VilágOlvasó – Montenegró

Rovatgazda
!

A VilágOlvasó két korábbi számában (https://moly.hu/merites-rovatok/vilagolvaso-szerbia és https://moly.hu/merites-rovatok/vilagolvaso-bosznia-hercegovina) megkezdett délszláv tematikát Montenegróval folytatjuk.

Montenegró (Crna Gora) történelme az illírek megjelenésével kezdődött, akik a 10. században saját fejedelemséget hoztak létre. Az Oszmán Birodalom fennállása idején lakosai viszonylagos önállóságot élveztek, majd a 17. század végétől az első világháború végéig Montenegró független országként működött. 1918-ban a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett. 1929-ben ez Jugoszlávia néven szerveződött újjá, és ebben az államalakulatban Crna Gora belső önállósága megszűnt. A második világháború során olasz megszállás alá került. A háború végeztével Josip Broz Tito irányítása alatt egyesítették a jugoszláv területeket. 1991-ig Crna Gora a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság hat tagállamának egyike volt. Jugoszlávia szétesése után Montenegró és Szerbia laza szövetségként működött előbb Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, 2003-tól pedig Szerbia és Montenegró Államközössége néven. A montenegrói lakosok pár év múlva népszavazással elérték a Szerbiától való függetlenedést. Az ország hivatalosan 2006-ban nyerte el újra függetlenségét. (A pontos dátum: 2006. június 3.)

Az ország neve, Crna Gora fekete hegyet jelent. A legtöbb nem szláv európai nyelvbe olasz közvetítéssel került be ennek a névnek az újlatin fordítása, a Montenegró. Ez honosodott meg külső elnevezésként.

A festői szépségű tengerparti ország számos irodalmi alkotásban titokzatos, egzotikus helyként jelenik meg. F. Scott Fitzgerald Gatsby életrajzába is beleírja:
Előléptettek őrnagynak, és minden egyes szövetséges állam kitüntetett – még Montenegro is, a kis Montenegro, lenn, az Adriai-tenger partján!” – idézi @konyvolvaso (https://moly.hu/idezetek/682673).

A Kertész Ákos alkotta Makra Ferencnek montenegrói gyökerei vannak (@Csabi által idézve):


>!
Csabi MP

Makra fekete volt, vadul és tolakodóan fekete, sűrű, erős szálú haja, sötétkreol bőre miatt kisebb korában cigánynak csúfolták a pajtásai, amit a különben békés természetű szelíd gyerek dühkitörésekkel, sőt sírógörccsel fogadott, s minden áldozatra hajlandó lett volna, hogy elnyerje a szerencsés átlagos külsejű fiúk kegyeit, noha tudta, hogy semmi köze a cigányokhoz: anyai nagyapja Zsernica Milán crnagorác, azaz montenegrói születésű volt, aki a közös K. u. K. hadsereg katonájaként került Pestre, majd Lőrincen ragadt, s ő, a legidősebb fiúunoka, Zsernica nagyapára hasonlított, de ezzel sem védekezhetett, mert bár a cigányt lenézték és gúnyolták, mégis valahogy a hazai faunához tartozott, akár a megszokott bolha a szalmazsákban, senki sem érezte idegennek; a montenegrói Milán Zsernica unokáját azonban (ha származását meggondolatlanul hangoztatná), az idegennek kijáró tartózkodás venné körül, s ettől Makra jobban irtózott, mint a leplezetlen megvetéstől. Ez az állapot később, a zsidózások idején rosszabbodott; feltűnő, tehát idegenszerű külseje miatt attól tartott Makra, hogy egyszer még zsidónak nézi valaki, s félt, hogy nem volna képes védekezni ellene, mert előfordult már, hogy hazug váddal szemben nem tudta megvédeni magát (egyszer lopással vádolták, s tudta, hogy a tanító vallatás közben az arcát figyeli, hazudik-e; Makra ártatlan volt, de attól a tudattól, hogy gyanúsítják, és az arckifejezésétől függ, hisznek‑e neki, elvörösödött, szemét lesütötte, és dadogni kezdett), hiába mondaná, hogy nem vagyok zsidó, a szeme közé röhögnének, hazudsz, mondanák, zsidó vagy és kész, s ezért, ha társai zsidóztak, nem mert kedve szerint hallgatni sem, s mértéktartóan bár (nehogy a hangoskodás keverje gyanúba), velük zsidózott maga is.

!

A 19. század legjelentősebb montenegrói személyisége Petar Petrović Njegoš (1813–1851), szerb költő és filozófus volt. Felvette szülőfalujának, Njegušinak a nevét. Njeguši Dél-Montenegróban található Cetinje közelében, amely Crna Gora második legnagyobb városa. (Az első fotón Njeguši falu látható.)

Njegoš leghíresebb műve a nemzeti eposzként számon tartott Hegyek koszorúja (1847) drámai-lírai hősköltemény. A művet @kaporszakall így értékeli:


>!
kaporszakall
Petar Petrović Njegoš: Hegyek koszorúja / Горски вијенац

A Hegyek koszorúja a szerbek hősi eposza, olyasféle, mint számunkra a Zalán futása. A formája verses dráma, és mivel a szerző által ismert korba nyúl vissza (kb. 150 évvel korábbra), sokkal elevenebb, kevésbé mesterkélt, mint Vörösmarty költeménye. A benne leírtak a keletkezésekor (a XIX. század közepén) is aktuálisak voltak, de Jugoszlávia felbomlásakor mutatkozott csak meg, a boszniai és koszovói harcokban, hogy a vallási különbségből fakadó gyűlölet még napjainkban is nyitott seb.

Ha a balkáni népek mentalitását, harcias törzsi szellemét, ellentéteik gyökerét szeretnénk megismerni, érdemes elolvasni ezt a darabot. Oroszul beszélők többé-kevésbé a szerb szöveget is tudják követni.

!

Cetinje, ahol Petar Petrović Njegoš elhunyt
(A fotók belekattintással nagyíthatók.)

*
Mihailo Lalić (1914–1992) művei Montenegró második világháborús partizánharcait örökítik meg. A szerző tizenegy regénye és négy elbeszéléskötete közül a Siralomhegy (1957, 1962) és a Hadiszerencse (1973) a legsikeresebbek, ezeket azonban a Molyon senki sem olvasta.

Lalić A sötétség sugara (1970) című regényéről @encus625 a következőket írja:


>!
encus625 P
Mihailo Lalić: A sötétség sugara

A könyv a 2. világháború végén játszódik. Sötét, komor hangulatú. A főszereplője Riko, az ő elmondása alapján nyerhetünk sok mindenről, ami élete (nagyrészt a háború) során vele történt. Nem egy angyal ő sem, szereti úgy elmesélni a dolgokat, hogy minél jobban jöjjön ki belőle. Elkeseredett, reményvesztett emberek a társai is. A vége nem volt meglepő számomra, már korábban is sejtettem, hogy csak így végződhet.

>!
Zrínyi Katonai, Budapest, 1970
200 oldal · keménytáblás · Fordította: Csala Károly
!

Mihailo Lalić és a portréjával készült postabélyeg

*
Branimir Šćepanović kortárs montenegrói szerb író az idősebb generációból. Crna Gora fővárosában, Podgoricában született 1937-ben. Magyarul a Modern Könyvtár-sorozatban jelentek meg művei az 1960-as – 1980-as években: az Az a gyalázatos nyár (1965), a Földbe némult száj (1974) és a Megváltás (1980).

Legjelentősebb alkotásának a Földbe némult száj című kisregényét tartják. Ízelítőül @ppeva választott néhány részletet nekünk (https://moly.hu/idezetek/650123, https://moly.hu/idezetek/650124):


>!
ppeva P

De akkor egy egészen más idő ködéből világos és tiszta látomásként feltűnt előtte mindaz, amit hajdan, gyermekkorában hallott a siratóénekek és mókák közepette arról a megmagyarázhatatlan esetről, amely jóval a születése előtt történt, talán épp augusztusban – e perzselő hónapban, amilyen a mostani is, s talán ugyanezen a napon, amikor Joksim dédapja kilencvenhárom évesen kezdett új életet, mégpedig azután, hogy már a ravatala köré gyűltek az emberek, a ravatala köré, amelyen már napok óta eszméletlenül s csaknem életjel nélkül feküdt kiterítve, s a lélegzete oly gyengén lebegett, mint a szélben a gyertya – ezért is mindenki azt hitte, vége van, amiről persze kiderült, hogy nagy meggondolatlanság, mert ez a hatalmas, dagadt öreg egyszer csak felnyitotta bal szemét, és fénytelen, fájdalom nélküli és reménytelen tekintetét hosszan végighordozta a házban lévők arcán, a rokonokén és a szomszédokén, mindaddig árva jelét se adva annak, hogy bárkit is fölismert, s hogy bárkitől is vár valamit, amíg feltehetőleg véletlenül észre nem vette a szoba döngölt földjén a nyers és illatos fenyőből ácsolt koporsót meg azt a fehér lepedőt, amely már csaknem megsárgult az esőtől és a naptól, s ekkor, semmi kétség, mindez a természet törvényei ellenére is arra késztette, hogy fölkeljen, de oly lassan, mintha tán hegyet mozdítana el a mellével, vagy mintha a halált rázná le magáról, amely már rászállt, s csodák csodája, végül is egészen fölállt, és fél szemével többé senkire se nézve, akár egy kísértet, lassan és zajtalanul odament a pattogó tűzhelyhez, és csontos kezével még lassabban kiemelt egy darab füstölt húst a rotyogó üstből, amelyben szokás szerint már a halotti tort készítették az ő lelki üdvösségére, és mintha nem is az éhét akarná elverni, hanem valakit bosszantana, csak néhány falat húst nyelt le, majd mintha senki se lett volna ott, felkapta a nehéz fejszét, és a beteg állaténál is fájdalmasabb nyögések közben felaprította az erdőillatú koporsót, jóllehet az két méternél is hosszabb volt, és olyan széles, akár az ő erőteljes válla, amely egyszeriben, mihelyt az illatos és fehér fenyőforgácsba lökte a baltát, úgy megfeszült, mint az íj, megrémisztve a házba levőket, a rokonokat és szomszédokat, akik még mindig azt remélték, hogy ezzel a váratlan feltámadással halála órájában is őket akarja megtréfálni – de az efféle gondolatukat nyomban eloszlatta, mihelyt ráncos arcbőre mögé bújt, ravaszkás mosollyal a másik szemét is felnyitotta az öreg, és hatalmasan, csontosan, felpüffedten, vizelet- és halálszagúan sorra bámulta valamennyiüket, hossza és szúrós tekintettel firtatva őket, miközben az összesereglettek egymást lökdösve és leszegett fejjel hátráltak, elszörnyülködve attól, ami még történhet, korántsem sejtve, hogy végül majd egy súlyos és durva káromkodással űzi ki őket a házból, amit fiatal korában puszta kézzel épített. Így aztán félreérthetetlenül tudtukra adta, hogy a halála napját későbbre halasztotta, s ezt abból is megállapíthatták, hogy megparancsolta, a lepedőből varrjanak neki inget és két gatyát, amelyet később a hátralevő kilenc év alatt, ameddig élt, mindannyiszor magára is vett, amikor az ő elsiratására egybegyűltek közül kellett kikísérni valakit a temetőbe! Erre a senki által meg nem magyarázott csodára gondolva – valamilyen mély sejtéssel –, úgy érezte, hogy Joksim ősét csak a halálát leső emberek iránti határtalan gyűlölete keltette életre, az a gyűlölet, amely az utolsó csepp erejét is visszaadta, hogy akár dacolva is meghosszabbítsa a már elveszett életét.

42-44. oldal

!

Podgorica és Branimir Šćepanović

Šćepanović Az a gyalázatos nyár című regényét @Gregöria_Hill elemzi:


>!
Gregöria_Hill
Branimir Šćepanović: Az a gyalázatos nyár

Nekem ez nagyon tetszett. A fülszöveg minden esetre igen ingó-bingó lábakon áll, talán az első 3 meg az utolsó sora talál, kivéve, hogy szerintem az emberi lélek roppant sekélységének a torokszorító világát villantja fel. Az én olvasatomban a műnek az egyik üzenete az, hogy ahol egy teljesen magába zárkózott, de legalább erre büszke, tágabb környezetétől akár szimbolikus, akár természetes, akár mesterséges kerítménnyel elzárt közösség valami különösséggel találkozik, ami a legjobb tudomásuk szerint default félelmetes és veszélyes dolog, ott előbb-utóbb a különösséget agyonverik. Ránézésre, vagy érdekből vagy csak oktalan félelemből, pláne ha még jól be is ijesztik egymást. A másik, hogy ha egy elszigetelt közösség tagjainak megvan az ún. józan paraszti eszük, tudják, mert apáik is tudták, meg apáik apja is, mikor mit kell vetni, aratni, ki kinek a kije, az még egyáltalán nem jelenti azt, hogy meg tudják honosítani a paradicsomot!!! az emberi kapcsolatok Napoleon-kaliberű stratégái. És agyonverik. Ez kicsit ilyen Pilinszky-fabulás, az is eszembe jutott.
A falunak egyébként madártávlatból (és mekkora jó már, hogy innen nyit, bizonyára nem is véletlen) van egy bábszínház jellege, darabos mozdulatú stilizált babák egyforma fakanálarccal, nekem Bruegel-festmények jutottak róla az eszembe*. Amúgy is ilyen a stílusa, néhol abszurd, mint némelyik Radicskov-elbeszélés, (https://moly.hu/ertekelesek/1859091) ahol bohózaba illően hurcibálják a hegyekben a sztálinszobrot, de végig van egy bájos, kicsit bruegelesen bumfordi humora, még a legkegyetlenebb pillanatokban is.
Máskülönben a kisregény olyan (kedves) gyerekkori emlékeket idézett bennem, mint a nem elektronyos harangszó falusi környezetben (komolyan van ilyen emlékem, harangozó bácsival együtt, közben elkezdődik a Kinyerma). De ez még mindig jobb, mint a kedves emlékbeli szag után kutató férfi esete, akit mindent tűvé szagoló keresgélés után a zsályaillatú szélben hajladozó arany búzatábla helyett a büdös borkimérésben időző izzadt hónaljú férfiak szagában ér a felismerés, ami elég sok mindent megmagyaráz, egyben zseniális írói húzás is. Továbbá hálistennek nincs külön megmagyarázva, ez még egy régebbi könyv.
*konkrétan ezek, már csak a hegytetős madártávlat miatt is, de nem úgy értettem ám, hogy ez bumfordi! https://www.google.com/culturalinstitute/bruegel/images…
https://i.ytimg.com/vi/Pj3HdzOR2pY/maxresdefault.jpg

2 hozzászólás
!

Mirko Kovač

Šćepanovićnál egy évvel később született Mirko Kovač (1938–2013), montenegrói szerb író. Szerb és horvát nyelven egyaránt alkotott. A Jugoszlávia széteséséhez vezető délszláv háborúkat támogató nacionalizmust élesen bírálta, ezért mind szerb, mind pedig horvát oldalról sokat támadták. Regényeken és novellákon kívül esszéket és forgatókönyveket is írt, számos díjjal tüntették ki. Magyarul öt könyve olvasható.

A Molyon a Város a tükörben (2007) című családregénye a legnépszerűbb.

@ervinke73 szerint: Nagyívű családtörténet, annak minden kellemes eszközével. Történelmi realitás és érdekes hiedelemvilág bővérű keveréke. Olvasmányos, tökéletesen jót tesz neki a néhány oldalas fejezetekre tördelés. Nekem szólt az egymás mellett élésünk nehézségeiről és gyönyöreiről. (https://moly.hu/ertekelesek/2140480)

@Timár_Krisztina is tetszéssel olvasta a könyvet:


>!
Timár_Krisztina ISMP
Mirko Kovač: Város a tükörben

A fülszövege alapján azt vártam, olyasmi könyv lesz, mint a Harmonia caelestis második fele. Valóban hasonló, csak könnyebb olvasni… :D Viszont cserébe kevésbé élvezetes is: Esterházy jobban ír, na. :) De azért őutána másodiknak lenni se szégyen. :)
Ott játszódik a regény, ahol Montenegró, Hercegovina és Horvátország határai összeszaladnak, és a három különböző ország három különböző városa-faluja között akkora távolság sincs, mint Szolnokhoz Budapest. A szereplők számára természetes, hogy könnyedén lépik át a határokat bármelyik irányban (különösen, amikor éppen Jugoszláviának hívják mind a három országot). Olyan is az egész könyv: határáthágós, könnyedén mozgó, villódzó, nemcsak országok, hanem nemzetiségek és kultúrák között is. (Belépnek a regény szereplői közé a legdélebbről érkező törököktől kezdve a magyarokon keresztül a legészakabbi csehekig mindenféle népek, plusz természetesen annyi délszláv, amennyi csak létezik.) Ugyanígy ugrik a regény az egyik családtag történetéről a másikéra, anekdotáról anekdotára, indázik erre-arra, játszik az emlékezettel és a képzelettel. A legjobban azok a részek tetszettek, ahol az elbeszélő közbeveti, hogy egyébként erre rajta kívül senki más nem emlékszik – szóval hazudik is, amennyit csak bír – vagy csak kreatív az emlékezete? :) A legjobb családban is megesik. ;)
A fél csillag levonást abszolúte szubjektív indoklással kapja: az utolsó harminc-negyven oldalt már összecsapottnak és fölöslegesnek éreztem, de lehet, hogy második olvasásra már másképp fogom gondolni. A könyvet ez nem rontja el, hiszen családregény, azt pedig igazából nem is lehet befejezni.

!

Nikšić, Mirko Kovač szülőhelye

Mirko Kovač gördülékeny, lebilincselő elbeszélői stílusát @Youditta dicséri: https://moly.hu/ertekelesek/1713402.

Illusztrációul álljon itt egy részlet ismét @ppeva-nak köszönhetően:


>!
ppeva P

A Jelica nagymamával eltöltött néhány nap nagyobb gondok nélkül telt el, anya azt kívánta, hogy rövid időre felejtsük el a bajokat, nyissunk új lapot; nekünk sem lesz rosszabb, mint másoknak. Jelica időnként elveszítette a kapcsolatot a valós világgal, bizonyos dolgoknak nem tudta a nevét vagy összekeverte őket – a tányér kanál volt, a kenyér dinnye, ami engem mulattatott, nevetni kezdtem, de anyám figyelmeztetett, hogy ne vicceljek ezzel, mert az, aki más baján gúnyolódik és mások szerencsétlenségén vigad, maga is bajba kerül. Hát nem volt könnyű ellenállni a tréfának, amikor Jelica nagymama a kellemes családi ebéd közben rám nézett, mondván:
– Én valahonnan ismerem önt, uram.
Azonnal feltámadt bennem a kisördög, kereskedelmi ügynökként akartam bemutatkozni, idegen tájszólással vagy tengermelléki nyelvjárásban kezdtem beszélni, sziporkáztam, ám anyám megrovóan nézett rám, s néhány pillanat után a nagymamám számára ismét a kedves unokája voltam. Anya azt mondta, hogy nagymama lámpái felgyulladnak és kihunynak, „ez fájdalmas, ám meg kell békélnünk vele”.

278. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Alzheimer-kór
!

A fiatalabb kortárs írógenerációból Andrej Nikolaidis (1974) montenegrói bosnyák (félig görög származású) szerző munkásságát kell kiemelnünk.

Nikolaidis 2006-ban megjelent Fiam című regényéért 2011-ben megkapta az Európai Unió Irodalmi Díját. Magyarul a 2003-as Mimesis című művével egy kötetben adták ki. A Mimesis az író első könyve volt, és rögtön nagy sikert aratott otthon, majd külföldön is.

Aktuális ajánlott olvasmánynak ezt a könyvet jelölöm @Beck_András_Simon véleményét idézve:


>!
Beck_András_Simon
Andrej Nikolaidis: Mimesis / Fiam

Montenegro – Fekete Hegy.
Igazi feketehumor, feketeöves embergyűlölő főhősökkel.
De a két Konstantin igazi demokrata: önmagukat éppúgy rühellik, mint embertársaikat. Ezáltal lesznek szerethetők.

Nikolaidis e két regényben olyan vehemenciával tagadja bármiféle célját-értelmét az emberi létnek, hogy az ember gyanakodni kezd: mégiscsak van ott valami takargatnivaló.
Lehet, hogy pont ez a célja?

!

Durmitor és a Tara-kanyon

A szerző másik, magyarra is lefordított művét valamivel többen ismerik a Molyon. Az eljövetel (2009) többek közt @ttapu tetszését nyerte el:
Kinyitod a könyvet, a magánnyomozó pedig betoppan és beolvas. De úgy, hogyha nem figyelsz oda, akkor aztán a nyakadba zúdul az emberiség minden borzalma és butasága és az bizony ijesztő lesz. Javaslom, figyelj a részletekre, az némiképp segít, no meg van mire figyelni, hiszen kifejezetten sokrétű és árnyalt az írás. (https://moly.hu/ertekelesek/2076672)

@Kuszma véleménye szerint:


>!
Kuszma MP
Andrej Nikolaidis: Az eljövetel

Duplafenekű bűnügyi regény. Úgy indul, mintha skandináv krimi volna (egy család lemészárlásával), aztán egyszer csak ember voltunk találja ott magát a metafizikai értelemben vett boncasztalon. A cselekmény két szálon fut: az egyikben a fenn említett gyilkosság nyomába ered (ered?) elbeszélőnk, a megkeseredett privát kopó, a másikban pedig Emmanuel leveleit olvashatjuk, aki Bécsből próbálja instruálni nyomozónkat. Mindkettőben bőven akad olyan elem, amiből még a zöldfülűek is láthatják, hogy itt biza a különböző zsánerek posztmodern fúziójának vagyunk boldog tanúi – az első szál például konkrétan a világvége előestéjén bonyolódik, a helyszín pedig Ulcinj, a montenegrói kisváros, ahol a helyiek meglehetősen rezignáltan fogadják az apokalipszist. (Na ja, apokalipszisek terén ezek a délszlávok már rendelkeznek némi rutinnal.) A második szál e-mailjei pedig, mint az hamar kiderül, nem annyira a fenti gyilkosság megoldásához kínálnak segítséget, sokkal inkább egy hermetikus-misztikus magyarázatot szándékoznak tákolni arra, ami valójában megmagyarázhatatlan. Mindkét szálra igaz, hogy igen jól vannak megcsinálva, és belefekszenek az emberbe – Nikolaidis ugyanis fegyelmezett író, aki jól tudja: ha a sztori jó és az atmoszféra működőképes, akkor már nincs szükség túlzásokra, bokáig vérben és egyéb testnedvben tapicskolásra ahhoz, hogy megfogja vele az olvasóját. Mert az olvasó nem hülye: érzi, amit éreztetnek vele, akkor is, ha nem samukalapáccsal próbálják a fejébe verni. Azt, hogy itt minden széthullik, a válaszok pedig vagy elvesznek, vagy elviselhetetlenül banálisak. És semmiben sem bízhatunk – még a világvégében sem.

10 hozzászólás
!

Szintén az Európai Unió Irodalmi Díjának birtokosa a Podgoricában született, kortárs Ognjen Spahić (1977) regényíró. Magyarul a Hansen gyermekei (2004) olvasható tőle. Az uinós irodalmi díjat egy másik, 2014-es regényéért kapta (Puna glava radosti).

Az utolsó európai lepratelepen játszódó Hansen gyermekeiről @eeszter írt véleményt (https://moly.hu/ertekelesek/323159), valamint idézett a könyvből:


>!
eeszter P

Bizonyos dr. Horatius Portos Tercino professzor, nagy tekintélyű tudós, a fertőző betegségek specialistája […] azt állítja, hogy hogy a lepra legrégebbi nyomai az australopithecus településein mutathatók ki. A gerinccsigolyák fosszilis maradványai állítólag olyan porózus üregeket tartalmaznak, amelyek Hansen bacilusának jelenlétére utalnak.

141. oldal

!

Kotor városa és a Kotori-öböl

Crna Gora gyönyörű tájai, tengerpartja mint nyaralás színhelye is csábíthat bennünket.

Egy @Nefi által választott fotóval búcsúzunk Montenegrótól. A képen az egyik legrégebbi lakott település, Budva látható, amelynek óvárosa egy félszigetre épült.



A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!