VilágOlvasó – Horvátország

Rovatgazda
!

Horvátország egyik legismertebb turistalátványossága, a Plitvicei-tavak. Kép: link

Ebben a hónapban déli szomszédunk, Horvátország irodalmát fedezzük fel. Horvátország területe nagyjából 56.600 négyzetkilométer, lakossága körülbelül 4.100.000 fő. Fővárosa Zágráb. Az ország 2013-ban csatlakozott az Európai Unióhoz. Az ország talán leginkább a turizmusról ismert, mind a szárazföldi, mind a tengerparti területek tekintetében.

Horvátország területe már az őskorban is lakott volt, a leghíresebb kőkorszaki lelőhely Krapinában található. A Római Birodalom térhódításakor már illír és pannon törzsek éltek a mai Horvátország területén. A rómaiak először Illirycum tartományt alapították meg, majd Dalmácia felé terjeszkedtek. Később a területet Dalmácia és Pannónia tartomány között osztották fel. A Nyugatrómai Birodalom bukása után a dalmát partvidéket és a szigeteket a Bizánci Birodalom vonta ellenőrzése alá.

A horvát állam elődjének megalapítására a kora középkorban került sor. A népvándorlás korát megelőzően a horvátok a Kárpátokban éltek, a mai Lengyelország területén. Az Adriai-tenger partvidékére a Bizánci Birodalom telepítette a horvátokat a 7. században, hogy őrizzék a birodalom nyugati határvidékét. A horvát törzsek két nagyobb fejedelemséget hoztak létre: északon a Pannon-Horvátországot, délen pedig a Tengermelléki Horvátországot. A két terület – a Kárpát-medencei és a tengerparti vidékeket – a mai napig kulturális és gazdasági szempontból eltér egymástól. A kereszténység felvétele a 9. századra befejeződött, 925-ben pedig megalakult a Horvát Királyság, melynek első uralkodója Tomiszláv volt.

Szent László magyar király 1091-ben elfoglalta az uralkodó nélkül maradt, belharcokba keveredő Horvátországot. Így a Horvát Királyság megszűnt, és megalakult a komoly autonómiával bíró horvát tartomány Magyarországon belül. A dalmáciai városok a 11. századig megmaradtak a bizánci fennhatóság alatt, majd váltakozva tartoztak a magyarokhoz és a Velencéhez, míg végül Nagy Lajos ide is kiterjesztette a magyar uralmat. A 15. század első felében a törökök elfoglalták a mai Bosznia-Hercegovina területét, Velence pedig visszahódította Dalmáciát. A mohácsi csatát követően Magyarország nyugati részéhez hasonlóan Horvátország is a Habsburgok fennhatósága alá került, és ez a 19. század elejéig így is maradt.

Az 1868-as magyar-horvát kiegyezést követően létrejött Horvát-Szlavónország, ami a magyar koronához tartozott, Isztria és Dalmácia azonban a Monarchia osztrák részén maradt. Később a nacionalista mozgalmak egyik legfőbb célkitűzése a horvátok által lakott területek egységesítése volt.

Az első világháborút, és az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását követően Horvátország a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság részévé vált, melyet 1929-től kezdve Jugoszláviának neveztek. A mai Horvátország területének egy része 1920 és 1947 közt Olaszországhoz tartozott. A második világháborút követően Horvátország a szocialista Jugoszláviához tartozó föderatív köztársaságként működött tovább, melynek elnöke Josip Broz Tito volt. Tito 1980-as halálát követően kezdett el felerősödni a jugoszláv tagállamokban addig lappangó nacionalizmus. 1991 márciusában Franjo Tuđman horvát és Slobodan Milošević szerb elnök titkos megállapodást kötött Bosznia-Hercegovina felosztásáról, majd júniusban a szlovénok és a horvátok kikiáltották a függetlenséget, a Jugoszláviától való elszakadást. Ezzel kezdetét vette a délszláv háború, ami 1995-ben a daytoni békeszerződéssel ért véget. A halálos áldozatok számáról a mai napig is csak becslések állnak rendelkezésre, az azonban bizonyos, hogy számuk meghaladja a 300.000-et.

Ma Horvátországnak már szinte a teljes területe biztonságosnak mondható, jelentős bevételei származnak a külföldi turizmusból. A molyok körében is kedvelt úti cél, sokan képeket is töltöttek fel az országról, az országból:
– a Cetina folyó forrása (https://moly.hu/karcok/1467156, @Emerencia)
– Cetina-szurdok (https://moly.hu/karcok/910859, @avistori)
– Paklenica Nemzeti Park (https://moly.hu/karcok/1378308, @Coffee)
– Biserujka cseppkőbarlang Krk szigetén (https://moly.hu/karcok/965062, @chhaya)
– Novi Vinodolski (https://moly.hu/karcok/965042, @chhaya)
– horvát tengerpart (https://moly.hu/karcok/958320, @BécsiLány)
– Zadar (https://moly.hu/karcok/911718, @chhaya)
– Stoni fal (https://moly.hu/karcok/604333, @Bélabá)
– Plitvicei tavak (https://moly.hu/karcok/63316, @rebel)

@Bélabá karcából pedig a ma Rijeka néven ismert város történelméről olvashatunk:


Bélabá>!
Balkán

Fiume néven egykor magyar kikötő is volt.

Rijeka Horvátország legfontosabb kikötője a Kvarner öböl partján. Rijeka fontos ipari város,egyben a horvát tengerpart északi részének közigazgatási és kulturális központja. A város legnagyobb húzóereje a hajóépítés.
1915-ben itt készült Magyarország legnagyobb csatahajója a Szent István. Rijekát félkörívben hegyek övezik: nyugatról az 1396 m-es Ucka, északon az 1796 m-es Sneznik és a 1528 m-es Risnjak, kelet felől pedig az 1758 m magas Velebit hegység nyúlványai. Rijekától délre,és délkeletre emelkednek ki a tengerből a Kvarner szigetei. Közülük a három legnagyobb-Krk,Cres,Losinj.

Rijeka története

Rijeka története nem olyan régi mint a legtöbb adriai társáé. A város a 19.század technikai fejlődésével, elsősorban pedig a hozzá vezető vasútvonal megépítésével indult rohamos fejlődésnek.A település ősi magja a Rjecina folyócska bal partjánál emelkedő Trsati domb. Őslakói az illír liburnok voltak,akiket i.e.28-ban igáztak le a rómaiak. A 7.században a Balkán félszigetre szorított horvát törzsek ezeket a területeket megszállták,és itt építik fel Tarsatica romjain a saját településüket,amely később Rijeka valamint Fiume néven ismeretes. Amikor 840-ben Horvátország függetlenné válik, a település még frank uralom alatt áll. Belső Isztriával együtt Rijeka az ezt követő évszázadok alatt a Habsburg-ház uralma alá tartozik , akik nevében a hatalmat gyakran változó hűbérurak gyakorolják. Így kerül a tengerpart a krki grófok nagy családja, a Frangepánok kezébe. A Rjecina völgye felett trónoló fellegvár ma is az ő címereiket őrzi. A város fejlődése a 17.század végén indul meg, amikor a központi hatalom megerősödik és a Habsburg birodalomnak tengeri kikötőre lesz szüksége. Ekkor kezdik kiépíteni rakpartjait és kikötőberendezéseit. A város a 18.század elején szabad királyi város. 1776-ban Horvátországhoz, majd 1779-ben Magyarországhoz csatolják. A 18.század közepétől az első világháború végéig tartó időszak Fiume virágkora.

!

Naplemente a Dráva folyón. Kép: link

– Felséges királyom, a lánya kezét jöttünk megkérni!
Furcsállotta a dolgot az öreg király, de a király azért király, mert bölcs és tanult ember. Meg aztán az is megfordult a fejében, hogy ezek nem akárkik lehetnek.
Megkérdi tőlük:
– De miért vagytok ennyire sárosak?
(https://moly.hu/idezetek/926319, @Kek)

A horvát népmesék iránt érdeklődő molyok számára több lehetőség is kínálkozik a mesékkel való ismerkedésre, hiszen Frankovics György, Magyarországon született horvát etnográfus szerkesztésében három kötetet is olvashatnak. Katona a majmok országában című válogatásában száztizenkét Dráva-menti horvát és cigány népmesét, mondát gyűjtött össze. @Mesemondó szerint bár nem tartalmaz különösen kiemelkedő meséket, azért érdemes kézbe venni: https://moly.hu/ertekelesek/2790902, a mesékről bővebben pedig blogján emlékezett meg: link. A gyermek és a sárkány című válogatásban magyarországi horvát népmeséket és mondákat gyűjtött össze Frankovics György, A gyöngyszemet hullató leány című kötetbe pedig ismét Dráva-menti népmesék kerültek. @Kek szerint méltatlanul elhanyagolt ez a gyűjtemény:


Kek P>!
Frankovics György (szerk.): A gyöngyszemet hullató leány

Csodálom, hogy e könyvet még senki se értékelte – én se fogok most valami szakszerű elemzést nyújtani, mert hisz már nem kötelességből, napi kényszerűségből olvastam, hanem azon túl, bőven csak a saját örömömre. A népmesés kihívás befejezése után is maradt még bennem ugyanis kíváncsiság a hátralévő mesék iránt. A címekből láttam, hogy sok ördögös jön még, meg olyanok is, amiket már olvastam itt-ott ezernyi változatban hasonló címek alatt. A legutóbbi Háncsvirág például itt faruhás lányként köszönt vissza (persze faruhásként még korábbról ismerős, csak már meg nem mondom, melyik könyvben szerepelt így) és ez az, amikor a királyfi bálba indulva mindenféle tárgyakat vagdos az álcázott lányhoz, s az később ezeket felhasználva mutatkozik be (kapuvári, tükörvári, törölközővári, stb.) A félelmet nem ismerő legény is szerepelt már a magyar népmese-gyűjteményekben, meg talán Budai Ilona székely mesegyűjteményében is. A csodalámpás talán nem kérdéses, hogy melyik mesének a változata spoiler, legutóbb a Népek meséi sorozatból az Arab népmesékben találkoztam vele és pontosan ezzel a változattal. Legfurcsább – megütköztető – mese talán Az öregek bölcsessége volt számomra, ahol a király parancsba adja, hogy minden 60 éves öreget agyon kell csapni, mert minek már nekik a nyugdíj… Hogy volt-e kedvenc? Bevallom: már nem emlékszem rá, mert a több mint egy éves napi népmesék már teljesen összekeverednek bennem. Azért örültem, hogy itt is szerepelt a tojás feltörésekor megteremtődő 3 szomjúhozó tündérlány, illetve a táltos lovacskák sok-sok változatban aranyszőröstül-mindenestül. Szóval ezek a mesék leginkább a mi magyar népmeséinkkel, illetve az orosz (mozsárban és nem seprűn szárnyaló banya), bolgár, horvát, arab mesékkel mutatnak rokon vonásokat.

!

A Miroslav Krleža Lexikográfiai Intézet Zágrábban. Kép: link

A butaság önmagába szerelmes, tetszelgő becsvágya határtalan. A butaság méltóságok és hivatások, hivatalok és rangok palástját öltötte magára; a butaság lordmajori aranyláncot hord, sarkantyúját pengeti, tömjénfüstölőt lóbál; a butaság cilindert rak nagy tudományú fejére…
(https://moly.hu/idezetek/196646, @Chöpp)

Miroslav Krležát a mai napig az egyik legnagyobb horvát írónak tartják. 1893-ban született Zágrábban, ami akkor még az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. Katonai iskolába járt Pécsre, majd a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémiára, Budapestre. Szerbiába akart disszidálni, de nem engedték be az országba, mivel kémnek nézték. Hazatérése után lefokozták, és az első világháborúban a keleti fronton szolgált. A háborút követően kezdett írni és politizálni. Belépett a Jugoszláv Kommunista Pártba, ahonnan 1939-ben kizárták, mert a művészi szabadság sérthetetlensége mellett kardoskodott.

A második világháború után a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia alelnöke lett. Ebben az időszakban jelent meg első kötete is. Ő alapította a Jugoszláv Lexikográfiai Intézetet, mely ma már az ő nevét viseli. 1981 végén hunyt el Zágrábban.

Munkáját a skandináv drámák, a francia szimbolizmus, a német és osztrák expresszionizmus, valamint a modernizmus ihlette. Termékeny író volt, magyar fordításban is számos műve megjelent. Verseiből és drámáiból is olvashatunk válogatást. Elbeszéléseiből is jelentek meg válogatások, az Elbeszéléseket @Lipe igen pozitívan értékelt: https://moly.hu/ertekelesek/2699077, míg az Ezeregy halál című kötetről @Csabi írt remek értékelést: https://moly.hu/ertekelesek/1639789. Regényei közül itthon a Filip Latinovicz hazatérése című műve a legismertebb, ami egy nagyvárosi élettől megcsömörlött művész vidékre való hazatéréséről szól. @eme szerint érdemes elolvasni, sőt, érdemes lenne többet olvasni Krležától:


eme P>!
Miroslav Krleža: Filip Latinovicz hazatérése

Nem értem, miért is nem olvasunk több Krlezát. Annak ellenére nem értem, hogy bizony nem könnyű olvasmány. Annyira tömör, hogy már-már megfekszi a gyomrodat, és főhőséhez, Filiphez hasonlóan egyféle általános undorral tölt el. Félreértés ne essék: nem a könyv iránt.
A cselekményesítés halvány jelét felmutató, inkább csak történésrészletekből felépülő regény középpontjában Filip Latinovicz (eredeti nevén Sigismund Kazimir Latinovicz) festő áll, aki alkotói, egzisztenciális válságában a várost elhagyva a falu, otthona világában keres, remél megnyugvást, szilárd alapot. Egyféle prousti idővándorlás ez, és mégsem. Nehéz visszatérni az időben, ha a jelent sem tudjuk biztosan meghatározni. Minden a századelőre utal de nem tudhatjuk biztosan, a világháború előtt vagy után vagyunk-e. Talán nem is fontos ez. Mert lényegében csak a határok változtak, meg az országnevek, a valóságban súlyos, sűrű, szürke pannóniai köd, sár, sötét kuszáltság mocsara borít most is mindent. Semmi változás Filip gyerekkorának színterén.

A regény alapélménye a széthullás, az értelmessé, egyértelművé, összefüggővé tevő egységesítő erő hiánya. Az alapjaiból kiszakított, önmagával való azonosságában kételkedő én válsága, vívódása. Minden egész eltörött – mondhatnánk, amint a sűrű ködben iránytű nélkül botladozunk. A regény elején még tobzodó, harsányan kiabáló színek lassan értelmüket, céljukat vesztik, ami marad: csupa részlet, a világ, tárgyak, benyomások részletekre bomlása Filip tekintete alatt, aki közben kétségbeesetten keresi az egésszé formálás lehetőségeit.
Festőnk nemcsak művészként, emberként is egységet keres. Identitáskrízise az apahiányban keresendő. A kétes erkölcsű anyához való visszatérés egyik oka az apa kilétének kinyomozása is. Művészi terméketlensége, suta, reménytelen szerelme, szemérmes, visszafogott testisége egyaránt e hiányból (is) eredeztethető. Az otthon, az egzisztenciális alap keresése közben Filip az elidegenedett, steril városból az évezredek óta változatlan, babonák és ősi hiedelmek, az anyagiak és testiség uralta faluba kerül, ahol le kell mondania a romlatlan természethez való visszatalálás ábrándjáról, majd egy szokásokba, látszatba, frázisokba merevedett polgári-nemesi világba, ahol fura alakokkal találkozik. Mindent a monarchia áporodott levegője vesz körül, a nemzetiségi sokszínűséget az erkölcsi süllyedés monokrómiája színezi a rohadás színére. Filipet mégis valami delejes erő vonzza ide, nem tud elszakadni a reményeit már egyértelműen meghazudtoló miliőtől – Krisztust ábrázoló képének (meg nem valósuló) tervével bolyong a bábok közül némileg kiemelkedő Liepach főispán, Ballocsanszky/Baločanski Vladimir és a szinte Dosztojevszkij Ördögökjéből kilépő Kyrides közt. Az anya és a reménytelen és képtelen szerelem, Ráday Xénia (Bobočka) társaságában felbukkanó alakok világnézetek képviselői, akikkel találkozva az elferdült neuraszténikus, festői szektariánus, relativista, fauvista, kolorista Filip saját, az elbeszélő által nem kevés iróniával megrajzolt megkésett romantikus szemléletét, a művészet természetfeletti erejébe, az emotív erőbe vetett hitét és romlatlan humanizmusát szembesíti.
A múlt, erkölcs, művészet terén egyaránt látszatokba és álértékekbe burkolózott világban, bár legfontosabb tűnő kérdésére – az apa kilétére – választ talál, Filip undora és pesszimizmusa, válságérzése nem enyhül. A lezárás váratlan, igazi csattanó.
Még akkor is, ha tudjuk: az élet tulajdonképpen egy vérengző és könyörtelen bűnügy.

7 hozzászólás
!

Kovačić szülőháza Lukovdolban. Kép: link

Elhallgattam. Magam vagyok a holtak
Hidegében, a halál jege rajtam,
Szerveimen. Nem oltja el a szomjat
E jég – tüzel a nyelvem, torkom, ajkam,
A halál jege néma. Pokla lángol.
Sikoly sincs, hogy kiváltson a magányból.
(https://moly.hu/idezetek/53533, @Katze)

Ivan Goran Kovačić 1913-ban született Lukovdolban, ami akkor még az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. Karlovacban járta ki a gimnáziumot, amit később át is neveztek az ő nevére. Ezt követően Zágrábba ment egyetemre, ahol filozófiát hallgatott, tanulmányait azonban nem fejezte be, mert több időt akart szentelni az írásnak. 1936-ban kezdett el újságíróként publikálni, több újságban is jelentek meg írásai. 1942-ben csatlakozott az antifasiszta partizánokhoz. Ekkor már bizonyítottan tüdővészben szenvedett, azonban nem a betegség vitte el: egy szerb csetnik alakulat gyilkolta meg 1943-ban egy bosnyák faluban.

Újságíróként és költőként tevékenykedett. Magyarul több verses kötete is megjelent: a Tüzek és rózsák, A harag napjai, és legismertebb műve, a Tömegsír is, ami vékonyka volta ellenére igencsak nyomasztó és megterhelő mű (ez már az idézetekből is látszik, például: https://moly.hu/idezetek/53531). @Amethyst szerint csak akkor szabad olvasni, ha épp minden rendben van velünk, nehogy teljesen a földre rántson:


Amethyst >!
Ivan Goran Kovačić: Tömegsír

Leheletvékony kiadás, mégis nyomasztóbb volt, mint sok más háborús regény. Lényegében egy kivégzésre tartó rab rövid, ámde kínkeserves útját követhetjük végig a tömegsírig, majd onnan az első járókelőkig. Eleinte nem tudtam komolyan venni, talán a groteszk illusztrációk nem engedtek belerázódni a hangulatba. De pár oldallal később megbéklyózott és egyre erősebben szorított magához, én is a költővel tartottam a halálúton átlyukasztott füllel, én is éreztem a holttestem fölé tornyosuló vékony, gizda alakzatokat.
Nagyon megrázó költemény, érdemes olyan időszakban olvasni, amikor minden rendben van az életeddel kapcsolatban, de ha a depressziónak csak egy kis csírája is megtalálható benned, akkor jobb, ha egyelőre elkerülöd ezt a rövid művet. Hajlamos alaposan lecsapolni az olvasó életkedvét, de hát ettől olyan hiteles háborús beszámoló egy pórul járt civil szemszögéből nézve. Gondolom, ez a mű nem sokkal a költő halála előtt keletkezhetett, hiszen ő maga is még a háború elején lelte vesztét.

!

Split madártávlatból. Kép: link

(A politika mindig elég komoly, a történelem pedig mindig elég vén ahhoz, hogy teljes joggal nekik tulajdonítsunk mindent, ami az ép ésszel ellenkezik.)
(https://moly.hu/idezetek/1834, @cassiesdream)

Nedjeljko Fabio 1937-ben született Splitben, majd gyerekkora nagy részét Rijekában töltötte. Egyetemre Zágrábba járt, filozófiát tanult. Miután tanulmányait befejezte, dolgozott dramaturgként a rijekai Ivan Zajc Nemzeti Színházban, szerkesztőként a zágrábi tévénél és rádiónál, illetve tanított is. Élete végéig Zágrábban élt és dolgozott. Irodalmi munkássága azonban inkább Rijekához, a horvát-olasz konfliktusokhoz kapcsolódik. Magyarul megjelent könyvei, az Adriai trilógia link három része is ezt a témát dolgozza fel. A sorozat első részéről, a Város az Adrián című kötetről @Adriaticum írt kritikát:


Adriaticum>!
Nedjeljko Fabrio: Város az Adrián

A pontozásom ugyan nem túl erős, de ez nem a könyv hibája – én vártam mást. Valószínűleg a horvátok másképp olvassák, és az olaszok is. De hát ebben talán pont ez a szép: van egy csodálatos adriai város és három nép háromféleképp írja meg róla a saját történetét. És mindegyik igaz.
Az első rész igazán tetszett, a másodikat felületesebben pörgettem át, de a vége ismét megérintett. Azzal azért szembe kell néznünk, hogy ez nem egy magyar város, hanem egy olyan város, amelynek történelmében meghatározó volt a magyar szál. Szóval sok szempontból el kell fogadni a könyv megközelítéseit.
Azt, hogy mindenhol Rijekát ír a szerző – azt nem! Egészen nevetséges dolog 1800-as évekbeli olasz párbeszédekbe, magyar kontextusba belehelyezni ezt a névhasználatot.
Az ír nagyon jól ír, a hangulat megkapó és hiteles, a szerkesztés, a felépítés ötletes, eredeti és hatásos! Szóval sok jót tudok mondani! Sokat tanultam, miközben olvastam!
Hiányolom belőle magunkat, de segít még jobban meghatározni a magyar Fiume fogalmát.
Illetve irányt is mutathatnak nekünk ezek a könyvek, hogyan is kellene beszélni-gondolkodni-írni például egy fiumei történetről a 21. században.

!

A Szent Márk tér Zágrábban, Drndić szülővárosában. Kép: link

Azt mondja a barátnőm, ne csak a régi dolgokról írj, a fiatalabb nemzedékek azokat már nem tudják elképzelni. Dehogynem, válaszoltam, csak másként. A saját múltjukat fogják beleképzelni, nem az enyémet. Elképzelnek egy múltat, amit majd az ő gyerekeik fognak „elfeledni” a saját eltűnt idejük nyomába eredve, melyet nem biztos, hogy elő tudnak majd hívni.
(https://moly.hu/idezetek/630202, @Kuszma)

Daša Drndić 1946-ban született Zágrábban, majd családjával 1953-ban Belgrádba költöztek. Itt töltötte gyerekkorát és fiatal éveit is, a belgrádi egyetemen angol nyelvet és irodalmat tanult. Később a Fulbright Ösztöndíjnak köszönhetően eljutott az Egyesült Államokba, ahol színháztudományi és kommunikációs mesterdiplomát szerzett. Az 1990-es években Rijekába költözött, a rijekai egyetemen szerezte meg doktori fokozatát, és később itt is tanított. Sokáig dolgozott a belgrádi rádiónál, ahol rádiójátékokat írt. 2018-ban hunyt el Rijekában.

Magyarra több kötetét is lefordították. Április Berlinben című művének főszereplője egy szabadságát Berlinben töltő író, akiben a hely szelleme felidézi a fájdalmas emlékeket. A könyvről @Kuszma értékelését olvashatjuk: https://moly.hu/ertekelesek/2023173. Leica formátum című könyve egyben emlékezés, történelmi regény, egy család és egy város – Rijeka – története. Ebben a műben olyan nyomasztó témák kerülnek elő, mint az emberkísérletek, koncentrációs táborok, menekültek. @Ibanez szerint a tartalom nyugalom megzavarására alkalmas (sőt!), de érdemes elolvasni: https://moly.hu/ertekelesek/3751348. Legismertebb műve a Sonnenschein, amit itt Molyon is többen) olvastak és értékeltek. Az eddigiek fényében talán nem meglepő, hogy ez a könyv (is) a holokausztról szól. @Ákos_Tóth a következőket írja róla: Kvázi jelmondata, a többek által is kiemelt „minden név mögött egy történet rejlik” tökéletesen lefesti az olvasmányélményt is: vannak ugyan központi szereplők, egy regényszerű körítés a dokumentarista, hangulatközpontú, riportízű leírások mellé, de éppen ez a cselekménytelen családregény-vázlat a gyenge pont benne. (https://moly.hu/ertekelesek/2617282). @vinga szerint kiemelkedik a második világháborút feldolgozó könyvek közül: https://moly.hu/ertekelesek/1257992. @eme szerint a regény legfontosabb erénye, hogy a múltnak a jelenre való kihatásával is foglalkozik, nem csak egyszerűen felsorolja a tényeket:


eme P>!
Daša Drndić: Sonnenschein

Feuermann Sonnenschein – a regény címe, ha eléggé figyelmes voltam, egyetlen egyszer, a regény 184. oldalán, a több mint százoldalas névlistában tűnik fel. Egy tűzből és napsugárból álló emberélet (és –halál). Egy név, amely csak alig különbözik Sonnensteintól, az egyik náci eutanázia-központ helyszínének nevétől. Egy (beszédes) név – egy történet, amely azonban elmeséletlenül marad, mint annyi másik.

Drndic történelmi-dokumentumregénye a múlt századi multikulturális és többnemzetiségű trieszti környéket járja be, középpontban a számatalanszor nevet változtató Goriziával, kitérőt téve Isonzóba, Albániába és Olaszországba, Treblinkába, a haláltáborok és eutanázia-központok világába.
A mű egynegyedét az Olaszországból és megszállott területeiről elhurcolt áldozatok listája teszi ki, kilencezer név, amely közt számos magyart is felfedezni (köztük olykor eltorzított, feltehetőleg hallás után lejegyzett vagy épp alig olvasható kézírás alapján átírt nevek, mint pl. Szuecks, Osillag vagy Thelmazscii).*
A szerző a listán több mint húsz névvel szereplő Tedeschi családot és ennek pár tagját emeli ki a nevek áradatából, hogy arcot, történetet adjon nekük, egy regényfoszlányt építsen köréjük, amely segítségével a hétköznapi emberek, elsősorban a by standerek, a vak szemlélők (és a szemet hunyók) nézőpontjából közelítse meg az eseményeket. A regény középpontjában álló Tedeschi Haya a visszafojtott, elhallgatott múltat hozza vissza emékeivel, hatvankét év szinte monomániás várakozás után előveszi az emlékek kosarát, levelek, fényképek, dokumentumok segítségével tér vissza a múltba, és próbálja megérteni azt, és önmagát, önmaga sorsát. Drndic meg a kettős életet, párhuzamos életeket élő, belülről skizoid módon megosztott Goriziát (és vele együtt a kor Európáját), ahol a hétköznapi élet gyakran rutinszerű monotóniájában embertelen gaztettek történhettek meg „észrevétlenül”. A tudatlanság illúziójába burkolózók bevásárolnak, dolgozni mennek, filmeket néznek, sztárokért rajongnak, közben meg lassan (vagy épp hirtelen gyorsasággal) eltűnnek a szomszédok… Meg nem csak ők. Mert hiába kompromisszumok, menekülés, hiába a behunyt szem és bedugott fül, az ember nem maradhat érintetlen.

Drndicet nemcsak a közvetlenül érintettek, az elhurcolt áldozatok érdeklik, hanem elsősorban az alkalmazkodó, behódoló, az önmaguk és/vagy a külvilág számára színjátékot játszó emberek, sőt egyes intézmények és államok képmutatása, elhallgatásai, utólag kreált narratívái. Nem kíméli az egyszerű civilt, a behódoló, hatalmat kiszolgáló hírességeket, a deportálásokból, háborúból hasznot húzó gyárakat, szolgáltatókat, de odamond a Vöröskeresztnek, a katolikus egyháznak vagy épp a „semleges” Svájcnak is – azoknak akiknek nem igazán, vagy csak ritkán szokás. Évtizedekre titkosított archívumok, évtizedekig a nagyközönség, a kutatás számára hozzaférhetetlen dokumentumok – hallgatás és elhallgatás, hogy ne beszéljünk az igazságszolgáltatásról, a nevetségesen enyhe büntetésekről, a felmentések ezreiről – a háborús bűnösök további, háborítalan életéről.

Mit ér egy ember élete, egy ember emléke? És millióké? Emlékezünk-e egyáltalán, és főként mire és hogyan?
Maga a regény mintha erre rímelne, miközben valós dokumentumokat, tanúvallomásokat, interjúkat, rövid életrajzokat sző össze fikciós részekkel – Haya és családja történetével, irodalmi szövegekből átvett passzusokkal, fiktív interjúkkal. A határok minduntalan összemosódnak, nem igazán lehet már eldönteni, amit olvasunk, dokumentumnak álcázott fikció vagy fikciónak tűnő tény. De talán pontosan ez az összeszövés az, ami közelebb hozza az olvasót a Drndic által megidézett világhoz. Egyszerre élő, eleven, emberi és hiteles.

Egy kimosdatott, háborítatlanul csendes múlt az, ami nekünk maradt – alatta meg mindaz, amit szőnyeg alá söpört, vagy próbált söpörni az állandóan átírt történelem.
Schöne Zeiten – ez áll Kurt Franz, Treblinka parancsnok-helyettesének lágerben készített fotóalbumán. O, happy day…, those were yhe days my friend… – szúrja be a szövegbe szarkasztikus-cinikusan az elbeszélő, aki ezt a szkizofrén múltat és ezáltal a jelen problémáit próbálja megragadni. Az önmaga múltjával, gyökereivel, elhallgatásaival csak részben szembe néző jelent. A regénybeli Hans Traube spoiler sorsa, meg számos másik, megemlített példa az utódok problémáival szembesít – az áldozatok és bűnösök gyerekeinek, unokáinak lelki terhéről, az ezzel való szembenézés nehézségeiről. A gyakran meglepetésszerű felfedezésekről. Az elhallgatások miatti tudatlanságról, a kimondás igényéről, a fájdalomról, bűntudatról, vezeklési kényszerről… Negyedmillió ember gyökértelenségéről, identitásválságáról, elveszített, keresett sorsokról.

Drndic regényének egyik legfontosabb erénye, hogy nemcsak a múlttal foglalkozik, hanem annak jelenre való kihatásaival is, nemcsak az ártatlanulul elhurcolt és elpusztított áldozatokkal, hanem az otthon maradókkal, a többé-kevésbé cinkosokkal és a gyilkosokkal is, meg a fiatalabb generációkkal. Van feldolgozni-, megemésztenivaló itt is, nem kevés.

* A listát becsülettel végigolvastam, nem is annyira érzelmi indíttatásból (bár azért abból is volt benne), gondoltam, hátha az olvasat/értelmezés szempontjából valami érdekesre, fontosra találok. Nem tudom, mennyire számít ilyennek a címre való rábukkanás, mindenesetre én örülök a találatnak. (Amit furcsálltam a listában – a detto/_detta_ kifejezések szó szerinti átvétele – mintha a fordító nem tartotta volna szükségesnek magyarítani. Azt nem szeretném gondolni, hogy bele sem nézett a listába.)
És még valami – bánom már, hogy nem jegyeztem le az ismerősen csengő neveket, pedig nem egy volt köztük – Modianóra pl. határozottan emlékszem, fel is merült bennem, vajon van-e bármi köze az íróhoz.

!

Rijekai utcakép. Kép: link

Mindenkinek kötelessége a legjobbat kihozni abból, ami neki adatott, mert az élet értelme éppen az élet. Létezni, mindennek ellenére. Érezni, nézni, együttműködni. Örülni. Nincs más esélyünk, nincs másik életünk.
(https://moly.hu/idezetek/783440, @DoraSzcs)

Slavenka Drakulić 1949-ben született Rijekában. Zágrábban járt egyetemre, irodalmat és szociológiát tanult, jelenleg íróként és újságíróként dolgozik, írásait világszerte több országban is publikálják. Az egyik legismertebb kortárs horvát szerző, műveit több nyelvre lefordították. Témái között a feminizmus, a kommunizmus és a jugoszláv háború kerülnek elő a leggyakrabban. Az 1990-es évek elején politikai okokból egy időre Svédországba költözött, ami második hazája lett: jelenleg Svédország és Horvátország között ingázik.

Molyon legolvasottabb könyve a Frida Kahlo életéről szóló Frida, avagy a fájdalomról című kötet. Café Europa című esszégyűjteménye ugyan nem olyan népszerű (már csak azért sem, mert sajnos magyarul még nem adták ki), de @Dénes_Gabriella szerint azért érdemes belenézni: https://moly.hu/ertekelesek/3905110. A délszláv háborút feldolgozó könyvei közül magyarul kettő jelent meg. Balkán expressz című művében azt dolgozza fel, hogy egy hétköznapi nő hogyan élte meg a háború éveit, @saribo ajánlását olvashatjuk a könyvről: https://moly.hu/ertekelesek/1862370. A légynek sem ártanának című kötet pedig egy talán még ennél is kellemetlenebb témát vesz elő: kiből lesznek a háborús bűnösök? Gonosz pszichopatákból vagy mindennapi emberekből? @Ezüst szerint ugyan kisebbet üt, mint a Balkán expressz, de azért nagyon elgondolkodtató könyv:


Ezüst P>!
Slavenka Drakulić: A légynek sem ártanának

Miközben a kötetet olvastam, többször beugrott az a gyakorta látott pillanatkép, amikor a híradóban találomra megszólaltatják annak a szomszédait, aki előzőleg leszúrta, kibelezte és feldarabolta a fél családját, aztán magával is végzett. Az ismerősök nagyobb része (és azt hiszem, ezeknek a reakciója az őszintébb és általánosabb), bevallja, hogy az életben nem gondolta volna a gyilkosról, mert hát olyan rendes fiú volt, mindig előre köszönt, elseperte a havat a kapu elől, átvezette a nagymamát a zebrán, meg hasonlók. A csoport másik része, valószínűleg abból a képzetből kiindulván, hogy valamit azért csak illett volna megsejtenie, ugyan megerősíti, hogy az illető rendes fiú volt, de hozzáteszi, hogy „ha jobban belegondolok, hát a szeme sem állt jól.”

Slavenka Drakulić ez alkalommal délszláv háborús bűnösök portréit vázolta fel, választ keresve arra, vajon ezeknek a fiúknak is csillogott valami gyanús a szemében? Belőlük kinézné-e bárki azokat a dolgokat, amiket tettek? A választ, gondolom, sejtjük. A Hágában bíróság elé állított férfiak ugyanis, kevés kivételtől eltekintve, külsejükben és tárgyalóteremben tanúsított magatartásukban sem emlékeztetnek vértől csöpögő fogú ragadozókra. Legtöbbjük végtelenül átlagosnak tűnő, sőt, sokuk kifejezetten visszafogott és alárendelődő. Még egy bicskát is nehéz volna a kezükbe képzelni, nemhogy puskát vagy pisztolyt. Ráadásul barátaik, szomszédaik, ismerőseik nemegyszer jóindulatú, csendes, segítőkész személyekként írták le őket. Kedves fiatalember, és mellesleg tömeggyilkos. Igen, megtörténhet. Mert „…maga a háború változtatott hétköznapi embereket – egy sofőrt, egy pincért, egy kereskedőt, mint ez a három vádlott – bűnözőkké, a félelem, a megalkuvás és persze a hit közreműködésével.” – írja Drakulić az egyik per kapcsán. Ennél pedig, ha belegondolunk, nincs is felkavaróbb. Hiszen mindez azt veti fel, hogy ezek az emberek végeredményben ugyanolyanok, mint mi. Szeretnénk azt gondolni, hogy mások voltak, akkor ugyanis egyértelmű választóvonalat tudnánk húzni közéjük és magunk közé, könnyebb volna magyarázatot találnunk, egyszersmind elhatárolódnunk. Viszont így…

„De mi a pokol? Mi a paradicsom? Énszerintem mindez bennünk van.”, mondta a nagypapa a Szeretetről, sötétségről című Oz-regényben. Nagy igazság. Nem árt vigyázni tehát, nehogy egy szélsőséges szituációban azzá váljunk, akivé azt hittük, sosem fogunk. Látjuk, lehetséges. És kevesebb kell hozzá, mint gondolnánk. Elég csupán teljesen átlagosnak lennünk.

A légynek sem ártanának egy hajszálnyival kisebbet ütött nálam, mint a Balkán expressz (talán a néha kelleténél erőteljesebben hangsúlyozott egyéni vélemény, meg az itt-ott túlságosan találgatásszerű közlések miatt), de összességében ez is rendkívül elgondolkodtató alkotás. Szívesen olvasnám Drakulićnak a kötetben többször említett, de magyar fordításban még nem elérhető, Mintha nem lettem volna ott című regényét is.

!

A Nemzeti és Egyetemi Könyvtár Zágrábban. Kép: link

Mert a valóság kigondolása az igazi irodalom dolga.
(https://moly.hu/idezetek/400135, @anesz)

Dubravka Ugrešić 1949-ben született Kutinában. Zágrábban járt egyetemre, összehasonlító irodalmat és orosz nyelvet tanult. Az egyetemen kezdett írni, első kötetét másodéves korában publikálta. Tanulmányai végeztével sem hagyta el az intézményt, ott maradt tanítani. 1993-ban politikai okokból – ellenezte a háborút és az országon végigsöprő nacionalista hullámot – elhagyta Horvátországot, miután Slavenka Drakulićcsal és néhány másik írónővel együtt „boszorkánysággal” vádolták meg, és árulónak kiáltották ki. Élt egy darabig Németországban, majd az Egyesült Államokban, végül pedig Amszterdamban telepedett le. Több európai és amerikai egyetemen is tanított, jelenleg íróként és szabadúszó újságíróként dolgozik. Számos díjat nyert, köztük a NIN Díjat legjobb jugoszláv regény kategóriában, a James Tiptree Jr. Díjat és az Osztrák Állam Európai Irodalmi Díját is.

Dubravka Ugrešić már a Merítésben is kapott egy önálló rovatot: 2017. júniusában @Timár_Krisztina őt választotta a hónap külföldi írójának: https://moly.hu/merites-rovatok/a-honap-kulfoldi-iroja-dubravka-ugresic. Ugrešić esszéket is írt, de magyar fordításban csak regényei jelentek meg. Štefica Cvek az élet sűrűjében című posztmodern kisregénye 2004-ben jelent meg, egy különleges női sorsregény. Nem titok tehát egy percig sem, hogy Štefica sztorija a hagyományos „realista lányirodalom” közismert paneljeiből van össze(varrva)rakva, néhol viccesen, néhol nyomasztóan, néhol elgondolkodtatóan – de nem könnyeden, hiába állítja ezt a fülszöveg. – mondja a könyvről írt értékelésében @Ákos_Tóth: https://moly.hu/ertekelesek/2424415. A fájdalom minisztériuma és A feltétel nélküli kapituláció múzeuma című regényei a délszláv háborúról szólnak. Utóbbi az 1001 könyv listára is felkerült. Ugresic remekül megragadott pillanatképek, hangulatok, fényképek, idézetek mozaikjaiból, gondolatokból építkezik, meg hangokból, apró mütyürök tárgyi világából, a mindennapok szemetéből. – írja róla @eme: https://moly.hu/ertekelesek/2565020. Két karc is született a könyvvel kapcsolatban, @ppeva az egyik helyszínt mutatja be: https://moly.hu/karcok/1246136, @Timár_Krisztina pedig egy személyes emléket oszt meg velünk az inflálódó dinárról: https://moly.hu/karcok/940049. Banyatanya című posztmodern regénye az öregedés témakörét dolgozza fel. Nem aratott osztatlan sikert a molyok között, de azért akadt bőven, aki pozitívan nyilatkozott róla, például @Timár_Krisztina is, aki annak ellenére is ajánlja a kötetet, hogy a fülszöveg kicsit becsapja az olvasót: Nagyon tud ez az Ugrešić. (https://moly.hu/ertekelesek/1763189). @ppeva szerint pedig a fiatalabb olvasóknak is érdemes megpróbálkozni vele, akik még nem érzik az öregedés szelét:


ppeva P>!
Dubravka Ugrešić: Banyatanya

Három az egyben könyv az öregedésről, pontosabban ennek női formájáról, az öreg nővé válásról. Nem idegen tőlem az öregség téma, arról nem is beszélve, hogy jobb, ha barátkozom a helyzettel. :)
Talán fiatalabbaknak is érdemes erről a témáról olvasni, hogy jobban megértsék (és talán könnyebben elviseljék) a sokszor annyira érthetetlen öregeket…
A három rész nagyon különbözik egymástól. Nekem az első kettő tetszett jobban, a harmadik, a babajagológia, bár nagyon tömény és tömör volt, szintén nagyon érdekes.
Az első részben az írónő édesanyja öregedésének folyamatát és „tüneteit” figyeli és írja meg. Ezek az időskori „gyerekszáj-történetek” inkább szomorúak, mint vidámak, mégis, az ember hajlamos mosolyogni rajtuk. Aztán mikor már nincsenek velünk a mi öregjeink, még ezeket a fájdalmasan vicces kis történeteket is sokszor emlegetjük. Azt mondják, az ember alaptulajdonságai idős korára felerősödnek – aki zsugori volt, még zsugoribb lesz, és a tisztaságmánia, a merevség vagy az előítéletesség is csak fokozódik. Ha az embernek van lehetősége megfigyelni ezeket a folyamatokat másokon, még akkor sem biztos, hogy később ő maga bármit is el tud kerülni ezekből. (Egy esetet – spoiler – kivéve, de azt persze megpróbáljuk messzire elkerülni….)
A második, népmesés-tündérmesés rész aranyos volt és olvasmányos. Azon kívül, hogy jó volt olvasni, ez is rengeteg tanulsággal szolgált. Itt már nyíltabban jelentek meg azok a mitikus/mesebeli jelképek és fordulatok, amik az első részben még bújtatva voltak, és amik aztán a harmadik részben tételesen és tudományosan kifejtésre, megmagyarázásra kerültek. Hasonló összefoglalót a folklór öregasszony-figuráiról még nem olvastam.
A három az egyben egymástól elkülönült, mégis összefüggő szövetén belül a szereplők hol itt, hol ott bukkannak elő. Előtűnnek, elbújnak, aztán megint szembejönnek. Pláne a harmadik résznél érzi az ember folyton szükségét az ide-odalapozgatásnak.

!

A Száva folyó Belgrádban. Kép: link

Szerencsére déli szomszédaink irodalmát tekintve azért van bőven miből válogatni, így ennek a rovatnak a végére is összejött egy kis kulturális és irodalmi kitekintő!

Az Európa Kiadó Irodalom kistükre sorozatában megjelent például A szerbhorvát irodalom kistükre című kötet is, ami a kezdetektől 1945-ig nyújt betekintést a szerbhorvát irodalomba. Ez a kötet tökéletes munkát végzett mind a kutatómunka, mind az információközlés, mind a közölt tartalom tekintetében. – írja @Amethyst a kötetről szóló értékelésében: https://moly.hu/ertekelesek/3316664.

Aki a délszláv háborúról olvasna egy gyerek szemszögéből, annak Ivana Bodrožić regényét, a Hotel Zagorjét is érdemes lehet az eddig felsoroltak mellett kézbe vennie. A szerző saját élményei, visszaemlékezései alapján írta meg a háború történetét. Az elégedettségemet tovább fokozta a narráció: kedvelem, amikor egy naiv, tisztalelkű gyermek szemével tekinthetek a felnőttek félelmetes, veszedelmekkel teli világára. – írja @pepege: https://moly.hu/ertekelesek/3638141. Luka Bekavac az Európai Unió Irodalmi Díját elnyerő Titkosírás című fikciós műve szintén a háború tematikáját dolgozza fel, bár némileg szokatlan szemszögből. A magam módján szerettem a történetet, mert rengeteg mindent bíz az olvasó gondolkodására, így egyesek értelmezésében lehet egy misztikus könyv, lehet scifi. Én nem tudtam igazán eldönteni, de az biztos, hogy nem egy könnyen olvasható és értelmezhető történet. – mondja @NewL: https://moly.hu/ertekelesek/3317923.

A novellák rajongóinak is van miből válogatni, ha a horvát irodalommal ismerkednének. Helena Sablić Tomić szerkesztésében jelent meg 2005-ben az És a Dráva csak folyt című válogatás, amiben szlavóniai horvát rövidprózákat olvashatunk, @Adrienn_Hujder_Spirit … szerint érdemes is kézbe venni a válogatást: https://moly.hu/ertekelesek/1039276. Senko Karuza Szigetlakók című kötete nem aratott ugyan osztatlan sikert a molyok között, de azért van, aki szerint érdemes kézbe venni. Remek kis írások az élet apró gyönyöreiről, a hagyományokról, a fenyegetett életformáról. Kiütköznek a szigetlakó lét ellentmondásai, a ragaszkodás a megszokotthoz, s ugyanakkor az elvágyódás az izolált világból. írja @SteelCurtain: https://moly.hu/ertekelesek/3500241. @Gólyanéni szerint pedig: Útikönyv? Nem. Útleírás? Nem. Turisztika? Nem. Gasztrokultúra? Nem. Helytörténet? Nem. Helyismeret? Nem. Ismeretterjesztő? Nem. És mégis minden kérdésre egy igen. Mindenből egy pici. (https://moly.hu/ertekelesek/1970220) Olja Savičević Ivančević tíz éve megjelent novellás kötete, a Lehet, hogy novella szintén nem lett mindenki kedvence, de azért akad, aki szerint érdemes beleolvasni. Az emberek gyakran veszítik el e gyerekkorukat, a számukra fontos színtereket, ezekből időnként nem marad más, mint a felidézés lehetősége. – írja @egy_ember az értékelésében:


egy_ember>!
Olja Savičević Ivančević: Lehet, hogy novella

Hétköznapi események, apró rezdülések, váratlan költői húzások, és néha szürreálisba hajló apróságok jellemzik O.S.I. novelláit. És némi nosztalgia.
Jó kötet. Nekem az eleje tetszett a legjobban, az első öt-hat írás, ami leginkább személyesnek tűnik.
Az emberek gyakran veszítik el e gyerekkorukat, a számukra fontos színtereket, ezekből időnként nem marad más, mint a felidézés lehetősége.
Az egy-két száz évvel ezelőtti állapothoz képest nagyon nagy a társadalmi mobilitás – hol önként, hol kényszerből. Az emberek egyre ritkábban élik le azon a helyen az életüket, ahol megszülettek, felnőttek. És minden költözéssel elveszítünk valamit. Akár egy országot is. Sőt országot veszteni úgy is lehet, hogy az ember egy tapodtat sem mozdul a szülőföldjéről – erre a 20. század számos példával szolgál. Lehet, hogy a határokat tologatják a fejünk fölött.
Lehet, hogy a körülöttünk lévő ország változik meg gyökeresen. A náci Németországban, vagy bármelyik kommunista diktatúrában felnövők anélkül vesztettek el egy országot, hogy akár egy lépést is tettek volna. Egyikért sem kár, persze.
Az ezredvég országvesztesei, akiknek irodalmára ez a trauma meghatározóan hat, a posztszovjet, és posztjugoszláv írók. És főleg az utóbbiaknál figyelhető meg – érthető módon – az elveszett paradicsom utáni nosztalgia, mert ők nem csak egy élhető országot veszettek el, hanem egy – sok – illúziót is.

2 hozzászólás
!

Könyvszekrény. Kép: @Angele (https://moly.hu/karcok/1306756)

Horvátországi helyszínek több könyvben is feltűnnek. Így például Vámos Miklós Szitakötő című regényében is megjelenik Korčula szigete, amiről @Bélabá karcából többet is megtudhatunk: https://moly.hu/karcok/538753. @szadrienn pedig Elizabeth Kostova A történész című regényében feltűnő Raguzáról ír: https://moly.hu/karcok/918127. @Nazanszkij az usztasa szó jelentéséről ír, amivel Jaume Cabré Én vétkem című könyvében találkozott: https://moly.hu/karcok/1135900.

Horvátország nincs messze, a molyok is eljárnak néha oda kirándulni, @Párduc50 például a Papuk-hegységben járt: https://moly.hu/karcok/1290661, @Amrita pedig ugyanitt fotózott vízirigót: https://moly.hu/karcok/942927. @Imre_Kázmér a Trsteno arborétumról írt: https://moly.hu/karcok/928883, @chhaya pedig Horvátország egyik legnagyobb kikötőjéről írt pár szót: https://moly.hu/karcok/795509. @ggizi karcából kiderül, hogy melyik horvát város Siófok testvértelepülése: https://moly.hu/karcok/1152199, @pipacsvirág karcában pedig egy híres zarándokhely, Máriabeszterce történetéről olvashatunk: https://moly.hu/karcok/481001.

@Melodía-nak köszönhetően meghallgathatjuk a 2019-es Eurovíziós Dalfesztivál horvát versenyzőjét: https://moly.hu/karcok/1237771, @Algernon pedig megmutatja nekünk, hogy milyen egy tengerparti könyvszekrény Krk szigetén:


Algernon P>!

Krk, Krk sziget, Horvátország. 2020. 08.07. – nyitott tengerparti könyvszekrény ("Seashore Library")
Sajnos elég lefosztott volt, de 3 méterre a képen látható helyen csobbanhatsz olvasás után.


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!