Arianrhod 0




Kedvenc könyvek 180

Romain Rolland: Az elvarázsolt lélek I-II.
Jorge Luis Borges: Körkörös romok
Boris Vian: Tajtékos napok
Neil Gaiman: Amerikai istenek
Carlos Ruiz Zafón: The Angel's Game
Robert Graves: A görög mítoszok
Robert Graves: The White Goddess
Friedrich Nietzsche: A tragédia születése
Gabriel García Márquez: Száz év magány
Michael Ende: A Végtelen Történet
Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije
Sherrilyn Kenyon: Acheron

Kedvenc sorozatok: Alapítvány-Birodalom-Robot univerzum, Az Elfeledett Könyvek Temetője, Dark-Hunter, Fairyland, Immortals, Mythago Wood, Rai Kirah, Riddle-Master, Riverworld, Shadow and Bone Trilogy, Sigma Force, The Iron Druid Chronicles, The Merlin Codex, Thursday Next

Kedvenc szereplők: Acheron, Apollo / Apollón, Avicenna (Abu Ali al-Huszajn bin Abdallah ibn Szína), Bombadil Toma, Colonel Next, David Martín, Éjúr, Gandalf, Greenman, Heimdall, Hora mester, Mercutio, Merlin, Mircea Basarab, Morozko, Odin, R. Daneel Olivaw, Robin Goodfellow (Puck), Szerda, Szilszakáll, trickster, William Shakespeare, Wotan

Kedvenc alkotók: Alan Garner, Alejo Carpentier, Anatole France, Boris Vian, Brendan Behan, Carlos Ruiz Zafón, Carol Berg, Catherynne M. Valente, César Aira, Charles de Lint, Clive Finlayson, Edgar Allan Poe, Eduardo Galeano, F. Scott Fitzgerald, Gabriel García Márquez, Isaac Asimov, J. R. R. Tolkien, James Joyce, Jane Ellen Harrison, Jasper Fforde, Jorge Luis Borges, József Attila, Julio Cortázar, Kurt Vonnegut, Lawrence Durrell, Lord Dunsany, Michael Ende, Nagy László, Neil Gaiman, Octavio Paz, Oravecz Imre, Patricia A. McKillip, Paul Gallico, Robert Graves, Robert Holdstock, Romain Rolland, Rubén Darío, Salman Rushdie, T. S. Eliot, Thomas Mann, Trisha Ashley, William Blake, William Butler Yeats, Yan Lianke


Aktuális olvasmányok

Munkácsi Bernát: Votják népköltészeti hagyományok
Viga-Glum's Saga
Lydia Kwa: The Walking Boy
Jacquie Durrell: Állatok az ágyamban
Déry Tibor: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról
Roddy Doyle: Paddy Clarke Ha Ha Ha (angol)
Kálmán László – Trón Viktor: Bevezetés a nyelvtudományba
The Saga of King Hrolf Kraki
Bernardo Atxaga: Seven Houses in France
Carlos Ruiz Zafón: The Labyrinth of the Spirits
Gergely Ágnes: Kobaltország
Tahar Ben Jelloun: Leaving Tangier
Mircea Eliade: Da Zalmoxis a Gengis-Khan
François Rabelais: Gargantua and Pantagruel
Alexander Chodzko: Les Chants Historiques de L'Ukraine
Naguib Mahfouz: Midaq Alley
Thera Mahanama-sthavira: Mahavamsa
Kerényi Károly: Dionysos
Enrique Vila-Matas: Bartleby & Co.
Herman Melville: Bartleby, the Scrivener
Geoffrey Keating: History of Ireland: Foras Feasa ar Eirinn
André Breton: Nadja
John Abercromby: The Pre- and Proto-Historic Finns Both Eastern and Western with the Magic Songs of the West Finns
J. F. Campbell: Popular Tales of the West Highlands
Mihail Mihajlovics Bahtyin: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája
Kalevala
Patrick Kennedy: Legendary Fictions of the Irish Celts
Jacob Grimm: Teutonic Mythology 1-4.
Isabel Florence Hapgood: The Epic Songs of Russia
Apollodórosz: Mitológia
D. L. R. Lorimer: Persian Tales
Andrejs Pumpurs: Bearslayer
G. R. S. Mead: Thrice Greatest Hermes
William F. Skene: The Four Ancient Books of Wales
Helen Child – George Lyman Kittredge (szerk.): English and Scottish Popular Ballads
Kerényi Károly: Görög mitológia
>!
2020. március 31., 13:37
>!
334 oldal · puhatáblás · ISBN: 9785518968790

Viga-Glum's Saga The Story of Viga-Glum

>!
2020. március 24., 13:13
>!
140 oldal · puhatáblás · ISBN: 9781333156428 · Fordította: Edmund Walker Head
>!
2019. december 11., 14:39
>!
288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9781552637852
>!
2019. július 12., 05:01
>!
Európa, Budapest, 2000
244 oldal · ISBN: 9630765934 · Fordította: Kada Júlia · Illusztrálta: Réber László
>!
2019. május 4., 00:42
>!
Szépirodalmi, Budapest, 1977
218 oldal · ISBN: 9631507939
>!
2019. május 3., 12:29
>!
Vintage, London, 2010
288 oldal · ASIN: B0038AUYBO
>!
2019. április 17., 01:45
>!
Tinta, 2007
190 oldal · ISBN: 9789637094651
>!
2019. április 15., 14:40
>!
Penguin, London, 1999
144 oldal · puhatáblás · ISBN: 9780140435931 · Fordította: Jesse L. Byock
>!
2019. március 28., 11:11
>!
256 oldal · puhatáblás · ISBN: 9781555976231 · Fordította: Margaret Jull Costa
>!
2018. december 27., 22:00
>!
2018. november 11., 01:37

Mircea Eliade: Da Zalmoxis a Gengis-Khan Studi comparati sulle religioni e sul folklore della Dacia e dell'Europa centrale

>!
2018. november 6., 23:57
>!
2018. szeptember 28., 17:52
>!
2019. január 2., 11:01

Thera Mahanama-sthavira: Mahavamsa The Great Chronicle of Sri Lanka

>!
2017. november 23., 13:24

Kerényi Károly: Dionysos Archetypal Image of Indestructible Life

>!
2017. október 8., 12:58
>!
2017. augusztus 1., 03:29
>!
2017. augusztus 1., 07:12
>!
2019. május 1., 03:31
>!
2017. január 31., 18:45
>!
2017. január 20., 20:01
>!
2015. október 22., 23:20

D. L. R. Lorimer: Persian Tales Written Down for the First Time in the Original Kermani and Bakhtiari

>!
2015. október 15., 08:35

Andrejs Pumpurs: Bearslayer The Latvian legend

>!
2015. október 5., 21:11

G. R. S. Mead: Thrice Greatest Hermes Studies in Hellenistic Theosophy and Gnosis, Being a Translation of the Extant Sermons and Fragments of the Trismegistic Literature, with Prolegomena, Commentaries, and Notes

>!
2017. július 11., 18:02
>!
2015. április 26., 22:24

Kerényi Károly: Görög mitológia Történetek az istenekről és az emberiségről / Hérósztörténetek

>!
2015. március 25., 00:31

Utolsó karc

Arianrhod>!
Mindent átszövő mítoszok

Egyiptom, Luxor-Karnak, Kosfejű szfinxek útja

Szaharai sziklarajzok, Artúr király vára és egy magyar sámános gyermekdal
(Nem is beszélve a karneválról…)

Nemrégiben egy kis vígasztalást kaptam a Heimdall-rögeszmém kapcsán, amikor azt panaszoltam el, hogy amikor már azt hiszem, közel járok a rejtély megfejtéséhez, mindig fölmerül valami újabb ellentmondó értelmezés. Ilyenkor hónapokra felhagyok a kutatással, és teljes letargiába süllyedek. De @Hanaiwa kedves szavai után elhatároztam, hogy folytatom. Még aznap délután akadtam rá kedvenc francia mítosz-eredetkutatóm, Julien d’Huy figyelemre méltó cikkére, amire azonmód rá is vetettem magam, hiszen kosokról szólt. És nem is akármilyen kosokról!

A Szahara országaiban és Líbiában több sziklába, kőbe vésett rajz került elő, amelyeken olyan juhok, kosok láthatók, “akik” korongot vagy ovális alakú díszt viselnek a fejükön. Némelyik ábrázoláson a korongos állat nagyobb, mint a többi alak. Ez a Napkos nem kerülte el a mítoszkutatók és régészek figyelmét sem, többféle magyarázat is született a múlt korokban az eredetére. Macrobius a 420-as években a Saturnalia című írásában beszámolt például arról, hogy a líbiaiak Amon istent kosszarvakkal ábrázolták, és a Nappal azonosították, és így ez a kosszarvas napisten ábrázolás az Amon-kultusz elterjedésének jele lehet. A másik feltételezés szerint az alapjelkép régibb Amonnál, de a két szimbolikus ábrázolás összekapcsolódott.

Franciám ennek a szaharai napkos-jelképnek járt utána, azaz megpróbált olyan mítoszokat gyűjteni az érintett területekről, ami alátámasztaná azt a tézist, hogy a neolitikus korból származó mítosz a juhok és a Nap kapcsolatáról megelőzhette az egyiptomi Amon kultuszát, bár mind Amon, mind az égitesttel ékesített kosok hatottak és visszahatottak egymásra az évezredek során. Vannak azonban, akik még ezt a kapcsolatot is vitatják, mondván, hogy nem minden koronggal a fején ábrázolt állat juh a sziklarajzokon, valamint nem is mindig korong van a fejükön. Egy újabb értelmezés szerint pedig ezek a napkos-rajzok egyszerűen csak a napnak ajánlott állatáldozatot jelentik. Valóban ennyire egyszerű ez?

A kabilok mesélik például, hogy a Kos egyszer fölment egy hegyre, és a szarvával megérintette a Napot. De a Nap hozzáragadt a szarvához, és azóta a Kos a Nappal együtt forog az égen.

Egy másik kabil mítosz szerint a Világ Első Anyja egy fiatal kos duzzadt, vastag szemhéját levágta, és a tűzbe dobta. Amikor eleresztette a kis kost, az a tűzhöz szaladt, és a lángokba bámult, ahol a szemhéja égett. Nemsokára a tűzből kikelt a Nap, és azóta bevilágítja az egész földet. Van is egy kabil közmondás, miszerint “a bárány szemének tüze világítja meg az eget és földet”.

A baj csak az, hogy nehéz megállapítani, mikor kezdték el a népek mesélni ezeket a juhos napmeséket. Viszont Hérodotosz i. e. 445. táján beszámolt egy érdekes líbiai szertartásról, ahol az ókori líbiai nomádok a Napnak és Holdnak áldoztak. Az áldozati állatnak először a füleit vágták le, földobták a házuk tetejére, csak utána tekerték ki az áldozat nyakát. És hogy miért épp a fülét? Mert az jelképezi az év első gyümölcseit. Ráadásul ez az áldozati szertartás fönnmaradt máig az iszlám köntösében is Líbiában, ahol az Eid al-Kebīr (Nagy Áldozat) ünnepén bárányt ölnek le, és a lépét kivágva földobják azt a legmagasabb ajtó tetejére, ahol az addig marad, amíg a nap és szél le nem veri.

A lelkes kutatók szerint ez a több évezredes rituálé a kabil mítosszal ötvözve bizonyítja, hogy az áldozati juh egyik szerve és a nap megjelenése között szoros kapcsolat létezett, vagyis a szaharai sziklarajzokon a kos a fején az égitesttel a világ újjászületését volt hivatott szimbolizálni. És ezzel szorosan kapcsolódik az egyiptomi mítoszhoz is, lett légyen az Amon kultusza, vagy Ré napistené, ahol mindkét istenség kosszarvval ábrázoltatik.

Jean-Loïc Le Quellec viszont nem reked meg holmi égitesteknél, ellenben a Kost mint kreátort véli felfedezni ezeken a sziklarajzokon. Meg is melengették ezzel a szívem tájékát a franciák megint, amikor a tudomásomra hozták ezt a kozmológiai mítoszt, amit főleg a Nyugat-Közép-Afrika Kongó menti népeinél ismernek ebben a formájában, főleg a következő törzsek: Baule, Bete, Wabe, Hausa, Neyau, Mossi, Samo, Betik és Dogon. Meghökkentő módon a magyar népmesékből már ismerjük a történéseket, de a lényeg eddig rejtve maradt előttünk, az afrikaiak árulták el! Vagyis a Kisgömböcről való ének, ami mindenkit fölfal, aki az útjába akad, egyre nő és gurul tovább, míg ki nem pukkad, és az elnyelt népek elő nem sétálnak belőle. A kongóiak azonban pontosítanak. A Mindent elnyelő anya egy nagy tök formájában táplálkozik, és egyre nő, míg egy Kos a szarvával föl nem hasítja a tököt, amiből kimasíroznak – egész pontosan megszületnek – az első emberek. A Kos a férfi-szimbólum, aki nélkül nincs megtermékenyülés, ugyebár.

Azok a népek, akik ezt mesélik, az i. e. 7000. körüli időkben települtek Nyugat-Afrikába. Ám a juhokat még nem ismerhették, tehát a mítosz ősi formájában nem lehetett a kis Kos teremtő, ám lehetett más állat, valószínűleg szarvakkal. A juhok csak kb. i. e. 5000. körül váltak ismertté a kongói népek körében, valószínűleg ekkortól helyettesítik a régibb állatjelképet Kossal a mítoszban. Külön érdekes, hogy Afrikában két különböző fajta juh terjedt el, az egyik fajta az, ami előbb, és főleg szaharai és nyugat-afrikai területen, a másik később, és inkább a keleti és déli területeken. A kis-ázsiai és mezopotámiai korai civilizációkból eredtek, és a szaharai területre a mediterrán partokról érkeztek. Az egyiptomi neolitikus – predinasztikus – kultúrák és a szaharai nomádok a nyugat-afrikai honos vékonyfarkú juhot ábrázolták a sziklarajzaikon. A keleti származású zsírosfarkú juhok csak a Középbirodalom korában váltak ismertté Egyiptomban.

Nagyon furcsa, hogy bár a szaharai és az egyiptomi mitológiai kos egyértelműen a tűzzel rokonul, Nyugat-Afrikában a kos „víziállatnak” minősül, és általában a vihar ura! Ennek ellenére ennek a vízi kosnak is szoláris vonásai vannak, minthogy a vihart a nap és az eső közötti állapotnak tekintik. Például a jorubák legfontosabb istensége Shango, a vihar és a termékenység ura, koson lovagol, és olyan palotában lakik, ami teljesen ragyogó sárga rézből készült, amelynek közepéből csap ki a villám. Az istenségnek bemutatott táncot akkor adják elő, amikor „a Nap járása megfordul”.

Ami pedig a dogonokat illeti, szerintük a Kos a Víz elemének avatárja, de a Nap szellemének is, minthogy a Nap minden vihar előtt az égen jár. Ráadásul „a Nap sugarai tűz és Nommo széklete. Ezek a sugarak adják a Napnak Nommo erejét. Ez az a Nommo, aki megszemélyesíti az égitestet, és aki egyféle Nap.” A totemisztikus szentély tetején egy vashorog látható, ami az égi Kos szarvas homlokát jelképezi, amivel az esőfelhőket magához húzza.

Dél-Afrika törzsei közül csak azok ismerik a Kos és a Nap kapcsolatáról szóló meséket, akik Nyugat-Afrikából átvették a vékonyfarkú juhok tenyésztését. Úgy tűnik, az állatokkal együtt a vonatkozó mesék is utat találtak délre. A namák és damarák például 18 változatát ismerik a szoláris juhos történetnek, amiben Sakál szétszaggatja a Napbárányt, és eszik a húsából és zsírjából, de annyira szomjas lesz, hogy képtelen eloltani azt. Hogy bocsánatot nyerjen, kénytelen a kinyiffantott állat minden porcikáját összegyűjteni pontosan ugyanazon a helyen, ahova az leesett.

Julien d’Huy mindezekből arra következtet, hogy a neolitikus Szaharában a szoláris bárányban való hit már létezett, ami valószínűleg magának a vékonyfarkú juhnak az elterjedésével vált ott ismertté, és ezáltal a mítosz eurázsiai őskori eredetére utal, amikor viszont még másfajta szarvas állat lehetett a középpontjában – egészen pontosan az őz vagy szarvas. Utal arra a végkövetkeztetésében, hogy az állatszarv és a Nap kapcsolata már a kőkorból ismert, és hogy eurázsiai jelenléte megmagyarázná a Bretagne-ban föllelt Impe-szikla rajzait, amik 14.000 évesek: ez az egyik rajz aurochot ábrázol, aminek a fejét sugarak veszik körül, és hangsúlyozottak a szarvai, ahol átdöfik a sugarakat.
(http://rockartblog.blogspot.com/2019/03/new-discoveries…)

Ez a következtetés kíváncsivá tett, és keresésemet siker is koronázta bizonyos szempontból, amikor ráakadtam Jaâfar Ben Nasr cikkére, aki szintén fejékkel ellátott szaharai kosokkal kedveskedett nekem, Tunéziából. Mint kiderült, rengeteg ilyen sziklarajz vagy véset népesíti be a tunéziai sivatagot, de nem mindegyik juhocska visel korongot a fejént, van, aki kúp alakú, vagy másfajta fejéket hord, ám szinte mindegyikük valamiféle növényfonatokból alkotott nyakláncot visel, és soknak valamiféle rojtos köntösszerűség van a testén. Ezek a juhok antropomorfok, és egyértelműen a vékonyfarkú fajtába sorolhatók. Szóval akkor sámánokat látunk kosnak álcázva? A szerzőt ez a fajta állatbőrbe öltözött, maszkos alak a sziklarajzokon a Maghrebben élő hegyi berber népcsoportok hagyományában megtalálható, Kosnak álcázott, állatbőröket viselő emberre emlékezteti, akit Boujloudnak neveznek, és aki az esőcsináló rítusok fölött elnököl, és körülötte szerveződik az ünnepi tevékenység is. A marokkói berber karneváli eseményeket leíró XX. század eleji néprajzi feljegyzések szerint egy bárány- vagy ritkábban kecskebőrbe öltözött alakot feláldoznak Eid napján. A hivatal jelképe a juhfej-maszk, a paták a keze végén lógnak, és faágakkal és kagylókból fűzött lánccal vannak díszítve. Általában a két nagy juháldozós ünnepen jelennek meg. A már föntebb említett Eid al-Kebīr (berberül Tfaska) alkalmából a Boujloud a felvonuló tömeg előtt akkor jelenik meg először, amikor a második napon a bárányt lemészárolják. A másik nagy áldozati ünnepen, Ashura a neve, a Boujloud éjszaka cirkál, és az ünnep havának első 10 napján a város utcáit járja be. A hiedelem szerint az ősöket jelképezi, akik egészséget, termékenységet és jólétet hoznak magukkal. (Itt azonnal meg is akadtam, mert a megszólalásig hasonló baszk szokásról olvastam nemrég, csak ott juh helyett az ősatya és sámán medvebőrben kódorog. De szintén karneváli szokás keretében teszi, sok helyen juhbőrös, csengős emberekkel karöltve. Hah!)

A szerző szomorúan jegyzi meg, hogy mára a sámánisztikus ős juhbőrben szinte teljesen eltűnt, az Iszlám pogány és szentségtörő hagyománynak minősítette, és kitiltotta az ünneplésből, bár Marokkóban helyenként még nagyon szegényes formában megtalálható, de Tunéziában és Algériában már nincs nyoma. Viszont XI. századi arab szerzők tudósítanak az Atlaszban élő nomád berberek, amazighok szokásairól, és megállapítják, hogy arab szomszédaiknál nem ismert kosfejű istenséget tisztelnek. Ez a Kos az eső előidézéséért és termékenységért felel, és valószínűleg a neolitikus korból ered a tisztelete, minthogy a sziklarajzon ábrázolt alak neolitkori település mellett található, a szerző szerint kifejezetten a berberek őseitől származik. Az ősi ceremónia föltehetőleg – ahogy a karneváli Boujloud ünnepe is – a szent bárány rituális föláldozásával kezdődött, és ez a Boujloud talán a „folyó ura” lehetett, ami valószínűsíti a hagyomány esőcsináló, időjárás-varázsoló karakterét. A különféle, de egymáshoz hasonló karneváli alakok, mint a Boujloud, Bou Saadia, Bou Btan, Bou Chkayir, Bou Dellif, Achoura hullája vagy a ramadhani ogre ugyanannak az ősi szimbolikus mágikus-vallási szertartásnak az alakjai voltak, színészek egy régi termékenységi rítusban, amíg el nem veszítették a kapcsolatot a régi jelentéssel, és előbb ünnepi, majd népi játékok alakjaivá sorvadtak. (És a busó?)

De hagyjuk most ott Afrikát, és az egyiptomi kosszarvú napisteneket is, nézzünk körül más tájékon, hátha találunk valami hasonlót, ami megmagyarázná, miért van a Napkosnak, mint tüzes égitestnek esővarázsoló ereje… vagy miért is lett ősatya… esetleg Teremtő.

Van két nagyon régi hagyományunk, az óiráni és a védikus indiai, amihez sokszor fordulunk, ha tanácstalanokká válunk mitológiai szempontból. Mindkét régi vallásban nagy szerepet kap a tűzimádat és a vizek tisztelete.

Az óirániak és az ősi indiaiak is egyazon néven említik: Apam Napat, bár az írásmód különböző. Az indiai Apam Napat voltaképpen „virtuális Agni”, vagyis Agni, a tűzisten egy bizonyos formája, embriója, pontosabban a kozmikus élet belső lényege, ami megeleveníti a világmindenséget és annak minden elemét. Claude Sterckx belga professzor szerint Szóma istenként is azonosítható, vagyis ő a kozmikus sperma, ami az élet tüzét tartalmazza, és ezáltal a mágikus ital is. Ezzel szemben az óiráni Apam Napat az, aki a Tüzet a Vízben őrzi, a Vorukasa-tó mélyén: ez a xvarenah, vagyis a Nap esszenciája, emellett szintén megfeleltethető a kozmikus spermának, az egyedüli anyag, ami képes megtermékenyíteni a világot, a vízben születő tűz.

Azt már tudtam eddig is, hogy az indiai Agni közlekedési eszköze a Kos. Apam Napat juhokhoz való kötődéséről nincs tudomásom, de a xvarenah Kos formájában közlekedik több fönnmaradt iráni mítoszban is, például a Szasszanida-dinasztia alapítójának, Ardasírnak történetében is. A xvarenah mint napesszencia és vízből születő tűz, elég felfoghatatlan fogalomnak tűnik, sokszor viszont dicsőség, vagy uralkodói hatalom jelképe is, mint Ardasír esetében is. Ha így közelítünk hozzá, mindjárt eszünkbe is jut Jászón és az Aranygyapjú mítosza, ahol a ragyogó bárányszőr szimbolizálja is mindezt, amit fentebb láthattunk.

A másik ismert példa a tavaszi első zodiákus jegyének, a Kosnak a jelképe, melyet juhként szoktak ábrázolni. Minthogy az Aries csillagképet állítólag az ókori görögöknek köszönhetjük, nem lehet kétségünk, mit ábrázolhat. Bár tudomásom szerint ez a csillagkép is eredetileg babiloni közvetítéssel került a görögökhöz, és valószínű, hogy Enki/Ea, a sumer-babiloni vízisten és az emberek megteremtője örülhetett neki legelőször, hisz az istent magát is halbőrben, a vállából eredő folyókkal és szarvas fejfedővel szokták bemutatni.

Nem fogok most kitérni az egyéb görög, kelta és germán mítoszi példákra, majd talán máskor. De néhány apróság szöget ütött a fejembe, például a Rajna kincse, a germán népek elátkozott aranya, ami a vízből kerül elő. és sárkány őrzi. Az arany pedig mindig a Nap vagy a Hold színe, jele. A skandinávok egyik költői jelzője – kenningje – a tűzre sævar niđr „tenger”, és lindar logi, „a víz tüze”.

Az írek emlékeznek erre a kozmikus élet vizére, ami tűz, a bugyborékoló forrását Nechtan őrzi az ír mítoszban, valamint tudunk róla máshonnan is, főleg hogy a tudás mogyorói, szám szerint 9 darab, kosfej nagyságú csonthéjas gyimilcs hullik bele, ami a benne úszkáló bölcs lazac élelme. És mint tudjuk, aki e lazacból eszik, érteni fogja az állatok beszédét, és egyébként is divinációs képességekre tesz szert.

Úgy hiszem, jobbára bebizonyítottam, hogy ez a titokzatos szaharai sámánisztikus Napkos jóval elterjedtebb mítoszt sejtet, mint csak Észak-Afrika területe, vagy a mediterrán partok. Talán az is beigazolódott, hogy kőkori eredetű mese és jelkép. Azt, hogy valójában pontosan honnan származik, nehéz megmondani, de hogy eljutott hozzánk is, azt saját bőrömön tapasztaltam, amikor egy előző karc kapcsán régi magyar gyermekjátékokat és dalokat tanulmányoztam. Ráleltem például a Süss fel nap… típusú közkedvelt dalműre, és meglepetéssel vettem tudomásul, hogy van olyan változata is, amiből végre kiderül, miért fontos az, hogy ha nem süt föl, akkor a báránykáim megfagynak a hátsó kertben. Mert miért épp és csak a juhok???

Jöjj el, jöjj el jó idő,
Menj el, menj el rossz idő,
Menj át Boconádra,
Boconádon babot főznek,
Iborkával csendítenek,
Tökkel harangoznak.

Bárányka, bárányka,
Menj fel az egekbe,
Mondjad meg Apollónak,
Terítse ki köpönyegét,
Adjon Isten jó meleget!

A gyerekdalos könyv rövid kis magyarázatából pár sor:

„E naphívogatók voltaképpen tavasz-varázsló szövegek, az életet adó meleget hívogatják… A naphívogatók mondogatása közben egyes helyeken „kezüket a nap felé tárják”, másutt „törökösen meghajolnak”, „zöld ágat lengetnek”, vagy „virágot mutatnak a nap felé”.

A „Szent György nap” — Magyarországon április 24., más országokban április 23. — általában a tavasz kezdetének jelképe volt. A juhokat is régebben „Szent Györgytől Szent Mihályig” (április 24-től szeptember 29-ig) tartották szabad ég alatt pásztoraink.”

(Apolló nevének használata arra mutat, hogy feltehetőleg késői beillesztése a nevének a sámános dalszövegbe, és mindenesetre nem berber eredetre utal…)

Jó, de mit akartam Artúr király várával? Hogy kerül ide? Mi úgy ismerjük a mai népszerű legendaváltozatból, hogy Camelot. Századok óta kutatják a lelkes tudósok és rajongók a vár történelmi helyét, ahol állítólag az a bizonyos kerek asztal állt. Találtak is több helyet, de valahogy egyik sem igazán stimmel. Ráadásul az első említése a francia trubadúrtól, Chrétien de Troyestól származik. Előtte egyetlen forrás sem említi sem francia, sem brit területen. Maga Chrétien Walesbe helyezi, de későbbi interpretátorok változatos helyszínekkel állnak elő. A ma egyik legnépszerűbb feltételezés, hogy Camelot egyfajta átirata a Camulodunon helységnévnek, melyből többet is ismerünk, természetesen különböző helyeken. A név jelentése: Camulos vára.

Ki lehetett ez a rejtélyes Camulos? Sajnos nem sok információt találunk róla, de annyit igen, hogy gall-kelta istenség volt, akit főleg a belgae és a remi törzsek tiszteltek. Ezek a törzsek Galliából valamikor az i. e. III-I. században vándoroltak át Nagy-Britannia területére, de főleg a mai Wales területén találtak a régészek emlékeket Camulos tiszteletéről, akit a rómaiak jó szokásuk szerint átneveztek, és Marssal azonosítottak.

Jack Lindsay cikkéből megtudhattam, hogy a remi gall népcsoport törzsi istensége volt Camulos, akik a mai Észak-Franciaország területén éltek, jelenlétükről Reims városának neve tanúskodik. Camulos nevének jelentése „erős, hatalmas”. Mint törzsi isten a törzs tagjainak ősapja és védelmezője, aki valószínűleg a hadvezér is. A britanniai bevándorló remik már nem tekintették törzsi istenüknek, hisz a valaha a fennhatósága alá tartozó terület számukra elveszett. De egészen Dél-Skócia területéig mindenhol a harcos arisztokrácia által tisztelt isten maradt, immár a rómaiak által adományozott Mars Camulos néven, mint hatalmas hadvezér. Lindsay nagyon bölcsen fölhívja a figyelmünket arra, hogy a Marssal való azonosítás nem egyértelműen a hadi tevékenységének tudható be, hiszen Mars a keltáknál csak részben hadisten, főleg a vízhez és a naphoz való kötődése elsődleges. Camulos mint Legyőzhetetlen Mars úgy kapta a jelzőjét, hogy a természet sötét erőit győzi le, és felszabadítja a vizek folyását. Ebben a tekintetben a Legyőzhetetlen Mars szoláris és termékenységi istenség. Hah, hogy mik vannak!
(https://www.jstor.org/
Jack Lindsay: Camulos and Belenos)

De hogy miért fontos ez? Mert Camulosnak kosszarvai vannak… És ez még semmi, mert több helyen ábrázolják tölgyfalevéllel körülkerítve az arcát, vagyis Zöldemberként örvend tiszteletnek! Gyanítják, hogy egész más neveken ugyan, de szerepel a walesi mítoszokban is, és általában az Alvilág királyaként, mint Arawn vagy Gwyn ap Nudd. És ha meggondolom, hogy utóbbi Nudd, az ír Ezüstkarú Nuada – akit szoktak Nechtannal, a bölcsesség forrásának őrével is azonosítani – fia, mindjárt tisztul egy kicsit a kép. A kérdés már csak az, vajon hogy kerül Artúr király Camulos várába…

Kép forrása: https://www.voyagevirtuel.info/egypt/photo/luxor-karnak…

6 hozzászólás