Apryl 0

Abban az évben minden megtörtént vele ami csak történhetett.Megjárta a mennyországot és most a pokol legmélyebb bugyraiban kapálódzott.

Vagy talán nem is volt már ez küzdelem. Megadta magát. Lucifer és társai birtokba vették a lelkét és a testét. Beteg volt. Úgy érezte nem akar már élni. Értelmét vesztette a lét. A férfi -akit őszintén, tisztán és életében egyetlenként szeretett – már nincs.

Azt mondta, úgy érzi magát mint Káin érezhette amikor életre ítéltetett.

A helyzeten csak rontott az önvád. Nehezen viselte a tényt miszerint ez a férfi jelentette az élete értelmét. Mikor erre gondolt legszívesebben leköpte volna magát. Egész életében megvetette azokat akik másban találják meg önmagukat, akik függnek egy másiktól. Mindig azt hitte ő kivétel. Őt aztán nem törheti össze egy szerelem vége, egy szakítás. Duplán fájt hát arra gondolnia, lám ő sem kivétel. Az embert valóban megölheti a fájdalom.

Keserűen pörgette vissza agyában a történteket. Újra és újra lejátszotta azt az utolsó estét. Akkor vesztett el igazából mindent. Nem csak a szerelmet és a férfit, de önmagát, a maga iránti tiszteletet is. Pár nappal később a barátnőjét is. Igen..mindenki elhagyta azokon a csúf , ködös november végi napokon. Mindenki. Tudta magának köszönheti. A fájdalom az eszét vette. Baltával csapkodott maga körül nem nézve kire sújt le.

Már csak a gyerekei maradtak mellette.Nézték anyjukat amint hadakozik képzeletbeli démonaival. A szívük szakadt meg, segíteni akartak.

A legnagyobb fiú volt aki magára vállalta a feladatot. Anyát helyre kell pofozni. Ha szép szóval nem megy, akkor drasztikusabb eszközök kellenek.

-Anya-szólt erélyesen- egy hét múlva karácsony. Nem szeretnénk így tölteni az ünnepeket! Vegyél erőt magadon, kelj fel és készülődj! Segítünk ha akarod, de csinálj valamit..kérlek…!- a srác hangja elcsuklott ő pedig olyan mélységesen szégyellte magát mint addig még soha. Az önvád még mélyebbről marcangolta, mégis erőt vett magán. Felöltözött és elindult.

Később maga sem tudta, hogy sikerült annyi mindent megvásárolni, elintézni. Csak nézte a gyönyörű fenyőt ,de mintha ott sem lett volna. Gépiesek voltak a mozdulatai a hangja mintha nem az övé lett volna.

Így érkezett el a szenteste. Mindennel kész lett. A halászlé ínycsiklandóan gőzölgött a szépen megterített asztalon, a kanalak fényesen csillogtak. Még a szalvétára is ügyelt, színben harmonizált a terítékkel a karácsonyfával. Csak én nem harmonizálok itt semmivel, gondolta. Magában nem kis szarkazmussal vicsorgott a helyzet iróniáján.

Ekkor váratlan csörömpölés hallatszott a nappaliból. Úristen feldőlt a fa..,ijedten rohant a szobába. A helyzet katasztrofális volt. A hatalmas,díszes fenyő esésközben magával sodorta a könyvespolcot. Mintha ütközet, csata dúlt volna a helységben. Könyvek hevertek szanaszét, az ebédlőasztalon törött üvegdíszek, a halászlé habcsókkal megszórva….

Úgy érezte, itt a vég. Ez valami jel, figyelmeztetés. Romokban az élete, romokban a karácsony.

Az órára nézett..fél 6..egy óra múlva itt lesznek a gyerekek. Reményvesztetten, tompán sajgó szívvel ereszkedett kedvenc foteljába. Gondolkodni akart, mit tegyen.

Ekkor rontott be a kutya. Na csak te hiányoztál, sóhajtott mélyet.

-Mi van nálad? Hagyd a könyvet nem szabad!

Az állat szelíden tette lába elé a kötetet.

-Jó kutya- szeretettel simogatta meg buksi fejét.

-Na lássuk, mit hoztál nekem? Ady..?

A vaskos könyv szinte magától nyílt szét..,szeme fáradtan böngészte a sorokat.

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Lassan eredtek meg a könnyei. Már alig látott. A szobát angyali illat árasztotta el, halk muzsika szólt.

Maga Isten nyújtotta védelmező, ölelő karját az asszony felé.

Pontban fél 7-kor higgadtan, jókedvűen nyitott ajtót az érkező családnak. Nevetve mondta, most készül a mákosguba-jobb híján-a halászlé helyett.