Világolvasó – Portugália

Rovatgazda
!

17. századi térkép Portugáliáról (forrás: https://en.wikipedia.org)

Európa nyugati csücske, az Ibéria-félsziget délnyugati részén elterülő Portugália, melynek szárazföldi területe és lakossága hasonló hazánkéhoz, viszont óceánparti országként jutott nekik egy jókora darab az Atlanti-óceánból is: körülbelül negyvenszer akkora területről van szó, mint az ország szárazföldi része. Ezen kívül Portugáliához tartozik még az Atlanti-óceánon fekvő két szigetcsoport is: az Azori-szigetek, illetve Madeira.

A portugál királyságot 1143-ban kiáltotta ki I. Alfonz király, és a portugálok büszkék rá, hogy az ő országuk rendelkezik a legrégebb óta változatlan határokkal. Az országot egyik oldalról az óceán, másik oldalról pedig Spanyolország határolja, utóbbi esetében az 1267-ben lefektetett határok azóta is változatlanok. Mivel a fiatal államot fenyegető Kasztília a franciák szövetségese volt, Portugália a kezdetektől fogva a britekkel igyekezett jó kapcsolatot fenntartani, és ez a mai napig igaz. Az ország elhelyezkedése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Portugália motorja volt a nagy földrajzi felfedezések korszakának: mivel a szárazföldön nem tudtak terjeszkedni, az óceán felé vették az irányt.

Kolumbusz esetében vitatják, hol született, de több jelentős felfedező egyértelműen portugál származású volt, például Vasco da Gama, aki Afrika déli csücskét megkerülve először hajózott el Indiába, de hasonlóan ismert Fernão de Magalhães, vagy magyarosan Ferdinánd Magellán is, aki az első expedíció vezetője volt, ami sikerrel körbehajózta a Földet. 1494-ben a tordesillasi szerződésben a spanyolok és a portugálok megállapodtak a világ felosztásáról, ezt követően a portugálok jelentős gyarmatbirodalmat építettek ki, többek közt Mozambik, Goa és Brazília gyarmatosításával, valamint Madeira, az Azori-szigetek és a Zöld-foki-szigetek betelepítésével. A gyarmatbirodalom később fokozatosan leépült.

Portugáliában 1910. október 5-én kiáltották ki az első köztársaságot. Az ország 1916-ban lépett be az I. világháborúba, melyben az európai front mellett az afrikai fronton is összecsapott a német haderővel. A demokratikus kormányt 1926-ban katonai puccs döntötte meg, és ezt követően 1974-ig tartott a portugál diktatúra időszaka. Ebben az időszakban az ország legismertebb vezetője António de Oliveira Salazar volt, aki hivatalosan 1932 és 1968 közt volt az ország miniszterelnöke. Az általa létrehozott rendszer sokban hasonlított a korabeli olasz fasiszta államhoz. Salazart Marcello Caetano követte, az ő uralmának a szegfüves forradalom néven ismertté vált, szinte teljesen vértelen forradalom vetett véget 1974. április 25-én. Az új portugál kormány 1974-75 során lemondott gyarmatairól, a bérbe vett Makaó pedig 1999-ben „tért vissza” Kínához.

Az ország hivatalos nyelve a portugál, amit több egykori portugál gyarmaton is beszélnek, így Brazíliában, Mozambikban, Angolában, a Zöld-foki-szigeteken, São Tomé és Príncipe-en, Kelet-Timoron, Makaóban és Bissau-Guineában. A portugálon kívül az északkeleti részen a mai napig fennmaradt a mirandai nyelv, melyet körülbelül 150.000-en beszélnek.
*
Portugália szebbnél szebb helyeiről sokan karcoltak, például:
https://moly.hu/karcok/766594 – @Emerencia
https://moly.hu/karcok/771467 – @gybarbii
https://moly.hu/karcok/867409 – @DaTa
https://moly.hu/karcok/983549 – @Lara
https://moly.hu/karcok/1286392 – @Ildikó_Nagy_2
https://moly.hu/karcok/1385272 – @Boglarka_Madar
https://moly.hu/karcok/955940 – @Ibanez
*
Portugáliáról nem csak a portugálok írnak, sőt! Kezdjük a merülést egy litván írónő tollából (billentyűzetéből) származó idézettel, @balagesh közreműködésével:


balagesh IP>!

Mindabból, amit Portugáliáról meséltek nekem, két részletet jegyeztem meg: ott az utcákon a csatorna rácsain keresztül sült szardínia szagát érezni, és mikor a kávéházakban fadót hallgatnak, a szomorúság úgy összeszorítja a turisták torkát, hogy a fuldokló embereket kórházba viszik.

129. oldal, 8. Ma éjjel a falnál alszom

Kapcsolódó szócikkek: fado · Portugália
1 hozzászólás
!

Magellán expedíciójának egyetlen megmaradt hajója, a Victoria (forrás: https://hu.wikipedia.org)

Magellán különösen nagy népszerűségre tett szert a molyok között. @Boglarka_Madar karcában a híres felfedező szülőházát nézhetjük meg: https://moly.hu/karcok/1385283, @Emerencia pedig két karcban is megemlékezett Magellánról: https://moly.hu/karcok/269655 és https://moly.hu/karcok/1333984. Akit érdekel a téma, több könyvben is utánaolvashat a felfedezőnek, mint például Laurence Bergreentől a Magellán a Föld körül, Erdődy János Így élt Magellán című könyve, Stefan Zweig Magellán című életrajzi kötete, vagy Roger Crowley-tól a Hódítók. A legkalandosabb lelkű molyok pedig @anesz kihívásának köszönhetően nyomába is eredhetnek a karavelláknak: https://moly.hu/kihivasok/magellan-nyomaban.

Érdekes magyar vonatkozás, hogy a nagy felfedező hajóján magyar tüzérparancsnok is szolgált, erről @Bélabá írt röviden:


Bélabá>!
Történelem

Magyar tüzérparancsnok szolgált Magellán hajóján a Föld körüli úton

Ötszáz éve, 1519. szeptember 20-án Ferdinánd Magellán öthajós flottával elindult Spanyolországból, hogy a világtörténelem során először, körbehajózza a Földet. Magellán vezérhajója, a Concepción fedélzetén szolgáló tüzérparancsnok, Varga János lehetett az, aki a legénység tagjaként, első magyar származásúként léphetett az Újvilág földjére. Sőt, három év elteltével, a mindössze 18 fővel hazatérő expedícióról is egy magyar tudósította a világot, Erdélyi Miksa személyében, aki a résztvevők személyes beszámolója alapján írta meg tudósítását, De Moluccis Insuli címen.

https://www.origo.hu/tudomany/20190920-magellan-hajojan…

Kapcsolódó könyvek: Stefan Zweig: Magellán

Stefan Zweig: Magellán
1 hozzászólás
!

Illusztráció: A lusiadákhoz (forrás: https://www.wikiwand.com)

Luís de Camões 1525 körül született, a portugál reneszánsz legkiemelkedőbb alakja és a portugálok nemzeti költője. Életének korai éveiről keveset tudunk, születésének sem idejét, sem helyét nem sikerült pontosan beazonosítani. Valószínűleg a coimbrai egyetemre járt. Camões kalandos életet élt: a legenda szerint egy szerelmi affér miatt kitiltották a királyi udvarból, három évet Marokkóba töltött a mórok elleni háborúban, ahol fél szemére megvakult, hazatérve meggyűlt a baja a hatóságokkal, így először az indiai Goába, majd a kínai Makaóba telepítették át. Járt a Molukka-szigeteken, vesztegelt Mozambikban, majd visszatért Lisszabonba, ahol koldusszegényen halt meg 1580-ban. Camões sírját @peters karcában nézhetitek meg: https://moly.hu/karcok/833368. Fő művét, a portugál hódítókat bemutató eposzt, A lusiadákat távol-keleti évei alatt írta meg, elsőként 1572-be publikálták. Ma Lisszabonban a Camões tér közelében található a világ legrégebb óta ugyanazon a helyen üzemelő könyvesboltja, amiről @Ildikó_Nagy_2 mutat képet a molyoknak: https://moly.hu/karcok/1221836.
A lusiadákat @Timár_Krisztina elemezte részletesen:


Timár_Krisztina IP>!
Luís de Camões: A lusiadák

Az utóbbi időben akármit olvastam, előbb-utóbb szembejött a reneszánsz meg a barokk. Különösen a reneszánsz/barokk eposzokra hivatkoztak az olvasmányaim rendszeresen. Miután tettem egy óvatos próbát Tassóval, és nagy örömömre igen vagánynak bizonyult, Ariosto monstrumába is bele mertem vágni, és végül kedvenceltem. Ezek után, gondoltam, mit nekem egy portugál klasszikus, úgyis olyan rövid, meg 1001-listás is, ráadásul a földrajzi felfedezések koráról szól, nagy baj nem lehet belőle.

A fülszöveg lett gyanús, hogy itt nem igazán arról lesz szó, amire én kíváncsi volnék… az első ének pedig olyan pofont adott reménykedve figyelő zsenge elvárásaimnak, hogy a fal adta a másikat. Az elbeszélő ugyanis a negyedik oldalon közli, hogy őtőle ne várjon senki hazug (!) meséket, mint amilyeneket Ariosto (!) gyárt, őneki minden egyes szava igaz!

Ja, azért kezdett pont eposzt írni.

Hogy úgy mondjam, taktikátlan lépés volt ez a részéről. Enélkül csak kíváncsi, helyenként unatkozó olvasója lettem volna. Ez a felütés viszont előhozta belőlem a látens melankóliámat. Azaz feltolult bennem a fekete epe, és folyamatosan hajtott, hogy figyeljek: ugyan vajon mennyire igaz, amiről szó van?!

A történet vázát Vasco da Gama indiai utazása adja, a háttér tehát, ahogy már mondtam, a nagy földrajzi felfedezések időszaka. Eposzhoz illő téma, idáig rendben. Sikerült beleszuszakolni az egész portugál történelmet a XV. század végével bezárólag (Gama meséli el egy érdeklődő afrikai uralkodónak), sőt a XVI. századra is kitekintenek a szereplők (az utolsó ének hosszadalmas jóslata ezt a kort részletezi). Nagy reményekre okot adó korszak volt ez, egy gyarmatbirodalom csíráit hordozta magában, csak hát elég hamar a fejükre ütöttek a spanyolok érte – de ezt az eposz írásakor Camões még nem tudhatta. Ennyiben jogos a büszkeség. Hogy a gyarmatosításról úgy összességében mi a véleményem, az más lapra tartozik.

Mondjuk, arra a lapra, amely gáncs nélküli lovagként ábrázolja Vasco da Gamát és összes dicső Portugálját (következetesen nagy P-vel írva tíz éneken keresztül), akik igazán semmi mást nem akarnak az útbaeső területeken, mint a néppel kereskedni, a kereszténységet mint egyetlen igaz vallást terjeszteni,* esetleg a portugál király fegyveres hadseregének érkezését felajánlani, csakis a baráti ország védelme érdekében. De mit tehetnek róla szegény gáncs nélküli lovagok, ha a legkevésbé sem baráti ország gonosz és/vagy tragikusan megtévesztett döntéshozói erre agresszíven reagálnak, és Gamáék kénytelenek jobb esetben túszokat szedni, rosszabb esetben katonákat küldeni maguk helyett?… Értem én, hogy a gyarmatosításhoz ideológia kell… meg azt is elhiszem, hogy Camões komolyan hitt abban az ideológiában, amelyet ábrázolt… de ezt több rendben, következetesen színtiszta igazságnak titulálni?… :P

Aztán milyen igazságok foglaltatnak még ebben az oly nagyon keresztény eposzban? Hát mindenekelőtt a teljes antik mitológiai apparátus, a világot irányító (!) Jupiterrel az élen. Benne két vetélkedő istenséggel, Venusszal és Bacchusszal, akik közül az előbbi a portugálok pártján áll, és minden isteni vonzerejét beveti az érdekükben, mert ők a szívének oly kedves rómaiakhoz hasonló nyelvet beszélnek. (Hogy közben a spanyolokkal meg az olaszokkal is hadban állnak, az az istenasszonyt szerencsére nem zavarja.) Bármilyen bajból ki tudja őket rántani, hogy Camões utána oldalakon át dicsőítse a hős portugálok (pardon: Portugálok) erejét, akik önállóan (!) intézik a sorsukat. Bacchus meg ellenük van, mivel túl erősnek tartja őket, és félti tőlük indiai biztos pozícióját. (Ami már régen nincs meg, mivel az eposz egyetlen indiai szereplője sem ihat bort, de ez nem zavar senkit.) Aztán felbukkannak a tengeri istenségek is, Amphitritétől Tritonon keresztül Tethysig… és Camões nem győz mosakodni a végén, hogy az inkvizíciót kikerülje, és szó szerint magukkal az istenségekkel magyaráztatja el, hogy ők ám csak illúziók, allegóriák, a hajósok sorsát mindvégig a gondviselés intézi!!!

Szóval illúziók. Meg allegóriák. Csak ami a színtiszta valóságot illeti. :P

spoiler
spoiler

Kár ezért az eposzért. Kár, hogy ennyire komolyan veszi magát, és ennyire könnyen rajtakapható. Inkább állítaná, hogy hazudik, akkor én mint olvasó tudnám… komolyabban venni. Mert egyébként nagyon, nagyon szép. Ügyesen alkalmazza az eposzi kellékeket, felidézi és modernizálja az Odüsszeia világát** – soha jobbkor, mint a földrajzi felfedezések korában –, óriási reneszánsz műveltséget mozgat, és olyan stílusban ír, hogy feladja Hárs Ernőnek a leckét. A fordítás biztosan nem tud mindent visszaadni belőle, de az nem kifejezés, hogy igyekszik. :) Ráadásul nemcsak hősi utazást és varázslatos költői képeket tud az oktáváiban*** életre kelteni, hanem a korabeli természettudományok eredményeit is. Népiesen szólva: van neki mire felvágni.

De azért nagyságrendekkel jobban állna neki, ha mégse vágna fel.

Kiegészítés:
Az utószó még külön kiborított azzal, hogy ez a mindenki által kedvelt klasszikus az összekötő kapocs a portugál nyelvű országok között, mert mindenütt olvassák és értékelik.
Aha.
Előttem van, ahogy a volt gyarmati országok lakói csillogó szemmel olvassák, hogy ők gonosz és/vagy megtévesztett bálványimádók, akiknek direkt jót tett a portugál gyarmatosító hatalom, bár tartott volna tovább… :P
Azt hiszem, úgy olvashatják ezt ma, mint a volt angol gyarmatok Shakespeare Viharját. Pusztán az politikai állásfoglalás, ha műsorra tűzik, hát még, ha a rendező is kreatív. :) De Shakespeare nem is állítja, hogy nem hazudik…

* Kizárólag katolicizmus formájában, mert minden más felekezet eleve bűnös úton jár, amint azt két oldalon keresztül fejtegeti az eposz… Hát ilyen „dicséretekre” még katolikusként se tartok igényt, köszöntem szépen…
** Amelyet szintén lekicsinyel, Homérosszal együtt, mondván, hogy a Földközi-tengeren bolyongani, az semmi, de nézzék meg, ő micsoda utazásról ír!!! Arról. Elmész a…
*** Igen, van pofája az általa oly igen lenézett olasz reneszánsz eposzok versformájában írni… Becsületére legyen mondva, tudja használni a formát, nem is akárhogy, még egyediséget is visz bele, de azért én elgondolkodtam volna a helyében, hogy akkor most mit nézek le meg mit nem…

>!
Európa, Budapest, 1984
386 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630732270 · Fordította: Hárs Ernő
14 hozzászólás
!

A bejai katedrális (forrás: https://hu.wikipedia.org)

Mariana Alcoforado 1640-ben született Bejában, és már fiatalon a klarissza apácarendbe vonult. Huszonöt évesen találkozott a későbbi Chamilly márkival, az akkor még fiatal francia nemessel, Noël Boutonnal. A férfi 1665 és 1667 között sok időt töltött Beja környékén, és Mariana bátyján keresztül került kapcsolatba a családdal. A két fiatal hamarosan szerelmi viszonyba bonyolódott egymással, ami nem maradt sokáig titokban, és nagy botrányt kavart. A férfi a következmények elől visszamenekül Franciaországba, Mariana pedig hosszú leveleket kezdett el írni neki. Ezeket a leveleket adta ki könyvként 1669-ben egy párizsi nyomda, magyarul a Portugál levelek címmel jelent meg a kötet. Vannak, akik vitatják, hogy a leveleket valóban Mariana Alcoforado írta, de ettől még a kötet érdemei nem kisebbednek.
@Chöpp így foglalta össze röviden az érzéseit:


Chöpp >!
Mariana Alcoforado: Portugál levelek

Gyönyörű volt és nagyon-nagyon fájdalmas. Nem is tudtam „egy szuszra” elolvasni.
Mariana Alcoforado csodálatos ember, érző szívű, szerelmes asszony, és nagyszerű író. Olyanok az egymás után hömpölygő szavai, mondatai, mint a patak vize: lágyan folyó, csörgedező, aztán (érzelemtől) megduzzadó, sebesen rohanó, zajosan csobogó, majd megtorpanó és ijedten önmaga vad bátorságától visszakozó, kérlelő, síró, könyörgő. Szenvedő, jajongó szerelmes.
Sajnáltam, vele szenvedtem és csodáltam, amikor fájdalmából visszatalált önmagához és képes volt lemondani a gyötrő, lélekölő, viszonzatlan szerelemről. Csak annyit mondhatok, csodálattal töltött el.

7 hozzászólás
!

A Douro folyó partja Portóban (@Bori_L saját képe)

Almeida Garrett, teljes nevén João Baptista da Silva Leitão de Almeida Garrett (a portugálok szeretik a hosszú neveket!) sokoldalú figura volt: írt verseket, drámákat, regényeket, emellett szónok, politikus és újságíró is volt. Szívügye volt a portugál színházak fejlesztése és a portugál romantika kiemelkedő alakjaként tartják számon. Garrett 1799-ben született Portóban, 1818-tól jogot hallgatott a coimbrai egyetemen. Bár személyesen nem vett részt az 1820-as forradalomban, csak verseivel támogatta a forradalmárokat, 1823 után Angliába kellett menekülnie. Itt ismerkedett meg a romantikával. Az Utazás szülőföldemen egy hajóutat követően született meg 1846-ban, egyik visszatérő figurája Santarémi Gil barát, életéről és az őt övező legendákról @Timár_Krisztina írt röviden: https://moly.hu/karcok/701170
A könyvről magáról pedig ezeket írta:


Timár_Krisztina IP>!
Almeida Garrett: Utazás szülőföldemen

Reklám: A portugál romantika kimagasló alakjának legjelentősebb műve.
(Enyhe bűntudat: életemben nem hallottam róla; igaz, sose a portugál irodalmi műveltségemről voltam híres. Konkrétan egy portugál könyvet olvastam életemben, az se biztos, hogy az volt.)
Első benyomás: Mi ez a marhaság?!
Második benyomás: Nem is rossz marhaság – olyan sterne-ös.
Harmadik benyomás: Aztamekkorajóvagyok, tényleg idézi Sterne-t! :D Némi ön-ünneplés.
Becsukom a könyvet: Jó ez, csak nekem van olyan megveszekedettül hülye ízlésem, hogy az útleírásba illesztett szentimentális regényt nem kultiválom. Kultiválnám, ha annak is sterne-ös vége lenne. Vagy puskinos. Fene a gusztusomat.

Naszóval, értelmes emberi nyelven szólva:

Ez a könyv a portugál dekonstukció imádatának tárgya lehet. Kimeríthetetlen kincsesbánya, amilyet csak romantikusok tudnak írni.
Na de miféle romantika ez? Aki fordulatos cselekményt, sok típusfigurát, még több szerelmet, és úgy általában jó mulatságot vár, az ne ide jöjjön. Ez nem az a romantika, bár nyomokban tartalmazza. Aki befelé fordulást, lírai monológokat és jó nehéz, ám magvas filozófiát vár, az se ide jöjjön. Ezt is csak nyomokban tartalmazza.

Aki viszont azt várja, hogy a szerző mosódjon össze az elbeszélővel, csodálja a vadregényes mediterrán tájat, sirassa a középkor művészetét, szidja az újkori barbárságot, űzzön csúfot saját évszázadából (főleg ami a hivatali ügyintézést illeti), idézzen minden második sorban világ- és portugál klasszikusokat, valamint a saját műveit, és ne lehessen követni, mikor beszél komolyan és mikor parodizál – aki azt várja, hogy egész fejezeteket fecsegjen keresztül a szerző/elbeszélő, kedvesen csúfondáros társalgási stílusban, leginkább a semmiről, reflektáljon folyamatosan a saját szövegére, sőt a nyelv(ek)re, amelyet használ, és itassa át minden második mondatát az a bizonyos mélységes, humoros-komor romantikus irónia…
…na, az jó helyen jár.

Kb. három-négy fejezet, míg megszokja az ember. Nekem legalábbis annyi volt, mert fogalmam se volt, mit várjak a könyvtől. Aki ezt az értékelést idáig végigolvasta, annak ennyi se kell majd, mert már tudni fogja, mit várjon. Utána már szabályosan hiányzott ez az ironikus-csevegő beszédmód, amely olyan erővel alkotta meg az „ülök veled szemben és mesélek valamiről, amit tulajdonképpen mindketten tudunk”-légkört, hogy még az se zavart, hogy a történelmi-kulturális utalások felét nem is értettem. Az már inkább, hogyha kiesett az elbeszélő ebből a stílusból, és (romantikusan megkettőződve) a betétregényt kezdte mesélni, a bizonyos csalogányos leányról. Szép, szép, de nekem nem tetszett, sem a történet, sem a szereplők, sem az érzelmes-érzelgősre váltó stílus, úgyhogy jobban örültem, ha visszatért az útleírás kacskaringóihoz.

Mert tényleg az a könyv, nem hazudik: útleírás. De nemcsak a Tejo völgyén utaztatja keresztül az olvasót, hanem önmagán is. :) És azt hiszem, ez az utóbbi utazás nemcsak izgalmasabb, hanem ráadásul még ez tette klasszikussá ezt a könyvet. :)

Ja, utóirat: A kiadvány elég rossz minőségű. :( Amikor kinyitottam, azt hittem, abban a pillanatban szétesik. Annál azért tartósabb, de szerintem tíz-tizenöt olvasásnál többet nem bírna, ami azért gáz, mert könyvtári. Gondolom, „a feléből” ki kellett jönni neki, amit végül is megértek, tekintettel a portugál romantika nagy alkotásainak magyarországi piacára. Legalább nem csúfították el valami giccses borítóval – ez sem utolsó szempont: lila, azt' kész. Abból baj nem lehet. A benne levő külön- és egybeírási hibákkal viszont egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Azt értem, hogy a portugál kiejtés miatt bizonyos szavak toldalékait kötőjelezni kell, de egyáltalán nemcsak indokolt esetekben történt ilyen kötőjelezés. Szúrja a szememet, nem tehetek róla, szakmai ártalom.

!

Póvoa de Varzim városháza (forrás: https://en.wikipedia.org)

José Maria de Eça de Queiróst a legjelentősebb portugál realista íróként tartják számon. Queirós 1845-ben született Póvoa de Varzimban, házasságon kívüli gyerekként. 16 évesen kezdte az egyetemet Coimbrában, ahol jogot hallgatott, és itt kezdett írni is. Pályafutását újságíróként kezdte Évorában, majd Leiriában dolgozott hivatalnokként, utána diplomataként évekig Angliában, majd Párizsban élt. 1900-ban halt meg Franciaországban. Első realista regényét, az Amaro atya bűnét Leiriában publikálta 1875-ben.


Dénes_Gabriella P>!
José Maria Eça de Queirós: Amaro atya bűne

Nagyon nehéz olvasmány és sokféle olvasatot rejt magában a mű.
Láttam, volt, aki megbotránkozott, mert hogy jön egy pap ahhoz, hogy… És innen már csak egy sorköznyi távolságra van az a kifakadás, hogy igen-igen-igen, ilyen a katolikus egyház, minden egy képmutató fertő, mindenki frusztrált és minden papnak megvan a maga „gyónója”.
Nyilván, ez is egy szempont lehet.
De az egy sokkal érdekesebb lehetőség, hogy figyelembe vesszük Amaro páter pályájának indulását. Akart ő pap lenni? Nem. Hivatás? Semmi. (Legalábbis e tekintetben). A 19. században még jócskán megérte Magyarországon is, és a világ más helyein is papnak lenni; garantált fizetés, társadalmi presztízs, befolyás járt a funkcióval. Látjuk a regényből is ennek a jeleit.
A társadalom – legalábbis a regénybéli – igen erősen meg van csúszva… hűen tükrözi a fanatikus vallásosságot, amely nagyjából megfelel a külsőségek megtartásának és különböző házi szentek babonás tiszteletének. (Még mielőtt bárki is megkövezne: Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a katolikus egyház mint olyan a szenteket miért tiszteli, és ezt tiszteletben is tartom. A babonás és valóban bálványimádás-gyanús elhajlást kifogásolom itt.)
A regény lapjain kidomborodik az a recsegő-ropogó társadalmi hierarchia, amelyben a klérusnak és a vagyonos embereknek még tekintélyük volt, azonban a haladó eszmék már jelentkeznek; a gondolkodó embereket és papokat nemigen szeretik még ekkor. Ugyanakkor az is megjelenik, hogy a „régi klérus” képviselői mellett haladó szellemű (és teológiailag is korrekt utat járó) papok is vannak, akik számára nem a félelemkeltés fontos, hanem a megnyugtatás, lelki békesség szerzése…
A regény tartalma és ábrázolási módozatai, kritikai észrevételei és megjegyzései mellett a megszerkesztettsége igen jó. Alig észrevehetően váltakoznak a különböző nézőpontok, narrátori és szereplői hangok/gondolatok.
Szövegi szinten nem egy szóvirágos, -fordulatos alkotás, de az értékéből ez igazán nem von le semmit.
A könyv sokkal jobb, mint a film. Kicsit viszolyogtam hozzáfogni az olvasáshoz, de megérte. A film egyetlen dolgot jelenít meg a sokból; na ja, hogy a szerelmi kalandot… és persze ott a hangsúly, a vétkes-nem vétkes dolog is igen egysíkú. Ám a regény ennek az egyértelmű voltát is megingatja.

!

Fernando Pessoa szobra egyik kedvenc lisszaboni kávézója előtt (@Bori_L saját képe)

Fernando Pessoa 1888-ban született Lisszabonban, majd családja – mostohaapja konzuli kinevezését követően – Dél-Afrikába költözött. Itt kezdte meg tanulmányait Durbanban, utána Fokvárosban, majd 1905-ben visszaköltözött Lisszabonba. A portugál modernizmus legkiemelkedőbb személyiségeként tartják számon, nyolcvanhét (!) álnéven, különböző stílusokban írt. Sok versét magyarra is lefordították, a Portugál tengerről @kaporszakall írt egy hosszabb értékelést: https://moly.hu/ertekelesek/2829574. Pessoa Lisszabonban halt meg 1935-ben, ma a neki szentelt múzeum abban a házban kapott helyet, ahol utolsó lakása volt, derül ki @peters karcából: https://moly.hu/karcok/261640.
Pessoa alakja több street art művészt is megihletett, néhány művet @danaida gyűjtött össze ebben a karcban:


!

Saramago múzeuma Lisszabonban (@Bori_L saját képe)

José Saramago 1922-ben született Azinhagában, Lisszabonban nőtt fel, eredetileg géplakatosnak tanult. A diktatúra vége felé tagja lett a kommunista pártnak, a minisztériumban is dolgozott, később lapigazgató volt, utána pedig fordításból élt. 1993-ben elhagyta Portugáliát, mert a parlament tiltakozása miatt nem kaphatta meg az Európai Irodalmi Díjat. A Kanári-szigeteken, Lanzarotén telepedett le, 2010-ben bekövetkezett haláláig itt élt. Számos díjat nyert, többek közt a Portugál Írószövetség Nagydíját (1991), a Camões-díjat (1995), és ő az egyetlen portugál irodalmi Nobel-díjas (1998).
Álljon itt egyik legismertebb művéről, a Vakságról @SteelCurtain értékelése:


SteelCurtain >!
José Saramago: Vakság

Újabb lehangoló helyzetjelentés az emberről, egy világméretű katasztrófa fókuszába helyezve. Nem meglepő, hogy Saramago is ugyanarra a következtetésre jut, mint számtalan neves és névtelen elődje; az emberről rekordidő alatt hámlik le minden civilizáció és humanizmus, amint felborul a megszokott rendje. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen az élet keletkezése óta oly sokáig voltunk állatok, s az örökkévalósággal mérve szinte csak másodpercekkel ezelőtt világosodott meg előttünk, hogy az agyunknak nemcsak ballaszt szerepe van a koponya egyensúlyi helyzetének biztosítása végett. Kötéltáncosok vagyunk az emberi lét térfelén, de bármikor átbillenhetünk az állati oldalra. Épp ezért nem kellene boldog-boldogtalannak folyton összevissza ráncigálni azt a kötelet.
Bár a szerző mindent elkövetett, hogy elriassza olvasóit, ezzel mégis kudarcot vallott. Túl jól ír Saramago ahhoz, hogy a figyelmet és türelmet fenemód próbára tevő forma, ez a kaktuszba oltott könyv alakú tárgy eltakarja a remek tartalmat. Remek, noha én nem voltam vele teljes mértékben elégedett. Úgy érzem, hogy nem használt ki minden lehetőséget, maradt még a történetben néhány kibontandó elem. És bár ez a lényeget nem befolyásolja, úgy érzem rájátszott a pesszimizmusra, szándékosan festette sötétebbre a vesztegzárat. Bármily csekély is a tudásunk, annyit azért már megtanultunk a különböző rejtélyes és pusztító kórokról, hogy izolálása egy fejlett társadalomban szinte leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. Ugyanakkor a kór legyűréséhez elengedhetetlen a betegek folyamatos és szisztematikus megfigyelése, ami gyakorlatilag teljesen mellőzve van Saramago regényében..
Nem volna helyes azonban ezekre a kis machinációkra összpontosítani, mert ezek csak a regény megfelelő közegének megteremtéséhez szolgáltak. A lényeg ennél sokkal mélyebben van. Nem könnyű kibányászni ebből az alig tördelt szövegből, mégis javaslom mindenkinek, hogy bátran ásson bele. Izzasztó munka lesz, de aki elég kitartó, aranyat fog lelni.

!

A könyvtár bejárata a Coimbrai Egyetemen (@Bori_L saját képe)

Al Berto, vagyis Alberto Raposo Pidwell Tavares 1948-ban született Coimbrában, gyerekkorát Alentejoban töltötte, majd a családja Lisszabonba küldte művészetet tanulni. 1967-ben Belgiumba költözött, mivel nem akart bevonulni a hadseregbe, Brüsszelben festészetet tanult, de később az írás mellett döntött. Ebben az időszakban egy hippi alkotó közösségben élt, majd 1974-ben visszatért Portugáliába. 1997-ben halt meg Lisszabonban. Magyarul Tűzvészkert című kötete jelent meg, amiről @giggs85 írt részletes értékelést:


giggs85 P>!
Al Berto: Tűzvészkert

Néhány hete jelent meg idehaza (majd húsz évvel a huszadik század végi portugál költészet legnagyobb alakjának halála után) Al Berto (szó szerinti) búcsúkötete, a Tűzvészkert, ami a maga alig 50 oldalnyi terjedelmével is az év egyik legfontosabb verseskötete lehet. Gyanítom, hogy egy-két elvetemült luzitán líraimádón kívül nem sokan ismerik őt, vagy még csak nem is hallottak róla, így kezdeném némi életrajzi, történelmi bevezetéssel.

Az eredetileg Alberto Raposo Pidwell Tavaresként született költő az Antonio Salazar által, diktatórikus módszerekkel kormányzott Portugáliában látta meg a napvilágot 1947-ben, és egész fiatalsága során képtelen volt arra, hogy elfogadja a fennálló rendet. Végül 19 éves korában emigrálni kényszerült, ugyanis megtagadta a kötelező katonai szolgálatot, amelyet minden bizonnyal valamelyik lázongó és elszakadni készülő portugál gyarmaton kellett volna leszolgálni a lehető legmostohább körülmények között. 1974-ig, a diktatúrát megdöntő szegfűs forradalomig Belgiumban élt, ahol eredetileg franciául, később anyanyelvén is verseket kezdett írni. Hazatérése után pedig hamarosan az újjáéledő luzitán költészet legmarkánsabb és legelismertebb képviselője lett. Ennek oka, vitathatatlan tehetségén kívül, az, hogy olyat alkotott, amit a korábbi évtizedekben senki (mely időszakban mind az ország, mind az irodalmi élet kényszerű módon bezárkózott, és a dicső történelmi múlt felé fordult, hogy egyre másra jelenjenek meg eposzok az ibériai hősökről); alig pár soros, zömében rím nélküli versei egy új és sok fiatal számára példaként szolgáló világot teremtettek, amelyben megkötések nélkül, szabadon lehetett beszélni bármiről.

Költői világa markáns és eredeti; hangja tökéletesen felismerhető, melankóliája utánozhatatlan. Al Berto ugyanis egész pályafutása során inkább az élet árnyoldalairól írt: a magányról, a szenvedésről, az emberi kapcsolatok ellehetetlenüléséről, saját homoszexualitásáról, betegségről, halálról; motívumai jelentős része az éjszaka, a sötétség, a bezártság, a sivatag témaköréből kerülnek ki.

Ez hatványozottan igaz jelen kötet esetében, ugyanis ezt már akkor írta, mikor megtudta, hogy nem sok ideje van hátra, mert AIDS-es. A Tűzvészkert a maga rövidségében is monumentális búcsú az élettől, a szerelemtől, imádott városától (Lisszabontól), vagy a költészettől egyaránt. Al Bertónak nincsenek illúziói: tudja, hogy a betegsége által átélt testi szenvedést, barátainak elfordulását, sokak megvetését nem fogja követni semmiféle tökéletes béke vagy Mennyország röpdöső angyalkákkal, és nem fogja viszontlátni a szeretteit sem – mégis, ha a veszteségektől szenvedve is, nyomorultul, de ezekben a búcsúversekben igyekszik megkeresni és szembenézni Istennel, hogy elszámolhasson életével.

maktub

a fény kifeszített cinklemez
a sivatag egén

körülötted
csak vibrál a végtelen homok
a távolodó osztódó
kövek és kórók káoszával
szemben

lovak zaklatott zihálása gyújtja be
a váratlan ünnepek puskaporát

egy bagoly meghal
egy datolyafa édeskés tetején

az imádságra hívó müezzin éles
énekétől ostromolva
mész előre

maktub

helyek ahonnan az élet kivonult és minden megíratott
már évszázadok óta – helyek ahol a szív
csak egy vándorló mészkőrózsa

a ritkuló vízlelőhelyek és a szikkadt
átokverte föld határán – sétálsz
a sík palaéjszakában
a fohászok és magány parcelláin
ahol még ott rejtőzhet
isten arcának finom lenyomata

Al Berto búcsúkötete, a Tűzvészkert tipikusan egy olyan alkotás, amit érdemes lenne minden halandónak elolvasnia.

!

Lisszaboni látkép (forrás: https://en.wikipedia.org/)

António Lobo Antunes 1942-ben született Lisszabonban, apja híres neurobiológus volt, az orvostudomány téren Nobel-díjat nyert Egas Moniz közeli munkatársa. Már gyerekként elhatározta, hogy író lesz, de apai nyomásra a Lisszaboni Egyetem orvosi szakára iratkozott be, itt is szerzett diplomát. Tanulmányai vége felé Antunest besorozták, a portugál gyarmati háborúkban egy angolai kórház orvosaként vett részt. Itt kezdett el érdeklődni a halál témája iránt. 1973-ban tért vissza Afrikából, és az angolai függetlenségi háború több írásában is megjelenik, így Az inkvizítor kézikönyvében is, amiről @jethro írt rendkívül pozitív értékelést:


jethro>!
António Lobo Antunes: Az inkvizítor kézikönyve

Hát, befejeztem a könyvet, becsuktam, visszatettem a polcra, és csak ülök itt. Gondolkodom. Fel kéne állnom, csinálni valamit, de nehezemre esik. A könyv hatása letaglózó.
Hogy szorulhat egy íróba ennyi tudás, ennyi emberismeret, ennyi keserűség, ennyi öröm? És ennyi merészség, hogy ezt papírra merje vetni! Nem tudom, de hogy Antunes ezt teljes mértékig át tudja adni az olvasónak, az biztos.
Portugáliában vagyunk a XX.sz. második felében, szemünk előtt hullik szét a maradi politikai rendszer, és teret nyernek a baloldali mozgalmak. A regény lehet akár egy családregény is, ahol jelentősen kiéleződik az apa-fiú konfliktus. Az apa, aki a 70-es évek előtt földbirtokos és miniszter is volt, nem nézi jó szemmel a „kommunisták” előretörését, foggal-körömmel ragaszkodik a régi rendszerhez. Fiát nem tartja méltónak arra, hogy apja örökébe lépjen.
A regény fejezeteit a szereplők elbeszélései alkotják. Majdnem minden fejezetet külön szereplő mesél el, ezáltal folyamatosan haladunk előre az időben, majd a végén egy olyan kép alakul ki bennünk, mintha a történet egy bizonyos térben lenne elhelyezve, amire különböző szögből, mindenhonnan rá lehetne látni. Mivel a szereplők 1.sz 1.sz-ben mesélnek, ezáltal mi is benne vagyunk a történetben, azonosulunk az elbeszélőkkel.
Nagy köszönet a fordítónak! Antunes e regénye a 11. a sorban, de talán csak két művét fordították magyarra. Szerintem lenne igény a többire is.
Az inkvizítor kézikönyve talán az egyik legnagyobb csiszolatlan gyémánt a világirodalomban. A fényesítése rajtunk múlik, olvasókon.

3 hozzászólás
!

Figueira da Foz (forrás: https://en.wikipedia.org)

Afonso Cruz az egyik legismertebb kortárs portugál író, 1971-ben született Figueira da Fozban, ami legújabb magyarul megjelent regényében, a Festő a mosogató alattban is fontos helyszín. Az írás mellett animációs filmeket rendez, zenél és saját maga illusztrálja a köteteit. Regényeit több, mint 20 nyelvre fordították le, az elmúlt években hazánkba is többször ellátogatott, az Ekultúra oldalán két interjú is olvasható vele: http://ekultura.hu/2017/05/04/interju-afonso-cruz-2017-aprilis (2017) és http://ekultura.hu/2019/11/12/a-jovo-kepzelet-alkotas-j… (2019). Magyarul három regénye jelent meg, a Virágokban egy idősödő férfi múltját rakhatjuk össze darabkáról darabkára, akinek életét nagyban meghatározta Salazar diktatúrája.
@Amadea a következőket írja a regényről:


Amadea>!
Afonso Cruz: Virágok

(A hárombetűs mágia a „Gól!”, a könyv egészéhez kevés köze van, de tök jó hangzása van, muszáj volt belerakni a blogposzt címébe.)

Azt hiszem, bírom Afonso Cruzt; két évvel ezelőtt, egy zaklatott időszakban olvastam a Kokoschka babáját és nem maradt róla sok emlékem, csak az ekletikussága, a rajzok derengenek fel, és az, hogy meglehetősen eredeti (nem olyan sznob, „nem értem, mi ez, de illik dicsérni”-módon, hanem a foghíjas emlékek miatt bizonytalanul kijelentve-módon). Meg szomorú. Felkészültem hát némi lelki megpróbáltatásra a Virágok előtt, bár a fülszöveg azt sugallta, hogy a polihisztor portugálnak ez egy jóval felhasználóbarátibb könyve lesz.
Az is lett, de egyáltalán nem bánom; az elmúlt két hét elég idegőrlőre sikerült és jólesett zsibbadt aggyal, a sárga Ikeás fotelben vagy az erkélyen heverve ennek a könyvnek a mondataiban tapicskolni. A fejezetek rövidek, a szöveg… nem, nem frappáns, hanem álnaivan, nyílt szeműen őszinte az olyan apró-cseprő dolgokról, amik láthatatlanok a nagy egészben, aztán mégis rajtuk csúszunk el, mint egy banánhéjon (esett már el valaki banánhéjon? Én még nem, csak vizes talppal a parkettán, de az nagyot szólt). Egy ágyon felejtett kalap. Egy elorzott pirítós. Egy ezüstös kulcs.
Hatoljunk beljebb a sűrűbe.
Lehet, hogy szentségtörés, de a Virágok Anna Gavalda regényeire emlékeztet (nem azokra, amiktől agyfaszt kapok), és nemcsak a …-tal jelzett válaszok, hanem az apróságok és a szereplők miatt; hétköznapi emberekről szól, akik olyanok, mint mi. Többnyire. Gavaldánál azért kicsit komolyabb, felvillant képeket a diktatúráról, a nehézségekről, amelyek második bőrként simulnak bele az emberek életébe.
A narrátorra eléggé megorroltam a történet végére; az a fajta valóban érzékeny entellektüel-féle, aki hiába családapa és hiába kezd már pocakot ereszteni, valójában még mindig nem nőtt fel és várja a csodát az élettől, amiről meséltek neki az oviban. Drágaságom, a csodát magadnak kell generálnod, mert kevés olyan dolog van, ami csak úgy magától megterem és arra vár, hogy te birtokba vedd. Közben annyira el van foglalva a kis sértettségeivel és a tükörnek előadott monológjaival, hogy észre sem veszi, mi történik körülötte (bezzeg Azul néni!), és hogy talán a feleségének, a gyerekének is vannak elvárásai felé – leginkább az, hogy jelen legyen –, amelyek fel sem tűnnek neki.
Riasztó, hogy a különböző emlékek, a pillanatnyi benyomások mennyire eltérő képet mutatnak egy emberről. A gyerekesen önző narrátor mellett a másik főszereplő egy öregember, Ulme úr, aki elveszíti az emlékeit, a narrátor pedig, ha már a saját életével nem akar mit kezdeni, nekiáll egy képzeletbeli katedrálist építeni Ulme úrról az ismerősök Márquez-i hangulatú beszámolója alapján. Az eredmény meghökkentő; kicsoda Ulme úr? Egy kékvérű, kegyetlen ember? Egy álmodozó különc, aki virágok megszállottja? Vagy nőbolond zenerajongó? Egy érző lelkű zseni? Kapufának használta egy kerekesszékes barátja fejét, vagy pálinkáért cserébe megmosta az emberek lábát?
Ulme úr még arra sem emlékszik, látott-e meztelen nőt életében.
Az ember védtelen az emlékei nélkül. Kinek a véleményétől függ, hogy jó emberek vagyunk-e? Meghatározhatjuk-e magunkat nélkülük?

Afonso Cruz nem ad választ ezekre a kérdésekre. Valószínűleg csak segít a töprengésben. Vagy csak írt nekünk egy jó könyvet – néha ez is elég, hogy ne adjuk fel.

Ui.: Olvasás közben arra gondoltam, hogy én miért nem ilyen könyveket veszek? Bizonytalan vagyok magamban, hogy tetszeni fog-e, átjön-e az üzenete? Ebből a szempontból a könyvtár egy kiváló, kompromisszumos, nagyfokú sikerélményt biztosító megoldás; mindenféle kötöttség nélkül dúskálhatok és flörtölhetek a vélt határaimon billegő könyvekkel, anyagi és lelki következmények nélkül. És megmarad annak a könnyed lehetősége, hogy akár meg is vehetném a már olvasott könyveket, amelyek tetszettek – megvehetem, de nem kell, és ez a könnyed, tét nélküli lehetőség nagyon kényelmes. Végre egy olyan döntéslehetőség, aminek nincsenek mérhető következményei és nem kell napokig-hetekig töprengeni felette.

!

Természetesen vannak a portugál irodalomnak még kiemelkedő alakjai, akik a hely- vagy Molyos tartalom hiánya miatt nem kerültek említésre. András László a Hesperidák kertje című, 1971-ben megjelent, kétkötetes könyv második részében mutatja be a portugál nyelvű költészetet. A 2013-ban megjelent Melankólia ezerrel című kötetben pedig Urbán Bálint válogatásában és fordításában olvashatunk kortárs portugál drámákat. Kortárs szerzők közül mindenképp érdemes még megemlíteni Rui Cardoso Martins nevét is, akinek több kötete is megjelent magyarul, az És ha nagyon meg szeretnék halni című regényéről @egy_ember írt megkapó értékelést: https://moly.hu/ertekelesek/638827

A vizuális művészeti ágak sem állnak messze a portugáloktól, a legnevesebb portugál graffiti művészről ketten is karcoltak az elmúlt egy évben: @Tyutyu röviden bemutatja Odeith életét (https://moly.hu/karcok/1332624), @Andrew_N_Bergman pedig kedves szavakkal méltatja a művészt (https://moly.hu/karcok/1316869). A vizuális művészetek pedig remekül kombinálhatóak az irodalommal is, ahogy @Bélabá értékeléséből is látszik, amit Afonso Cruz Kokoschka babája című könyvéhez készített: https://moly.hu/karcok/543625. A portugál irodalom vizuális megjelenítésével pedig Budapesten a kék metró vonalán utazók nap mint nap találkozhatnak, ahogy ez @Algernon karcából is kiderül:


Algernon P>!

@Nita_könyvgalaxis bejegyzésének (http://moly.hu/karcok/161507) testvérkarca:

Mit jelentenek a budapesti Deák téri 3-as ("kék") metró betűcsempéi?
Nem Atlantisz titkát, nem kormányzati adatok, nem random betűhalmaz és nem is kincskereső térkép.
Hanem versrészletek vannak elrejtve a tarka betűk árnyékban :)

A csempés fal João Vieira lisszaboni képzőművész alkotása, 1996-ban avatták fel. A trükkje, hogy számos magyar versrészlet van fenn portugálul az egyik oldalon, és a másikon három portugál részlet.
A verssorok kiböngészése igen nehéz feladat, mert esetenként a szó közepén szakad meg az idézet!

Portugál versek magyarul:
Pessoa (Álváro De Campos) – Opiárium (városi legendaként innen ered, hogy "vmi ópiumos vers van a falon")
Luís De Camoes – Mit akartok, örök vágyakozások?
Cesário Verde – Bezárt éj

Magyar versek portugálul:
József Attila – A Dunánál
Petőfi Sándor – Szabadság, szerelem és A nép nevében sorai
Ady Endre – Elillant évek szőlőhegyén
Petőfi Sándor – Az álom

A csempéknek van egy „testvére” is. Ez Brüsszelben, a Parvis de Saint-Gilles állomáson látható (Premetro vonal).

Forrás, és a kutatómunka leírása, a versrészletekkel és fordításokkal:
http://budapestjovoje.freeblog.hu/archives/2009/01/22/A…
http://budapestjovoje.freeblog.hu/archives/2009/01/23/A…
|érdekesség

12 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!