Àdám 0

Petronius: Satyricon, LXXXIII

Egy képtárba vetődtem, melyet különböző stílusú festmények tettek csodálatra érdemessé. Láttam itt Zeuxis nem egy kezeművét, amelyekkel még nem bánt el a könyörtelen idő, és nem minden borzadály nélkül tanulmányoztam végig Protogenes vázlatait, melyek életszerűségükkel szinte megcsúfolják a természetet. Apelles istennőjét is, melyet a görögök μονόκνημμον-nak neveznek, imádattal bámultam. Mert az alakok körvonalai olyan művészettel, olyan élethűen voltak megrajzolva, hogy az az érzése támadt az embernek, mintha a festmény lélegeznék. Arrébb egy felhőt szántó sasmadár ragadta az égbe az idai ifjút; emerre pedig a liliomos lelkű Hylas kergette el magától a vétkes najádot.
Mellettük Apollo kárhoztatta gyilkosságban vétkes kezét, és az újonnan született virágokkal ékesítette megeresztett húrú hangszerét. A sok, ecsettel életre keltett szerető arcára tekintve,
felkiáltottam:
– Ó, a szerelem hát az isteneket se kíméli! Iuppiter a saját egében sem találta meg azt, akit igazán szeressen, de ha bűn árán, a földön kereste is vágyára az írt, mégis, másnak jogaiba nem gázolt. A nimfa, ki rabul ejtette Hylast, gátat vetett volna vágyainak, ha tudja, hogy Hercules tiltakozni fog ellene. Apollo virágban keltette új életre a szeretett fiú árnyát; és minden mesében hallhatunk vetélytárs-nem-zavarta ölelkezésekről. De én, én, vendégszerető
barátságomba egy Lycurgusnál kőszívűbb embert fogadtam.
Íme azonban, miközben én a szelekkel viaskodom, belép a képtárba egy havasfejű aggastyán, megviselt ábrázattal; megfoghatatlan nagy dolgok ígérete sugárzott belőle, de külsejét tekintve nem volt éppen szemrevaló: messziről lerítt róla, hogy az irodalmároknak abból a fajtájából való, amelyre a pénzemberek általában gyűlölettel tekintenek. Bejött hát, és megállt az oldalamnál…
– Szóval – mondja –, költő vagyok, és, amint remélhetem, nem a legutolsó tehetség, ha ugyan jelentenek valamit a koszorúk, amelyekkel udvariasságból a kontárokat is gyakran megajándékozzák.
– De akkor, mondd csak, miért vagy ilyen toprongyos?
– Éppen azért. A szépség szerelme még soha senkit nem tett gazdaggá.

Tengerben bízó kalmárnak a haszna temérdek;
kit tábor s csatatér csábít, aranyöv lesz a bére;
ócska hizelgő ittasan elnyúl bíboros ágyán,
és aki hitvest csábít, jó fizetést kap a bűnért.
Dérvert condrában csak a Szónoklás maga borzong,
míg hivogatja az elhagyatott Művészetet – ingyen.