Passuth László magyar

Passuth László családja 1901-ben Kolozsvárra költözött, középiskoláit is itt végezte. 1920-ban került Budapestre.Jogi diplomát szerzett a szegedi egyetem jogtudományi karán. 1919 és 1950 között banktisztviselőként dolgozott, majd 1950-től 1960-ig, nyugdíjba vonulásáig az Országos Fordító Iroda szakfordítója volt. Írói művei az 1920-as évek közepétől több folyóiratban (Nyugat, Szép Szó, Magyar Szemle, Jelenkor, Válasz stb.) jelentek meg. Első, Eurázia című regényét 1937-ben adták ki. Ezután számos regényt írt, alapos filológiai felkészültséggel, kivételesen kifinomult és művészi stílusban.

Passuth történelmi regényeken( Ravennában temették Rómát, Fekete bársonyban, Hétszer vágott mező,Esőisten siratja Mexikót, Madrigál, Sasnak körme között, stb.) regényeken (Megszólal a sírvilág, A lombard kastély, stb) és önéletrajzi regényein (pl. Kutatóárok, Rézkor, Gyilokjáró, Barlangképek, Tíz esztendő tető alatt) kívül társadalmi regényeket is írt: pl. a bankok világáról (Forgóajtó), vagy az ellenállási mozgalomról (Felhő és oázis), de ez utóbbiak népszerűsége nem érte el történelmi regényei nagy közönségsikerét. Míg a távoli históriába kalauzoló köteteivel komoly küldetést töltött be: kedvet ébresztett az egyes történelmi korok és személyiségek alaposabb megismerésére, addig fent említett könyvei nem voltak ilyen sikeresek. Pl. az Emlék és folytatásban korábbi az ellenállási mozgalomról írt regénye szereplőinek sorsához tér vissza, megörökítve azok 1945 és 1947 közötti sorsát. Így idézi meg köröttük az egykori Budapest sorsát, a maga állandó mozgásában, hullámzásában, a rombolást követő szegénységben, ám szellemi virágzásában, amelyből újszerű emberi közösségek nőnek ki.

Passuth méltatlanul háttérbe szorított alkotó volt végig a Rákosi korszakban.
Hivatalos elismerésben nem volt része. 1948-ban kizárták az írószövetségből, 1956-ig csak álnéven írhatott. 1945–1960 között ugyan a Magyar PEN Klub főtitkára volt, bár 1948 és 1957 között csak névleges volt e tisztsége. A hatvanas évektől néhány regénye Tihanyban felépült nyaralójában született meg a nyári hónapokban. Itt hozta létre az 1973-ban befejezett Zsigmond király fél évszázados koráról írt könyve után ’73-ban az Emlék és folytatást. Az író e regényében is választékos stílusú volt mondatai szövegezésében, cselekményei szerkesztésében – amely nagyműveltségű, polgári stílusát jellemezte – és valószínűleg korábbi politikai indíttatású kiszorítását eredményezte. A ’60-as-’70-es évtizedekben mégis már ő volt a legtöbb kiadásban, legnagyobb példányszámban megjelenő magyar író, s ezzel komoly irigységet váltott ki pályatársai körében. Ma már kevesek, csak legfeljebb az idősebbek olvassák, komoly könyvei – amelyekkel kivételes tárgyi tudással és kiegyensúlyozott mesélőkedvvel ismertette meg olvasók százezreivel a letűnt századok nevezetességeinek életútját, viselkedését, szokásait – néhány 100 forintért cserélnek gazdát, ha nem hevernek érdeklődés hiányában a használt könyvek polcain, pultjain, ládáiban.
Mert mit is mondhat pl. az Emlék és folytatás azoknak, akik nem élték át a megkülönböztetést és megaláztatást, az elhurcoltatást, szeretteik elvesztését, vagyonkájuk elvesztését, a pincékben a bombázásokat, környezetük leamortizálását, a nyilasterrort, az éhezést, majd a felszabadulást, a romeltakarítást, a lassú kilábalást a káoszból? Már én sem éltem át szerencsére ezeket, bár szemem még megörökített a házak falán a népfelkelés, vagy forradalom eseményei okozta sebeket, fákat, melyeknek kérgét tankok horzsolták le, embereket a pincékben, kik a vészterhes napok múlását várták.
Passuth sírja a balatonarácsi temetőben található, ahol nekem is volt szerencsém már megfordulni.

Míg a legtöbb kedvenc szerzőt filmélményeknek, ismerősök ajánlásának vagy éppen egyetemi tanáraimnak köszönhetem, addig Passuthot saját magam fedeztem fel magamnak. Nagypapámtól örököltem az első tőle olvasott regényt (Hétszer vágott mező), és utána nem volt megállás, szépen gyűltek az antikvár darabok. Passuth a történelmi regények specialistája, szinte az egész életművét ilyen típusú művek alkotják. Mesterien ötvözi a hű korrajzot, a hiteles jellemábrázolást és a mozgalmas cselekményt. Történetiség és irodalmiság egyformán fontos a könyveiben. Hihetetlen történelmi tablókat fest, országhatárokon átívelő, egész Európát behálózó érdekkapcsolatokat tár fel, izgalmas korszakokat idéz fel. Megelevenedik a késő középkori (Nápolyi Johanna) és a reneszánsz Itália (Aranyködben fáznak az istenek, Lagúnák), a három részre szakadt Magyarország (Sasnak körme között) vagy a 16. századi Erdély (Sárkányfog). Azt nem tudom megítélni, hogy a történelmi hűséget milyen mértékben áldozza fel az olvasmányosság oltárán, de annyi biztos, hogy a cselekményt néhány kitalált szereplő is színesíti a közismert történelmi személyiségek mellett, cserébe viszont mindannyian részletes személyiségrajzot kaptak, és az eddig száraz adatként bemagolt nevek végre hús-vér emberként jelennek meg előttünk. Olyan jelentős alakok életrajzát dolgozza fel, mint Raffaello (Aranyködben fáznak az istenek), Caravaggio (Medúzafej), Giorgione (Lagúnák), Nápolyi Johanna, Hernan Cortés (Esőisten siratja Mexikót), Zrínyi Ilona (Sasnak körme között), Bocskai István (Sárkányfog) vagy II. Endre (Hétszer vágott mező). Az egyetlen kivétel A lombard kastély, ami a jelenben játszódik és egyfajta művészettörténeti krimi.