudom, hogy a hidegtől reszkettem erősebben, vagy az elvonási tünetektől.
Nem volt hova mennem. Addigra már mindent elveszítettem; a lakásomat, a családomat, a munkahelyemet, a barátaimat. Tudtam, hogy ennek az önfejű, mindenkire dühös természetem, és az alkoholizálás volt az oka, de továbbra is másokat hibáztattam. Most is, amikor egy-egy erősebb szélroham majdnem ledöntött a lábamról, megálltam, és szitkozódtam, káromkodva szidtam Istent, a volt feleségemet, főnökeimet. Izzó agyamban csak az ital utáni vágy tombolt, még a parkban elhajított üvegeket is felemeltem, hátha maradt valamelyik alján pár korty alkohol. De semmit sem találtam, és pénzem sem volt már.
Néhány órás őrült tántorgás után holtfáradtan lerogytam egy lépcsőre. Egy csendesebb környéken voltam, ahol pár lakásos társasházak álltak. Szinte minden ablakban karácsonyi fények égtek, néhol még a karácsonyfák sziluettjét is látni véltem. Eszembe jutottak gyerekkorom boldog ünnepei, a fenyő- és süteményillatú várakozás, a harangjáték csilingelése, amikor berohanhattunk a karácsonyfához. Sírva fakadtam. Persze nemcsak az emlékek miatt, inkább önsajnálatból. Mi a francért nem jutok pár vigasztaló kortyhoz? Átkaroltam a térdeimet, a könnyek ráfagytak az arcomra és gubancos szakállamra. Elaludtam.
Emberi hangokra riadtam fel. Egy család tartott a ház felé, az apuka méregdrága kabátban, kalapban, ajándékokkal megpakolva, az anya csinos szőrmekabátban, kezében alufóliába tekert tálcák. Mindketten úgy mentek el mellettem, hogy igyekeztek átnézni rajtam. Mögöttük egy hatéves-forma kislány tipegett, piros kabátkában, fehér, bolyhos sapkában. Az egyik kezében egy viseltes plüss rénszarvast, a másikban egy félig megcsócsált kürtőskalács darabot szorongatott.
– Apa, miért ül itt a bácsi? – kérdezte a kislány.
– Csak egy részeg csavargó, biztos nincs hova mennie – jött apától a válasz. Nem is tudta, hogy
mennyire igaza volt.
– Bácsi, te csavargó vagy? – kérdezte a kislány nagyra nyílt szemekkel, és megállt mellettem.
Arcát pirosra csípte a hideg, de így is észrevettem a bal pofiján egy fehér, cakkos heget, egy régi seb helyét.
– Igen – feleltem rekedten a kislánynak. Mert abban mindig is hittem, hogy a gyerekeknek nem
szabad hazudnunk. – Csavargó vagyok.
– Mária, gyere már, hagyd békén azt az embert! – szólt rá az anya a kislányra. Az apa már
a kulcsokat keresgélte, de ez igen nehezen ment neki, mivel mindkét keze tele volt csomagokkal.
– És most erre csavarogsz? – kérdezte a kislány –, hol a családod?
– Nagyon messze vannak.
– Akkor egyedül vagy?
– Igen.
– Szerintem, Karácsonykor senkinek sem szabad egyedül lenni – mondta elmélázva a
kislány, és felém nyújtotta a maszatos rénszarvast. – Tessék, Rudolf majd veled lesz.
Nem szóltam semmit, csak tehetetlenül pislogtam.
– Mária, gyere befelé! – kiabálta az apa, akinek időközben sikerült kinyitni az ajtót.
– Most mennem kell – mondta a kislány komoly arccal –, ne csavarogj sokat, Karácsony van!
– Oké – nyögtem –, Boldog Karácsonyt, Mária!
– Boldog Karácsonyt, Csavargó bácsi! – azzal eliramodott a lakásból kiáramló fénykör felé. Mint egy angyal, olyan volt. Nyomorultul éreztem magam, ahogy utána bámultam kezemben szorongatva a plüssállatot, olyan érzés volt, mintha valamit visszakaptam volna az Életemből egy percre, aztán rögtön el is veszítettem.
Fél órával később egy hajléktalan melegedőben voltam. Már nem emlékszem, hogyan tudtam odáig elvergődni abban a nagy hidegben. Egy kempingágyon feküdtem összegörnyedve, tehetetlenül remegtem a delíriumtól, két pokrócot is magamra húztam, hogy megpróbáljak felmelegedni. Magamhoz szorítottam a kürtőskalácstól maszatos plüssállatot, beszívtam a fahéj illatát, aztán magával ragadt a sötétség.

Huszonegynéhány évvel később, egy havas decemberi estén a várost jártam. Mikulásruha volt rajtam, de alatta vastag pulóvert, gyapjú aláöltözőt viseltem, így nem kínzott annyira a hideg. Már több, mint tizenegy éve egy vegyesboltban dolgoztam, ahol jól bánt velem a tulajdonos. Igaz, mindent meg is tettem érte. Sokat dolgoztam. Volt egy kis albérletem is, csendes, nyugodt életet éltem. Tiszta, józan életet.
Év végén a boltban kapott jutalompénzből mindig vásároltam egy zsák plüssállatot, csokoládét, apróbb játékokat, és Mikulásnak öltözve mentem erre-arra, külvárosi házakhoz, panelekhez,
be-becsöngettem találomra egy-egy ajtón, ahol gyerekhangot hallottam, vagy csak az utcán állítottam meg gyerekes családokat és elosztogattam a puttony tartalmát.
Csizmám alatt csikorgott a jég, ahogy átvágtam a parkon. Nagyon hideg volt, a leheletem gőzölgött az arcom előtt. A tiszta égbolton úgy ragyogtak a csillagok, mint még soha ezelőtt. Tudtam, hogy ha kiosztom a maradék ajándékot, akkor egy meleg szoba vár, fenyődíszítéssel az asztalon, a vacsorát már előre előkészítettem, hogy este csak meg kelljen melegítenem. Utána meg felhívhatom a családomat, akármilyen messze is vannak, de legalább már tudok velük beszélni. Alig néhány játék maradt a zsákomban, amikor egy társasházas környékre értem. Az ablakokban mindenhol fények égtek, sok helyen láttam az ünnepi asztalhoz készülődő családok sziluettjeit.
Ösztönösen nyomtam meg az első csengő gombját. Kis motoszkálás után nyílt az ajtó, fénysugár ömlött ki a ház elé, bentről karácsonyi jazz hangja szólt. Az ajtóban egy magas, szőke nő állt, nagy, barna szemekkel. Piros, karácsonyi mintás kötött pulóver volt rajta. A lába mellől egy három év körüli kisfiú pislogott kíváncsian, szemei, akár az anyjáé.
– Nézd csak, itt a Télapó! – szólt oda a kisfiúnak a nő, aztán rám mosolygott: – Jó estét, Télapó!
– Jó estét, és Boldog Karácsonyt! – kanyarítottam le a vállamról a piros zsákot. – Szabad?
A nő bólintott.
– Bácsi, tényleg te vagy a Télapó? – kérdezte a fiúcska előmerészkedve.
– Igen, na és te jó voltál?
A kisfiú nem szólt, csak félszegen bólintott egyet.
– Akkor hoztam neked valamit, – mondtam, és benyúltam a zsákba. Egy hatalmas Matchbox autó került elő, azt nyomtam a kezébe. A srác arca felragyogott – az anyára néztem, aki kissé elfordította a fejét, hogy a fia örömében osztozzon, így megláthattam, hogy az arca bal oldalán egy cakkos szélű, régi sebhely húzódik. Ledermedtem.
– Mária? – kérdeztem rekedten a nőtől.
– Igen, honnan tudja? – nézett rám meglepetten. Nem szóltam semmit. Rövid kotorászás után előhúztam kabátzsebemből a viseltes plüss rénszarvast, és odanyújtottam neki.