Békés Pál magyar

Engem szeressenek vagy utáljanak – hajtogatta –, végül is mindegy, csak ne menjenek el mellettem, mintha villanyoszlop lennék vagy postaláda.

22. oldal (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983)

NAGYON FÁJ

Angliában láttam azt a József Attila-kötetet.
Nagy becsben tartották, szem előtt, a kandalló fölötti polcon, elkülönítve.
A vásott papíron fakuló betűk: Nagyon fáj.
Kultusz és érettségi tétel. Iskolai szavalat, doktori disszertáció, ellenzéki összejövetel.
Három földrészen átnyúló meneküléseket-hurcolkodásokat túlélt, számozott és dedikált példány volt. A címoldalon a kézzel írt, halványuló sorok – az asszonynak, a házigazda feleségének szóltak. Sütött belőlük a vágy, a szorongás, a szerelem. Sajgott a szem attól a néhány sortól.
Mint ereklyét, úgy vettem kézbe, és óvatosan, hogy a porlékony papírt meg ne sértsem, belelapoztam.
Belelapoztam volna. Nem lehetett.
Felvágatlan kötet volt. Szűz, olvasatlan.

108. oldal

Kezdjük el, azután majd meglátjuk. Csak úgy egyszerűen: zummbele.

145. oldal / Tizennyolcadik avagy Befejezet

EJ, MI A KŐ

Gőz János 47 éves mosógépszerelő gyakran sétál a Dunaparton. Magányos, nem hisz már a mesékben. Tarka követ talál, zsebre teszi, reméli, hogy szerencsét hoz. De nem hoz. Zsebe lyukas, nincs aki megvarrja, a kő kiesik.
Pecze Anni 40 éves zálogházi becsüs is gyakran sétál a Duna-parton. Tudomásul vette: a gyerekről lemaradt. Akkor legalább utazni kéne. Ha volna kivel. Tarka kőbe botlik, zsebre teszi, hátha szerencsét hoz. De nem hoz. Kutyaszarba lép, elcsúszik.
Hazarohan, undorodva dobálja hajigálja ruháját a mosógépbe.
A kő a zsebében maradt, a mosógép kínlódik, hörögve leáll.
Sírva telefonál.
Gőz János mosógépszerelő közel lakik, Pecze Anninak öltözni sem jut ideje.
Pongyolában fogadja.

84. oldal

Fölösleges rémüldözni,
gyere velünk rém-üldözni!

17. oldal

A szörnyek szörnyen ostobák, nekem elhihetitek. Nem tudják, hogy hiába égették el a könyvtárat, a történetek attól még megmaradnak. És amíg vannak történetek, a szörnyeket legyőzik bennük. És amíg legyőzik őket a mesében, addig van esély rá, hogy legyőzzék őket a valóságban is.

Az odú tágas volt. És téres. Mégis zegzugos. Lakhelynek a legalkalmasabb. Ahány helyiség, szeglet, sarok, sut, mindmegannyi mennyezetig rakva könyvvel. Csodás regék, románcok, mesék, mondák, legendák, poros, régi fóliánsok és vadonatúj sziporkázó képeskönyvek; avítt bőrkötések és tükörfényes borítókba burkolt remekművek sorjáztak a polcokon és az ágyak alatt, mivelhogy könyvek bújtak ott is, meg a konyhaszekrényben, de még az ágyneműtartóban is – könyvek, könyvek mindenütt!

2. fejezet

(…) az arcod, nem tehetem, hogy nem veszek rólad tudomást, magam nélkül sem tudok élni; megtörténtél velem, nem cselekvésem tárgya lettél, hanem állítmány, erős és győzedelmes, alaposan megtörténtél velem, tehetetlen vagyok, szeretlek (…)

53. oldal

Engem szeressenek vagy utáljanak – hajtogatta –, végül is mindegy, csak ne menjenek el mellettem, mintha villanyoszlop lennék vagy postaláda.

Nagyon fáj

Angliában láttam azt a József Attila-kötetet.
Nagy becsben tartották, szem előtt, a kandalló fölötti polcon, elkülönítve.
A vásott papíron fakuló betűk: Nagyon fáj.
Kultusz és érettségi tétel. Iskolai szavalat, doktori disszertáció, ellenzéki összejövetel.
Három földrészen átnyúló meneküléseket-hurcolkodásokat túlélt, számozott és dedikált példány volt. A címoldalon kézzel írt, halványuló sorok – az asszonynak
a házigazda feleségének szóltak. Sütött belőlük a vágy, a szorongás, a szerelem.
(…)
Belelapoztam volna. Nem lehetett.
Felvágatlan kötet volt. Szűz, olvasatlan.

104. oldal