Békés Pál magyar

Kezdjük el, azután majd meglátjuk. Csak úgy egyszerűen: zummbele.

145. oldal / Tizennyolcadik avagy Befejezet

Engem szeressenek vagy utáljanak – hajtogatta –, végül is mindegy, csak ne menjenek el mellettem, mintha villanyoszlop lennék vagy postaláda.

22. oldal (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983)

NAGYON FÁJ

Angliában láttam azt a József Attila-kötetet.
Nagy becsben tartották, szem előtt, a kandalló fölötti polcon, elkülönítve.
A vásott papíron fakuló betűk: Nagyon fáj.
Kultusz és érettségi tétel. Iskolai szavalat, doktori disszertáció, ellenzéki összejövetel.
Három földrészen átnyúló meneküléseket-hurcolkodásokat túlélt, számozott és dedikált példány volt. A címoldalon a kézzel írt, halványuló sorok – az asszonynak, a házigazda feleségének szóltak. Sütött belőlük a vágy, a szorongás, a szerelem. Sajgott a szem attól a néhány sortól.
Mint ereklyét, úgy vettem kézbe, és óvatosan, hogy a porlékony papírt meg ne sértsem, belelapoztam.
Belelapoztam volna. Nem lehetett.
Felvágatlan kötet volt. Szűz, olvasatlan.

108. oldal

EJ, MI A KŐ

Gőz János 47 éves mosógépszerelő gyakran sétál a Dunaparton. Magányos, nem hisz már a mesékben. Tarka követ talál, zsebre teszi, reméli, hogy szerencsét hoz. De nem hoz. Zsebe lyukas, nincs aki megvarrja, a kő kiesik.
Pecze Anni 40 éves zálogházi becsüs is gyakran sétál a Duna-parton. Tudomásul vette: a gyerekről lemaradt. Akkor legalább utazni kéne. Ha volna kivel. Tarka kőbe botlik, zsebre teszi, hátha szerencsét hoz. De nem hoz. Kutyaszarba lép, elcsúszik.
Hazarohan, undorodva dobálja hajigálja ruháját a mosógépbe.
A kő a zsebében maradt, a mosógép kínlódik, hörögve leáll.
Sírva telefonál.
Gőz János mosógépszerelő közel lakik, Pecze Anninak öltözni sem jut ideje.
Pongyolában fogadja.

84. oldal

Fölösleges rémüldözni,
gyere velünk rém-üldözni!

17. oldal

A szörnyek szörnyen ostobák, nekem elhihetitek. Nem tudják, hogy hiába égették el a könyvtárat, a történetek attól még megmaradnak. És amíg vannak történetek, a szörnyeket legyőzik bennük. És amíg legyőzik őket a mesében, addig van esély rá, hogy legyőzzék őket a valóságban is.

Az odú tágas volt. És téres. Mégis zegzugos. Lakhelynek a legalkalmasabb. Ahány helyiség, szeglet, sarok, sut, mindmegannyi mennyezetig rakva könyvvel. Csodás regék, románcok, mesék, mondák, legendák, poros, régi fóliánsok és vadonatúj sziporkázó képeskönyvek; avítt bőrkötések és tükörfényes borítókba burkolt remekművek sorjáztak a polcokon és az ágyak alatt, mivelhogy könyvek bújtak ott is, meg a konyhaszekrényben, de még az ágyneműtartóban is – könyvek, könyvek mindenütt!

2. fejezet

Rakonc fölpattant.
– Sajnálom, barátaim! Elég volt! Slussz-passz! Megyek!
A többiek elképedtek.
– Mégy? Hová?
– Jó kérdés – bólintott Rakonc, egy kockás koffert húzott elő a galagonyabokor tövéből, és mellé térdelt. – Nagyon jó. Érett, okos, remek kérdés. Nem is tudok válaszolni rá. Én ugyanis nem valahová megyek, hanem innen el. El!

– Igazi mese az, ami velem történik. Saját mesét akarok. Olyat, amiben benne lehet lakni.

31. oldal

(…) az arcod, nem tehetem, hogy nem veszek rólad tudomást, magam nélkül sem tudok élni; megtörténtél velem, nem cselekvésem tárgya lettél, hanem állítmány, erős és győzedelmes, alaposan megtörténtél velem, tehetetlen vagyok, szeretlek (…)

53. oldal