VilágOlvasó – Litvánia

Rovatgazda
!

Litvánia – Észtország és Lettország mellett – a három balti állam egyike. Észtországot a 2018. júniusi (https://moly.hu/merites-rovatok/vilagolvaso-esztorszag), Lettországot pedig a tavaly októberi Merítés-számban tárgyalta a VilágOlvasó (https://moly.hu/merites-rovatok/vilagolvaso-lettorszag). A három balti ország közül a Litván Köztársaság a legnépesebb, lakosainak száma kb. 2,8 millió. Történelme során előbb Lengyelországhoz, később az Orosz Birodalomhoz kötődött, mígnem – hasonlóan a Baltikum két másik országához – 1918-ban függetlenné vált. Ettől kezdve a balti országok további sorsa is közös volt: a második világháború idején, 1940-ben a Szovjetunióhoz csatolták őket, annak tagköztársaságaivá váltak. 1991-ben újra elnyerték függetlenségüket, miután kiléptek a Szovjetunióból. 2004 óta mindhárom balti állam európai uniós ország. A Litván Köztársaság fővárosa Vilnius.

Litvániának a második világháborús története kissé különbözik két baltikumi társáétól. A szovjet terrorintézkedések miatt a lakosság nagy része 1941 júniusában felszabadítóként fogadta a német csapatokat, a német kormányzat azonban megszállt tartományként kezelte az országot. Ennek következtében a litván zsidók 90%-a életét vesztette. Ez volt az egyik legmagasabb halálozási arány a holokauszt idején.

1944-ben a Vörös Hadsereg újra elfoglalta Litvániát, és a szovjet hatóságok kollaborálás vádjával mintegy 150 ezer embert telepítettek ki Szibériába és Közép-Ázsiába. A szovjet uralom ellen az erdős vidékeken fegyveres ellenállás bontakozott ki, az utolsó gerillacsapatokat csak az 1950-es évek elején tudták felszámolni. Az áttelepítettekkel együtt a szovjet hatóságok megtorlása 270 ezer embert, a lakosság 10%-át érintette. Az erőszakos szovjetesítés (kollektivizálás, oroszosítás, tervgazdálkodás stb.) ellenére sem tudták Litvániát teljes mértékben beolvasztani a Szovjetunióba, még évtizedekig a szovjet rendszerrel való szembenállás fellegvára maradt. Ide lényegesen kisebb arányban települtek be oroszok, mint a másik két balti szovjet köztársaságba: Lettországban a lakosság harmada, Észtországban pedig negyede orosz nemzetiségű, míg Litvániában ez az arány mindössze 5 százalék.

Az ország népességének 83,5%-a litván, ők a hivatalos nyelvet, a litvánt beszélik. A lengyelek alkotják a legnagyobb kisebbséget (7-8%), főleg Litvánia délkeleti részében (Nyugat-Vilnius régió) élnek. Az orosz a második legnépesebb kisebbség (5%), majd a belarusz (fehérorosz) következik (1,5%). Továbbá számottevő muszlim tatár kisebbség is él a Litván Köztársaságban.

A vallási megoszlás a következő: római katolikus 90%, ortodox 5%, evangélikus 3%, muzulmán (0,6%), egyéb 2%.

A fenti kép forrása: TeroVesalainen, https://pixabay.com/hu/photos/litv%C3%A1n-vilnius-a-f%C…

*
A Molyon, többek között a Baltikum zónában (https://moly.hu/zonak/baltikum) érdekes karcokat olvashatunk Litvániáról és az ott élő alkotókról, valamint szép fotókat, csodás helyszíneket láthatunk. Például:
https://moly.hu/karcok/973264 – @Emerencia
https://moly.hu/karcok/612237 – @Gregöria_Hill
https://moly.hu/karcok/1274320 – @kate101
https://moly.hu/karcok/1183968 – @chhaya
https://moly.hu/karcok/736815 – @Mária
https://moly.hu/karcok/1319695 – @Solo_Mayer
https://moly.hu/karcok/98802 – @Emmi_Lotta
https://moly.hu/karcok/509382 – @Emerencia
https://moly.hu/karcok/638730 – @kek

Algirdas Sabaliauskas (1929) litván nyelvésznek a Baltikummal kapcsolatos könyvét (Mi, baltiak) @ppeva karca ajánlja:


>!
ppeva P
Baltikum

Van valami a litván nyelvben, ami egy ideje némi megfejthetetlen vonzást gyakorol rám. Nem, nem fogok litvánul tanulni, csak egy kicsit érdeklődöm, nézelődök.
A könyvtárban került a kezembe egy kis nyelvészeti könyvecske, amire rögtön lecsaptam. A címe Algirdas Sabaliauskas: Mi, baltiak. Érdekessége, hogy nem egy ember fordította, hanem az ELTE BTK szláv és Balti Filológiai Intézetének hallgatói munkaközössége.
Mindig vonzott a nyelvészet, már kisiskolás koromban is imádtam a nyelvtanórákat, a helyesírást, aztán később az idegen nyelveket, az etimológiát, szófejtést, érdekelt a nyelvek története és egymásra hatása. De mégis mosolyogtam, mikor ennek a könyvnek az előszavában a következőket olvastam:
„Algirdas Sabaliauskas könyveit forgatva az olvasó aligha juthat más következtetésre, mint hogy nyelvtörténettel foglalkozni a legizgalmasabb kalandok egyike, lebilincselő rejtélyekkel való foglalkozás, melyek megoldásához nem kevés kitartás, leleményesség és némi szerencse is szükségeltetik. Miközben úgy olvassuk szinte lélegzetvisszafojtva a balti népekről, egy-egy szó eredetéről szóló írásait, akár egy detektívtörténetet, a szerző észrevétlenül megismertet bennünket a nyelvtörténeti kutatások módszertanával, a történeti-összehasonlító nyelvtudomány, az indoeuropeisztika és a baltisztika kialakulásával, fejlődésével, a balti nyelvek legfontosabb jellemzőivel.”
„Detektívregény” meg „lélegzetvisszafojtva” – ezek azért nem azok a szavak, amik az embernek eszébe jutnak egy nyelvészeti könyvről.
Másodszor akkor mosolyogtam, mikor tényleg rajtakaptam magam lélegzetvisszafojtva olvasáson. :)))
És az egyik történetről, ahol a nyelvész napokig utazik egyetlen szó miatt, eszembe jutott a nagybátyám (református lelkész és történész), aki régi, magyar, német, latin nyelvű levéltári iratokat fejtett meg, kitűnően olvasta a régi kézzel írt gót betűs német iratokat és levelezéseket. Közel járt a kilencvenhez, mikor egyszer elmesélte, hogy pár napra Bécsbe utazik, mert egy régi okiraton egy szót nem tud megfejteni, és úgy tudja, az ottani levéltárban van egy másik okirat, ami segíthet neki a megfejtésben.
Hát igen, ez a nyelvészet, és ilyenek a vérbeli kutatók.
Ajánlom ezt a könyvet @Timár_Krisztina, @Emmi_Lotta molyoknak, és mindenkinek, akit a nyelvészet, nyelvtörténet, nyelvészeti rejtvényfejtés érdekel. Na meg a baltisztika és indoeuropeisztika. :)

Kép: https://hu.wikipedia.org/wiki/Balti_n%C3%A9pek#/media/F…

Kapcsolódó könyvek: Algirdas Sabaliauskas: Mi, baltiak

Algirdas Sabaliauskas: Mi, baltiak
9 hozzászólás
!

Pilotiškės, Vincas Mykolaitis-Putinas szülőhelye
A kép forrása: Vytautas Degutis, https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Zapalka.jpg

A Putinas író álnevet használó Vincas Mykolaitis, litván költő, író 1893-ban született az akkor Lengyelországhoz tartozó litván Pilotiškės faluban. Papi szemináriumot végzett, majd a szentpétervári római katolikus teológiai akadémián folytatott tanulmányokat. Ezt követően Svájcban tanult, és ott doktori fokozatot is szerzett. Hazatérve folytatta papi pályáját.

Leghíresebb regénye, az Oltárok árnyékában 1933-ban jelent meg, és botrányt okozott Litvániában. A mű főhőse egy pap, aki megkérdőjelezi hivatását, és végül lemond róla. 1935-ben a szerző ugyanígy tett. 1940-től a vilniusi Litván Egyetemen tanított. 1967-ben hunyt el.

@Timár_Krisztina elemzésében a következőket írja a regényről:


>!
Timár_Krisztina ISP
Vincas Mykolaitis-Putinas: Oltárok árnyékában

„Én tiszteletben tartom a papság fennkölt eszméjét, s nem szándékozom a megszentségtelenítőinek számát növelni. Az ember vagy példamutató pap legyen, vagy semmilyen.” Ez nyugodtan lehetne a könyv mottója.
Gondoltam még a 720. oldal tájékán.
Aztán a regény végére értem, és kissé kiborultam. Soha többet az életben én fülszövegnek nem hiszek. Mert valóban megtörténik a regényben mindaz, amit a fülszöveg ígér – de ez a könyv annyival több a fülszövegben összefoglalt történetnél… És ha nincs a fülszöveg, akkor erre talán már a 720. oldal előtt is rájöhettem volna a magam kis eszétől.
Liudas Vasarist, ezt a jóravaló, de igen-igen befolyásolható fiatalembert papnak adják a szülei, de kezdettől fogva érzi, hogy alkalmatlan a pályára. Ettől függetlenül végighatározatlankodik 784 oldalt, aztán az utolsó kettőn jön a meglepő fordulat (amelyet az ember sejteni kezdett már úgy a 20. oldal tájékán): végre kilép a rendből! Mi a fenének ehhez 784 oldalnyi szenvedés, kérdezheti az olvasó, és joggal.
Azért, mert ebben a regényben nem(csak) Liudas történetéről van szó. Még csak nem is az övé a legérdekesebb történet. Sokkal izgalmasabb, fordulatosabb eseményeket él át Lucia, aki végig annyira a háttérben marad, hogy még az olvasó is meg-megfeledkezik róla. A fülszöveg pedig teljesen. Pedig ez a történet legalább annyira az övé is, mint Liudasé. Úgyhogy most direkt nem is írok róla, nehogy még a maradék poént is lelőjem az olvasóknak. Elég annyi, hogy tessék csak végig odafigyelni Luciára, és elgondolkodni rajta. Legalább ő nincs agyonelemezve lelkileg. Jut valami az olvasónak is.
Nem beszélve a még „hátterebb” háttérben nyüzsgő Litvániáról, amelyről, bár elég zárt világot ábrázol a regény, elég sok mindent meg lehet tudni. 1905-ben indul a történet: kicsi falu, szegény szülők, a tehetséges parasztfiúnak csak egyetlen lehetősége van kitörni, az pedig az egyház… hm, de ismerős valahonnan. A szemináriumot lengyelek uralják, akik mindent megtennének annak érdekében, hogy a litvánokat vagy kiutálják, vagy ellengyelesítsék – én nem is tudtam, hogy ennyire rosszban voltak egymással ezek a szomszédok! –, vagyis megint csak ismerős a helyzet a magyar olvasónak. Évek telnek, szaporodnak a kiválóan megrajzolt figurák: főleg egyházi személyek, és nincs köztük a) két egyforma, b) egyetlen árva igazán rokonszenves személyiség se. Még azok sem, akik komolyan veszik a hivatásukat, és akarnak és tudnak tisztességes emberek maradni. Sőt. Valószínűleg azért ilyen ellenszenvesek, mert mindenkit a főszereplő szemével néz az olvasó, márpedig a főszereplőnek csak nyűg a hivatása. Hiszen mindenkiről, aki csak egy percre is megpróbálja eltántorítani az egyháztól, sokkal melegebb hangon szól az elbeszélő, sokkal készebb megbocsátani nekik a bűneiket is. Aztán következne a világháború, de éppen csak pár pillanatra látjuk, és csak a hátországot – ez nem háborús regény, legfeljebb annyiban van a háborúnak szerepe, hogy felforgatja a világot Litvániában, és lehetővé teszi Liudasnak a szabadulást. És jön a húszas évek nagyvárosi élete, Kaunas, az ideiglenes főváros, amelyet pillanatok alatt el tudtam képzelni, elég volt csak az egy-két évtizeddel későbbi magyar filmekre gondolnom. A középpontban álló tragikus múltú nagyvilági dáma szerepét talán még én is ki tudnám osztani valamelyik korabeli magyar színésznőre. (Tőkés Anna vagy Mezey Mária? A húgom a szakértő, majd megkérdezem.)
Szóval nagyon is ismerős világ ez, mégis sok információt tartalmaz a maga módján.
Ha irodalmi párhuzamokat akarok keresni: a szemináriumi évek rajzában elég gyakran felrémlett a Vörös és fekete, a két különböző sorsú szereplő történetét párhuzamosan vezető elbeszélésben az Anna Karenina. És természetesen végig eszemben járt az Isten igájában, Liudashoz hasonló, ám sokkal rokonszenvesebb főszereplőjével, aki szintén papnak megy, szintén komolyan veszi a hivatását, és éppen ezért szintén szenved tőle, szintén végigcsinálja a világháborút, és szintén szerelmes lesz. Csak ő nem csapja be magát annyira és annyiszor, mint Liudas. És a valláshoz való viszonya is egészen másként alakul. Ráadásul Liudast nemcsak az bántja, hogy rossz papnak tartja magát, hanem az is, hogy közben tehetséges költő is, és ezt képtelen összeegyeztetni a papsággal.
A csillaglevonásról:
Először is a lélekelemzős-társadalomrajzolós realista nagyregényeket annyira nem szeretem. Különösen a majdénmegmondom-típusú mindentudó elbeszélők idegesítenek, az optimizmusukkal együtt, mely szerint a világon minden megismerhető, racionálisan megmagyarázható, érett fejjel megítélhető, és mindenről a világon létezik 1 db helyes ítélet, amelyre ha egyszer rájöttél, már mindent tudsz. Ebben sajnos nem hiszek. Igaz, ettől még tudnám élvezni, vagy legalábbis értékelni az így megírt művet is, csak ne tolja oldalanként kétszer az elbeszélő a képembe a saját bölcsességét. Márpedig a regény első negyedében pontosan ez történik. Az elbeszélő állandóan okoskodik, és mindenbe beleszól. Úgy kezeli az olvasót, mint egy taknyost, akinek mindig mindent meg kell magyarázni. A regény legeleje meg konkrétan olyan, mintha egy általános iskolás írta volna. Semmi bajom az általános iskolások fogalmazásaival, csak azért aki harmincéves elmúlt, attól többet várok. Ezért vontam le egy csillagot.
Többet nem, pedig ami a főszereplő költészetfelfogását illeti, néha visítani tudtam volna tőle. De hát Istenem, aki romantikus, az romantikus. Időnként felmondta Wordsworth költészetfelfogását – bár levont az értékéből, hogy ezt száz évvel Wordsworth után cselekedte. A szimbolista korszaka jobban tetszett, de sajnos elég rövidnek bizonyult.
(Fene gondolta, hogy erről a könyvről is ennyit fogok írni… pedig mennyi dolgom lenne még mára…)

3 hozzászólás
!

Kaunas, Litvánia második legnagyobb városa (lakosainak száma 288 ezer)
A kép forrása: Diliff, https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Vytautas_the_Gr…

A paraszti származású Juozas Grušas (1901–1986), író, műfordító 1924-től Kaunasban élt, és egyetemi tanulmányokat folytatott, később újságíróként, szerkesztőként, oktatóként tevékenykedett. Hazájában az 1960-as évek óta a legtermékenyebb drámaírónak számít. Magyarul válogatott elbeszéléseinek kötete olvasható Leány galambokkal címmel. @Kuszma így foglalja össze benyomásait a könyvről:


>!
Kuszma P
Juozas Grusas: Leány galambokkal

Általában gyanakvó vagyok a „baráti” országok „kiemelkedő” novellistáival szemben, akiket a szocialista könyvkiadók mindenképpen szükségesnek tartanak bemutatni nekem, de Grusas esetében örömmel konstatáltam, hogy ő bizony tényleg jó. Abszolút sokszínű alkotó: megtalálható ezekben az elbeszélésekben a jellegzetes balti vidék hangulata, az erdők és paraszti gazdaságok, de ezen felül bátran próbálkozik homályos-titokzatos történelmi-lélektani allegóriák alkotásával is. Külön kiemelném ezek közül A meztelenek nem szépek és a Két paradox novella a tisztaságról című kis szösszenetet, amik a maguk furcsaságában és megfejthetetlenségében (ami egyenértékű a számtalan módon megfejthetővel, mondani sem kell) szöget is ütöttek a fejembe, csak legyen, aki kihúzza. Ha lehet valamit úgy általánosságban mondani az íróról, akkor az egyrészt az a mesterségbeli ügyesség, amivel történeteit egy szépen felépített drámai csúcspontra képes felhúzni. Ezen kívül még az is feltűnő, szereplői milyen gyakran menekülnek az őrület valamilyen formájába feloldhatatlan problémáik előt. Igen, úgy fest, Grusast az elme megzavarodásának kérdései igen-igen foglalkoztatják. Engem meg Grusas foglalkoztat, amiért nagyon hálás vagyok. Érdemes pillantást vetni erre a kötetre.

8 hozzászólás
!

Mykolas Sluckis szülőhelye Panevėžys, az ötödik legnagyobb város Litvániában (kb. 127 ezer lakosú)
A kép forrása: Cajetonas, https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/d/db/Pan…
***************Minden kép nagyobban nyílik meg, ha beléjük kattintasz.***************

Az 1928-ban Panevėžysben született Mykolas Sluckis számos regény, elbeszéléskötet és gyerekeknek szánt mű szerzője. Gyermekkorát egy szovjet árvaházban töltötte, ahová zsidó származása miatt a második világháború idején evakuálták. Orosz szakos egyetemi tanulmányait 1951-ben végezte el. 1949 óta tagja volt a Litván Írók Szövetségének, amelyben különböző tisztségeket is betöltött. 1959 óta írásaiból élt. Nyolcvanöt éves korában, 2013-ban hunyt el Vilniusban.

Nem csak Litvániában, de külföldön is nagy népszerűségnek örvendenek írásai az olvasók és az irodalomkritikusok körében. Magyarul hat regénye (közülük egy meseregény) olvasható. Az 1973-ban megjelent Ádámcsutka című művét @M_Titi olvasta: https://moly.hu/ertekelesek/3291167.

Az Idegen szenvedélyek 1975-ben látott napvilágot. Álljon itt @eme regényértékelése:


>!
eme P
Mykolas Sluckis: Idegen szenvedélyek

Sluckis regénye a második világháború utáni Lettországban játszódik, két litván főszereplővel a középpontban. A helyszín a Madárodú-tanya, a furcsa Valdmanis család birtoka, pontosabban, ami a földosztások után megmaradt belőle. Ide érkezik meg a regény elején a tizenhét éves Maryte, a menekülő litván lány, aki fokozatosan veszíti el az úton emlékeit a magával menekített, de csomagjából sorra kihulló fényképekkel együtt. A gyermekien naiv, szigorú erkölcsben nevelt lány családjától, otthonától távolodva, a családi fényképekből és Kuinelis bácsikája erkölcsi prédikációiból kiábrándulva, saját szavai idegenségétől körülvéve csöppen egy eléggé bizarrnak mondható új környezetbe, melyben nem tudni, bontanak vagy építenek, széthullóban vagy felépülőben a világ, pusztul vagy épp újjászületik.
A tanya központi alakja Antanas-Antons, a szolga-úr, aki, amint @Kuszma is említette, Turi Dani-jelenség, a gazdaság mindene, aki mindenhez ért, mindenkiről gondoskodik, vonzza a pénzt (és a nőket), akitől mindenki függ, és akinek végeredményben mindenki behódol. Az ő alakja élteti, működteti az inkább már csak romjaiban, csonkaságában és magatehetetlenségében fennmaradt kuláktanyát és furcsábbnál furcsább alakjait – többek közt a koporsóban alvó, félig holtnak tűnő idős gazdát, a régi világ kísértetszerű maradványát.
Sluckis – gyakran naturalisztikus prózában – egy titkokkal, elhallgatásokkal, képmutatásokkal, indulatokkal és szenvedélyekkel terhes világot tár elénk, melyben a kiszolgáltatottság és a magány játszik főszerepet. Ez alól még Antanas sem kivétel. Egy olyan miliő ez, melyben eltorzulnak a lelkek, a jellemek, amely visszafogja a kitörni vágyókat, szabadjára engedi az ösztönöket, amely visszaszorítja, és csak pillanatokra engedi érvényesülni az emberséget meg a reményt. Maryte, a mindenben bűnt látó, megkötözött birkaként sorsába beletörődő, tudatlan és tapasztalatlan (ám igazi szovjet munkamorállal rendelkező) lány mintegy megváltóként érkezik ebbe az erkölcstelen és romlott világba. Egy, gyakran a félkegyelmű szerepébe kényszerülő megváltóként, aki lassan, apránként avatódik be az őszintétlen, ravaszkodó, nyomorúságos környezet titkaiba és bűneibe, spoiler.
A lezárás, Maryte elszánt és reménykedő helytállása ellenére, kegyetlenül sötét és nyomasztó. Még akkor is, ha Maryte gondolatai, kérdései és egész világészlelése révén néhol optimistább, ugyanakkor didaktikus felhangok is meg-megjelennek a regényben. Összességében azonban tetszett, ahogy egy maroknyi szereplő, pár jelképessé váló helyszín (az elhagyott otthon, a pusztulás felé tartó kulákbirtok, a nyugtalanító, csábító, babiloni Riga… stb.) és számos bibliai vonatkozás segítségével a háborús (szovjet) Baltikum társadalmi-erkölcsi-történelmi problémáit boncolgatta.

2 hozzászólás
!

A Balti-tenger partján fekvő Klaipėda, Litvánia harmadik legnagyobb városa, Klaipėda megye fővárosa
A kép forrása: Mantas Volungevicius, https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Quite_summer_ev…

A kortárs Kazys Saja 1933-ban, egy kis faluban született szegény gazdálkodók gyermekeként. Bátyjával együtt korán árvaságra jutott. Rövid ideig árvaházban éltek, majd Kazyst rokonok vették magukhoz. Kazys Saja Klaipėdában mezőgazdasági műszaki iskolát végzett, és agronómus lett. Később különféle egyéb tanulmányokat folytatott Klaipėdában és Vilniusban, ám igazából az írás érdekelte, drámákat és gyerekirodalmat publikált. A fővárosban aktívan politizált is. Az 1990-es évek elején A Litván Köztársaság Legfelsőbb Tanácsának tagjaként működött.

Magyarul két dráma, egy kisregény, egy meseregény és egy elbeszélés-válogatás olvasható tőle. Utóbbit (Kazys Saja: A szőttes) @Kuszma mutatja be:


>!
Kuszma P
Kazys Saja: A szőttes

Nehezen tudom elkezdeni az értékelést erről a könyvről, talán mert hagytam magam megvezetni az utószó által. (Amit mindig előételként fogyasztok a mű felvezetéseként – ha van –, ami, meglehet, rossz szokás.) Valahogy arra számítottam, hogy egy mágikus szöveget kapok, egy Baltikumba oltott Dél-Amerikát, és hát az első (nyúlfarknyi) elbeszélés a fává változott családról erősítette is ezt a prekoncepciót. Aztán jöttek a combosabb novellák, és borult a képlet.

Amúgy Saja eredeti hangú novellista. Kedvelt témája a vidéki, visszamaradt Litvánia, ahol elkezdheti kibontani történeteit – tulajdonképpen ismerős közeg ez, ha az ember olvasott Móriczot, Mórát vagy Tömörkényt. Azonban valóban van egy népmesei hangulata a prózájának, ami egyrészt a kor- és helyszínválasztásból, másrészt a szereplők reakcióiból fakad, ami – csakúgy, mint a népmesékben – helyenként mintha valami felsőbb (vagy alsóbb, megkockáztatom: démoni*) logikából fakadna. Ami az egészet megbolondítja, az az író azon képessége, hogy elbeszéléseiben a legváratlanabb szituációkban képes áthelyezni, megfordítani a drámai súlypontokat – hősei jelleme drasztikusan megváltozik, például. Aztán a lezárásai… mintha a történet csúcspontján valaki ellopná az egyetlen írógépét… hatásos, azt kell mondjam.

Ezek az erények leginkább a záró darabban, a Szőttesben domborodnak ki. Itt Saja egy merész huszárvágással a háború utáni Litvániába, a kolhoz-időszakba helyezi át a cselekményt, megőrizve, sőt felerősítve ugyanakkor a népmesei atmoszférát. Egy-két groteszk csodával is felturbózza a történetet, amitől az abszurddá és nyugtalanítóvá válik. Nagyon figyelemre méltó.

* Démoni – nem a szónak abban az értelmében, hogy gonosz, hanem: érthetetlen, irányíthatatlan, kaotikus.

2 hozzászólás
!

Klaipėda
A kép forrása: ugglemamma, https://pixabay.com/hu/photos/cs%C3%B3nak-vitorl%C3%A1s…

Litvánia egyik legelismertebb alkotója Tomas Venclova, költő, író, tudós és műfordító. Klaipėdában született 1937-ben. Apja, Antanas, költő és szovjet politikus volt. Tomas a vilniusi egyetemen tanult. Egyike volt a litván Helsinki-csoport öt alapító tagjának, és részt vett a litván és az orosz disszidensmozgalmakban. 1977-ben e tevékenysége miatt emigrálni kényszerítették, és megfosztották szovjet állampolgárságától. 1980 óta orosz és lengyel irodalmat tanít a Yale Egyetemen. Később a kaliforniai Berkeley Egyetemre is professzori meghívást kapott. 1991-ben, a függetlenség kikiáltása után tért vissza Litvániába. Jelenleg New Havenben (Connecticut, Egyesült Államok), valamint Vilniusban és Krakkóban él.

Több mint húsz kötetet publikált, köztük verseskötetet, irodalmi kritikát, politikai kommentárt, irodalmi életrajzot, fordításokat és Vilnius-útikönyveket. Munkáit sok nyelvre lefordították.

Válogatott verseinek gyűjteményét (Mondjátok meg Fortinbrasnak) még senki sem olvasta a Molyon.

Művelődéstörténeti, politikai tárgyú esszéket tartalmaz a Litvánok és… című könyvecske, amelyet @ppeva ajánl olvasásra:


>!
ppeva P
Tomas Venclova: Litvánok és…

Eredetileg Vilniusról szóló, régóta a várólistámon várakozó könyvét kerestem a könyvtárban, de valaki megelőzött. Megtaláltam viszont ezt, és rögtön haza is hoztam. Mint írtam már, van valami Litvániában, a litvánokban, ami vonzást gyakorol rám.
A kötetben szereplő esszék különböző évekből származnak, a 70-es évektől a 2000-es évek elejéig. Nyomon követhető bennük mindaz a geopolitikai, politikai változás is, ami többek között Litvániában is végbement. Az utolsó írásokban már nemcsak egy elképzelt, vágyott független Litvániáról írt, hanem a valóságosról.
Nagyon érdekes, ahogy sorba veszi a körül és belül élő más nemzetiségieket, kisebbségeket. Litvánok és zsidók, litvánok és lengyelek, litvánok és németek, litvánok és oroszok, szovjet litvánok és szovjet oroszok, litvánok és poroszok. Már a Mi, baltiak-ban is rengeteg új ismeretet szereztem a balti térség múltjáról, történelméről, nyelvéről, irodalmáról, ezek az esszék árnyaltabbá teszik azokat az ismereteket. Sok olyan eszmefuttatása van, ami más kis nép – mondjuk, a magyar… – számára is megszívlelendő volna. Beszél a kis népek kisebbrendűségi komplexusból fakadó küldetés- és különlegesség-tudatáról, a mindenféle határkorrekció veszélyes ábrándjairól, a pozitív és negatív nacionalizmusról stb.
Jó szívvel ajánlom olvasásra.

!

Kaunas
A kép forrása: Makalu, https://pixabay.com/hu/photos/litv%C3%A1nia-kaunas-3721840/

Saulius Tomas Kondrotas 1953-ban született Kaunasban. A Vilniusi Egyetemen pszichológia és filozófia szakán végzett 1976-ban. Ezután a Litván Nagyenciklopédia szerkesztőségében dolgozott, és a Vilniusi Művészeti Akadémián tanított. 1986-ban nyugatra emigrált. 1989-től 2004-ig a Szabad Európa Rádió litván szekcióját vezette Münchenben és Prágában. 2004 óta az Egyesült Államokban él, és elsősorban ékszerek fotózásával foglalkozik, az írással nagyrészt felhagyott. 1990 után Litvániában is újra megjelentek írásai.

A szerzőnek bő két évvel ezelőtt @Timár_Krisztina egy egész rovatszámot a (https://moly.hu/merites-rovatok/a-honap-kulfoldi-iroja-saulius-tomas-kondrotas) szentelt.

Kondrotas leghíresebb műve, A kígyó pillantása (1981) az író szülővárosának a környékén játszódik. Sok nyelvre lefordították, és 1990-ben meg is filmesítették. A VilágOlvasó rovatának szerkesztője ezúttal ezt a könyvet választja ajánlott olvasmánynak. (A Merítés szerkesztői által ajánlott olvasmányok listáját lásd itt: https://moly.hu/listak/merites-konyvajanlo-osszesitett-lista-2017-szeptembertol.) A regényről következzék @GTM kedvcsináló értékelése:


>!
GTM P
Saulius Tomas Kondrotas: A kígyó pillantása

A „…nem lehet remekművet írni büntetlenül” idézettel kezdtem az előző értékelésemet Bulgakov drámáiról szólva. Már tudom, olvasni sem lehet remekművet büntetlenül. Legalábbis itt a Molyon nem. Különösen, ha az ember az értékelésre is ígéretet tett. A fordító értelmező, magyarázó utószava és az előttem szólók remek elemző értékelései után legfeljebb elcsépelt szuperlatívuszokat halmozhatok!
Pedig a regény önmagában is hat, akkor is, ha nem értelmezzük tudatosan minden elemét, és minden síkját. Kondrotas pszichológus is. Tudja, hogyan jusson el a tudattalan csatornáihoz. És filozófus is. Minden szavának, mondatának súlya és mélysége van. Biztos vagyok benne, ha százszor olvasnám, százszor találnék benne új jelentéssíkokat.
De számomra Kondrotas elsősorban költő! Mert olyan balladásan szép, szimbólumokkal, parafrázisokkal teli szöveget alkotott, amit akkor is gyönyörűség olvasni, amikor már fáj. Mert a kizökkent idő fájdalmát éljük át, és a sóvárgást, hogy visszazökkentsük, miközben tudjuk, hogy nem lehet.
Mert a mi őseink, vajon tudják-e, hogy hol keressék a nemzetségek szétszóródott tagjait, amikor elébük jönnek, hogy köszöntsék őket a túlsó világban? Tudjuk-e mi ilyen természetesen megélni a halál misztériumát, vagy nekünk már csak a félelme maradt? Visszakaphatjuk-e valaha is elvesztett emlékezetünket? Az identitást, amit az emlékeinkkel együtt vesztettünk el, s amik nélkül az út a hanyatlás, az erkölcsök elvesztése, a pusztulás.
És mi mindenről szól még! S mindezt lebilincselő, izgalmas, állandó feszültségben izzó, különleges módon szerkesztett történet formájában kapjuk. Biztos vagyok benne, hogy a szerkezet is jelentést hordoz, csak én még nem tudom értelmezni.
Azt hiszem, sokszor fogom még elővenni. Addig is különleges helyre kerül a polcomon. A kedvencek közé.

>!
Európa, Budapest, 1986
294 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630739771 · Fordította: Bojtár Endre
11 hozzászólás
!

Vilnius
A kép forrása: 3D_Maennchen, https://pixabay.com/hu/photos/vilnius-%E2%80%93-%C3%A1t…

Giedra Radvilavičiūtė 1960-ban született Panevėžysben. 1983-ban végzett a Vilniusi Egyetem litván nyelv és irodalom szakán, majd szintén Vilniusban vállalt középiskolai tanári munkát. 1986-tól jelennek meg művei, elsősorban rövid történetek, esszék, ám az írónő csak a 90-es évek végétől kezdve vált ismertté. 1994-től 1997-ig családjával Chicagóban élt. Jelenlegi lakóhelye a litván főváros, ahol szerkesztőként dolgozik.

Ma éjjel a falnál alszom (2010) esszé- és novellagyűjteménye 2012-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. @szadrienn a következőket írja a kötetről: https://moly.hu/ertekelesek/2981699

A szerzővel Moly-társunk, @Bori_L készített interjút az írónő magyarországi látogatása alkalmával:


>!
Bori_L P
Baltikum

December elején Budapesten járt Giedra Radvilavičiūtė litván írónő, és voltam olyan szerencsés, hogy én beszélgethettem vele, főleg a Ma éjjel a falnál alszom című kötet kapcsán, de elég sok minden előkerült :) Nagyon kedves élmény volt, nem csak írónő, hanem a tolmács és a Litván Nagykövetség kedvessége miatt is!
Az interjú itt olvasható: http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/egyeb/cikk/2018-01-2…

Kapcsolódó könyvek: Giedra Radvilavičiūtė: Ma éjjel a falnál alszom

Giedra Radvilavičiūtė: Ma éjjel a falnál alszom

Kapcsolódó alkotók: Giedra Radvilavičiūtė

5 hozzászólás
!

Vilnius
A kép forrása: jackmac34, https://pixabay.com/hu/photos/litv%C3%A1nia-vilnius-egy…

Sigitas Parulskis egy Panevėžys megyei kisvárosban, Obeliaiban született 1965-ben. Hasonlóan Giedra Radvilavičiūtėhoz ő is litván szakot végzett a Vilniusi Egyetemen (1990). Költő, esszé- és drámaíró, valamint újságíróként is tevékenykedik. Az összes fontos litván irodalmi díjat megkapta. Műveit számos nyelvre lefordították.

Magyarul egyetlen regénye, a Mormogó fal olvasható. A 2008-ban megjelent műről @tominho68 így foglalja össze benyomásait:
A könyv befejezése után az volt az első gondolatom, hogy a történet nagy része bármely kelet-európai országban játszódhatott volna, itt éppen csak a nevek mások. Jöttek-mentek a németek, az oroszok (na jó, itt még lengyelek is), voltak nemzeti felszabadítók, forradalmárok, kollaboránsok és mindegyikük a már jól ismert utat járta be. A lakosság meg élte az életét, próbálta túlélni a világégéseket, eközben persze nem feledve múltját, hagyományait, babonáit (lásd még: mormogó fal). Élveztem a könyvet, a történeteket, de Adolfas meg az ő időnként testnedvekkel tarkított, az őrület határát súroló nyavalygásai nálam megérdemlik az egy mínuszt. (https://moly.hu/ertekelesek/2913915)

Értékeit elismerve ugyan, de @Ildó sem lelkesedett maradéktalanul a regényért:


>!
Ildó P
Sigitas Parulskis: Mormogó fal

A történelem nem csak Litvániát tépázta meg, hanem a litván irodalmat is, melynek igen hosszú kamaszkora volt.
Mindig is érdekeltek az olyan családi sorsokról szóló regények, melyek szorosan összefonódnak a történelmi eseményekkel. Ebben a könyvben is ez fogott meg.
A rengeteg megpróbáltatás, megszállás, elnyomás, melyen a litvánok keresztülmentek egy litván család történetén keresztül jelenik meg, és ez a könyv húzóereje. Azonban a könyv első felében a jelen eseményei Adolfas életéről, képzelgéseiről nem tetszettek, kizökkentettek az olvasásból, és nehezebben haladtam vele. A lezárás pedig nekem abszolút nem illett a könyv egészéhez. Ez a szerelmi történet dolog (ami többnyire csak picsogásnak tűnik egy nő miatt, akiről még csak azt sem mondja el, hogy szereti) inkább csak egy vészmegoldásnak tűnik. Adolfas karakterével nem igazán szimpatizáltam, végig rideg, durva volt, nem tudtam vele kicsit sem együtt érezni, ami megnehezítette azt is, hogy közel kerüljön hozzám a könyv.
Összességében nem egy rossz olvasmány, de elmaradt az elvárásaimtól.
A Mormogó fal legendája nagyon tetszett. Sok fal határozta meg az emberek életét a múltban is, és még határozza meg a jelenben is.

!

Vincas Mykolaitis-Putinas (balra fent), Sigitas Parulskis (jobbra fent), Mykolas Sluckis (balra középen) Bojtár Endre (balra lent) és Tomas Venclova (jobbra lent)
A képek forrása:
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:VincasMPutinas.jpg, https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Sigitas_Parulskis.JPG, https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Mykolas_Sluckis…,
https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Bojt%C3%A1r_Endre.jpg, https://commons.wikimedia.org/wiki/File:20070320_Tomas_…

Négy litván író drámái jelentek meg a Lélekcsere című Modern Könyvtár-válogatásban (1982). A kötetet Bojtár Endre, a litván irodalom ismert fordítója és a kelet-európai irodalom szakértője állította össze.

Litván elbeszélésekből is megjelent egy hasonló gyűjtemény, szintén Bojtár Endre válogatásában, A csíkos trolibusz címmel (1970). @Gregöria_Hill értékelte a könyvet:


>!
Gregöria_Hill
Bojtár Endre (szerk.): A csíkos trolibusz

Ezt a kötetet is nyilván gondosan válogatták a baráti szocialista országok könyvbarátai számára, nem tudom szívből ajánlani senkinek, kivéve azokat a litván szakosokat, akik felvették a történeti recepció szakszemináriumot. Nagyon vegyes színvonalú novellákat tartalmaz, és hozza a -gondolom- kötelezően előírt propagandaszázalékot.

A legidősebb beválogatott író 1901-es, a legfiatalabb 1945-ös születésű, ez a generációs különbség látszik is a műveken. Az utóbbi egyébként egy napon született Lemmy Kilmisterrel (1945. szenteste), úgyhogy vagy elírták a születési dátumát, vagy a Szovjetunióban egyszerűen nem születhettek T-ámogatott értelmiségiek egy napon Jézussal. A litván történelem módfelett zivataros, érdekes lehetne megnézni, milyen állampolgárságai voltak egy 1901-es írónak, aki már felnőttként lett szovjet, ellentétben a háború alatt születettekkel, akik azonnal. Az biztos, hogy az idős(ebb) írók számára a novellák alapján a gyermekkor egy olyan terep, amely legitim módon nem tartalmaz szovjeteket még az erdőben sem, és ebbe nehéz belekötni, de ki is használták, írtak szovjetmentes novellákat látszólag a gyerekkorról, gyakorlatilag pedig -nem vagyok sorok között olvasó litván, csak sorok között olvasó magyar*- egyebekről. A későbbi, keleti ránézésre árva/félárva, lakótelepi, nyugatias megközelítésben „nagy generációval” szemben, amelynek meghatározó gyerekkori élménye a (hősi halált halt vagy elhurcolt vagy robotra ítélt) apa nélküli gyermekkor. Sok szovjet, kevés apa és még kevesebb rock and roll, maximum egy táncest egy pinceklubban a legfiatalabb írótól (mint az akkori nyugati kortárs irodalmat és életet is eléggé tematizáló dolog, ami fájóan kimaradt itt/ott az életből és így értelemszerűen a kötetből is).

Voltak benne olyanok, ahol lehetett érezni, hogy nagyon jó az író és hát istenem, megpróbálta kihozni a maximumot a megengedett lehetőségekből. Ilyen például a briliáns – külcsínben a megkívánt díszleteket felvonultató, díszleteket lehántva pedig a félelemalapú társadalmat bemutató- kötetnyitó novella A. Pociustól, vagy B. Vilimaite, aki a favágó ipari szocialista brigád és a szocialista embertípus erkölcsének témáját tudta pár oldalban faszán megcsavarni és elvinni egy minikrimibe ágyazott félelemtörténetbe**.
Aztán voltak persze becsületes kolhozparaszt novellák is, ahol az író nem bajmolódott ennyit a sorok közötti üzenettel. Noha a legütősebb zárómondat egy ilyenből származik, miszerint „Csapzottan és nyugodtan áll a zabföldön, mint egy emlékmű, gereblyével a kezében.

Sok kisközösségben játszódó politikamentes minidráma is volt, ami többnyire nem is érdekelt (erre vannak nekünk jó íróink), olyan is, ami stílusában új hang volt a kötetben, pl. Ema Mikulenaite,és olyan is, ami csak simán nagyon rossz volt. Javarészt az új, modern lakótelepeken megesett dolgok. Gondolom, ez egy vállalható (kiadható), a felszínen apolitikus téma, amibe mégis elég sok mindent bele lehet csempészni a figyelmes olvasó számára. Talán ide tartozik Raimondas Kasauskastól a Felnőttek játékai, a leghosszabb novella a kötetben, ami nekem eléggé tetszett. A teherautósofőr lelkileg a tengerre vágyik, egyáltalán elég sokan vágytak a tengerre! (Fordítom: „El innen”.) Szintén tetszett még Jouzas Aputistól a hülye című Vaddisznók futnak a látóhatár szélén, (értelemszerűen szimbolikus, de összegezve: a jólelkű de vodkás parasztnak kibassza a szemét söprűvel a neje, aki sokat és hosszan néz kifelé az ablakon-tenger!-, kurvára elege van, mint egy művészfilmben. Falun biciklivel a kocsmába és még azon is túl, a vége abszurd, mint arra/errefelé akkoriban mindennek.)

V. Zilinskaite nekem meglepetés volt, mindig úgy gondoltam Örkényre, mint hungarikum, de itt volt a litván Örkény egyperces a Körhintáról 2 oldalban, ÖTÖS!

Juozas Grusas magyarul megjelent könyvét sokan dicsérik itt Molyon is, én is várólistáztam, de az itt szereplő novellája annyira nem volt meggyőző.

* amint Litvánia -az utószó szerint- önként kéri felvételét a SZU-ba. Ehhez lásd még @Ferkó értékelését.

**Konkrétan ennél a kettőnél merült fel bennem, hogy lehet-e egy-egy komplett ország Stockholm-szindrómás, hogy ezt visszasírja, és arra jutottam, hogy igen. Ezt a felfedezést publikálnom kéne!

!

Vilnius
A képek forrása: Sanktulo, https://pixabay.com/hu/photos/vilnius-templom-szent-ann…

Bojtár Endre litván versgyűjteményt is megjelentetett (1980). @Bori_L a következőket írja róla:


>!
Bori_L P
Bojtár Endre (szerk.): Litván költők

Egy verses kötetet mindig nehéz értékelni – ebben is voltak, amik tetszettek, voltak, amik kevésbé. Jó, hogy több költőtől vannak benne művek, sok téma, sok stílus, sok forma. Ami feltűnt, hogy a témák között két-három olyan volt,amik rendszeresen visszatértek, akár központi motívumként, akár csak képként: a természet és harc (és a kommunizmus). Előbbi általában nagyon tetszett a füzekkel, égerekkel, mezőkkel és kék éggel, utóbbiak pedig gyakran Petőfi verseire emlékeztettek, aki mondjuk nem tartozik a kedvenc költőim közé, de nem is utálom. Érdekes olvasmány volt, segített bepillantást nyerni a litván nép múltjába, és egy kicsit talán a lelkivilágába is.

!

A kép forrása: https://pixabay.com/hu/photos/gy%C3%B6ny%C3%B6r%C5%B1-e…

Litvániának nincs irodalmi Nobel-díjas alkotója, és olyan litván regény sem jelent meg, amely bekerült volna az 1001 válogatott mű közé (lásd Peter Boxall (szerk.): 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz, https://moly.hu/listak/1001-konyv-magyarul-mas-nyelveken). Akadnak azonban olyan híres írók, akik litván származásúak, de másutt vagy másutt is, új választott hazájukban szereztek hírnevet maguknak. Röviden emlékezzünk meg néhányukról!

A litvániai születésű Czesław Miłosz (1911–2004), Nobel-díjas lengyel szerző életét és munkásságát egy korábbi VilágOlvasó tárgyalja sok fotóval: https://moly.hu/merites-rovatok/vilagolvaso-lengyelorszag#immersion_item_17752.

Érdemes elolvasni @ppeva Miłoszt bemutató karcát is: https://moly.hu/karcok/94721.

Romain Gary (eredeti neve: Roman Kacew), litván származású francia regényíró, filmrendező, második világháborús pilóta, fordító, diplomata Vilniusban született 1914-ben, és Párizsban hunyt el 1980-ban. Műveit általában franciául írta. Róla szól egy @Kuszma által összeállított, 2014. novemberi Merítés-rovat: http://moly.hu/merites-rovatok/a-honap-kulfoldi-iroja.

A kortárs Grigorij Kanovics (eredetileg Grigorijus Kanovičius) író 1929-ben született a Kaunas megyei, 30 ezres lakosú kisvárosban, Jonavában. A második világháború idején szüleivel elmenekült Litvániából. A háború után visszatérve a fővárosban telepedett le, és a Vilniusi Állami Egyetem orosz nyelv és irodalom szakán tanult. 1955-től jelentek meg versei, színdarabjai, forgatókönyvei. Regényei a kelet-európai zsidóság történetének a 19. és 20. századi változásairól szólnak. Közülük a legismertebb egy regénytrilógia, a Gyertyák a szélben, amely 1979-ben jelent meg, és számos nyelvre lefordították.

1989 és 1993 között Kanovics a litván zsidó közösség elnöke volt. 1993 óta Izraelben él. A 90. évében járó szerző nevéhez több tucat könyv fordítása is fűződik litván és jiddis nyelvről.

Litván menekült szülők leszármazottja az 1967-ben, Detroitban született Ruta Sepetys, a fiatalfelnőtt-irodalom (New Adult) alkotója. Az Árnyalatnyi remény című regényében (2011) megjelenik családjának litván kötődése. A mű történelmi háttere a balti államokban, az 1941-es szovjet megszállás után történt népirtás. A szerző a szibériai kényszermunkára deportált litván családok életét és szenvedését ábrázolja regényében.

Miközben nem állhatom meg, hogy @Timár_Krisztina értékelésére (https://moly.hu/ertekelesek/2563993) és az alatta lévő hozzászólásokban kibontakozó tanulságos vitára fel ne hívnám a figyelmet, @Bélabá-nak a regény történelmi hátterét megvilágító karcával búcsúzik litvániai összeállításunk:


>!
Bélabá P
Történelem

Az Árnyalatnyi remény egyes litván személyek (zömmel értelmiségiek) Szibériába való száműzéséről szól. Ennek jártam utána a valós történelmi események alapján.

Egy hosszabb Rubicon cikk ezt írja a kérdésről:

„Eközben (A Baltikum szovjet megszállása – a szerk.) az arra illetékes szovjet szervek és hatóságok hozzáláttak a hódoltatott népek "integrálásához”. Visszamenőleges hatállyal azonnal bevezették a Szovjetunióban használatos, a szovjetellenes tevékenységet sújtó büntetőintézkedéseket. Ennek alapján deportálták a balti népek értelmiségének azon – túlnyomó – részét, amely a függetlenség időszakában polgári eszméket vallott. Nem jártak különbül a hadsereg tisztjei sem. A gyakorlatra és moszkvai továbbképzésre berendelt állomány hamarosan szibériai fogolytáborokban találta magát. 1941-ben sorra kerültek a néptömegek is."

„Sztálin és serény apparátusa egy héttel a német támadás előtt elérkezettnek látta az időt, hogy a Baltikumból kb. 60 ezer embert deportáljon Szibériába.”

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_baltikum_ket_meg…

Egy másik forrás szerint:

„A Szovjetunió Kelet-Lengyelország 1939 szeptemberi megszállása és a Baltikum 1940-es annektálása után összesen mintegy 1,7 millió lengyel, észt, lett és litván állampolgárt deportál Szibériába.”

http://terkeptar.transindex.ro/belso.php…

„A szovjet hatalom államosította a magántulajdont, kisajátította az imaházakat, bezárta vasárnapi iskoláikat. Vallási és társadalmi vezetőiket letartóztatták és kivégezték, szellemi elitjüket szétszórták vagy megsemmisítették. 1941-ben a száműzötteket szállító első vagonokban ott voltak az orosz óhitű családok is. A litvániai birtokos parasztok, módosabb iparosok, kuláknak minősített parasztok Szibériába száműzött ezrei között deportálták őket is. Sokan közülük sosem térhettek vissza Litvániába”

http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2001_01/cikk.php…

A deportálás témáról film is készült például az ELÉVÜLHETETLEN 90' címmel (rendezte Andreas Sööt)

http://muveszmozi.hu/filmek/balti-ut

Végül angolul egy cikk a témáról:
http://www.theinsidereport.org/TravelStories/SovietWarC…

Kapcsolódó könyvek: Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény

Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény
2 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!