Egy grafomán Bradbury-függő összefoglalói 56

!

poggi IP

A Bradbury-játékot talán mindenki ismeri: olvass el minden nap egy verset, egy novellát és egy esszét. Nehezítésként a hét végén foglald össze, mit tanultál, és mi volt a legjobb, legérdekesebb, és válassz egy-egy kedvencet mindhárom kategóriából.

Mint kiderült, akadnak köztünk olyan furcsa űrlények is, akiknek ez a rész nem is annyira nehezítés, hanem a legjobb az egészben…

Pár lezavart forduló után jó ötletnek tűnt, hogy legyenek meg ezek az összefoglalók, és hozzájuk kapcsolva az olvasottak tartalomjegyzékei egy helyen is.

!

2016-2017 tél

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
1. hét (december 1.-december 4.)

Nyilván első heti optimizmus, de eddig ez könnyebben ment, mint vártam. Annak ellenére is, hogy a tanulmánykötet, amit böktem magamnak, nem annyira őrülten élvezetes, noha nem is tragikusan rossz. Mark Levengood tárcanovelláinak meg kifejezetten jót tesz, hogy egyesével olvasom őket, így nem megy a gyomromra a cukiság, hanem kellemesen el van osztva kis falatnyi darabkákra. A versekkel meg, ahogy arra számítottam is, küszködök, de hát arról volt szó, hogy feszegessük a határainkat, úgyhogy nagy erőkkel olvasok verset is. És kész.

A kiválasztottak a héten:

Okosításból a Jean Phillips-Martinsson kötet második tanulmánya a „Det första intrycket” ('Az első benyomás') című, noha a választás inkább esetleges, mint megalapozott: ez volt a legkevésbé unalmas az első három közül. Azt szeretem benne, hogy részint nagyon svéd – érezni a sok évtizedet, amit itt élt – másrészt meg mégis megmaradt külföldinek, és megfogalmaz kritikákat olyasmikkel szemben, amiket én is érzek, csak nem nagyon fogalmazok meg, mert Svédországban az ember nem kritizál. És ebben a második tanulmányban/fejezetben annyival tud enyhíteni a szigorúságán és ítélkezésén, hogy saját magán is élcelődik, és azon, hogy az ő külső nézőpontja milyen kínos helyzetekbe sodorta őt is. Másfelől meg azon töröm a fejem, hogy milyen érdekes (és milyen fájó) lenne valami hasonlót olvasni arról, hogy mi magyarok milyenek vagyunk, hogy micsoda különbségek vannak nálunk is aközött, ahogy mi magunkat látjuk, meg ahogy mások látnak bennünket. (És nem, a „Miért nem bírjuk” sorozat ennek nem nagyon tesz eleget, mert azt mind bennszülöttek írták.)

Kisprózából a „Världens största restaurang” ('A világ legnagyobb étterme') a nyerő. Levengood mindig cuki és mókás, ez a védjegye, de nincs mindig mélység mögötte. Ebben van. Meg ebben volt a héten a legjobb idézet is amikor egy thaiföldi fickóval értekeznek kínos titkokról és hiányosságokról. (https://moly.hu/idezetek/734186) Saját hevenyészett fordításomban: „A hitvesem nem tud úszni, noha a Csaophraja folyó mentén élt egész életében. Attól fél, hogy valaki elkapja a lábát és lerántja a víz alá. Szeret viszont kádban fürdeni, hiszen ott ez a kockázat kifejezetten csekély.” Ha ez nem elég magyarázat, nem tudom, mi lenne az.

Versből a heti győztes Billy Collins és az „Another reason why I don't keep a gun in the house” ('Még egy ok, amiért nem tartok fegyvert otthon') (http://www.poemhunter.com/poem/another-reason-why-i-don…) Kicsit azt vártam, hogy valami vicces lesz, és az is, valamennyire, de van benne valami szép, valami otthonos, valami profound, amire szégyenszemre nem tudok jó magyar megfelelőt. Iróniástul, Beethovenestül, címestül, mindenestül. Billy Collinsnak figyelőlistára kellene kerülnie, kár, hogy képtelen vagyok ilyesmit észben tartani.

Tartalomjegyzék hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: Jean Phillips-Martinsson: Svenskarna som andra ser dem · Mark Levengood: Och jag läste att det var omöjligt att leva lycklig förutan dig

Jean Phillips-Martinsson: Svenskarna som andra ser dem
Mark Levengood: Och jag läste att det var omöjligt att leva lycklig förutan dig
1 hozzászólás

160 megtekintés

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
2. hét (december 5.-december 11.)

Erre már nem mondhatom, hogy első heti optimizmus, de még mindig elég fájdalommentesen megy a dolog, és még mindig a versek a legnehezebbek (ez utóbbi könnyen lehet, hogy végig így marad.) A verset meg a novellát lerendezem reggeli és az iskola között, a tanulmányt iskola után, magától értetődően simul bele a napomba, ez tetszik. Meg az is tetszik, hogy elkezdtek összeakadni a dolgok, felelgetni egymásnak a szövegek meg egy kicsit a mindennapi tapasztalataim is. Az, hogy az a vadi új ismeretlen szó bukkan fel az aznapi fejezetben, amit tíz perccel korábban kerestem ki a szótárból, hogy ezt vajon hogy is mondjuk svédül, elég menő.

A kiválasztottak a héten:

Okosításból gondban vagyok. A svédséges könyv még mindig elég idegesítő (de jót tesz a szókincsemnek és egyébként is már csak egy fejezet van hátra belőle.) Viszont amikor félretettem néhány napra, akkor meg mindjárt két izgalmas tanulmányba is botlottam. Remek volt a helytörténeti is, borzasztóan szeretem is az ilyet, a várossá váló Budapestet, a századfordulót, meg minden, nagyon csalódott is voltam, mikor egyszer csak vége lett, de a győztes mégis a Maas
-Köhnken tanulmány lesz: Eyewitness Identification: Simulating the „Weapon Effect” (Law and Human Behavior, Vol. 13. No. 4.) Megmondom miért: nem a szöveg vagy a tanulmány, vagy az eredmények és a statisztikai elemzés miatt. Hanem egyrészt azért, mert a felvetett kérdés baromi jó: erős stresszhelyzetben a koncentráció megváltozik, fókuszáltabb lesz, kisebb területre de arra sokkal jobban figyelünk – tehát a hipotézis szerint hogyha valakit megtámadnak az utcán, akkor a fegyverre meg a fegyvert tartó kézre fog emlékezni, hiszen oda nézett, de nehezen fogja tudni felismerni vagy azonosítani a támadója arcát. Másrészt meg azért, mert fantasztikusan szellemes kísérletet találtak ki hozzá (hiszen mégsem lehet laboratóriumi körülmények között etikus pszichológiai kísérletben váratlanul pillangókéssel vagy lőfegyverrel rontani az alanyokra.) spoiler

Kisprózából továbbra is Mark Levengoodot fogyasztom nagy erőkkel, ez hónap végéig szerintem így is marad. A színvonal elég egyenletes, kicsit azt is érezni, hogy ez már a harmadik ilyen kötete, felismerni a mintázatokat, hogy hogyan építi fel ezeket a tárcanovellákat. A heti kedvenc a „Har man inte fyllt 55 år” ('Ha az ember még nem töltötte be az 55-öt') Van benne egy nyolcvanhét éves néni, aki terhes apácának öltözik az idősotthoni jelmezbálra. Van még benne alligátor és hurrikán is.

Versből meg… A legrosszabb a szezonális volt, amit Mikulásra választottam (Clement Clarke Moore: A visit from St. Nicholas – https://www.poetryfoundation.org/poems/43171/a-visit-fr… ) naiv és bugyuta és klisés és fáj. És amúgy nem rossz, vagy ilyesmi, már persze attól eltekintve, hogy nagyon rossz. De na. A legjobb viszont legyen William Carlos Williams: This is Just to Say (https://www.poetryfoundation.org/poems-and-poets/poems/…) ami rövid és egyszerű és alig van benne szó és mégis a mellkasösszerszorulós elérzékenyülés kerülget tőle.

Tartalomjegyzék hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: Jean Phillips-Martinsson: Svenskarna som andra ser dem · Mark Levengood: Och jag läste att det var omöjligt att leva lycklig förutan dig

Jean Phillips-Martinsson: Svenskarna som andra ser dem
Mark Levengood: Och jag läste att det var omöjligt att leva lycklig förutan dig
4 hozzászólás

146 megtekintés

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
3. hét (december 12.-december 18.)

Ez a hét most kicsit nehezebben ment. Nem is maga az olvasás, hanem hogy valahogy semmi sem akart igazán tetszeni. Részben valószínűleg az is az oka, hogy most nagyon máshol jár az eszem (jövő héten költözés haza) és elég sok a szaladgálni- meg intéznivaló. De nem panaszkodhatok: olvasok, veszekszem vadul fejben az olvasottakkal – és egyelőre sikerült ahhoz is tartani magam, hogy minden héten legyen valami minden nyelven, ahogy csak tudok. (A végére jó lenne, ha mindhárom kategóriában lenne becsületes részesedés mindhárom nyelvből, de majd meglátjuk, hogy ez összejön-e.)

A kiválasztottak a héten:

Okosításból kicsit nehéz választani, nem is annyira a bőség zavara miatt, hanem pont ellenkezőleg. Sok téma érdekes volt, de maguk a tanulmányok meg nem. Izgi volt a hasonlítanak-e a klasszikus irodalmi hősök a modern szuperhősökre kérdésfelvetés, és még izgibb volt a vita, ami kialakult, amikor egyes irodalmárok zokon vették, hogy valaki azt merte mondani, hogy Batman, és ennek nyomán nagyléptékű tudományos szájkarate-összecsapás alakult ki. Viszont ami érdekes is volt és jól is volt megírva, az Scientific American cikke a földönkívüli nyelvekről: Greg Uyeno, LiveScience: Alien Interpreters: How Linguists Would Talk to Extraterrestrials (https://www.scientificamerican.com/article/alien-interp…) Legyen elég egy kérdés a cikkből: ha a Földön sem vagyunk képesek kommunikálni a többi fajjal, miből gondoljuk, hogy képesek lennénk egy földönkívüli fajjal szót érteni? És egy saját kérdés: A mi nyelvünk javarészt hallásra és látásra épül – de honnan tudjuk, hogy miféle érzékszervei vannak egy másik bolygóról, másik légkörből, másik világból érkező életformának?

Kisprózából szintén gondban vagyok. Félre kellett tennem a Mark Levengood-kötetet, leginkább azért, mert becsomagoltam a hazaküldött dobozba. Másfelől talán jobb is, mert kicsit elkezdtem belefáradni még így, kis dózisban is. Nekikezdtem tehát a Jstor karácsonyi novellaajánlatának (http://daily.jstor.org/10-christmas-stories/) A mai novella viszont nem volt olyan jó, bár egy csomó mindenféle érzést felkavart bennem, aminek viszont semmi köze a szöveghez. Úgyhogy legyen ezen a héten mégis Levengood, a „Jag sitter på en lunch…” ('Ebéden ülök…') kezdetű, amelyben Mark barátunk a halál utáni életről elmélkedik, és amiről azt jegyeztem fel magamnak, hogy talán ha nem aznap olvasom, még meg is hatódok rajta.

Versből meg azért vagyok bajban, mert a vers még mindig olyan műfaj, amivel nem sokra megyek. Képes vagyok különbséget tenni aközött, hogy tetszik-e vagy sem; aközött, hogy értem-e, hogy miről szól vagy sem; és hogy „jó versnek” tartom-e vagy sem (bármit jelentsen is ez.) De ezen három tengely mentén sem tudok rendesen rangsorolni. Így aztán kényszerhelyzetbe szorulva holtversenyt hirdetek: két vers, mindkettő érzelmekről, mindkettő olyan érzelemről, amit ismerek és átérzek. Margaret Fishback: Down with the Bluebirds (https://www.poetryfoundation.org/poems-and-poets/poems/…) arról, amikor az egész világ fáj az embernek, és Shalom Freedman: I would like to write a Billy Collins' poem (http://www.poemhunter.com/poem/i-would-like-to-write-a-…) arról, amikor az ember annyira szeretne valaki más lenni, mert az a valaki más olyan nagyszerű, hogy az ember egyszerre rajong érte és irigy rá, miközben pontosan tudja, hogy azért saját magának lenni se olyan nagy baj. És igen, ez nagyon hülyén hangzik, ezért kell versben olvasni, és nem az én béna prózaátiratomban.

Tartalomjegyzék hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: Mark Levengood: Och jag läste att det var omöjligt att leva lycklig förutan dig

Mark Levengood: Och jag läste att det var omöjligt att leva lycklig förutan dig
4 hozzászólás

165 megtekintés

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
4. hét (december 19.-december 25.)

Ezen a héten mondhatnám, hogy sokadrendű volt a Bradbury. Elolvastam minden nap különösebb gond nélkül (a dögletesen hosszú tanulmányoknál előfordult, hogy valahol húsz oldal után abbahagytam aznap, és másnap reggel azzal kezdtem, de ez sosem váltotta ki a másnapi adagot), csak hát na. Hazaköltöztem. Meg karácsony. Meg ilyenek. Nem sok emlékem lenne róla, hogy mit olvastam, ha nem lennének a jegyzeteim.

A kiválasztottak a héten:

Okosításból továbbra is össze-vissza olvasgattam, részint az idők során összeharácsolt tanulmányokból (vö. random weird shit), részint olyasmiből, ami csak úgy szembejött. Őrülten nem voltam oda semmitől, de mégis kiemelek pár dolgot. Egyrészt a testi fenyítéses cikket (http://www.jstor.org/stable/30188613), ami pont azért nagyon érdekes, mert kicsit rácsap a liberális eszmeiségem meg az emberi jogokról szavaló öntudatom fenekére, és felhívja a figyelmemet rá, hogy semmi sem teljesen egyértelműen fekete vagy fehér, függetlenül attól, hogy a személyes preferenciám micsoda. A legjobban a karácsony és a játékipar korai tizenkilencedik századi kapcsolatairól szóló tanulmány (http://www.jstor.org/stable/23788118) szórakoztatott és kötött le, és arra világított rá, hogy oké, ismerjük a történetet (Betlehem, csillag, háromkirályok, satöbbi), de arról nem tudunk – legalábbis én vajmi keveset tudok – hogy ennek mi köze van ahhoz, amit karácsonykor csinálunk. spoiler De a kiválasztott, ha már azt nem mondom rá, hogy kedvenc Stephen Emmott 2013-as cikke: Humans – the real threat to life on Earth (http://www.theguardian.com/environment/2013/jun/30/step…) Pont olyan mérhetetlenül szívderítő, ahogy várná az ember, és erősen világvége-hangulatom támadt tőle, és beletörődtem, hogy jó, hát lehetne ezt vagy azt csinálni, de senki sem fogja megtenni, pláne nem mindenki kollektíven, és úgyis mind meghalunk. Viszont egész héten hivatkoztam rá meg idéztem belőle mindenkinek, úgyhogy.

Kisprózából végigrágtam magam azokon a szövegeken, amiket a Jstor Daily ajánlott (http://daily.jstor.org/10-christmas-stories/) és hajjaj, bizony kemény munka volt. Volt itt minden: hazafias érzelmek, vadnyugat, örökbefogadó szülők, vallási áhítat, amit csak akarsz. A totális mélypontot Truman Capote 11 éves korából ránk maradt kézirata jelentette, amit őszintén szólva nem tudom, miért kellett publikálni egyáltalán: gyenge fanfiction színvonalú. Még szerencse, hogy vasárnapra elfogytak, és így elővettem a tartalékból azt, amit a címe miatt gyűjtöttem be egyszer. Martha Harrison: The Oxford Comma. (http://www.jstor.org/stable/24429917) Azt már most megmondom, hogy hiába tudom, mit is takar ez a nyelvhasználati kategória, azt nem tudom, miért ez a címe a novellának (illetve egy tippem mégiscsak van, bár nem túl erős). Ha nem is volt őrülten jó, toronymagasan kilógott ebből a mezőnyből a héten. Egyetemista fiú, furcsa lány, nyári szünet, és valami, ami nem igazán szerelem, de a jó ég tudja, hogy akkor micsoda. spoiler

Versből meg célirányosan Billy Collinst olvastam a héten, ha már rögtön a legelső nap rájöttem, hogy ő nekem bejön, és hogy észben kéne tartani a nevét, hogyha ilyesmi észbentartásra képes lennék. Továbbra is tetszik, de azt hiszem, ideje visszatérni a randomizált versvadászathoz. Annak ellenére is, hogy itt szívem szerint hetes holtversenyt hirdetnék, de legalábbis négyest. Viszont mivel a PoetryFoundation.org ma gyengélkedik, és ezért nem tudtam újra ránézni a versekre, hogy melyiket bökjem végül heti favoritnak, marad az egyetlen, amelyik máshonnét való: I Go Back to the House for a Book (http://www.poemhunter.com/poem/i-go-back-to-the-house-f…) Elmondhatom róla, hogy ilyesmin én is szoktam gondolkozni és ilyesmit én is szoktam érezni, és igaz is, de persze igaz lenne javarészt az összes többire is. Különdíjas mire-gondolt-a-költő kategóriában az Introduction to Poetry (https://www.poetryfoundation.org/poems-and-poets/poems/…)

Tartalomjegyzék hozzászólásban.

1 hozzászólás

91 megtekintés

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
5. hét (december 26. – január 1.)

Gyorsan telt el a hét, és most először kezdtem el letérni a pályáról. A Gaiman-esszé a hét közepén felcsigázta az érdeklődésemet, és eszembe juttatta, hogy vannak még olvasatlan kötetek tőle a polcomon. Meg eszembe jutott a sok évvel ezelőtti lelkes novella-olvasásom, és az a Thury Zoltán-kötet, amit akkoriban vettem. (Őt már lekaptam a polcról, Gaimant még nem.) A cikkeknek pedig elkezdtem követni a hivatkozásait, sokszor az a benyomásom, hogy amire hivatkoznak, érdekesebb, mint amiről ők maguk írnak… erősen gyarapodott a tanulmány-lerakat.

A kiválasztottak a héten:

Okosításból kiemelkedett a két perfekcionizmusról szóló cikk, főleg, hogy az egyiket a nyelvtanulás és a memória miatt terveztem elolvasni, a másikat meg a téves emlékek miatt (és közben olvastam egy meglepően értelmes memóriazavaros regényt is a héten) és a közös téma csak mellesleg merült fel. A nyelvtanulós (http://www.jstor.org/stable/1192725) szerintem tök jó problémafelvetésből indult ki, de nagyon dühös voltam rá mégis: teljesen egyértelműen kimondják, hogy a perfekcionizmus árt, káros, szorongást okoz. És közben elfeledkeznek arról, hogy a nyelvtudás mértékét is nézzék. Hogy ha valaki észre sem veszi, hogy hibákat vét, akkor szerintem nem tudja elég jól a nyelvet; ha észreveszi, de elbagatellizálja, akkor meg nem elég fontos neki. A másik perfekcionistás tanulmány nem mond semmi értelmeset (és szerintem rossz a kísérletük felépítése is) viszont rávilágít arra, hogy van különbség a perfekcionista törekvés és a perfekcionista szorongás között. És hogy hahó. De ajánlani mégsem ezeket ajánlom, hanem Nelly Oudshoorn tanulmányát (http://www.jstor.org/stable/690257) ami meglepően régi (1999) és még meglepőbb, hogy mennyire releváns. Első ránézésre a férfi fogamzásgátlásról szól, tudományosan. Második ránézésre meg minden másról szól, csodálatosan lenyűgöző interdiszciplináris holmi: van benne média és kommunikáció, társadalmi felelősségvállalás, gender és a tudomány tekintélyvesztése és a „nép hangja” térnyerése, mint releváns véleményformáló. Arról szól, hogy egy tudományos kutatásnak, fejlesztésnek, áttörésnek hányféle olvasata és aspektusa lehet, és hogy nagyon nem mindegy, hogy melyikre koncentrálunk – és hogy ki melyikre koncentrál. És óvatosan azt is pedzegeti, hogy miközben a médiának hatalmas a felelőssége abban, hogy hogyan tálalja a tudományt, azt is megemlíti, hogy a tudós is lemászhatna az elefántcsonttoronyból, és eszébe juthatna, hogy a hétköznapi ember vajon vevő-e arra a tudományos munkára, amin ő egész életében dolgozik.

Kisprózából cserébe elég pocsék hetet zártunk, két és három pontokat osztottam mindenre. Volt a C-2, H-10, O-6, Z-2 című novella (http://www.jstor.org/stable/4384139), aminél kicsit abban bíztam, hogy valami szerves kémiás bizarr sci-fi lesz – és arra jutottam, hogy ennél még az is jobb lett volna, hogyha csak egyszerűen szerves kémia ugyanekkora terjedelemben. A hét egyetlen – kiugróan – négypontosa Mark Levengood „När min son föddes” ('Amikor a kisfiam született') kezdetű tárcanovellája. Szokásos Levengood, olyan „miért is nem tudjuk hagyni egymást békén, nem terrorizálni mindenkit, aki nem ér fel a mi elvárásainkhoz, és mi lenne, hogyha néha, a változatosság kedvéért kedvesek lennénk egymáshoz.” Ilyenkor arra gondolok, hogy talán nem is olyan nagyon mások az emberek Svédországban meg itthon, csak aztán eszembe jut, hogy de. És közben azt hiszem, hogy ha a fickó magyar lenne és magyarul írna, akkor a kutya se szeretné, vagy merné szeretni, hanem egyszerűen betennék a skatulyába Coelho és Oravecz Nóra közé. Ami kár lenne.

Versből meg úgy van, hogy levettem a polcról a svéd ifjúságivers-antológiámat, és azt gyűröm, igaz, nem teljesen szabályszerűen, hanem 2-3 verssel naponta (amit azzal tudok indokolni, hogy hiába gondolom, hogy tudok svédül, a verseket rosszul értem, és olyan vers, amit nem értek, nem kerül fel a listára, mert az hülyeség, azt hiába olvastam.) A heti kedvenc is innen való, Anna Greta Wide Ungdom ('Ifjúság' avagy 'Kamasz', nehéz eldönteni, hogy itt melyik jelentésben van) címűje. (http://annzah.com/2014/april/dagens-dikt-ungdom-av-anna…) Az ilyen estéket, ilyen beszélgetéseket, ilyen túlzásokat, ilyen zavarbaejtést és zavarbajövést én is ismerem. Csak hát persze ehhez sincsenek szavaim.

Tartalomjegyzék hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: Thury Zoltán: Valahogy élni · Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror · Mark Levengood: Och jag läste att det var omöjligt att leva lycklig förutan dig

Thury Zoltán: Valahogy élni
Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror
Mark Levengood: Och jag läste att det var omöjligt att leva lycklig förutan dig
1 hozzászólás

88 megtekintés

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
6. hét (január 2. – január 8.)

Ha a múlt héten az volt a bajom, hogy nehéz választani, mert semmi sem tetszett úgy igazán, hát most pont az ellenkezője a helyzet. Összesen kétszer adtam 3 pontot (két versre), és minden más végig, stabilan 4 és 5. Ráadásul a héten sokat is olvastam, volt itt negyven oldalas szakdolgozat, egyik nap meg egy komplett könyv.

A kiválasztottak a héten:

Okosításból – ami úgy tűnik, hogy messze a kedvenc kategóriám – nem is tudom, tudok-e választani. Egyrészt az a játék van benne, hogy új dolgokat tanulok a világról, és ez remek dolog. Másrészt az a játék van benne, hogy kapok új gondolatokat, amiket elkezdek kiértékelni, vitatkozom velük, és újabb gondolataim támadnak. És ha ez megtörténik, akkor aztán odavagyok, hogy ez mennyire jó szöveg, ebből kell nekem még. A Jan Guillou könyvről @Teetee-nek ígértem meg, hogy elolvasom most már a tanulmányt (http://urn.kb.se/resolve…) ami végül nem arról szólt pontosan, amiről vártam, hanem a könyv svédországi recepciójáról és olvasatáról, de számomra a dolgozat legnagyobb értéke pont a szerző vakfoltja, ami abból adódik, hogy ő is svéd, és a pragmatikus racionalizmus mozgatja.
A hétköznapi hímsovinizmusos könyvnek akkor estem neki, amikor láttam reggel @entropic értékelését, és végig is olvastam egy szuszra, de nekem pont az volt a benyomásom, mint az Emberi játszmáknál, hogy számomra kevés a példa, nem értem pontosan, hogy mit akar mondani, hogy túl van általánosítva, és a lelki füleimmel hallottam olvasás közben, hogy az ismeretségi körömben a hétköznapi hímsoviniszták hogyan intenének le azonnal, hogy ez nem is így van, és ők aztán dehogy. De dühös és szomorú lettem tőle, úgyhogy azt gondolom, ez is ütött.
Ki kell még emelni Stephen Synder esszéjét Murakami fordíthatóságáról (http://lithub.com/the-murakami-effect/), mert baromi jó dolgokat mond arról, hogy mi történik a globalizálódó kultúrával, és hogy hová tolódnak az irodalmi értékek a fordításkultúrában, és ez nagyon rímel arra, amit a nyelvhasználat alakulásáról érezni és gondolni szoktam, csak nem tudtam ilyen okosan megfogalmazni. Másfelől nem akarom elspoilerezni a dolgot, aki csak kompetensnek érzi magát angolul olvasásra, az nézzen bele, mert érdemes.
Különdíjas a kategóriában a „Harry Potter és a politikatudomány” című kurzust kitaláló és lebonyolító Stephen Deets beszámolója (http://www.jstor.org/stable/40646681), ami egyszerre lenyűgözően intelligens, jó dolgokra mutat rá, és egy olyan könyvre hívta fel a figyelmemet, amit meg fogok rendelni mert azt gondolom, hogy nagyon jó forrása lesz egy olyan szakdolgozatnak, amit még nem is tudom, hogy meg fogok-e írni valaha egyáltalán, másfelől meg őrülten dühítő, mert következetesen azt állítja, hogy a Harry Potter íróját Rowlingsnak hívják.
Ha kedvencet kell választani – és azért válasszunk, ha már így alakult – akkor legyen az Astrid Lindren szülőháza múzeum kiállítási katalógusában talált esszé, a „Var kommer påhitten ifrån?” ('Honnét jönnek az ötletek?') Nem is azért, mert annyira csodálatos (persze az), vagy eredeti, vagy ilyesmi. Elmeséli ugyan pár könyvéről, hogy hol ütközött bele az első gondolatba, névbe, ötletbe, de alapvetően mégis azt mondja, amiről az egész Bradbury-játék szól: hogy az ötletek mindenütt ott vannak. Mindenkinek tele van az élete olyan benyomásokkal, amikben egymást érik a történetek. Csak ki kell nyitni a szemünket és észrevenni.

Kisprózából visszatértem Mark Levengoodhoz, hamarosan el is fog fogyni, már csak öt kis szöveg van benne. Azt gondolom, hogy Levengood okos fickó, és ésszel építi föl és rakja össze a köteteit. Itt is az elején van néhány nagyon erős, aztán a feléig hozza az átlagos, kisujjból megírt tipikus szövegeket, aztán a felénél elszórja a gyengébbeket, és utána a végét megsorozza a legjobbakkal, pont, mint egy jó koncerten, hogy a végén az emberek nem akarják, hogy vége legyen, noha a közepén kicsit elkezdtek gondolkozni rajta, hogy miért is nem maradtak otthon inkább. Innen, bár a héten mindegyik tetszett, az „I en liten guidebuss…” kezdetűt tudom kiemelni (noha a mamás, a papás, a Teréz anyás és a havas is fantasztikus volt) amelyben Mark barátunk vagy észre sem veszi, hogy mennyire sztereotipikusan svédül viselkedik és mesél, vagy zseniálisan tehetségesen tesz úgy, mintha nem tudná, és úgy meséli el a svéd történelemszemléletét, társadalomszemléletét, hogy közben pontosan ugyanezt demonstrálja is.

Versből ismételten kénytelen vagyok holtversenyt hirdetni. Az egyik, teljesen váratlan csoda ugyanabban a kiállítási katalógusban jött szembe, mint az esszé. Megtaláltam weben is a verset, de máshogy néz ki egymagában, weben, mint ott, a katalógus kétharmadánál, egy töküres fekete oldalpáron, fehér betűkkel. Astrid Lingren tehát ez is, a címe „Vore jag Gud” ('Ha én volnék Isten') és úgy szíven üt, ahogy csak ritkán. (http://idagtankerjagpa.wordpress.com/2014/01/23/en-dikt…) A másik Karin Boye és a „Ja visst gör det ont” ('Persze, hogy fáj'), amit egyszer, amikor éppen egy hisztiroham közepén voltam, idézett nekem valaki, akinek rendszerint igaza szokott lenni sok dologban, de akkor egyrészt hisztiroham közepén voltam és mérsékelten receptív értelmes gondolatokra, másrészt a nyelvtudásom is máshol állt, mint ma. Az illetőnek, aki idézte, akkor is igaza volt, pont, mint rendszerint.

Tartalomjegyzék hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: Luis Bonino – Szil Péter: Hétköznapi hímsovinizmus · Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror · Mark Levengood: Och jag läste att det var omöjligt att leva lycklig förutan dig · Kjell Åke Hansson: Hela världens Astrid Lindgren

Luis Bonino – Szil Péter: Hétköznapi hímsovinizmus
Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror
Mark Levengood: Och jag läste att det var omöjligt att leva lycklig förutan dig
Kjell Åke Hansson: Hela världens Astrid Lindgren
4 hozzászólás

132 megtekintés

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
7. hét (január 9. – január 15.)

A héten kicsit szétszórt voltam, igazából nemcsak azt nem tudom felidézni, hogy mit olvastam, de még azt se nagyon, hogy mit csináltam. Két dolgot tudok mégis: az egyik az, hogy ezt most megpróbálom rövidre fogni (mert az elmúlt hetekben elszaladt velem a ló, és mert fáj a csuklóm) és hogy megpróbálom megfordítani a kategóriák sorrendjét (mert úgy tűnik, hogy az okosítós szövegek a kedvenceim, mert kocka vagyok, és ha az első bekezdésbe sokat írtam, akkor már akarok a többibe is.)

A kiválasztottak a héten:

Versből nagy találatok nem voltak, olvasom tovább a svédifjúságivers-antológiát, néha átlapozok egy-két verset, amit vagy nem értek, vagy annyira meh, hogy még csak föl se akarom írni. Legyen Erik Sjödin: Mod ('Bátorság'), mert bár nincs türelmem a hosszú versekhez, a nagyon rövideket se szoktam szeretni. Ez meg két mondat, és mégis nagyon frappáns, és nagyon működik.

Kisprózából a végére értem Levengoodnak, amit kicsit sajnálok, kicsit meg ideje volt már. De a fickó nagyon ügyesen szerkeszt novelláskötetet, van íve, mint egy rendes koncertnek, az elején van néhány jó, aztán sok-sok középszerű, aztán az utolsó harmadában beerősít és a végén nagy crescendóval ér véget. Az utolsó novella nagyon szépen kötött a kötet elejéhez, ez klassz volt. Levengood után átnyergeltem a Thury Zoltán-kötetre, de eddig még nem győzött meg: úgy rémlett pár évvel ezelőttről, hogy ő nagyon jó novellista, azért is vettem meg a kötetét. Egyelőre nem tudom, hogy a legjobbak voltak benne az antológiákban, vagy változott az ízlésem, vagy csak nehezen rázódom most bele. Úgyhogy a heti kitüntetést a cuki, kopasz svéd bácsi mellére tűzzük az I många släkter finns det ett svart får ('Sok családban van egy fekete bárány') kezdetű szösszenetért, amelyből kiderül, hogy az ő családjukban gyakorlatilag csak azok vannak, az egyetlen fehér bárány kivételével, aki formatervező.

Okosításból meg szokás szerint nehéz a választás, noha a héten kiosztottam az első 1 pontos (értsd: ez meg mi a lótüdő volt?) értékelést, de a többi megint nagyon. (Valaki igazán remek ízléssel válogatta össze ezeket a tanulmányokat.) Annyira, hogy formabontó és lázadó módon nem hirdetek győztest, hanem megmondom, a többi hatból melyik mire jó: a képeslapok a nyelvtanulásban (http://www.jstor.org/stable/399095) fontoskodós megmondásnak indul, és a végére simán meggyőz, hogy ez jó stratégia lehet, és ki kéne próbálni, noha nem is vagyok nyelvtanár. A lundákról szóló cikk (http://www.jstor.org/stable/3858200) arra mutat rá, hogy tulajdonképp baromira nem tudjuk, hogy mi számít egy fajnak (hahó, egyének vannak egyéni génállománnyal, épp mint az embereknél, tehát szükségképpen tartományról van szó) és hogy biodiverzitás lokálisan is van, nemcsak globálisan, és hogy vannak olyan fajok, főleg cuki állatok, amelyekkel jó PR-osként fel lehet karolni komplett ökoszisztémák megőrzését. Az óvodások testképével foglalkozó kutatás (http://www.jstor.org/stable/1125451) elsősorban tudománytörténetileg izgalmas, a harmincas években lehetett olyasmit csinálni, hogy a kisgyerekek meztelen viselkedését figyelték és naplózták az óvodában külsős kutatók – ami ma persze elképzelhetetlen. Miközben. A tudja-e Batman, hogy SpongyaBob fiktív (https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0010… ) azt a kérdést boncolgatja, hogy hülyék-e a gyerekek, és arra jutnak, hogy spoiler Nahát. De ebben a szövegben mégis azt emelném ki, hogy pár dologban úgy éreztem, hogy hibás a kutatásuk meg fontos dolgokat nem vesznek figyelembe, de ezeket a kifogásaimat a végén egytől egyig tudták kezelni, úgyhogy vagy nagyon okosak a szerzők, vagy nagyon jó bírálóik voltak. A poszttraumás személyiségfejlődés narratívája (http://www.jstor.org/stable/20447204) rendkívül izgi kérdés, és erről fogok még olvasni, meg egyáltalán, az élet-narratívákról. Pluszpont jár a fantasztikus elven működő folyóiratnak: minden számnak van egy témafelvető cikke, amire felkérnek egy maroknyi, a szűken értelmezett szakterületen tevékenykedő tudóst, hogy írjon válaszcikket, mutasson rá hiányzó aspektusokra és támadja ott, ahol csak éri, valamint adjon további rétegeket hozzá a kérdésfelvetéshez, aztán a legvégén az eredeti cikk szerzői reagálnak a válaszokra. Fantasztikus.
És ezek után mégis kiemelek egyet: Emer O'Sullivan cikkét, amiben, ha jól értem, röviden bemutatja az azonos című szakkönyvét a komparatív gyerekirodalom-kutatásról. (http://www.jstor.org/stable/41414091) Egyrészt jó a cikk, nyilván. Másrészt meg személyes síkon azt mondja nekem, hogy ez tényleg érdekes, és hogy lehet, hogy jó irányba indultam el, hogy ez olyasmi, amivel foglalkozni lehet és érdemes, és hogy na majd meglátjuk, mi lesz ebből, de talán tényleg vannak olyan területei az irodalomtudománynak, ahol a magamfajta kékgalléros bölcsészek ("nekimegyünk kalapáccsal meg csavarhúzóval oszt megcsináljuk!") is elférnek.

Tartalomjegyzék hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: Thury Zoltán: Valahogy élni · Emer O'Sullivan: Comparative Children's Literature · Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror · Mark Levengood: Och jag läste att det var omöjligt att leva lycklig förutan dig

Thury Zoltán: Valahogy élni
Emer O'Sullivan: Comparative Children's Literature
Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror
Mark Levengood: Och jag läste att det var omöjligt att leva lycklig förutan dig
6 hozzászólás

152 megtekintés

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
8. hét (január 16. – január 22.)

Ha van olyan, hogy se íze, se bűze, tök átlagos, tök semmilyen hét – hát, akkor ez volt az, úgyhogy erre ne is vesztegessünk sok szót.

A kiválasztottak a héten:

Versből semmi sem ugrik ki úgy különösebben, olvastam (elég sokat, mert ha valami annyira semmilyen, hogy még a címét sincs kedvem felírni, akkor kihagyom, és kihagyom azokat is, amiket nem értek igazán), egyesegyedül a hétfői Ingrid Sjöstrand (igen, a híres könyv Ingrid Sjöstrandja) versre volt az az első zsigeri reakcióm, hogy igen, ezt lefordítom, most azonnal. (Nem tettem meg amúgy.) De ez mégiscsak nagy szó, mert én meg a versek, és pláne a versek fordítása… szóval orvosi igazolásom van róla, hogy azt mindenkinek jobb, hogyha nem teszem. (http://moly.hu/idezetek/757197)

Kisprózából váltogatom Katarina Kierit és Thury Zoltánt, és egyelőre bosszankodom, mert nem akar Thury tetszeni, pedig úgy emlékszem, hogy pár éve odavoltam érte, és nagyon akarom, hogy tetsszen, és nem. De csak azért is. Szóval még harcolunk. A heti győztes viszont Katarina Kieri és a Jag minns ingenting som hänt i oktober. ('Nem emlékszem semmire, ami októberben történt') Kieri regényekben is erős, de a novella lehet, hogy még jobb műfaj neki, mert ez nem elég hosszú ahhoz, hogy belefáradjon. A másik érdekes tulajdonsága, hogy olvastam a héten egy másik könyvet egy másik szerzőtől egy másik nyelven, és abban volt két szereplő, akik közül az egyik pontosan ugyanazt a megállapítást – ami elég speciális, egyáltalán nem klisé vagy éppen magától értetődő – tette arról, hogy a másik hogyan gondolkodik és fejezi ki magát, mint itt. És jól összezavarodtam tőle, mert amikor abban érkeztem el ahhoz a részhez, akkor hirtelen az a benyomásom támadt, hogy de hát ezt már olvastam korábban, és ez hogy lehet, amikor pont most tartózkodtam attól a csúnya szokásomtól, hogy beleolvasgatok a könyvbe előre, csak hogy tudjam, mi történik.

Okosításból most nagyon kiugró találat nem volt a héten. Jó volt az antiviritikumok kutatásáról meg perspektíváiról szóló írás (http://www.wired.com/2012/03/ff_antivirals/) csak némiképp kiakasztott, ahogy a valóság úgy általában szokott. Plusz utána egy fél napot töltöttem a fekete himlőről olvasgatással, ami, valljuk be, nem feltétlen volt jó ötlet. A lapozgatós kalandregényes tanulmánynál (http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S03044…) meg az volt az érzésem, hogy jópár dolgot nem vettek figyelembe a kutatásukban (például hogy az olvasó ismeri a műfajt, amit olvas, és ennek megfelelő prekoncepciói vannak, vagy hogy az ilyen könyvek olvasása játék, és az ember stratégia alapján választ, hogy a legjobbnak ítélt végkimenetelt kapja meg, nem pedig a saját preferenciái szerint dönt), és hogy úgy volt megtervezve az egész kísérlet, hogy azt az eredményt kapják, amit szeretnének. És megint az a késztetésem támadt, hogy kéne írni a szerzőknek, hogy hahó.

De ha már szöveget nem is emelek ki, kiemelek egy témát így a hét végéről: először jött a brit, alkalmazott etikára specializálódott filozófusbácsi (mert ilyen van), és az ő iszonyúan nehezen olvasható, borzalmasan komplex mondatokból építkező, de nagyon érdekes írása (http://www.jstor.org/stable/27504271) arról, hogy vajon miért cseréltük le a testi fenyítést börtönbüntetésre, és milyen elvek mentén gondoljuk, hogy az egyik etikusabb a másiknál, és hogy itt vannak esetleg érvelési és metodikai hibák. És nemcsak azt nem tudom eldönteni, hogy igaza van-e, de még azt se, hogy egyetértek-e vele. Viszont van egy válasza arra, hogy tulajdonképp mit akarunk elérni azzal, hogy valakit bezárunk a börtönbe (amely kérdés egy ideje izgatja a fantáziámat), és ezt, azt hiszem, el tudom fogadni motivációnak, viszont akkor nem tudom, hogy a bezárás-e a legjobb megoldás ennek az elvnek az érvényesítésére. Ez a cikk viszont eszembe juttatta, hogy van egy másik cikkem a börtönökről (http://www.jstor.org/stable/25501889), amelyik a Patton University a San Quentin börtönbe kihelyezett tanszékéről értekezik, és a börtönoktatás fontosságáról, struktúrájáról, működéséről és működtetéséről, meg persze a szerepéről. És teszi mindezt úgy, hogy kábé most akarom fogni a cókmókomat, és elindulni börtönbe egyetemet szervezni. Mert valahogy úgy tűnik, hogy nagyon sok társadalmi, politikai, pszichológiai, emberi probléma valamiképp mind az oktatásban gyökerezik (vagy ott csapódik le, és az újabb reaktív manifesztációival fokozza tovább a helyzetet), és hogy ez valahogy nem jó. Kár, hogy mindehhez egyáltalán nem értek, mert így elég nehéz lesz megváltani a világot.

Tartalomjegyzék hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: Thury Zoltán: Valahogy élni · Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror · Katarina Kieri: Majas morsas kompis sambo

Thury Zoltán: Valahogy élni
Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror
Katarina Kieri: Majas morsas kompis sambo
1 hozzászólás

97 megtekintés

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
9. hét (január 23. – január 29.)

Most először éreztem úgy, hogy kicsit nehéz, kicsit kezdek elúszni. Feladni mondjuk nem akartam még (ahhoz túlságosan is élvezem), de nyűglődtem. Vagy lehet, hogy a héten nem is nyűglődtem, csak most egy kicsit? :) Mindegy, csapjunk a lovak közé.

A kiválasztottak a héten:

Versből nehéz héten vagyok túl, eljutottam a szerelmesverses fejezethez a kötetben. És jaj de borzalmas. Ha a vers se nekem való dolog, úgy általában, hát a szerelmesversre igaz ez ötezerszeresen. Tudom, hogy át is lapozhatnám, meg ilyenek, de nem visz rá a lélek, úgyhogy minden nap addig olvasok, amíg valami legalább kicsit érdekeset nem találok, és bízom benne, hogy előbb-utóbb elmúlnak. Kifejezetten nagyon jó nem volt köztük (a hétvégi kettő már egészen aranyjánosos-balladás-borzalmasba csapott át) de mégis kiemelem Eeva Kilpi Kunde man få knulla kezdetű versét (amelynek a címét ezúttal nem fordítom le, mert a moly még képes lenne kimoderálni, van benne csúnya szó.) Arról szól, hogy spoiler Van ebben az egészben valami, ami nagyon klasszul rátapint valamire, amiről nem tudom, hogy micsoda.

Kisprózából nagy önmegtartóztatással egyesével szemezgettem Katarina Kierit, pedig azt gondolom, hogy hiába novelláskötet, ezt jobb lett volna egyben olvasni el, és nem zavarodottan lapozgatni oda-vissza, hogy akkor ez most az a szereplő-e, aki abban a másikban. Thuryval viszont még mindig hadilábon állok (bár Az anarkisták felvet egy esetleges ironikus olvasatot, de nem érzem megalapozottnak, szerintem csak az agyam vetítette oda önvédelemből), úgyhogy a heti érmet megint Katarina Kieri kapja a Marcus och Cecilia című novelláért (ennek a címét meg azért nem fordítom le, mert ugyan már) ami igazából szól Marcusról is, meg Ceciliáról is, de leginkább mégis egy harmadik emberről szól, aki megrekedt kettejük között félúton. És iszonyúan meglepett egyébként, váratlan volt és felkavaró. És ezt szeretem, ahogy általában a svéd ifjúsági irodalomban is azt szeretem, hogy nem azokat a kliséket használja, amiket untig ismerek, hanem variál, játszik, és váratlanul fordul.

Okosításból erősen megosztott volt a mezőny, voltak nagyon remek és nagyon pocsék dolgok. (Volt olyan botrányosan rossz, amiről másfél oldalt jegyzeteltem dühömben. És mert jellemóriás vagyok, ezt a jegyzetemet nem osztom most meg a nagyérdeművel.) A klasszikus zene a Nintendo platformjátékaiban (http://www.jstor.org/stable/10.5406/musimoviimag.2.1.0040) borzasztóan izgalmas, és azt gondolom, hogy nagyon jól meg is van írva, mert csak úgy faltam az oldalakat, zabáltam a szöveget, és el is felejtettem, hogy ezt én most valamiért olvasom, egyszerűen csak kíváncsi voltam, mire jut. És egyébként arra jutott, hogy a klasszikus zenei betéteknek gyakorlatilag marker szerepe van, hangulat- vagy korjelölő, és hogy akkor is működik – sőt, akkor működik a legjobban –, ha nem ismeri a játékos magát a zeneművet. A moralitást pedzegető filozófiai esszé (http://aeon.co/ideas/is-it-better-to-beat-temptation-or…) jól bevisz az erdőbe az arisztotelészi és kanti etika közé, és turistajelzés gyanánt felmázolja a fejlődéslélektant, plusz keményen rádöbbent, hogy valami hiba igenis van a kódban: A gyerek értékrendjében az a személy áll legmagasabban, aki nem is érez csábítást a rosszra, miközben a felnőtt úgy találja, hogy az a jellemóriás aki képes a késztetései ellenében is helyesen cselekedni… kivéve azokban az esetekben, amikor mégsem találja így. spoiler
A heti toronymagas kedvenc viszont Julie Stephens de Jonge (http://www.jstor.org/stable/30039827), aki, úgy döntöttem, hogy a hősöm. Ugyanis fog egy tabutémát – hogy a konferenciák borzalmasak, hogy az előadások hallgathatatlanok, hogy a tudós a pirospontért jár előadni, nem azért, hogy tapasztalat- és gondolatcsere történjen – és kimondja, hogy csókolom, a császár meztelen. Ráadásul egyrészt van magyarázata, hogy ez miért alakulhatott így, továbbá vannak javaslatai és ötletei is, hogy ezen hogy lehetne javítani. Nagyon tetszik, hogy bátor és megmondja, hogy ez így nem oké, hogy kimondja azt, amit nem illik kimondani, és hogy nem ítélkezik és köpköd, hanem erőnek erejével problémamegold. Klassz szöveg ez, és nagyon boldog lettem tőle.

Tartalomjegyzék hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: Thury Zoltán: Valahogy élni · Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror · Katarina Kieri: Majas morsas kompis sambo

Thury Zoltán: Valahogy élni
Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror
Katarina Kieri: Majas morsas kompis sambo
4 hozzászólás

130 megtekintés

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
10. hét (január 30. – február 5.)

Hát ez most tényleg nyűgös hét volt, és nem is kicsit. Ehhez részben köze volt a valóságnak is, de részben annak is, hogy nem sikerült igazán jó dolgokat olvasni, csak olyan tessék-lássék. De azért lássuk, miből élünk (és reménykedjünk a dolgok jobbra fordulásában.)

A kiválasztottak a héten:

Versből nagyon kiugró nem volt, ami igazából részint nem meglepetés – említettem már, hogy a versekkel nem felhőtlen a viszonyom –, de amikor valami nagyon tetszik, azt azért észre szoktam venni. Ki tudok viszont mégis emelni pár verset: először a szokásos svédifjúságiirodalom-antológiából Märta Tikkanen Du berättar című versét ('Elmeséled'), ami egy nagyon szomorú, de nagyon hétköznapi párkapcsolati még-csak-nem-is-dráma csak mindennapi életkép. Másodszor a Billy Collns verset (https://www.poemhunter.com/poem/on-turning-ten/), amihez akkor folyamodtam, mikor péntek este éppen minden életkedvem elment, és valami léleksimogatásra vágytam. Az a helyzet, hogy Billy Collins tűnik, legalábbis versben a Bradbury-kaland legnagyobb találatának, ami csupán azért vicces, mert rögtön első nap dobta őt rám egy randomvers-generátor. Ezt már nem random kaptam, hanem direkt, de ezen is bírnék nagyon sokat bőgni, hogyha olyanom lenne éppen. A harmadik kiemelt Csukás István két verse spoiler, amik a PIM Írói fogások kiállításán jöttek velem szembe. Nehezen tudnám eldönteni, hogy ez a kettő – Hová tűnt húsz kiló (http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/CSUKAS/csukas00231/cs…) és Visszatért húsz kiló (http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/CSUKAS/csukas00231/cs…) – önmagában érdemelte-e ki ezt a figyelmet, vagy a nagyon jó kurátori döntés, ahogyan és ahol ezek a versek kinn voltak a falon, de nagyon megszerettem. Úgyhogy így.

Kisprózából vegyes hetet zártam. Továbbra is Thuryval harcolok, és a héten végre kezdett enyhülni a dolog: Az ég s föld között címűn meg kifejezetten jól szórakoztam, a Tovább meg érzésre egészen olyan volt, mint azok, amiket évekkel ezelőtt olvastam tőle, és amik miatt megvettem ezt a kötetet. Egy ideje már itt pihen a polcon (jó, szigorúan véve a dobozban azok között a könyvek között, amik nem férnek fel a polcra, de na) a Ted Chiang kötet, és úgy gondoltam, ideje belekóstolni. Egyelőre az elsőt, a Tower of Babylon-t olvastam, és még nem vagyok biztos a dolgomban. Harmincnégy és fél oldalon keresztül nagyon vártam, hogy mi lesz, fantasztikusan fel van építve a novella, a feszültséggel, várakozással, hogy nagyon készül a csattanó spoiler És van itt még egy, amiről lehetne beszélni: The Year I Learned Everything. (http://www.jstor.org/stable/24640291) Roxanne Gayt nem tudom, hogy illett-e volna ismernem korábban, vagy sem, és sajnos fogalmam sincs, hogy miért vadásztam le ezt a novelláját valamikor, jó régen. Azt sem tudom, miért tetszett ennyire, amikor egyrészt nem szeretem a szerelmes dolgokat, nem hiszek a mesebeli hercegekben, és alapvetően nem kéne érdekelnie egy ilyen történetnek, de atmoszférateremtésben, nehezen értelmezhető de mégis elfogadható főhős-narrátorban, meg ilyesmiben mégiscsak nagyon rendben van.

Okosításból viszont nem is tudom, volt-e már ilyen ócska hetem. Voltak olyanok, amik feldühítettek (mondjuk hogy olyasmiről ír okoskodó, nagyon lila és nagyon hosszú szöveget, amiről fogalma sincs; vagy nagyon hosszan ír arról, hogy volt két kísérlete, így bonyolította le őket, ezek az eredmények táblázatban és ezek az eredmények folyószövegben is tizedestörtekkel, és utána nem tartozik hozzá se értelmezés, se következtetések, csak egy kis magyarázat, amiben kifejti, hogy igazából semmire se jók ezek az adatok; vagy mondjuk alapvető szövegértési gondjai vannak a szerzőnek, de bármit párhuzamba tud állítani az anyaság misztériumával), meg olyanok is, amik akár érdekesek is lehettek volna, csak valahogy pont mégsem. Kettőt mégis kiemelek.
Az egyik a házi készítésű kezdő olvasókönyvek, gyakorlatilag olvasni tanító képeskönyvek, kezdő olvasmányok melletti érvrendszer (http://www.jstor.org/stable/20194128) ami egyrészt nagyon naiv és cuki, másfelől borzasztóan idealizált és harmadrészt rettentően régi is. Viszont nagyon aktuális sok szempontból: van itt minden, multikulturális osztályok, különböző tudásszinten álló gyerekekből összeállt közösségek, tanári és tantervi szabadság. És szerintem – noha nem vagyok hozzáértő – az alapvető ötletei jók. Hogy kössünk a valósághoz. Hogy építsünk arra, amit a gyerekek már tudnak és ismernek. És hogy lehet osztályra és személyre szabni feladatokat, projekteket, és hogy nem kell mindenkinek ugyanakkor és ugyanolyan szinten olvasnia. Például. spoiler
A másik Geoffrey K. Pullum azonos című kötetéből származó esszéje, a The great Eskimo vocabulary hoax (PDF: http://users.utu.fi/freder/Pullum-Eskimo-VocabHoax.pdf) Biztos mindenki ismeri, hogy az eszkimóknak negyven, több tucat, kétszáz különböző szavuk van a hóra. És nem is a cáfolat az érdekes a szövegben (abból nincs is sok), hanem ahogy rámutat, hogy milyen problémák vannak a tévhitekkel, és hogy mekkora a baj, hogy a tudósok se veszik a fáradságot, hogy gondolkozzanak és utánajárjanak dolgoknak. Ezen felül pedig felhívja a figyelmet arra is, hogy a „Hány szavuk van az eszkimóknak a hóra?” kérdésben mindösszesen az a négy problematikus elem van, hogy „hány”, hogy „szavuk”, hogy „az eszkimóknak” és hogy „a hóra”. Tessék elolvasni.

Tartalomjegyzék hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: Ted Chiang: Stories of Your Life and Others · Thury Zoltán: Valahogy élni · Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror

Ted Chiang: Stories of Your Life and Others
Thury Zoltán: Valahogy élni
Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror
1 hozzászólás

94 megtekintés

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
11. hét (február 6. – február 12.)

Kicsit kezdett alábbhagyni az inherens nyűgösségem a héten, és ezzel párhuzamosan elkezdett felébredni újra az agyam, ami, úgy őszintén, már eléggé hiányzott. Voltak érdekes dolgok, meg értek megfigyelések is. Ezek közül az egyik rögtön az, hogy a tudományos folyóiratokban már akkor is clickbait jellegű címeket adtak a tanulmányoknak, amikor a fogalom még sehol sem volt. De a félrevezető, mást sugalló címadás közel sem olyan új dolog, mint hinnénk. A másik megfigyelésem olyan, hogy a vers olyan, mint a jégtánc. Elvben tudom, hogy mit nézek, de nagyon ritka az olyasmi, amit értékelni is tudok, és akkor se tudnám megmondani, hogy mitől. Amíg a műkorcsolyát és a prózát tudom értelmezni, tudom, mit látok, tudom, többé-kevésbé, laikus módon tudom, mire osztja a bírói panel a pontokat, a jégtánc és a vers hasonlóan rejtélyes műfaj marad a számomra. De néha betalál. Elég ritkán. De amikor betalál, akkor cserébe nagyon.

A kiválasztottak a héten:

Versből még nem a fentiek alapján egyrészt rá kell böknöm a Villy Sørensen (Knarkare, 'a drogos') és a Ragnwei Axellie (När du var nykter… 'amikor józan voltál') versekre. Az első egy szülő monológja, a másik egy gyereké, és nagyon ütős, ahogy ezek el vannak helyezve a kötetben két egymással szemközti oldalon. És mindkettő nagyon fáj, de közben mindkettő nagyon… valamilyen. A heti jégtánc-díjas viszont Anna-Clara Tjerneld és az I Centralens stora vänthall ('A Központi Pályaudvar nagy várótermében') pontosan azért, amit nem tudok megnevezni.

Kisprózából kicsit jobban variáltam a héten, mint szoktam. Ennek részben oka, hogy Thuryval még mindig nem zökkenőmentes a viszony, részben meg az, hogy volt, amikor aludt a macska az ölemben, és jobbnak láttam valami olyasmit olvasni, ami itt volt a gépemen, kéznél, és nem kellett megmoccanni érte, mert hát macska. Azért mégis kiemelek egyet Thurytól: az A kenyér dolgában címűt (http://mek.oszk.hu/04300/04300/html/04.htm#19), ami meglepően szíven ütött, mert annyira értem, miközben annyira szeretném, hogyha nem érteném. És nincs benne az a pátosz, az a kellemetlenség, amitől borsódzik a hátam, ami mondjuk a vasút-ciklusban (ez az én terminológiám, nem hinném, hogy lenne neki ilyen) jellemző. Hasonló a James Tate novella, a The New Teacher című (http://www.jstor.org/stable/40349498) ami nagyon szöget a fején, miközben nagyon fájón bök rá olyan pontokra, amikre az ember igazából egyáltalán nem is szeretne ránézni. Tetszik nekem ez a James Tate, az a helyzet, ha nem felejtem el, akkor olvasok még tőle.
A legjobb viszont a héten – bár ezt nehéz, mert hogy hasonlítson össze az ember egy háromoldalas novellát egy harmincoldalassal, ugye – Ted Chiang volt. Azt hiszem, abból a kötetből pont elég is a heti egy, amit beiktatok, nehezen emészthető. De ez a második novella, az Understand című elég rendesen fejbe vert. A szerzői jegyzetek szerint ez a legrégebbi az összes szövege között, ehhez képest nekem sokkal jobban tetszett, mint a Bábel tornyás első. Mesterien vezet meg ez a Chiang, és jó kis kérdéseket feszeget arról, hogy mi az intelligencia, hol vannak az emberi határai, mit jelent a személyiség és az érdeklődés, és mit jelent az értelmiség magánya. Meg mindenféle másról is beszél, valószínűleg, csak nekem most erről szólt.

Okosításból meg kicsit elszaladt velem a ló, többször is dupláztam, amikor két szöveg összetartozónak tűnt. Cserébe visszafogom magam, és nem mesélek mindegyikről, csak az izgalmasakról. Először is itt van Lovász Andrea írása (http://folyoiratok.ofi.hu/konyv-es-neveles/amirol-nem-l…) az ifjúsági irodalom tabudöntögetéséről és ennek esetleges visszásságairól. Bár egyrészt kicsit fáztam az irodalmár-bölcsészkedő mondatoktól, másfelől meg éreztem a nyelvhasználat mögött egy olyan indítékot, hogy muszáj így fogalmaznia, hogyha nem akarja, hogy máglyán végezze. Ugyanis ez a szöveg erősen döntöget maga is tabukat, és megkérdezi, hogy irodalom-e az, amit mostanában irodalomnak nevezünk, és hogy amennyiben alkalmazott irodalom, akkor akként olvassuk-e, meg ilyesmi. Ezt még el kéne olvasnom egyszer-kétszer, hogy magamévá tudjam tenni a komplett gondolatmenetet.
Másodiknak itt van Labancz Linda cikke (http://epa.oszk.hu/01600/01639/00014/pdf/EPA01639_elso_…) a kétnyelvűségről, konkrétan a magyarországi kisebbségi kínaiak nyelvhasználatáról. Egyrészt klassz a címe: Vasalovak és kagylovak. Másrészt olyasmiről szól, amiről nem sokat hallani, és legalábbis én nem is nagyon tudok róla semmit. Rengeteg kínai él Magyarországon, és nincs se kisebbségi státuszuk, se nyelvi támogatásuk, se semmijük. Van viszont egy zárt, szubkulturális közegük. Erről szívesen olvastam volna nagyon sokat még, tanulni akartam belőle, de sajnos az írás az akut doktoriiskola-betegség jellegzetes tüneteit mutatja, ami nem a szerző felelőssége, hanem rendszerhiba: kötelező a rendszeres publikáció, aminek kötődnie kell a doktori disszertáció témájához, viszont nyilvánvalóan nem lehet az összes tételt, az összes kutatást ellőni cikkekben, leginkább persze azért mert a cél szokás szerint nem a tudományos diskurzus, hanem a disszertáció megírása és megvédése. (Külön fonák, hogy a disszertációkat a legritkább esetben sikerül publikálni, tehát csak a félkész, a témát nem lefedő cikkek maradnak elérhetők.)
Harmadiknak megemlítem Ralph Waldo Emersont akit mindig összetévesztek a szintén soknevű és kortárs és eszmetárs Henry David Thoreau-val, gondolom a Walden/Waldo miatt és a híres esszéjét, a Self-Reliance: címűt (http://www.emersoncentral.com/selfreliance.htm) amiből elég sok idézet jött szembe az elmúlt időszakban, és gondoltam, elolvasom most már az igazit is, főleg, hogy ez aztán tényleg rendes, becsületes esszé, nem tudományos dolgozat. Az első nehézséget az jelentette, hogy jó régi szöveg (175 éves), és mind nyelvileg komplexebb, mint amihez szokva vagyok, mind pedig mondatszerkezetében elég erősen gyilkos koncentrációt igényel. Plusz sokkal jobban belezavartak a fejemben levő svéd szavak az angolba, mint a modern szövegeknél szoktak. Szóval harcoltam vele, de ez még csak a nehézségek egyik része volt. A másik fele ott következett, hogy nekiálltam túrni az internetet a transzcendentalizmus eszmeháttere és folytatása, az individualizmus térnyerése és hasonló témák kapcsán, és állandóan elkalandoztam róla. Olyasmiken kezdtem el gondolkozni, hogy ha a Wikipedia azt is állítja, hogy ez az eszmerendszer megbukott, nem úgy tűnik mégis, hogy a modern társadalmunk pontosan ennek a folytatása? Meg hogy az ilyesfajta filozófiai esszéknek nem áldozott-e le mára, hogy lehetne-e még ma is így egyszerűen megmondani a frankót a világ dolgairól, arról, hogy mi helyes etikailag és morálisan, és mi nem, mindenféle hivatkozások és tudományosság nélkül, csak puszta logikával, belső iránytűnk szerinti érveléssel? És akkor még nem is érintettük azokat a kérdéseket, hogy a nonkonformizmus vajon tényleg a boldogság csúcsa-e, és hogy értelmezhető-e az egyén a társadalmon kívül is, aminek pedig része?
És itt jön a képbe Alfie Kohn a maga két tanulmányával: a korábbi a puskázásról és másféle tisztességtelen csalási metódusokról (http://www.alfiekohn.org/article/whos-cheating/) és az egy évvel későbbi az önfegyelem, mint legfelsőbb erény árnyoldalairól szól. (http://www.alfiekohn.org/article/self-discipline-overrated/) Nem akarom ellövöldözni Alfie bácsi érveit, de azt elárulom, hogy Philip Zimbardóra hivatkozva beszél arról, hogy az egyén cselekedeteit sokkal jobban meghatározza a közeg, amelyben él, mint az egyéni jellemvonásai, és hogy (ő is) rendszerhibákat lát az oktatásban. A stílusa azonban nagyon izgalmas: szégyentelenül provokatív. Olyasmikre koncentrál, amik általánosan elfogadott, banális igazságok, axiómának tekintett állítások arról, hogy mi helyes és mi helyénvaló, és felveti azokat a kérdéseket, amelyeket valahogy elfelejtünk feltenni. Nem is arról van feltétlenül szó, hogy mindenben igaza van (totális laikusként azt állítom, hogy szerintem pár dologban nincs), de a kérdésfelvetései nagyon helytállók, meggyőzők. És felhívja a figyelmet, hogy hiába van nyilvános vita az oktatást illetően néhány témában, sok problematikus esetben pont a vita hiánya az ordító, és neki kimondott célja megindítani a párbeszédet. Például: azon felül, hogy a diákok morálisan gyengék, lusták és hazugok, lehetséges-e, hogy maga az iskolarendszer felépítése és a számonkérések jellege is hozzájárul ahhoz, hogy a diákok puskázni akarnak?

Tartalomjegyzék hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: Ted Chiang: Stories of Your Life and Others · Thury Zoltán: Valahogy élni · Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror

Ted Chiang: Stories of Your Life and Others
Thury Zoltán: Valahogy élni
Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror
3 hozzászólás

132 megtekintés

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
12. hét (február 13. – február 19.)

Hirtelen pánikba estem, hogy mindjárt vége. És részint folytatni akarom, mert élvezem, részint meg néha azon gondolkozom, hogy mi mindent kellene elolvasni, ha majd lesz kapacitásom. Miközben többet olvasok a Bradbury óta mást, mint előtte, úgyhogy nem biztos, hogy kapacitás kérdése. Szóval nem tudom, mi van, és szorongok. Az általános szorongás amúgy is jellemzője a hétnek, úgyhogy ezt ne is firtassuk inkább.
Azt azért megemlítem, hogy Arthur Lundkvist verse nagyon szépen összeakadt az eheti meg a múltheti Ted Chianggal, és ez az összeakadás – spoiler – csöppet sem volt komfortos, sőt.

A kiválasztottak a héten:

Versből elég sokat olvastam most, olyanom volt, hogy szaladtam végig a köteten, mert csak. Nem volt türelmem felírni címeket sem (napi egyet azért igen), meg elgondolkozni meg véleményt írni se. Kicsit kezdek ebbe is belefáradni egyébként, értem én, hogy kamaszoknak válogatott kötet ez, és hogy a kamaszos világfájdalmat sűríti össze kétszáztíz versbe, de ez néha már sok nekem. Azért kettőt mégiscsak kiemelek belőle, mert ez a szabály, meg mert ezek azért elég jók voltak: az egyik Siv Widerberg Hämnd ('Bosszú') című verse, ami elég pontosan leírja a házmester macskája című jelenséget (vö. Kököjszi és Bobojsza spoiler) csak kicsit játszik azzal, hogy ki az erősebb az egyenletben.
A másik vers elkövetője Claes Andersson, a címe pedig Om mitt kommande liv som gräsmatta (kb. 'Az eljövendő életemről amelyben pázsit leszek') és azt hiszem, erről pont ennyit tudok mondani. Élet a halál után, az.

Kisprózából több dolog van. Egyrészt ott volt Katherine Mansfield Miss Brill című novellája, amit elolvastam magyarul a Richard Aczel könyv függelékében, aztán elolvastam angolul is (http://www.eastoftheweb.com/short-stories/UBooks/MissBr…) és végigrágtam magam a mindenféle elemzési javaslatokon és esszévázlatokon és esszéken ugyanebben a kötetben. És felzaklatódtam, valószínűleg jobban, mint kellett volna. Nagyon nem értünk egyet, Aczel meg én ezt a novellát illetően, és ettől persze nem kevésbé érvényes az ő olvasata, mint az enyém, és szerintem az enyém se, mint az övé. De elkezdtem szorongani az irodalmi kritikán, az esszéíráson, Miss Brillen, és úgy általában az embereken. Nem volt jó.
Aztán ott volt az eheti Ted Chiang, a Division by zero, ami most nem tetszett. Pedig sokat vártam tőle, izgalmasnak tűnt, aztán… hát lehet, hogy nem értettem meg. És az is lehet, hogy tényleg nem volt olyan jó. Pedig szép matematikával meg szakmai identitásválsággal meg ilyesmivel elvileg elég jól meg lehetne fogni, aztán tessék.
De a legfontosabb mégsem ez a kettő, hanem Thury. Thury, akivel végre kibékültem. És elismerem, hogy igenis vannak csodálatosan fantasztikus novellái, amiktől ott maradok falhoz kenve, szíven ütve, idült-bárgyún mosolyogva, vagy ezek bármilyen kombinációjában. A Gyámoltalanok (http://mek.oszk.hu/04300/04300/html/04.htm#39) olyan telibe találós, kedves de szomorú, A párbaj (http://mek.oszk.hu/04300/04300/html/04.htm#6) meg végtelenül bájos és elnéző és szerethető. Az Este (http://mek.oszk.hu/04300/04300/html/01.htm#18) kvintesszenciálisan Thury, meghalós-nyomorúságos, pont, ahogy ő szokta, de nagyon pontos, nagyon precíz, kicsit hatásvadász, de mindenestül csodás. Tényleg. Ezek közül bármelyik lehetne a heti bajnok, ha nem lenne – de persze ott van – a címadó Valahogy élni (http://mek.oszk.hu/04300/04300/html/04.htm#7) amiről nagyon sokat lehetne beszélni, de azt hiszem, hogy még akkor sem tenném ezt meg, ha lennének hozzá szavaim. Csak elrontani tudnám vele.

Okosításból az a bizarr helyzet állt elő, hogy hét alkalommal osztottam 4 pontot, ami eléggé megnehezíti a választást. A népszerű és népszerűtlen kultúra kapcsán (http://www.jstor.org/stable/818299) a bácsi elvileg félkész tanmenetet ajánl fel, ami szerintem inkább gondolatkísérletet. Azt javasolja, hogy miután a gimnazistáknak tartunk egy kurrens popkulturális kurzust, lépjünk tovább a szüleik fiatalságának kultúrája felé, és ezáltal láttassuk be a populáris jelenségek efemer jellegét. Ami elvben klassz. Gyakorlatban meg nagyon arra épít, hogy mindenki középosztálybeli amerikai, és a padláson ott vannak elpakolva a szülők kamaszkori poszterei. Másrészt az elvek, amiket felvázol, sokszor inkább az elidegenítés felé vezetnek a megértés helyett. De ha működőképes a modell, akkor borzasztóan izgalmas. Túl keveset tudok pedagógiáról.
A mi számít farinek a sportban (http://www.jstor.org/stable/40663830) először a fair problematikáját járja körül, miszerint zsigerből meg tudjuk mondani, hogy mi fair és mi nem fair, de nem igazán tudjuk megmondani, hogy miért. Levezeti, hogy ennek a sport esetében a szabályokhoz és a sportághoz köthető tradicionális értékekhez van köze, ami meggyőző. Aztán hirtelen ebből kitör egy doppingellenes érvrendszer, amivel egyrészt egyetértek, másrészt nem hiszek el. Pont azért nem hiszem el, mert nekem sincsenek védhető érveim, csak érzelmi viszonyulásom a témához, és erősen úgy tűnik, hogy a szerzőnek sincsenek. Persze, a legalizált dopping egészségtelen volna és veszélyes, de az élsport maga is egészségtelen és veszélyes. Aztán hogy az anyagi lehetőségek – ki mennyit tud dopping-szakemberre költeni – erősen befolyásolják, hogy ki milyen eredményt ér el. Persze, de már most is az anyagi lehetőségeken múlik, hogy ki hol és kivel edz, mennyit, milyen körülmények között, milyen felszerelése van, kell-e mellette dolgoznia, meg ilyenek. Azt is mondja, hogy védjük meg azokat a sportolókat, akik nem akarnak doppingolni, és ne kényszerítsük hátrányos helyzetbe őket, ne gyakoroljunk rájuk nyomást, hogy álljanak be a sorba. Ami persze szép elv, de ugyanaz, mint az egészségtelenségi indoklás, és nem tudom, megállja-e a helyét. Például hogy pontosan hogy is viszonyul ahhoz képest, hogy védjük meg azokat a nőket, akik nem akarnak sminkelni, ne kényszerítsük őket hátrányos helyzetbe és ne gyakoroljunk rájuk nyomást, hogy álljanak be a sorba. Viszont messze nem egyértelmű kérdés ez, nemcsak sportban meg egészségtudományban, de etikában sem. Izgi.
Végül pedig két olyan szöveg is szembejött, amelyik irodalmi műveket vizsgál nem irodalmi szempontból. Az egyik (http://www.jstor.org/stable/3032888) a Fecskék és Fruskákról, a másik (http://www.jstor.org/stable/25478835) Az ötös számú vágóhídról szól, rendre antropológiai és történelmi-történettudományi szempontból. És (főleg a Miss Brill-esszékkel szembeállítva) az a benyomásom van, hogy sokkal „értelmesebb” dolog az irodalmat úgy vizsgálni, mint létező entitást, nem pedig csak fikció határain belül, költői képekben, szimbólumokban, írástechnikai stratégiákban és ilyesmiben. Kicsit naiv ötletnek tűnik úgy tenni, mintha egy-egy szöveg csupán légüres, fiktív térben létezne, nem pedig ezernyi szállal kapcsolódva a valósághoz.

Tartalomjegyzék hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: Richard Aczel: Hogyan írjunk esszét? · Ted Chiang: Stories of Your Life and Others · Thury Zoltán: Valahogy élni · Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror

Richard Aczel: Hogyan írjunk esszét?
Ted Chiang: Stories of Your Life and Others
Thury Zoltán: Valahogy élni
Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror
5 hozzászólás

119 megtekintés

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
13. hét (február 20. – február 26.)

Bátran állíthatjuk, hogy ez egy kihívásokban bővelkedő, kettes nehézségi fokozaton lebonyolított hét volt. Az egyik problémás tényező a népmesei internet, a másik a nem-igazán-akar-elmúlni jellegű konstans fejfájás volt, úgyhogy így, a célegyenesben éreztem először, hogy lehet, hogy nem jön össze, és hogy ez most már milyen nagyon ciki lesz. Több olyan szöveg is volt, amikről elfelejtettem bármit feljegyezni, és mostanra alig van fogalmam róla, hogy miről is volt szó bennük. Ennek fényében pedig minden, amit csak mondani tudok, fokozottan fenntartásokkal kezelhető.

A kiválasztottak a héten:

Versből gyenge volt a hét, annyi említésre méltó történt, hogy elolvastam még egy magyar verset (azt hiszem, ebből nem lesz kiegyenlített nyelvi megoszlás, a többiből se amúgy), de nem volt különösebben érdekes. Legyen a legjobb Stig Dagerman Fröken Saga ('Mesekisasszony') című verse, ami elég gyomorszájon vágós, felkavarós, elvileg telefonos mesehírmondóról szól, csak aztán valahogy mégsem. Közeli második Sandro Key-Åberg Nittonde pratan ('Tizenkilencedik beszéd') ami sodró lendületű meg átérezhető, csak abban nem vagyok biztos, hogy vers.

Kisprózából a héten nem volt Chiang (nem éreztem magam képesnek a befogadására), úgyhogy egy kivételtől eltekintve Thuryt nyúztam tovább. Továbbra sem vagyok határozott a bácsit illetően: kezdem azt gondolni, hogy nem is patetikusság meg hatásvadászat ez nála, hanem tényleg komolyan gondolta. Ki tudja ezt? Igaz, A szobaúr nagyon érdekes olyan szempontból, hogy megpróbál vicces lenni, és ez nem erőssége az íróbácsinak, az Ötven forint meg azért, mert kicsit nyitva maradt a vége, ami szintén nem tipikus. A pontot viszont a Harminc perc (http://mek.oszk.hu/04300/04300/html/03.htm#6) kapja, mert klasszikus nyomoros Thury-szöveg, aztán hirtelen jól meglepődtem rajta.
Az egy kivételt (http://www.jstor.org/stable/4384112) illetően viszont van egy félig kérdésem, félig megállapításom: kezdem azt gondolni, hogy létezik a nyári-forró-párás-sárgafényű amerikai novella, mint önálló műfaj. Elég fura dolog.

Okosításból adtam ki a hét egyetlen ötpontosát (http://www.vi-tidningen.se/fafang-ja-fjollig-nej/), de ez sem szükségképpen a szöveg érdeme, hanem annak, hogy a divatról és öltözködésről szólt (azaz olyasmiről, ami veszettül nem érdekel), és mégis lenyűgözően érdekes olvasmány volt. És szerintem elég pontosan mutat rá, hogy igen, a férfiszerep határvonalai „felpuhulnak”, de ez nem jelenti azt, hogy az alapvető férfiassági törekvés (értsd: nehogy nőiesnek vagy buzisnak nézzék) nem változik. Mégsem ezt emelem ki a hétről, hanem egy nagyon érdekes együttállást. Volt a két cikk, amit az egyetemre kellett olvasni, a lektűr és a szépirodalom nehezen megkülönböztethetőségéről, értékválságról, esztétikai anarchizmusról, meg az örök véleménykülönbségről az olvasóvá nevelés meg az irodalmi értékközvetítés között. Ezekhez csatlakozott be nagyon szépen harmadiknak Daczi Barnabás írása a Benetton egy konkrét reklámkampányáról (PDF: http://epa.oszk.hu/01600/01639/00014/pdf/EPA01639_elso_…). A szöveg egyébként nem különösebben jól megformált, sem nyelvileg, sem helyesírásilag, ezért morgolódtam is, de amit mond – vagy amit nekem mondott most a hétvégén – olvashatóvá teszi. Egyfelől azt állítja, hogy a reklámot a felvilágosodás előtti képzőművészet természetes folytatásának tekinti (megrendelésre készül, konkrét célt kell kielégítenie és a korszak legnagyobb áhítattal övezett alanya lesz a modellje). Másfelől azt mondja, hogy a pop-art az irónia segítségével elmosta a magas és a népszerű művészet közötti határt, a kettő egy és ugyanaz lett, megkülönböztetése értelmetlenné vált. És nem ugyanez történik zenében is, nem erről szól a szimfonikus rock és a crossover műfajok térhódítása? És nem ugyanerről szól a vita az értékes és a nem értékes irodalom között is? Csak mintha az irodalom Warholja még váratna magára, vagy erősebben tartja magát a konzervativizmus – vagy egyszerűen csak az irodalom lemaradásban van a többi művészetekhez képest? Ez pedig két kedvemre való gondolat, amivel el fogok még időzni, azt hiszem.

Tartalomjegyzék hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: Thury Zoltán: Valahogy élni · Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror

Thury Zoltán: Valahogy élni
Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror
1 hozzászólás

77 megtekintés

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
14. (utolsó, csonka) hét (február 27. – február 28.)

Elég nehézkes két napról bármiféle értelmes összefoglalást megejteni, úgyhogy ilyesmire nem is vetemedek. Ugorjunk inkább rögtön az olvasottakra.

Versből a kettőből erősebb volt Hjalmar Gullberg. A Legend a szomszéd kislányról szól, akit soha senki sem szeretett, de legalábbis figyelemre se méltatták, nem volt benne semmi különleges – aztán beteg lett és meghalt (ami azért elég különleges). Erről a szembenállásról értekezik, mégpedig elég őszintének tűnő hangon, ami nekem tetszik, eltekintve attól, hogy szerintem kár volt ezt a páros rímelést erőltetni benne, jobban működött volna szabadversként.

Kisprózából most a krimis kurzus két, ezen a héten esedékes novelláján rágtam át magam. A Svart is ('Tükörjég' talán) szerintem borzalmas, túl hosszú, túl vontatott, unalmas, és elég hamar nyilvánvaló, hogy mi a csavar benne. A Räven ('A róka' vagy talán inkább 'Róka') viszont legalább nagyon klassz. Vicces is, csavaros is, okos is, és egészen Roald Dahlt idéző módon váratlan, legalábbis engem készületlenül ért, és nagyon örültem, amikor meg tudott lepni.

Okosításból két gyerekirodalmas szöveg volt műsoron. Szokás szerint egyik se arról szól, ami a címe, ami ilyen konkrét címeknél azért meglepő – és egyik se volt igazán jó, úgyhogy győztest most nem hirdetek. Az intertextualtás a gyerekirodalomban (http://www.jstor.org/stable/40324158) valójában egy egyetemi kurzus leírása, miszerint könyvtároshallgatóknak és érdeklődő vendéghallgatóknak szerveztek gyerekirodalmi szemináriumot. Két fontos dologra mutat rá: egyrészt a könyvtáros legtöbbször a könyvekről tud dolgokat, de nem a könyveket ismeri, és ez konkrétan a gyerekkönyvtárban nem annyira előnyös, ezen változtatni kell – másrészt, bár ezt nem mondja ki explicit, nem feltétlenül helyes, hogy az irodalomértelmezés és a könyvekről való diskurzus kizárólagosan az irodalmárok és bölcsészek privilégiuma, és hogy igenis lehet funkcionális szempontból, olvasói attitűdökkel közelíteni a szövegekhez.
A szexizmus a gyerekirodalomban (http://www.jstor.org/stable/1475780) ehhez képest egyrészt elárulja a korát – negyvenéves cikk, a keményvonalas feminizmus idejéből – másfelől meg nem sokat mond. Arról értekezik, hogy a szexizmus és a nemi szerepek előírása úton-útfélen előfordul, és hogy vannak olyan nyelvi kódok ("szebbik nem" vagy „gyengébbik nem” vagy "a kis hölgy") és szimbólumok (a nők kizárólag háztartásbeliként, feleségként, anyaként, legszélsőségesebb esetben tanítónőkénti ábrázolása) amelyek kifejezetten nemkívánatosak, és korán korlátozzák a kislányok életpálya-elképzeléseit. Ami persze igaz. Másfelől azt számonkérni egy szexista időben és társadalomban született szövegen, hogy szexista, elég fonák dolog. Kísérletet tesz, hogy preskriptív módon javaslatokat tegyen, de közben azért nem veszíti el teljesen a realitásérzékét: kimondja, hogy egy jó könyv értékéből levon, hogyha szexista, ellenben egy szándékosan anti-szexista indíttatásból írt könyv még nem feltétlen lesz – sőt, valószínűleg nem lesz – jó.

A rövidke tartalomjegyzék hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror

Siv Widerberg – Anna Artén (szerk.): Kärlek och uppror
6 hozzászólás

124 megtekintés

!

2017 ősz

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
1. (csonka) hét (szeptember 1. – szeptember 3.)

Rövid hét volt ez, de beláttam, hogy tíz napot összefoglalni nekem már sok lenne kicsit. Úgyhogy ezek az első heti benyomásaim: ellustult a nyáron az agyam. Nagyon nehezen olvasok úgy, hogy oda is kell figyelni közben, gondolatmenetet megérteni, meg ilyesmi. Viszont eddig élvezem, és gondolom, hogy a rozsda majd csak lepereg, és akkor valamivel könnyebben is megy majd.

Versből hosszan gondolkoztam, hogy mi legyen, aztán elővettem István kötetét. Ezeket a verseket túlnyomórészt mind olvastam már korábban, ismerem őket, de a kötetet, így egyben, szégyenszemre nem olvastam még végig. De véleményt mondani meg nehéz, mert Istvánkát hozzávetőleg ezer éve ismerem, jó barát, és elvisel annak ellenére is, hogy ő költő, én meg a verset nem igazán szeretem. De amikor ezeket a verseket olvasom, lelki füleimmel hallom a hangját, hallom, ahogy mesél dolgokat, és számomra ezek a szövegek teljességgel elidegeníthetetlenek tőle, a személytől. Pont ezért nagyon nehéz értékítéletet mondani – de választok kedvencet, és ez a kötetet nyitó Mi hoztuk el, ami annyira kedves és vidám és szomorú és annyi minden még egyszerre.

Kisprózából nem kellett sokat gondolkozni, szegény Thury Zoltán még mindig várja, hogy befejezzem, miután az előző forduló Bradbury végén félretettem (illetve nem is: három novellát elolvastam fél év alatt.) Továbbra sem zökkenőmentes vele a viszonyom, továbbra sem tudom eldönteni, hogy vajon komolyan gondolja-e azokat a borzalmas novellákat (például A szerencsétlenség címűt), amiket ír, vagy ironizál. Az eheti háromból kimagaslik A parádé, (http://mek.oszk.hu/04300/04300/html/03.htm#30) amelyben egy kiskatona a pillanat hevében a bosnyák hadszíntéren megmentette a felettese életét, majd utóbb hatalmas kitüntetést kap, és egy napig mindenki őt ünnepli. Aztán jön a másnap.

Okosításból erős volt a mezőny. Ott volt az esszé a rózsaszín műanyag flamingó, az USA egyik jellemző ikonja kultúrtörténeti jelentőségéről, ami borzasztóan olvasmányos, tulajdonképp érdekes is, csak valahogy nem válaszolta meg azt a kérdésemet, hogy na jó, na jó, de mégis, mi a csodának tűz ki valaki valami ennyire ronda – oké, bájosan ronda, de akkor is ronda –, otromba jószágot a háza elé. De azt hiszem, itt az én készülékemben van a hiba, nem értem a giccset, mint jelenséget, és azt hiszem, ebbe még bele kéne ásnom magam jobban. Azzal viszont nem tudtam megbarátkozni, hogy a szerző a világot kétféle kategóriára osztja, természetesre és művire, és a művi és a művészeti közé egyenlőségjelet tesz. Még akkor is, hogyha az etimológiai gyökere ugyanaz is a kettőnek (angolul is art és artifice), valahogy ez nekem sántít. De lehet, hogy csak azért, mert nem vagyok eléggé otthon a témában.
Aztán ott volt a fordítós tanulmány arról, hogy az írók milyen gyakran „felejtik el”, hogy a különböző szereplőik különböző nyelveket beszélnek, abban a pillanatban, hogy a cselekmény dinamikája nem követeli meg a tolmácsolási nehézségeket. Hague szerint különösen akkor lesz akut ez a helyzet, amikor állat-ember kommunikációra kerül a sor, amikor egymás megértése amúgy is nagyon erős szimbolikus jelentőséggel bír (vö. „egy nyelvet beszélnek"). Érdekes fejtegetésekbe bocsátkozik, hogy a "narratív amnéziának” mennyire lehet oka a fordítás alacsony presztízse illetve hogy a fordításban annyira pervazív jelenségről van szó, hogy gyakorlatilag a banalitás határait súrolja; valamint a fikció alapvető működése, miszerint elhisszük azt, ami le van írva és nem kételkedünk semmiben, abban sem, ami teljes logikátlanság és ellentmond a korábban felvázolt premisszáknak.
A kedvencem viszont a rövidke esszé a hülyeség dicséretéről. (http://jcs.biologists.org/content/121/11/1771) Azt állítja, hogy a kutatói életvitel egyik, ha nem a legfontosabb attribútuma, hogy az ember folyamatosan hülyének érzi magát, kétségbe vonja a felkészültségét és kompetenciáját, és állandóan azzal szembesül, hogy mi mindent nem tud. Éles a kontraszt a gyakorlatilag az egyetemi képzés végéig fennálló világlátással, amíg az embernek egyszerűen azt kell megtanulnia, amit már tudunk a világról, és ezt megfelelő kérdésekre adekvát pontossággal reprodukálni. De ha az ember átlép a tudománycsinálás szférájába, hirtelenjében új kérdéseket kell megfogalmaznia, amikre fogalma sincs, hogy létezik-e egyáltalán válasz, és ha igen, akkor is honnan a csodából lehet előhúzni. Az íróbácsi emellett azt is állítja, hogy ettől a tanácstalanságtól nem szabad rosszul érezni magunkat… hát izé. Ezen még gondolkoznom kell, ahogy azon is, hogy mindaz, amit ír mennyire állja meg a helyét a bölcsészetben és társadalomtudományban, és mennyire specifikus a természettudományokra nézve. (Elég hülye dolog, hogy a science szóról nehéz eldönteni, hogy mekkora a jelentésmezeje.)

Nyúlfarknyi tartalomjegyzék hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: Thury Zoltán: Valahogy élni · Gáti István: Lehetne rend

Thury Zoltán: Valahogy élni
Gáti István: Lehetne rend
10 hozzászólás

255 megtekintés

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
2. hét (szeptember 4. – szeptember 10.)

A héten nem voltam különösebben jó passzban. Holnap kezdődik a tanév, ideges vagyok tőle, ráadásul határidős munka is folyamatban van, és már tornyosulnak az egyéb feladatok, akinek rögtön utána hozzá kéne kezdeni… és mindez a káosz, ami történik, azzal jár, hogy erősen szegmentáltak a napjaim. Mintha különálló nap lenne, amikor Bradbury van, másik dimenzió, amikor munka van és megint másik, amikor készülök a félévre, takarítok meg rendezkedek. És nehéz egyikből átlépni a másikba, úgyhogy most például fogalmam sincs, mit olvastam a héten. (Még jó, hogy vannak jegyzeteim.) Az elmeállapotomon túlmenően sok közlendőm nincs.

Versből továbbra is Istvánka kötetét nyúzom, de elég fura gondolataim támadtak tőle, úgyhogy lehet, hogy jövő héten kicsit felhígítom majd mással is, nem kell ennyire szigorúan projektszemlélettel haladni :) Kedvenc legyen a Sokadik című. Nehéz értelmesen megmondani, miért, leginkább azért, mert úgy éreztem, hogy ez annyira István, amennyire csak lehet, ami persze hülyeség, mert az összes többi akkor micsoda? De mégis.

Kisprózából is kitartóan, programszerűen olvasom Thury Zoltánt, abban a reményben, hogy egyszer majd csak befejezem, noha időnként falhoz szeretném vágni. A héten ennek ellenére két nagyon jót is kiemelek. Az egyik, a majdnem-aranyérmes Az özvegy javára című (http://mek.oszk.hu/04300/04300/html/04.htm#14) ami majdnem vicces, csak pont nem az. De annyira jellegzetes, és annyira… nem is tudom, milyen. Kicsit naiv. Mintha nagyon rá akarna világítani a társadalom visszásságaira, és megmutatni, hogy az élet bizony milyen igazságtalan, de közben meg annyira kis ártatlanul teszi, olyan őszinte megbotránkozással, hogy elég sokat mosolyogtam rajta.
A bajnok viszont a Szerencsétlenség című (http://mek.oszk.hu/04300/04300/html/01.htm#21) lesz. Megmondom miért. Először is azért, mert a múlt héten már olvastam az A szerencsétlenség címűt, és jól össze is zavarodtam, hogy ez most mi. Meg egyáltalán, mi jutott a bácsi eszébe? „Írtam már egy szerencsétlenség című novellát, de kéne írni még egyet, mert egy novellával nem tudom kellőképp kifejezni a témában rejlő lehetőségeket!” Vagy hogy? De ez kimondottan vicces, lendületes, jó a ritmusa, és kicsit még meg is tud vezetni. Ráadásul eléggé atipikus is, nem egyes szám harmadikos narrátor kezdi patetikus féloldalas természet- és környezetleírással és hangulatfestéssel (amiben egyébként erős a bácsi), hanem végig egyes szám első monológ. És elég sokáig nem látni, hogy hová vezet, és nem tudni, mi a csoda történt egyáltalán, és feszesen vezet el a végkifejletig, és örültem, mikor olvastam. Úgyhogy tessék.

Okosításból kicsit alulteljesítettem a héten. Nem darabra, mert darabra nyilván megvan, de valahogy mégis úgy érzem, hogy nem pezseg úgy az agykérgem, ahogy kéne. Részint rágom át magam a képregényes nagykönyvön, másrészt elolvastam egy népszerű ismeretterjesztő-érzékenyítős akármit, de kezdem azt gondolni, hogy ez nem nekem való. Nekem a rendes, szabályos tudományosság esik jól, a fontoskodó újságcikkek, meg a világ dolgainak megmondása. A képregényes könyv amúgy elég jó, bár nem vagyok tőle teljesen elgyönyörödve (ennek részben oka lehet, hogy nem tudok képregényt olvasni, mert rövidzárlatot okoz a fejemben, hogy kép és szöveg is van egyszerre) és jó volt a másikat is olvasni, de nem érzem, hogy a látóköröm szélesült volna.
Ez viszont azt jelenti, hogy kénytelen leszek egy olyan cikket kiemelni, amire igazából nem adtam jó pontszámot, és nem is volt annyira érdekes, kivéve, hogy amikor este, lámpaoltás után próbáltam elvackolódni az ágyban, akkor hirtelen eszembe jutott, és még fél órán át ezen törtem a fejem. Rosemarie Gavin írásáról van szó (http://www.jstor.org/stable/820106), aminek a címe félrevezető jelleggel azt sugallja, hogy az Oroszlánkirályt és a Hamletet állítja párhuzamba a száműzött trónörökös közös szimbolikája mentén. Ez persze nem annyira eredeti gondolat, de valami jó kis intellektuális maszturbációt vártam a témában. Ehelyett ez egy középiskolai tanmenet, ahhoz ad javaslatot, hogy archetípusokról és toposzokról beszéljünk a modern, popkulturális jelenség és a klasszikus, kanonizált mű összekapcsolásán keresztül. Ami szintén lerágott csont, de valahogy mégis okosan, érzéssel, logikusan volt összeállítva, arról szólt, hogy hogyan vesszük rá a hevesen ellenálló kamaszt arra, hogy gondolkozzon, hogy bevonódjon az órába, és hogy ismerjen fel mintázatokat. És nem tudok mást gondolni, minthogy ilyesminek kéne, hogy helye legyen az iskolákban – sőt, hogy ilyesminek kéne, hogy legyen helye.
A cikk egyébként 1996-ban íródott, a szerzője vidéki, állami fenntartású, hétköznapi középiskolában tanár. A tapasztalatairól ír, egy megvalósított projekt kapcsán, nem pedig arról, hogy milyen jó is lenne, hogyha lehetne ilyet csinálni.
Úgyhogy eszembe jutott erősen Eco gondolata a szakdolgozatírástól elrémisztőkönyvből, hogy soha nem szabad lebecsülni semmiféle forrást, hogy az ember bármikor, bármiből tanulhat. Akár az Oroszlánkirályból, akár egy nem különösebben intellektuálisan stimuláló 1996-os újságcikkből.

Tartalomjegyzék, szokás szerint, az első hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: Scott McCloud: A képregény mestersége · Thury Zoltán: Valahogy élni · Naoki Higashida: Hát ezért ugrálok · Gáti István: Lehetne rend

Scott McCloud: A képregény mestersége
Thury Zoltán: Valahogy élni
Naoki Higashida: Hát ezért ugrálok
Gáti István: Lehetne rend
10 hozzászólás

297 megtekintés

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
3. hét (szeptember 11. – szeptember 17.)

Ha a múlt héten össze voltam zavarodva és gyakorlatilag szótagokra estek szét a napjaim, akkor nem tudom, mit mondjak erről a hétről. Legutóbbi alkalommal, a múlt télen, nem volt ilyen érzésem, de most átfutott a fejemen, hogy jobb lenne kiszállni. Meglátjuk, megy-e tovább, a terv az, hogy menjen, de számolni kell az eshetőséggel. Na de, lényegre:

Versből, bár mást terveztem, folytattam István kötetét, és most már nincs belőle sok hátra. Kiemelt legjobban tetszőt választani viszont nehéz, mert most elérkeztünk a kedvenceimhez, amiket ezer éve olvastam már, amiket ismerek mióta Istvánkát ismerem. Az egyik örök kedvencem az Anyám és Szörény Rezső, de pont azért nem azt választom most, hanem a Keresgélő címűt, mert azt nem ismertem régebbről, és így talált telibe. És nem a golyó a végén, hanem az egész.

Kisprózából már-már unalmas módon még mindig Thury. Még mindig harcolok vele, még mindig nem tudom eldönteni, hogy komoly-e és társadalomkritika, vagy irónia és humor, vagy szentimentális rávilágítás a nyomorúság mindenhol jelenvalóságára. A héten is ugyanezt a szokásos passzust jegyeztem fel a legtöbb cím mellé, ráadásul sorozatban dobáltam a két pontos értékeléseket rájuk.
Ennek ellenére is kiemelek egy szöveget, Az idegenek című novellát (amit ezúttal nem tudok belinkelni, mert valamiért nem szerepel a MEK-en az Összes művei kötetben). Feszült voltam és ideges és kapkodva olvastam, de mégis meg kellett állnom hozzá, és szép volt. Kicsit persze eltúlzottan patetikus, meg az összes többi nyomorúság és borzalom és emberek, ami elég tipikus ennél az íróbácsinál, de szép volt. És kész. Akkor is, ha nem tudom megmondani, hogy mitől volt szép. Punktum.

Okosításból szűkebb volt kicsit a mezőny, mint szokott, meg mint ahogy szeretem. Befejeztem a képregényes könyvet és teljesen váratlan módon pont az Eszközök, technikák, eljárások című fejezetet találtam belőle a legérdekesebbnek. Mindezt úgy, hogy nem tudok rajzolni, nem is szerettem soha, vizuális analfabéta vagyok, plusz a szerzőbácsi is leszögezi, hogy ő igazából már évtizedek óta nem rajzol papíron, és nem nagyon tudja, miről beszél. Ehhez képest meg élvezetes, olvasmányos, izgalmas fejezet volt vonalakról, ceruzákról, akármikről.
Hogy ne maradjon ki megemlítem a Friedrich Kittler-szöveget is, amivel több bajom volt, elsőként mindjárt az, hogy nem értettem, viszont cserébe többször elaludtam közben hazafelé a buszon, ráadásul pedig az, hogy iszonyatosan büdös az a Prae magazin, éjszaka ki is dobtam a szobámból, mert nem tudtam aludni tőle. Azt azért szögezzük le, hogy maga a szöveg nem olyan pajzán, mint a címe (Egyetemek: Nedves, merev, puha és még merevebb) és hogy találtam benne izgalmas gondolatot. Jelesül azt, hogy az írástudás a kezdet kezdetén kevesek privilégiuma volt, a kolostorokban és az egyetemeken folyt írás és olvasás, a kézzel készült jegyzetek puszta birtoklása jogosított fel valakit a tudománnyal bánásra, hiszen mások se hozzájutni nem tudtak a szövegekhez, se előállítani azokat. Ehhez képest nagyon hasonló tendenciák zajlanak most, mert egy borzasztóan szűk kör, a voltaképpeni kiváltságosok, akik tudnak kódolni, akik a puszta fogyasztáson kívül digitális tartalmak előállítására is képesek, és hogy szerinte a huszonegyedik században megint szűkül az „írástudók” köre. (Ennél jóval komplexebb a gondolatmenet, de nem vagyok képes felidézni.)
A heti kedvenc intellektuális stimulust viszont a maradék három napi olvasmány jelentette, azok között is főként az, ahogy egymásba akaszkodtak. Stanley Fish előadásait nem merném könnyen olvashatónak nevezni, annak ellenére sem, hogy mivel előadások, jó sokat ismétli magát és alaposan megmagyaráz mindent. Anélkül, hogy nagyon mélyen belemennék az ismertetésbe, annyit mondok róla, hogy azt bizonyítja, meglepően szellemes módszerekkel, hogy a szövegnek önmagában nincs jelentése, mindig csak értelmezéskor lesz neki. Hogy teljesen mindegy, hogy a szöveg elkészítőjének volt-e intenciója vagy sem (mindkettőre hoz példát), a megértés és a jelentés a befogadóban jön létre, mégpedig elég pontosan meghatározható paraméterek mentén: például hogy mi a kontextus, amelyben találkozik az információval, milyen egyéni és milyen közösségi tudással rendelkezik a világot illetően, milyen eszköztára van a valóság értelmezéséhez, stb. spoiler
A tézismondatunk tehát az, hogy a szövegnek nincs saját jelentése, csak olyan, amivel felruházzuk. (Csak persze a bácsi sokkal okosabb nálam és ezt sokkal frappánsabban, rétegzettebben és alaposabban mondja el.) Itt jön be a képbe a Jane Eyre fekete szemmel olvasásáról szóló mondanám, hogy esszé, de inkább vitairat. (http://lithub.com/reading-jane-eyre-while-black/) Maga a szöveg egyébként nem különösebben jó, több helyen megbicsaklik a belső logikája, nem is feltétlenül következetes, és adott esetben kifejezetten butaságot állít. Nem sorolom fel, ezt megteszik helyettem a meglepően értelmes kommentekben, hogyha valakit érdekel.
Felveti például, hogy Jane azért nem szerethető hősnő, mert nincsenek hibái, és ettől nehéz vele azonosulni, aztán hosszasan sorolja az antipatikus és kellemetlen tulajdonságait, amik miatt nem tud azonosulni vele. A magam részéről azt is problematikusnak találom, hogy teljesen kortárs szempontokat kér számon egy százhetven éves regényen – semmi baj nincs azzal, ha az ember genderszempontból, rasszista szempontból, akármilyen modern szempontból vizsgál egy régi szöveget, és ebből levon következtetéseket, megállapítja, hogy más volt elfogadható Brontë korában, mint ma, meg ilyenek. Például a régi festményeket is olyan szemmel szeretem nézni, hogy tudnak-e olyasmit mondani, amit egy fénykép nem tudna, noha akkor, kortárs keretek között nyilván nem létezett a fénykép, mint alternatíva. De számonkérni egy szövegen, hogy nem felelt meg a korát két évszázaddal meghaladó, és egyébként sem egyöntetűen elfogadott normának… vagy naiv, vagy ostoba ötlet. Gondolom én.
Aztán eszembe jut Stanley bácsi. És eszembe jut, hogy tulajdonképp miért ne lehetne érvényes ez az olvasat és ez a hozzáállás is? Hogyan bírálhatom én, hogy ez igaz-e vagy sem, helyes attitűd-e vagy sem, amikor ez egy publicisztikai esszé, nem tudományos dolgozat, tehát nem elvárás, hogy bármiféle tudományosságnak megfeleljen? Nem várhatom el tőle, hogy azzal az előzetes feltevéssel induljon neki az értelmezésének, ami szerintem magától értetődő, hiszen azzal indul neki, ami számára értetődik magától: hogy ő egy fekete nő, akit az olvasás szférájából folyamatosan kirángatnak az őt bosszantó kiszólások.
Szerintem, az én szempontomból, az alapján, amit az irodalomról tudok (és köztünk legyen szólva, ez nem valami sok) mindenféle szarvashibákat vét, és nem hiszem el az érvelését. Viszont – és ez egy fontos „viszont” – az ő értékelése az ő alapállásából fakad, abból a kontextusból, amelyben az ő életében szerepel a szöveg, az én ő értékelését értékelő olvasatom pedig az én alapállásomból. És ez kezd borzasztóan meta lenni, úgyhogy egy utolsó kérdéssel búcsúzom:

Ha ezeket a szövegeket nem Bradburyként olvasnám, lehetséges, hogy teljesen más eredményekre jutnék velük?

Tartalomjegyzék hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: Charlotte Brontë: Jane Eyre · Scott McCloud: A képregény mestersége · Thury Zoltán: Valahogy élni · Gáti István: Lehetne rend

Charlotte Brontë: Jane Eyre
Scott McCloud: A képregény mestersége
Thury Zoltán: Valahogy élni
Gáti István: Lehetne rend
4 hozzászólás

251 megtekintés

!
>!
poggi IP
Bradburyre olvasom magam!

Toplista
4. hét (szeptember 18. – szeptember 24.)

Ha valakinél rozsdásodik egy használaton kívüli időgép, kölcsönadhatná esetleg. A héten, megvallom őszintén, elgondolkoztam, hogy ki kéne szállni, mert ezt a fordulót most nem élvezem igazán. Csak aztán rájöttem arra is, hogy miért nem élvezem, és sajnos ezen nem segítene az sem, ha kiszállnék. Arról van ugyanis szó, hogy nem a vers és a novella az idő- és erőforrásigényes kategória, és számomra nem is az az igazán fontos – viszont most a harmadik kategóriában nem nagyon tudom megtenni, illetve csak korlátozottan, hogy hobbiból olvassak mindenféle furcsa dolgot random tudományterületekről, mert annyira sok mindent kéne olvasni muszájból. Amik egyébként szintén érdekesek (nagy baj lenne úgy erőltetni ilyen mennyiségben a képzéseket, hogyha még csak érdekesnek se találnám őket), csak mégsem a saját választásaim. Ráadásul ezeket a kötelező szövegeket maradéktalanul megérteni is kéne, meg emlékezni rájuk, ami olyan stresszt tesz az olvasásomba, ami igazából nem hiányzik. Úgyhogy ha sikerül, préselek be a kötelezők közé hobbiból olvasást is, ha meg nem, akkor nem: okosodni, remélhetőleg, mindkettőtől tudok.

Versből még mindig István kötetét nyúzom, de most már nagyon hamar vége lesz, és ki kéne találnom, hogy utána mivel folytassam. A héten a régebbi, régről ismert versek jöttek sorra. Nagy kedvencem az Amíg mi ketten az ágyon, de nekem úgy rémlik, hogy ebben nem mindig voltak ott ezek a pont-pont-pontok a sorok végén, és azt hiszem, anélkül jobban szerettem. Itt veszítette el a vers a csillagot a csillagos ötöséről. A 32 viszont még mindig csodálatos, úgyhogy az marad a kedvenc, mert úgy allúzió és úgy idézi meg az eredetit, hogy mégis teljesen saját lesz közben, hiteles és szerethető. Úgyhogy.

Kisprózából azt gondoltam, hogy mehetne tovább Thury, és ment is, míg ki nem írta Kiss Ottó az Arckönyvre, hogy újra elkezdett írni kicsit (https://www.facebook.com/kiss.otto.7/posts/1638737716158551), és gondoltam, hogy ezt azért mégiscsak meg kéne nézni. Így alakult ki az a furcsa eset, hogy a héten nagyon jókat olvastam. A három Kiss Ottó-szöveg közül nehezen tudnám bármelyiket is kiemelni, olyan ez nekem, mint amikor új Paul Simon-lemez jelenik meg. Nem ismerem konkrétan azokat a számokat, amik a lemezen vannak, hiszen újak (és tényleg újak, nem újrahasznosított régiek), de mégis rájuk ismerek, mert nem idegenek. Van bennük valami ismerős, valami otthonos, olyan helyet teremtenek körülöttem, ahol jó lenni. Kiss Ottó szövegeiben is jó lenni.
Mégsem hirdethetek hármas bajnokot, bármennyire szeretnék is, mert Thury nagyon kitett a hét első felében magáért: Elsőre itt A nihil, ami nagyon erős abban a kategóriában, amit a bácsi mindig is ír, a szenvedésben és nyomorúságban, de itt tűélésen és padlóra kenősen és átélhetően csinálja. Másodjára meg itt a heti győztesünk, az Asszonyok, ami valami borzasztóan vicces. De úgy vicces, hogy közben mégis jellegzetesen Thury marad, csak ott csal picit, hogy szenvtelen távolságtartással szemléli a történést, ahelyett, hogy apellálna az olvasó együttérzésére, de csodálatosan szórakoztató.

Okosításból egyrészt itt vannak az egyetemekre olvasott szövegek (egy csomó nincs is a listán, mert nem fogok napi 3-4 címet felvezetni, az csak megzavarná az adminisztrációt, meg persze engem is) amelyeknek közös sajátossága, hogy inkompetens, ostoba, műveletlen tahónak érzem magam tőlük. Ráadásul kénytelen vagyok reflektálni rá, hogy a tudományos munkákat sokkal jobban szeretem „Bradburysen” olvasni, új gondolatokra vadászni, kiemelni olyan részleteket, amik számomra izgalmasak, és ami hidegen hagy, afölött elsiklani. Félek, hogy ez nem annyira jó stratégia.
Viszont itt jön a képbe a két Stanley Fish-tanulmány, ami meg cserébe pont azt tárgyalja, hogy a szövegeknek önmagukban nincs jelentése, azt mindig csak a kontextus és a befogadói szándék határozza meg (a szerzői szándék meg voltaképpen esetleges, az sem akadály, ha az egyáltalán nincsen, a nonszensz szövegeket is képesek vagyunk értelmezni.) Azaz tulajdonképpen szabad így is olvasnom szövegeket, hogyha a saját szórakoztatásomra olvasom őket -- csak amikor beszámolási kötelezettségem van belőlük, akkor nem kéne. Erre még el kell sajátítanom valami jó technikát.
Izgalmas módon nem mond mást Kant se (http://mek.niif.hu/06600/06616/html/#14), legalábbis számomra, hogyha abból a megközelítésből nézem, hogy szerinte kötelessége az embernek a saját fejével gondolkozni – igaz, hogy Immanuel barátunk nem olyan megengedő, mint én, és nem mondja azt, hogy akkor is jogosultak vagyunk a saját fejünkkel gondolkozni, hogyha a saját fejünk speciel nem a legragyogóbb elme letéteményese ezen a világon.
Vágó Irén tanulmánya az oktatási körképet felvonultató 2009-es kötetben (http://mek.oszk.hu/07900/07999/) a nyelvoktatás állapotáról, oktatáspolitikai történetéről más szempontok alapján izgalmas. Először mindjárt azért, mert iszonyatosan objektív, nem tudom, hogy erőnek erejével tartózkodik az értékítélettől, vagy tényleg ennyire ügyes. Egyrészt felvázolja a rendszerváltás utáni nyelvoktatás-politika döntéseit és ezek következményeit (az iskolai nyelvtanárok képesítési követelményeinek enyhítését, a minél korábban kezdett nyelvoktatási kényszert, ami leginkább szülői igényekből fakad, a nyelvi előkészítő osztályokat, ezernyi más dolgot), amikre csak haloványan emlékszem, hiszen akkor még elszenvedője voltam a közoktatásnak, nem dilettáns kritikusa. Másrészt rámutat komoly problémákra, jelesül rögtön arra, hogy aránytalanul nagyon magas óraszám és a csoportbontások miatt még ennél is magasabb tanári óraszám mellett teljesen értékelhetetlen mértékű nyelvtudással kerülnek ki a gyerekek az iskolából. Beszél arról, hogy a nyelvvizsga-statisztikák javulnak, az önbevalláson alapuló nyelvtudási felmérések szintén pozitív tendenciát mutatnak (noha egy lábjegyzetben megjegyzi, hogy tudjuk, mind a nyelvvizsgával rendelkezők, mind az azzal nem rendelkezők hajlamosak túlbecsüli a nyelvtudásukat, de az első csoportban valamivel kisebb az eltérés mértéke.) Arról viszont nem beszél, csak én gondolom, hogy egy középfokú nyelvvizsga még mindig nem értékelhető nyelvtudás, amivel az ember nem mer elolvasni olyan nyelvű szövegeket, vagy megrémül, ha megszólítja az utcán egy turista. Csak hiányérzetem van tőle, hogy nem adja meg azonnal a megoldást is, megmutatja, hogy csókolom, itt a probléma, meg lehet fejteni.
A kiemelésem viszont már megint egy iskolai szöveg: úgy tűnik, mostanában a tanításhoz kapcsolódó témák izgatnak. Például hogy hogyan nyissunk meg csatornákat a tanulók felé, és hogyan tanítsunk meg nekik képességeket úgy, hogy ezeket ők is el akarják sajátítani. Crick beszámolója (http://www.jstor.org/stable/20697764) abból a problémafelvetésből indul ki, hogy a tizenegyedikesei agyérgörcsöt kapnak, amikor a szöveggyűjteményükben szereplő pároldalas szemelvényt el kell olvasniuk J. F. Coopertől A préri-ből. Ő pedig rögtön ezután kezükbe nyomja Mark Twain írását, amelyben a kedves, bajszos amerikai bácsi szíveskedik darabokra cincálni Cooper teljes munkásságát. Ezzel rögtön eléri, hogy a diákok szimpatizálni kezdenek Twainnel, kap némi megerősítést a sejtésük, hogy amit az imént olvastak, az bizony tényleg borzalmas. (És most tekintsünk el tőle, hívja fel Crick a figyelmünket, hogy jogos-e egy pár oldalas szemelvény alapján ilyen következtetéseket levonni.) És ezek után a diákok azt a feladatot kapják, hogy Twain stílusában és módszerében szedjenek darabokra egy másik műalkotást (mivel az írás 1992-es, ő a célra az 1989-es Batman filmet javasolta), mutassanak rá a logikátlanságokra, butaságokra – azaz voltaképpen gondolkodjanak el és fogalmazzanak meg megalapozott, érvekkel alátámasztható kritikát.
Hoppá! Szóval mit is csinál ez az egyszeri irodalomtanár? Megfigyeli, hogy a diákjai hogyan reagálnak egy feladatra, jelen esetben a Bőrharisnya egy részletére, és pontosan ezt az érzelmi viszonyulást használja fel, hogy mégiscsak megtanítsa őket arra a képességre, amire meg kell. Jó, nem?

Tartalomjegyzék hozzászólásban.

Kapcsolódó könyvek: James Fenimore Cooper: A préri · Csermely Péter: Szárny és teher · Thury Zoltán: Valahogy élni · Gáti István: Lehetne rend

James Fenimore Cooper: A préri
Csermely Péter: Szárny és teher
Thury Zoltán: Valahogy élni
Gáti István: Lehetne rend

Kapcsolódó alkotók: Kiss Ottó

2 hozzászólás

140 megtekintés