Thornchapel sorozat angol nyelvű

”Thornchapel has that effect on people. (…) It makes everything seem like – like a secret. One that’s waiting just for you.”

Egy megmagyarázhatatlan szó egy papírdarabon, egy különleges, gazdag történelemmel rendelkező angliai birtok, hat fiatal fájdalmakkal, szeretettel, vággyal és misztikummal teli családja – a szó többféle értelmében. Ez Thornchapel.
Ha visszagondolok később erre a sorozatra, biztos az fog először beugrani, hogy szerettem is, meg nem is. Arra már nem emlékszem biztosan, hol találtam, de az biztos, hogy ez az én kis véletlen felfedezésem volt, és amikor megláttam, miről szól és hogy kb. milyen tartalomra lehet tőle számítani, tudtam, hogy adnom kell neki egy esélyt. Alapvetően nem vagyok évszaknak vagy ünnepnek megfelelően olvasó moly, viszont ebben a könyvben, ami talán a legerősebb, az a hangulatkeltés, ráadásul a négy kötet egymást követő évszakokban játszódik, és mindre jut egy rituálé, amit végrehajtanak off. Talán, ha ezt előbb tudom, inkább a késő őszi vagy téli időszakban kezdem el olvasni a sorozatot nyár helyett (az első rész pont télen játszódik). Akkor talán erősebben hatott volna rám, vagy esetleg más élethelyzetben jobban bele tudtam volna élni magam, de az igazság az, hogy elejétől a végéig tökéletesen hullámzó volt a kapcsolatunk.
Sierra Simone ügyes író, ennyit megállapítottam négy könyv után. Kedvet is kaptam legalább még egy könyvének elolvasásához. Alapvetően tetszik a stílusa is, és mint említettem, ennek a sorozatnak az egyedi hangját és atmoszféráját elég jól átadja az olvasónak. Itt-ott egy pici humor is befigyel, ami sosem árt, és ebbe a világba egyáltalán nem is kellett több. Egyetértő bólogatást előhívó bölcsességek nagyobb mennyiségben találhatók benne, és bár néhányszor erőltetettnek éreztem a nagyon mély vagy akár hatásvadásznak is nevezhető részeket, összességében jó, hogy ott voltak.
A szex nagyon jól van megírva, és a sok szereplő, illetve a kink jelenléte miatt egész változatos is. Viszont az aránya az egyes kötetekben nem volt szerencsés, a kevesebb szexjelenet és a több titokfelderítés, még erősebb hangulatkeltés és misztikum jót tett volna ennek a sorozatnak. Ráadásul az utolsó kötet végén spoiler Volt olyan, hogy azt éreztem, az erotika valami másnak a rovására ment, úgyhogy a kevesebb mindenképpen több lett volna.
Van néhány konkrét dolog, ami még ellenérzést váltott ki belőlem. A néhol túl erős drámaiság mellett akadnak benne túlzások, elrugaszkodás a realitástól, de nem csak a fantasy elemek miatt, és nem is jó értelemben (pl. túl sok hasonlóság a múlttal és a régen élt felmenők génjeivel, hatból hat ember biszex, ami egy kicsit túl könnyűvé és túl jóvá teszi a dolgokat stb.) Az időnkénti átváltás E/3-ra mindig kizökkentett és nem is éreztem fontosnak. Ha indokolt, akkor megértem, bár amúgy sem tartom jó ötletnek a váltogatást egy-egy könyvön belül; de hogy ezekbe miért kellett ezt bedobni néha, azt nem értem.
Határozottan azonos minőségű (és terjedelmű) köteteket sorakoztat fel a sorozat. Minden szempontból egészen hasonlóak, ami az értékelésüket ugyan megnehezítette, mégis inkább afelé hajlok, hogy ez inkább egy jó dolog; egy szép, még ha talán túl hosszúra is nyúló, egységet alkot a négy könyv; viszont mivel eddig nem sok sorozatot olvastam végig, és egy részükre már nem is emlékszem az azóta eltelt évek miatt, ezért nem tudom, ez mennyire pozitív vagy negatív tulajdonság.
off
És akkor, ha már ezzel a hat főszereplővel olyan sok időt eltöltöttem, röviden őket is értékelnem illik. Proserpinával találkozunk először, és mint később tapasztaltam, valahogy ő a legközpontibb szereplő a történetben. Sajnos ennek ellenére – vagy talán részben éppen ezért – nem sikerült megkedvelnem. Kissé ellenszenves és eltúlzott maradt nekem végig, a tökéletességével meg a kitüntetett figyelemmel, amit kapott. Auden hiába van összevissza magasztalva, valahogy a hűvössége, a családja körüli sötétség, és az összetettsége mégis megszerettette őt velem, bár kellett egy kis idő hozzá. Becket érződik a legmarginálisabbnak a hatból, és talán róla tudunk meg a legkevesebbet, ezért elég semleges volt nekem végig. Az az érzésem, hogy pont ez volt vele a cél, főleg tudva, hogy az utolsó részben spoiler Rebecca nem igazán érdekelt az elején, de ahogy arra számítottam is, a 3. részben, amiben többet látunk belőle és tőle, mint azelőtt, érdekes és kedvelhető szereplővé vált. Az utolsó könyvben pedig egészen megszerettem. Delphine-nel hasonló a helyzet, az alapokat hamar megtanuljuk róla, és az nem túl izgalmas, de aztán a gazdag, szőke, spoiler social media sztár is kap bölcsességet, mélységet és lelki erőt. A legjobbat hagytam utoljára: St. Sebastian lett a kedvencem. Nincs ezen mit magyaráznom azon kívül, hogy egyszerűen nekem lett kitalálva: póló, farmer, bakancs, piercing, brooding, szépség, sötétség és szerelem off egy másik férfi iránt. Mi kellene még? :D
Talán ilyen megosztó könyvekkel még soha nem találkoztam. Ezt a megosztót úgy értem, hogy engem osztott meg, méghozzá nagyon. :D Keserédes volt olvasni, ezért keserédes a búcsú is. Meggyőződésem, hogy egyik részt sem fogom újraolvasni off, de biztosan velem marad még egy jó ideig ez a különleges, édesbúsan sötét világ, ami, legalábbis az én szemszögemből nézve, a Thornchapel sajátja.