VilágOlvasó – Észtország

Rovatgazda
!

Oskar Kallis (1892–1918) illusztrációja a Kalevipoeghez

*
Észtország a balti államok egyike. Lettországgal és Litvániával együtt ez a három ország alkotja a Baltikum országait. Míg azonban a lett és a litván az indoeurópai nyelvcsaládon belül számon tartott ún. balti nyelvekhez tartozik, az észt finnugor nyelv; a finn és más, kisebb finnségi nyelvek rokona. Legközelebbi közülük a 20. században kihalt vót és a jelenleg kihalóban lévő lív nyelv.

Az észtek 1918-ban váltak függetlenné először. A második világháború idején, 1940-ben Észtországot a Szovjetunióhoz csatolták, annak egyik tagköztársasága lett. A Szovjetunió szétesését követően, 1991-ben nyerte el újra függetlenségét. 2004 óta európai uniós ország.

A kb. 1,3 milliós kis állam ma már észt többségű, de a szovjet korszakban igen nagy számban telepítettek be orosz nemzetiségű lakosokat. Akkoriban az elnevezést adó nemzet csak enyhe többséget alkotott Észtországban, az oroszok lélekszáma majdnem a népesség felét tette ki.

Az észteket a legkevésbé vallásos népként szokták emlegetni. Észtország lakosságának 75%-a vallja magát felekezeten kívülinek vagy ateistának. Ez a legmagasabb arány a világon.

*
Az észt művelődéstörténet egyik legjelentősebb eseménye a nemzeti eposznak, a Kalevipoegnek az 1862-es megjelenése. A cím jelentése: Kalev fia.
Az eposz cselekményének középpontjában Kalevipoegnek, a legendás, mondai hősnek a csodás tettei állnak. A műben mindennapi és mitikus elemek keverednek. Összeállítója és részben szerzője Friedrich Reinhold Kreutzwald (1803–1882), költő, író, folklorista, műfordító és orvos. Az eposz eredetileg nem összefüggő, szájról szájra hagyományozott történet, hanem Kreutzwald gyűjtésének és szerkesztésének eredménye. Az eredeti szövegek 8-12. század közöttiek.

A Molyon kevesen olvasták. @harbetti szerint: Nagyon szórakoztató és egyáltalán nem fárasztó olvasmány. A verses forma miatt még könnyebb olvasni. (https://moly.hu/ertekelesek/61921)

@Arianrhod több más népi eposz mellett a Kalevipoeg mitológiai hátteréről is ír:
… Tudjuk, hogy a Kalevipoeg műeposz abban az értelemben, hogy észt mesei hagyományt, folklórt ötvöz, átdolgoz és összefűz a szerző a görög eposzok mintájára. Igen szembetűnő a rokonsága Héraklésszel és Artúr királlyal is, időnként olvasva az ember azt érzi, a Mabinogion egy kelet-európaibb variánsát találta meg. Ám a feldolgozott folklórban Kalev fia eredetileg gonosz és öldöklő óriás, időnként hős király. Az eposzban a gonoszságból nem maradt semmi, de egyes utalások történnek oktalan vagy véletlen öldöklésre. Ám az alaptörténet szerint 3 vagy 5, esetleg több testvér van, akik közül az egyik a főhős, aki a király lesz. (Részlet a https://moly.hu/karcok/601254 karcból.)

*
A prózában Eduard Vilde (1865–1933) munkásságával kezdődött a népi realizmus diadalra jutása. Ő volt a kritikai realizmus kezdeményezője és egyik kiemelkedő képviselője Észtországban. Magyarul egyetlen könyve olvasható két fordításban. A regény eredetileg 1916-ban jelent meg, magyarul 1933-ban Bán Aladár (Eduard Wilde: A hegyfalvi tejesember), 1967-ben pedig Kálmán Béla átültetésében (Eduard Vilde: Aki eladta a feleségét).

A regény többek között @sophie tetszését nyerte el:


>!
sophie P
Eduard Vilde: Aki eladta a feleségét

Hát nekem ez nagyon tetszett.
    Először is nagyon szeretem az ilyen egyszervoltholnemvolt típusú történetmesélést. Mindent szépen sorjában, ráérősen. Másodszor az ilyen drámai szituációk is kedvemre valóak, főleg, ha nincsenek túlmagyarázva. Mondhatnám megint, hogy pont, mint a mesékben.
    Volt tehát egy kis falucska, egy uradalom. Az uraság magában éldegél, szeretne asszonyt, szemet vet Tonu feleségére, – s mert ennyire futja a hozzáállásából – kiváltságot ígér, ha szeretőjének kaphatja az illetőt. Tonu persze elsőre nem enged, de lassacskán elhatalmasodik benne az akarás, elvakítja teljesen a vágyakozás, a képzeletében kirajzolódó, az addig egészen elképzelhetetlen lehetőség, az ára pedig szinte egy semmiség. Persze, hogy az ilyesminek nem lehet jó vége. Senki sem úszhatja meg szárazon, még akkor sem, ha kényszerről szó sincs. Egyszerre túl bonyolult lett minden: az eladó bánja, nem azt kapta, amit várt. Az uraság elégedett volna, de hát ez mégiscsak bűn, benne van a Bibliában. (Jó, legyen valami penitencia, aztán mehet minden tovább.) És Mari? A menyecske? Talányos figura, a háttérben maradó, mégis mintha a szálakat csendesen szövögető ő volna.

!

Eduard Vilde és Anton Tammsaare

A realizmus irányzatának alkotói közül Anton Hansen Tammsaare (1878–1940) életművét kell kiemelnünk. Az észt irodalomban a kritikai realizmus vele ért el a csúcsra. Novellákat, meséket, költői műveket, drámákat és regényeket egyaránt publikált. Munkásságát a polgári demokratikus értelmiség felemelkedésének szentelte. Az észtek több világirodalmi alkotás fordítását is neki köszönhetik, Tolsztoj, Goncsarov, Dosztojevszkij, G. B. Shaw munkáit ültette át észtre.

A Kõrboja peremees című, 1922-ben íródott regényét magyarul szintén két változatban élvezhetjük. Az erdőárki gazda címmel Bán Aladár 1933-as, Sötét sziklák címmel pedig Bereczki Gábor 1970-es fordításában.


>!
Emmi_Lotta IMP
Anton Tammsaare: Sötét sziklák

Az első világháború utáni falusi élet küzdelmeibe enged bepillantást ez az 1922-ben íródott észt regény. A mű eredeti címe „Korboja peremees”, azaz „Korboja gazdája”. A magyar fordításnak adott cím, a „Sötét sziklák” nem túl szerencsés, mert kevéssé jellemző a regényre, annak témájára.
Korboja, a földbirtok, illetve annak idősödő, módos tulajdonosa új gazdát keres kisasszonylánya mellé. Az ügyes, de testi-lelki nyomorúságaival küszködő szomszéd legény, Villu a kiszemelt „áldozat”, aki nemcsak a birtok igazgatását vállalná, hanem Anna kisasszony férje is lenne. Csakhogy Villunak már van szereleme, és tőle gyermeke is született.
Különös, észt hangulatú alkotás nem csak észtrajongóknak ajánlható!

>!
Európa, Budapest, 1970
192 oldal · Fordította: Bereczki Gábor
!

1932–1940 között itt élt és halt meg Anton Tammsaare. A ház Tallinnban ma múzeum

1926–1933 között jelent meg Tammsaare regényciklusa, a Tõde ja õigus [Igazság és jog]. Az ötkötetes családregény az észt társadalmat mutatja be 1870-től 1925-ig. A monumentális önéletrajzi regényt A Buddenbrook-házhoz hasonlították. Egyes vélemények szerint, ha nem észtül íródott volna, a 20. század nagy családregényei között szerepelt volna. Tammsaare e művében ötvözte a népi motívumokat, a lélektani, jellemábrázoló regény és a nagy családregények eszközeit. A regényfolyam a mai napig az észt irodalom egyik legnagyobb alkotása. Magyarul csak az első kötet, az Orcád verítékével jelent meg. Ez a család első nemzedékének bemutatása, a parasztcsalád keserves munkáját jeleníti meg a szeretett szülőföldön. A további kötetekben a szerző ábrázolja az új nemzedék harcát a múltért, a hagyományokért és a haladásért, valamint az észtországi fiatal értelmiség útkeresését.

A folytatást magyarul @merenwen is hiányolja: Annyira boldog lennék, ha valaki lefordítaná a teljes Tõde ja õigust! Imádom a hangulatot, ami Tammsaare regényéből árad, tapintani lehet a valóságot mögötte. (https://moly.hu/ertekelesek/1940704)

Tammsaare utolsó regénye a Pokoltanya új Sátánja (1939). @Nightingale így értékeli a művet:


>!
Nightingale
Anton Tammsaare: Pokoltanya új Sátánja

Nagyon tetszett. Kiváló szatírának találtam, rengetegszer megnevettetett, rengetegszer elszörnyülködtem rajta. A teológiai eszmefuttatások igen érdekesek voltak, maga az alapszituáció nagyon érdekes. Nagyon tetszett ugyanakkor a realista ábrázolásmód, az önironikus hangnem, Jürka rövid és velős válaszai. Ugyanakkor végig igen cselekményes, és nagyon olvastatja magát. Szerintem megéri elolvasni.

>!
Kossuth, Budapest, 1959
312 oldal · Fordította: Lavotha Ödön · Illusztrálta: Réber László
!

Tammsaare szobra Tallinnban

Az említetteken kívül a nagy észt klasszikusnak csak egyetlen, válogatott elbeszéléseket tartalmazó kötete jelent meg nálunk. Pünkösdvasárnap a címe.

A könyv @deardurr egyik kedvence: … Először úgy éreztem, magyar „klasszikust” olvasok. Néha Kosztolányit, máskor Mikszáthot ismertem fel, de némelyik írás még Poe-ra is hasonlított, a hangulatát tekintve… (https://moly.hu/ertekelesek/1552897).

*
Az észt irodalom Tammsaarehoz hasonlóan világhírű alkotója Jaan Kross (1920–2007), író és költő. Jogi tanulmányokat végzett, majd a Tartui Egyetem jogi karán tanított. 1944-ben a németek tartóztatták le, 1946-ban a szovjetek, majd nyolc évig raboskodott politikai fogolyként a szovjet gulágon. 1954-ben tért vissza Észtországba, akkortól kezdődött hivatásszerű irodalmi munkássága. Többször jelölték Nobel-díjra.

Az 1930-as évek végén kezdett publikálni. Pályáját költőként és műfordítóként kezdte, később novellákat és történelmi regényeket írt. Első történelmi tárgyú prózája a Négy monológ Szent György ürügyén (1970). Magyarul A bálvány (1973) című kisregény-válogatásban jelent meg, majd később, 1977-ben önálló, gyönyörű, illusztrált kötetben is napvilágot látott.

@BabusM a következő szavakkal ajánlja a művet: Teljesen fölösleges önismereti könyveket olvasni az önbecsülés meg a belső harmónia megteremtéséről, ha lehet olvasni ilyen regényeket is. Ebből könnyebb példát venni. Gyönyörű és felemelő kisregény volt. (https://moly.hu/ertekelesek/1115960)

Az 1001 regény közé (Peter Boxall (szerk.): 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz) is beválogatott A cár őrültje (1978) azoknak a dilemmáját boncolgatja, akik rossz szándékú hatalomnak kénytelenek engedelmeskedni. Noha a cári Oroszországban játszódik a történet, nyilvánvalóan a Szovjetunió életének allegóriájaként értelmezhető.

@Timár_Krisztina részletesen elemzi a könyvet:


>!
Timár_Krisztina ISMP
Jaan Kross: A cár őrültje

Az kezdettől fogva világos volt számomra, hogy ez valóban, ahogy @BabusM írja, „klasszikus történelmi regény”. 1978-ban íródott, de stílusát és látásmódját tekintve nyugodtan íródhatott volna nyolcvan-száz évvel korábban is. Arról szól, ami a kulisszák mögött történt: olyan eseményekről tudósít, amelyek nem okoztak világméretű felfordulást. Egy okos, tárgyilagos, kissé melankolikus alkatú, középkorú férfi naplója a XIX. század eleji Észtországból. Ráérős, lassú mese, nagyjából kiszámítható fordulatokkal, legfeljebb annyiban érdekes, hogy ismeretlen tájakra visz…
…de – kérdeztem időnként – mi a fenét keres ez a regény a bizonyos 1001 könyv között? És miért jelölték az íróját (mint olvasás közben megtudtam) többször is Nobel-díjra?

Rájöttem.
Gyalázat, hogy nem kapta meg. Posztumusz adjanak neki egyet, de most tényleg.
Ez a türelem könyve. Figyelmes embereknek való. Arra használtam, hogy a lassúságával, ráérősségével kikapcsoljon, erre fel bekapcsolt. :) A második fele. Az első felében még hagytam magam átvágni.

Először arra jöttem rá, mi köze az egésznek a Szovjetunióhoz. Hogy mitől allegorikus a történet.
Ehhez egy darabig nem kellett Sherlocknak lenni: a XIX. századi észt nemesúr (Észtország az Orosz Birodalomhoz tartozott) meg meri mondani az igazat a cárnak, ezért becsukják (elviszi a fekete hintó – kifeküdtem!!!), és részint embertelen, részint abszurd körülmények között tartják évekig, úgy, hogy a családja gyakorlatilag semmit nem tud róla. Eddig világos a helyzet, csak hát a regény nem erről szól. Maximum a tizede, és az is visszaemlékezéses. Hiszen azzal kezdődik, hogy Timotheus von Bock kiszabadul, és – tekintettel az elmeállapotára – hazamehet a családjához.
Az a trükk, hogy igazából innentől is allegorikus a történet. A látszólagos szabadság sem egyéb, mint börtön: Timo házi őrizetbe kerül, és – ő kezdettől fogva tudja, az olvasó kicsit később ébred – folyamatosan besúgók vannak körülötte. Egyik se gonosz: átlagemberek, több-kevesebb lelkifurdalással, akik szeretik vagy nem szeretik kiszolgálni a rendszert.*
Persze akad a környezetében néhány hűséges figura is, elsősorban a felesége. Az ám a fantasztikus nő, minden elismerésem azért, amit végigcsinál. (Nem bántam volna, ha ő az elbeszélő, de persze beláttam, hogy Jakobot kellett választani erre a feladatra – lásd lentebb.) Közöttük is egyfajta jelképes párbeszéd alakul ki, egyetértők csöndes párbeszéde, ahol csak az érthet minden szót, aki teljes bizalmat élvez, mindenki más fejtse meg, ha tudja.
Aztán pedig, kimondva vagy kimondatlanul, egész Észtország láthatatlanul a börtönévé válik. De ezt a börtönt már ő IS választja magának. És ez valami gyönyörűen van beleírva a regénybe. Amíg élek, nem feledem – azt a keserű fekete berkenyét.** Itt kezdődtek az igazi allegória-felismerések.

Először azt hittem (a szereplőkkel együtt), hogy csak tetteti az őrültséget; hogy azért engedték ki, mert őrültséget szimulált. Rá is játszik erre, nem is csinálja rosszul. Amikor a legőrültebben beszél vagy ír, akkor lehet a legokosabbnak tartani. Aztán zavarba jöttem, mert kiderült, hogy már a börtönbe kerüléséhez őrültséget kapcsoltak. Őrültség volt elmondani a cárnak azt, amit ő elmondott neki, és ezt ő is pontosan tudta (vagy nem?). Tehát már kezdetben ő választotta a börtönt magának? Vagy csak onnantól fogva, hogy látta a cárt imádkozni? (Azt a jelenetet se felejtem el.) Aztán meg azért engedték ki, mert őrült. Ez mi, az észt 22-es csapdája? Itt semmi sem biztos, itt mindent külön értelmezni kell, minden szó vagy cselekedet takar valamit, a legegyértelműbb bizonyítékok is elcsúsznak az olvasó elől, itt mindenki tele van jó szándékkal, és még a cár is elérzékenyül, miközben az egyetlen igaz embernek kiverik az összes fogát.
Na, itt találja meg a türelmes olvasó a bizonyos allegóriát, csak győzze megfogni.

Az elbeszélő, azaz a naplóíró Jakob iránt pedig fokozatosan melegedett fel a lelkem. Ahogy írtam, jobban szerettem volna a húgát, Eevát elbeszélőnek, de így kellett lennie: Jakob írja meg a történetet napló formájában, azaz egy olyan ember, aki ott van Timotheus von Bock környezetében, és még sincs ott. Szegényke, egész életében ilyen ott van, és még sincs ott. Ilyen határhelyzetben álló, helyét sehogy nem találó, észt parasztfiúból lett észt értelmiségi félig-meddig nemes. Akkora diplomata, mint egy ház (az ő helyzetében nem engedheti meg magának, hogy ne legyen okos, figyelmes és előrelátó), és ami telitalálat: sem a húgát, sem a sógorát nem szereti (ilyen értelemben is kívülálló), de mindkettőjüket csodálja, tiszteli, és szeretet nélkül is hűséges marad. Ugyanúgy megértésre törekszik, mint az olvasó, és ugyanúgy válaszok nélkül marad, legfeljebb sejtések birtokában. Ebben a világban ennél többet nem érhet el egy átlagember.

Van-e, aki elérhet egyáltalán? Látja-e, érti-e akár a cár is, hogy mi történik körülötte? Tudja-e, mit cselekszik? Ki van a rács egyik, és ki a másik oldalán?

* A legképtelenebb helyen is besúgót lehet találni, erre szegény elbeszélő jön rá, úgy, ahogy se ő, se az olvasó a büdös életben nem gondolta volna – de azért se mondom el, hogyan. :)
** Mert így hangzik észtül az, hogy „a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely”, és erről se mondok többet.

6 hozzászólás
!

Jaan Kross 1959-ben és 1968-ban

Kross másik, az 1001-es könyvajánló listában (Peter Boxall (szerk.): 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz, https://moly.hu/listak/1001-konyv-magyarul-mas-nyelveken) szereplő regénye az 1984-es Martens professzor elutazása. Jelentőségéhez mérten igen kevesen, csak ketten olvasták a Molyon.

@BabusM szerint: … Igazi emberek, igazi jellemek, igaz lélekrajzok. Minden könyve megindító és elgondolkodtató. (https://moly.hu/ertekelesek/1126838)

@Timár_Krisztina erről a regényről is bővebben írt:


>!
Timár_Krisztina ISMP
Jaan Kross: Martens professzor elutazása

Kéne az 1001 könyv listájának egy al-lista. Valami olyasmi címmel, hogy „77 könyv, amelyet elő kell venned, ha elmúltál hatvanéves”. Nem feltétlenül csak akkor, lehet korábban is, de aztán őrizd meg, és a hatodik X-be érve olvasd újra. Eddig még csak két könyvet tudnék az al-listára tenni (ezt meg ezt), de biztos fognak még szaporodni.
Arról jutott ez az eszembe, hogy a múltkor @Laura_Bakos megkérdezte tőlem, melyik könyvet szeretném megőrizni nyugdíjas koromig.* Nos, persze lehetőleg mindet, de a neki említetten kívül ezt még mindenképp. Aztán ha hatvanéves korom után újraolvasom a Misericordiát, és többé-kevésbé tudok azonosulni a főszereplővel, akkor megnyugodhatok, hogy a helyemen vagyok. Ha viszont ezt olvasom újra, és észlelek valami lelki rokonságfélét, akkor még mindig el lehet kezdeni fát ültetni, rózsát oltani, kutyát-macskát menteni, belépni az üdvhadseregbe, megtanulni szuahéliül, elutazni Vanuatuba, egyesületet szervezni a kizsákmányolt kínai árvák megsegítésére, mágikus realista történelmi regényt írni Kempelen Farkasról – BÁRMIT, CSAK EZT NE!

Mivel nem sokan olvassák Kross műveit manapság, bemutatom: olyasmi, mint Thomas Mann – intelligens, időnként filozofikus, kiváló megfigyelő, lélektani részletekbe mélyen belemenő. Csak amíg Thomas Mann elbeszélői (általában) mintha felülről szólnának az emberhez (mármint legalábbis énhozzám), bölcs, ámde (számomra) hűvös távolságtartással, és (bocs minden rajongótól) valami kibírhatatlanul erős öntudattal – addig Kross elbeszélőinek hangjában ott a kételkedés, a szelídebb vagy maróbb önirónia, annak tudata, hogy az ember kevés, és az ítéletei gyarlók, de hogy ez megbocsátható-e vagy sem, azt döntse el más. Ha választani kéne, hogy melyik szerző valamelyik művét vinném el egy lakatlan szigetre (vagy éppen a hatvanadik születésnapomon túlra), hát nem sokáig gondolkodnék.

Ehhez a regényhez pedig annyira tökéletes írói téma jutott neki, hogy az embert a sárga irigység eszi. Bolond lett volna nem kihasználni. Kross pedig távolról sem volt bolond. Nagyon is okos ember lehetett, különben nem tudta volna ezt a szöveget ilyen kitűnően összefogni. Ehhez a fajta modernizált realizmushoz (némi fantasztikus beütéssel) pont ő kellett.**
Élt egyszer egy Friedrich Fromhold Martens nevű jogtudós, aki majdnem megkapta a Nobel-békedíjat még a legelején, az 1900-as években – aki nemzetközi joggal foglalkozott, Washingtontól Tokióig a legmegbecsültebb szaktekintélyek között tartották számon a nemzetközi hírű oroszt, Oroszországban ellenben körültekintően felhasználták és közben lenézték a nagyon mélyről jött észtet. Sok-sok évvel korábban pedig élt egy Georg Friedrich von Martens, aki nemzetközi joggal foglalkozott, nemzetközi jelentőségű udvarokban forgott, és… Spoilert nem adok, csak ennyit: https://moly.hu/karcok/917605.

Egy abszolút racionális regény, a nyelv kifejező képességébe vetett abszolút optimista hittel – a történelem fantasztikumba hajló ismétlődéseiről. Úgy irracionális, hogy egy percig nem felejt el realista lenni. Mert akármi legyen is a kapcsolat a regénybeli Martensek között, reinkarnáció, ős-emlékezet vagy bármi, a legfontosabb közös vonásuk mindig a megalkuvás és a helyes döntésre való képtelenség marad. A legfontosabb dilemma pedig az, hogy ha még egyszer újra lehetne kezdeni, újra meghoznák-e ugyanazokat a megalkuvó, adott esetben erkölcstelen döntéseket. Ebben pedig sajnos nincs semmi fantasztikus. :(

Szóval jó helyen van ez a könyv az 1001-es listán, és különösen nekünk itt Közép-, vagy Kelet-, vagy Közép-Kelet-, vagy milyen Európában érdemes ismernünk. Mert számunkra is bőven van mondanivalója. Martens professzor egy kis nép alacsony származású tagja, aki egy nagy-nagy birodalmat (igen magas rangot betöltve, de mégiscsak) szolgál. Talán nem volna eleve szolgalélek, de karrierjét az első pillanattól fogva a szolgálatnak köszönheti – azaz minden egyes lépésnek, amelyet a ranglétrán megtesz, az a feltétele, hogy alkalmazkodjon, hogy alárendelje magát másoknak. Az vesse rá az első követ, aki képes volna az ő helyzetében mindvégig gerinces döntéseket hozni – no meg aki mindig meg tudná mondani az ő helyzetében, hogy melyik a gerinces döntés. Közben annyi mindenről kell lemondania, hogy észre sem veszi, hogy lassan-lassan elveszíti az identitását. Mint jogász, mint férj, mint apa, mint észt.

Írta Jaan Kross 1984-ben mint észt nemzetiségű szovjet állampolgár.
Hát igen. Azt a Nobel-díjat nemcsak Martens szerette volna megkapni, hanem Kross is, csak másik kategóriában. Talán erről is szól ez a regény. Bár amit Martens – ahogy kizárólag önmagának bevallja – talán nem érdemelt volna meg, azt Kross nagyon is.

Azt a fél csillagot szubjektív okból vontam le. Irgalmatlan kutatói munka áll ennek a regénynek minden bekezdése mögött, egy kicsit Krossnak is jogtudóssá kellett válnia ahhoz, hogy ennyire pontosan ábrázolja nemcsak a XIX-XX. század fordulójának nemzetközi politikáját, hanem még azt is, ahogyan egy rendkívül művelt észt jogtudós erről a politikáról gondolkodhatott. Elismerem, hogy így beszél, így gondolkodik egy életéről számadást készítő jogtudós, ahogyan a regényben olvasható. De bocsáttassék meg nekem, ha időnként egyáltalán nem tudott lekötni, mit akart Japán a portsmouthi békeszerződés aláírásakor…

* https://moly.hu/karcok/916793
** És rí a lelkem, hogy ennek a regénynek a témáját miért nem lopta ki a Purs fiókjából… :( Akkorát szólt volna, hogy Kamcsatkáig hallatszik.

>!
Európa, Budapest, 1989
398 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630748053 · Fordította: Bereczki Gábor
2 hozzászólás
!

Jaan Kross 2007-ben

Jaan Kross fentebb említett és egyéb műveiről egy korábbi Merítésből is tájékozódhatunk, hiszen a szerző szerepelt már a hónap külföldi írójaként: https://moly.hu/merites-rovatok/a-honap-kulfoldi-iroja-jaan-kross

*
Az észt irodalomban a nők a 19. század óta képviseltetik magukat, mégpedig a férfiakkal szinte azonos mértékben. Lydia Koidula (1843–1886) és Marie Under (1883–1890) költők mellett Lilli Promet, valamint Aimée Beekman jelentőségét kell kiemelnünk.

Lilli Linda Promet (1922–2007) több regényét megfilmesítették. Az írónő a 85. születésnapján hunyt el Tallinnban. Magyarul egyetlen regénye olvasható, a hazájában 1971-ben megjelent Primavera. A könyvvel kapcsolatos benyomásairól így ír @eme:


>!
eme P
Lilli Promet: Primavera

Annyi minden van ebben a kis könyvben. Pedig annyira egyszerű a cselekmény: Saskia, az észt színésznő szovjet társaival, köztük, meglepetésére, volt szerelmével, Märtennel olaszországi körutat tesz. Ennyi. És mégis…
Primavera. Tavasz. Olaszország. Napfény. Kék ég. Társasutazás. Turisztikai látványosságok. Olasz reneszánsz. Harmónia, nyugalom, kifinomultság, mértéktartás. Múzeumok, katedrálisok, templomok, utazás, beszélgetések. Michelangelo, da Vinci… Kell ennél jobb, szebb? Attól függ. Attól függ, kivel, mikor, milyen emlékek, gondolatok terhe mellé szívja magába az ember ezeket a szépségeket. Attól függ, milyen szemekkel nézi őket. Világháborús bombák, halál és pusztulás agyba égetett hegeivel másként néz ki a világ. Még Olaszország is. Mert nemcsak szépség és harmónia van itt, hanem a tér is, ahová Mussollini tetemét fölakasztották, nemcsak tulipánfesztivál, hanem az Armeria Réale – a királyi fegyvertár is. Az utóbbiak valahogy most fontosabbak a csoport vezetőjének, vagy az utazást engedélyezőknek és felvigyázóknak… A szovjet követségen ugyanis minden lépésről tudni kell. De nemcsak a konkrét helyekben, tárgyakban fellelhető véres múlt és közelmúlt rombolja az illúziót. A lélek sebei is kivetítődnek a látottakra. Az utolsó vacsora, a Mona Lisa, de a későbbi műalkotások sem azok, aminek eddig ismertük, láttuk őket. Már nem lehetnek azok. Nemcsak a katedrálisokban fellelhető madonna-képek, hanem a koncentrációs lágerben elpusztult fogolytárs édesanyja is itt van. Pompeji pusztulásának romantikus ábrázolása mellett a szeretteket pusztító, bomba- és ember okozta tűzvész emléke is. Meg a hiányok – az otthon, az elpusztult család, az elve(szte)tt szerelem, a meg nem élt élet hiánya.
Csalódást fog-e okozni Botticelli? Lehet-e szó reneszánszról – a Primavera dicső bevonulásáról, a múlt, a régi szerelem, az élet feléledéséről? Nem nehéz kitalálni.
De a szerelmi szál mellett ott van a regényben, igaz, csak leheletfinoman, az észt kisebbségi lét is és szovjet valóság. Sokkal erőteljesebben: a művészlét a maga kétségeivel és bizonytalanságával, szemben a mindenben magabiztos, határozott és mindent értő, tudó (szovjet) polgárral. A műalkotásokról elmélkedő, egyféle Boccaccio-szerűen mai pestistől menekülő, egymást történetekkel szórakoztató és életben tartó értelmiségi és mellette a mindent gondosan lejegyző, amolyan néző-de-nem-látó tucatturista.
Mindez finom, gyakran lírai, utalásokban, motívumokban gazdag, művészettörténeti érdekességektől színes prózában. Jó kis könyv.

2 hozzászólás
!

Lilli Promet
(A képek belekattintással nagyíthatók!)

A fenti regényen kívül magyarul egyes válogatáskötetekben olvashatunk Promet-kisprózát.

*
Aimée Beekman (lánynevén Aimée Malla) 1933-ban született Tallinnban. A 84 éves írónőnek Lilli Promethez hasonlóan csak egyetlen regénye férhető hozzá magyarul, a Napéjegyenlőség. Az eredetileg szintén 1971-ben megjelent művet @clarisssa értékelése elemzi részletesebben: https://moly.hu/ertekelesek/2111791
(Az írónő portréját lásd lentebb.)

*
A kortárs Arvo Vallikivi, író nevén Arvo Valton 1936-ban született. Író, költő, forgatókönyvíró, főleg kisprózai alkotásai híresek. Magyarországon négy önálló könyve jelent meg, ezeken kívül három észt szépirodalmi válogatás közli elbeszéléseit, novelláit.

A hurok és más elbeszélések című kötetét például @Rebane szerette:
Általában munka közben olvasgattam, a kollégák nem győztek kérdezgetni, hogy mit kuncogok annyira magamban. :) Szerintem rendkívül humoros kis történetek, habár az abszurd humor rajongóinak valóak inkább. (https://moly.hu/ertekelesek/497509)

A Nyolc japán lány című novellából @ppeva idéz:


>!
ppeva P

Reggel magához hívatta az igazgató. Georg kissé szorongva ment be hozzá, hiszen az igazgató hívása senkinek sem jelenthet jót. Néha ugyan ilyen is előfordult már, de nem ez volt a jellemző. Az igazgató elmondta, hogy rövidesen megérkeznek a japán tánccsoport táncosnői, és neki, Georgnak kell őket végigkalauzolnia a kombináton. A látogatás a táncosnők kulturális programjához tartozott, amelyet a város vezetősége állított össze. A kombinátban senki sem értett japánul, Georg azonban valamennyire tudott spanyolul, ezért őrá esett a választás. Bár a japán lányok egy cseppet sem boldogultak a spanyol nyelvvel, mégiscsak okosabb volt a gyárlátogatás vezetőjének Georgot megtenni, mint egy olyat, aki még spanyolul sem tud.

70. oldal, Nyolc japán lány

!

Arvo Valton

*
Jaan Kaplinski 1941-ben született Tartuban. Költő, filozófus, nyelvész, szociológus, művelődéstörténész, kritikus és műfordító. Jelentős politikusi pályafutása is. Műveit számos nyelvre lefordították. Jaan Krosshoz hasonlóan szintén többször jelölték az irodalmi Nobel-díjra. A 29528 Kaplinski aszteroidát róla nevezték el.

Kaplinski zsidó származású lengyel édesapját – aki a Tartui Egyetem filológiaprofesszora volt – egy szovjet munkatáborban halálra éheztették 1945-ben.

Kaplinski a mai észt költészet vezéralakja. A hatvanas évektől publikál verset. Köteteiért több jelentős hazai és külföldi díjban részesült. Magyarul többek között az 1975-ben megjelent Észt költők antológiájában, valamint a Meztelen juharfák című, 1999-ben megjelent válogatásban élvezhetjük líráját.

Két-két kisregényt tartalmazó könyve jelent meg nálunk: 2002-ben A szem / Hektor, 2003-ban pedig A jég és a Titanic / A jég és a hanga. Előbbit @legrin értékelése mutatja be: https://moly.hu/ertekelesek/1397832. Utóbbi mindkét olvasójától öt csillagot kapott.

A szerző fő műve a 2007-es, önéletrajzi indíttatású Ugyanaz a folyó. A regényt hárman is kedvencnek jelölték: @sztinus (https://moly.hu/ertekelesek/1383129 ), @vercsa és @lukacsbrigi (https://moly.hu/ertekelesek/2146829).


>!
vercsa
Jaan Kaplinski: Ugyanaz a folyó

Egy tartui egyetemista fiú útkeresésének nagyszerű, magával ragadó leírása. Gyönyörű, igényes nyelvezettel megírva, ami finom melankolikus hangulatba vonja a történetet. Tökéletes egyensúlyban kapjuk az észt történelmi-irodalmi és a személyes dimenziót. Az egész történethez az észt kisvárosi hangulat, az egyetemi élet, a szovjet idők politikai korrajza, és a vidéki rokonoknál töltött nyári vidék hangulata ad keretet.
Csak lassan tudtam olvasni, muszáj volt ízlelgetnem a gondolatokat és érzéseket, amiket bennem keltett.
Mi jelenthet megnyugvást az életben? Merre kell indulni, hogy békét leljünk? A testi vágy azt mondja, egy lány, a tudásszomj, hogy a tanulás, a hinni akarás pedig, hogy hit kell hozzá. De melyik lány? És milyen tudás? És milyen hit? És megtalálható-e mindez egyszerre? Vagy ilyenkor szükségszerű a csalódás?
Milyen félig észtként, félig oroszként apa nélkül, egy érzelmileg távolságtartó családban, az ötvenes évek Szovjetuniójában élni? Hogy viszonyuljunk a valláshoz? Vagy a tudáshoz? És az oroszokhoz vagy a németekhez? Megoszthatjuk-e bárkivel a véleményünket?
Ellentmondásos vonzásban tartott végig: egyszerre volt ismerős és ismeretlen.

!

Jaan Kaplinski

*
Mati Unt (1944–2005) író esszéista, és mint színházi rendező is ismert. Első regényét 18 évesen írta a középiskola befejezése után, és ez nyomban híressé tette. Két önálló kötete olvasható magyarul, ezeken kívül négy észtkispróza-válogatásban Bereczki Gábor (szerk.): Előérzet (1969), Fehérvári Győző (szerk.): A bálvány (1973), Fehérvári Győző (szerk.): A szélőrlő (1981) és Jávorszky Béla (szerk.): Éjszakai ügyelet (2006) szerepelnek írásai.

Leghíresebb műve az 1979-ben megjelent Őszi kavargás – a cím fordítása: Őszi bál –, amelyet Unt halála után, 2007-ben megfilmesítettek.

@Bíró_Júlia véleménye a könyvről:


>!
Bíró_Júlia 
Mati Unt: Őszi kavargás

Távfűtéssel melegített csendkönyv, vagyis.

Abszolút kellemes, szürkepulóver-puhaságú és délutánleküldött-pálinka módon melengető regény. Olyannyira csendkönyv, hogy még a szálai is csak tessék-lássék keverednek. A szereplők tulajdonképpen remekül "meg"vannak – megalkotva, -mozgatva, időnként meglökve, lépjenek már kijjebb a határaikon, mert ha nem történne egy kis fatális ezmegaz, a végtelenségig elkeringenének a magányos-otthonos, megszokott kis világukban. spoiler A könyv meg még száz oldallal hosszabb lenne, anélkül, hogy ez bárkit zavarna vagy megörvendeztetne.
A narrátor fölénnyel és szeretettel irányozza rájuk a tekintetet, körbejárja a rögeszméket, hobbikat, félelmeket, aztán jóízűen kineveti mindet. Ehhez készségesen igénybe vesz helytörténeti, szociológiai, ezotériai kultúrbonbonokat, és persze jó adag alkalmazott pszichológiát is – az utóbbit nem idézi, de jó érzékkel használja. A fülszövegben ígért bátorság, pimaszság, szóval mindennemű polgárpukkasztási faktor kényelmesre kopott mára, cserébe meglehetősen könnyű elhelyezkedni benne. Téli hidegben különösen.

!

Mati Unt

*
A kortárs észt írók középnemzedékéből Tõnu Õnnepalu (írói nevén Emil Tode) (1962) és Andrus Kivirähk (1970) munkásságát érdemes kiemelnünk. Mindketten Tallinnban születtek.

Tõnu Õnnepalu írói nevén megjelent műve, a Határország bekerült az 1001 könyves válogatáskötetbe. (A szerző fotója lentebb látható.)

Andrus Kivirähk az egyik legismertebb kortárs író Észtországban. Gyermekirodalmat is publikál, valamint újságíróként, szerkesztőként, rovatvezetőként, dramaturgként és forgatókönyvíróként dolgozik.

Kivirähkkel a magyar olvasóközönség az Ördöngös idők című, 2000-ben írt regényének 2004-es magyarországi megjelenésekor ismerkedhetett meg.

@saribo (https://moly.hu/ertekelesek/1926707) és @Oriente egyaránt lelkesen dicséri a könyvet.


>!
Oriente P
Andrus Kivirähk: Ördöngös idők

Szóval ez lenne az észt fekete humor.
Vagy egyszerűen csak az észt humor. :)
Kicsit fanyar, kicsit kegyetlen, nem kicsit cinikus, szégyentelenül szórakoztató.

Semmi nagy ívű nem kerekedik ki ebből a 30 napot átfogó történetből, nincsenek igazi hősei, még elfogultság se nagyon alakulhat ki az egyes szereplők iránt, hiszen aki épp nem gátlástalan haszonleső, az bárgyú idióta ebben a gyakorlatias, eszem-iszom világban. A különleges hangulatot az teremti meg, hogy az észt falusiak mindennapjaiban (amelyet a kocsmában töltött órák és az egymástól lopás sajátos belső logikáját követő erkölcsi rend határoz meg) a legnagyobb természetességgel bukkannak fel erdei rémek és mumusok, szaunában lakmározó szellem-ősök, vödrökből és virgácsokból összetákolt, életre keltett háziszolgák, farkassá változott emberek, na meg a jó öreg patás ördög, aki megvásárolható lelkek reményében ólálkodik naphosszat a falu körül és akinek átveréséből sportot űznek az élelmesebbek.
A regény megcáfolhatatlan csúcspontja a helyi bárókisasszonyba reménytelenül szerelmes uradalmi intézőlegény izzadtságszagú költeménye, egy a korlátozott tapasztalati lehetőségek ihlette „Úgy szuszogsz mint egy tehénke…” kezdetű négysoros. :)
De hiába a sok vágy, remény, együttérző kacagás, Kivirähknél nincs kegyelem, nincs jutalom, legfeljebb elásott pénzesfazekak. Ez nem tündérmese.

!

Andrus Kivirähk

A 2003-as Kék vagon című színmű nálunk 2005-ben jelent meg Patat Bence sikeres fordításában. A könyvet a rovat e havi, észt, ajánlott olvasmányául választom.


>!
Emmi_Lotta IMP
Andrus Kivirähk: Kék vagon

Fergeteges színmű – azt mondanám, tragikomédia – a 40-45 év körüli korosztályba tartozó észtek életérzéséről, akiknek meghatározó élményük volt, hogy az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Észt Köztársaságban nőttek fel, de felnőtt korukat szabad, önálló országban élik meg. A négy egykorú szereplő egy kivétellel hasonlóan reagál erre a tapasztalatra, kissé nosztalgikusan emlékezik az általuk megélt szovjet időkre, amikor például a Hófehérke filmet csak az Észtországban fogható finn tévé műsorában nézhették meg, nem utazhattak külföldre, úttörők és komszomoltagok voltak, ugyanakkor a diktatúra már puhábbnak bizonyult annál, ami a sztálini éra alatt működött.
A négy fiatalemberen kívül még két korosztály jelenik meg a műben, egy idősebb férfi és egy fiatal lány. Az öregember saját bőrén tapasztalta meg a kommunista idők üldöztetéseit. A kegyetlen tréfa, amit a három, születésnapot ünneplő fickó részegségében űz vele, szinte kiforgatja őt magából.
A 23 éves lány gyerekként élte meg ezeket az időket, számára mindez már történelem. A nemzeti identitás megőrzése vagy például az olvasás nem fontos számára.
A három generációhoz tartozó szereplők korunknak, vérmérsékletüknek megfelelően és eltérő élményeiknek a hatására különbözőképpen reagálnak a múltra…
Számomra ez a könyv többet elmondott arról a bonyolult viszonyról, amit az oroszországi nemzetiségek tanúsítanak az oroszokkal szemben, mint az évtizedek alatt erről a témáról olvasott írások sokasága. Rávilágított olyan események okaira is, hogyan lehetséges például az, hogy az oroszországi finnugor népek képviselői előszeretettel éneklik orosz elnyomóik népdalait, táncolják táncukat, büszkék íróikra.

>!
Kráter, Pomáz, 2005
102 oldal · ISBN: 9637329315 · Fordította: Patat Bence
!

Tallinn, Észtország fővárosa

*
Kivirähk nálunk 2015-ben kiadott műve, Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét (2007) történelmi regény és fantasy. Ez a szerző legnépszerűbb könyve a Molyon. @Bori_L értékelését idézem:


>!
Bori_L
Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Ez a könyv igencsak megmozgatja az ember mélyre eltemetett érzelmeit. Ötvözi az észt történelmi alapokat és mesevilágot a skandináv sagák drámaiságával és kegyetlenségével, ezen kívül pedig a klasszikus epikus fantasy-k hősiességével és fekete humorával. És mindezek mellett egy kemény társadalomkritika is: a hősök kora leáldozott, új szokások vannak felemelkedőben, és aki nem hajlandó alkalmazkodni hozzájuk, az egyedül marad vagy megőrül (vagy meghal).

Az új világ lakói már nem beszélik a kígyók nyelvét (sőt, ugye az ember legfőbb ellensége mindenféle kígyó), amivel magukhoz tudnák hívni az állatokat, rettegnek az erdőtől, és fémes ruhákba öltözve parádéznak végig a világon. De azért van, ami nem változik, csak átalakul: végül is nem egyre megy, hogy Jézusban vagy a fák szellemeiben hisznek az emberek?

Leemet a régi világ utolsó képviselője, aki még megízlelhette a régi korok dicsőségét és az erdőben élés szépségeit, de már nem élvezheti ki őket, mert mire felnő már a faluba költözés lesz a „divat”, aminek az értékrendje neki továbbra is érthetetlen és ostoba marad. Folyamatosan őrlődik a két világ között: a régi már haldoklik, az új viszont nem fogadja be. Erről egész hosszas elemzést lehetne írni, de ezt bizonyára megteszik majd helyettem mások, én inkább arról akartam beszélni, hogy számomra a legabszurdabb az egész történetben a kenyér imádata és istenítése volt. @Rebane felvilágosított, hogy az észtek még mindig „istenítik” a kenyeret, meg nyilván van valami túlzás is a leírásban, hogy hatásosabb legyen, de ezen a momentumon tettem túl magam a legnehezebben (pedig van itt méregfogú nagyapa meg medvékkel háló lányok is).

Az érzéseim elég hullámzóak voltak a történettel kapcsolatban: néha idegesített (akiknek tetszett a Kukoricza, szerintem ezt is olvassák el bátran), néha elkeserített, néha meg egyenesen elszomorított. Néhol világos párhuzamok vonhatók az aktuális történésekkel, és bár tény, hogy a világ változik, régi dolgok eltűnnek az újak alatt, de ahogy a történetből kiderül, nagyon sok értékes dolog is örökre elveszik. Ami pedig, akárhogy is nézzük, szomorú.

!

Aimée Beekman, (fent) Tõnu Õnnepalu, (középen) Sass Henno

*
A kortárs írók fiatalabb generációjából Sass Henno a legismertebb. Tartuban született 1982-ben. Itt végezte gimnáziumi és főiskolai tanulmányait – számítógépes grafika és reklám szakon –, majd a Tallinni Egyetemen folytatta, ott film- és videorendezést tanult. 2005-ben minden idők legfiatalabb szerzőjeként megnyerte az észt regényversenyt az Itt jártam. Az első letartóztatás című könyvével. A regény alapján nagyjátékfilm készült 2008-ban. A mű önéletrajzi ihletésű, a szerző elitgimnáziumban töltött évei jelennek meg benne.

Egyebek mellett a nyelvezete és brutalitása miatt megosztó könyvet – amelyet kriminek is, ifjúsági regénynek is szoktak tartani – néhányan nem szeretik, míg többen dicsérik.

@balagesh szerint: A cselekmény pörgős, az arcok gyorsan váltják egymást, kevés a kirajzolódó alak, inkább az akciófilmek sziluettjei jellemzik. Vagyis erősebb a sodrás, s lényegében nincs semmi kivesézve, alaposan körüljárva. De miért is lenne?!
A jó ifjúsági regény ugyanis nem az idősebbek által nevelő célzattal a fiataloknak szánt könyv, hanem egy kivételes konstelláció, melyet nem az infantilizmus, a kóros éretlenség idéz elő, hanem egy ténylegesen fiatal ember hoz létre. Durvasága, meghökkentő nyelvezete és fordulatossága talán éppen azért van, mert ilyenek a fiatalok. Kiegyensúlyozatlanok, kapkodóak, következetlenek és könnyelműek. A nyelvi durvaság, olykor igénytelenség nem cél, még csak eszköznek sem nevezném. Egyszerűen adottság inkább. Mellbevágó könyv. De hát az a jó, nem? (https://moly.hu/ertekelesek/505275)

@bozs-nak: Maximálisan tetszett a könyv, gyorsan peregtek a lapok a kezem alatt, miközben annyiszor gondoltam arra, hogy mennyi ember élhet így és ez az én szememben mennyire szörnyű és én ezt tényleg el szeretném olvasni. A könyv képeit fogom magam elé képzelni, amikor úgy érzem, hogy nekem milyen rossz… Gusztustalan dolgokat művelnek benne, így amikor tegnap este a lányom belelapozott, gyorsan kaptam ám ki a kezéből. (https://moly.hu/ertekelesek/1323709)

@Niabee olvasás közben ezeket a gondolatokat írta le:
– Valahol az elején: Realista és dühös, de kezdem érezni.
– Ilyen, ha nincs miért élned :(
– Igazi irodalom. HENNO stílusa magával ragadó, szögletes és erőteljes. Nem idézek, mert a legjobb részek nem önmagukban sokat mondóak, hanem az előző 20-30 oldal tükrében. Az elbeszélő pedig külön kuriózum nekem, mindent tudó, mégis úgy tűnik, része a történetnek, bár a személye talán mindvégig titok marad. (nem marad :)
– Azt hittem én is dühös leszek, de az, ahogyan ezek a fiatalok elvesznek a semmiben nem erőltetett, dühítő vagy elkerülhető. Ez természetes.
Néhol hihetetlenül brutális, általában vulgáris, lebilincselő kortárs regény. Számomra az volt. Úgy gondolom, kicsit sem átlagos megfestése az eltévelyedett, megromlott fiatalságnak.
Remek a karakterek ábrázolása, el kell mondanom, hogy például Olartól az első pillanatban felfordult a gyomrom, pedig az igazi ocsmányságai csak később derülnek ki.
Sokszor nehéz olvasni ezt a könyvet, mégis fel kell falni. Azoknak ajánlom, akik néha vállalják, hogy kihúzzák a fejüket a homokból.
(https://moly.hu/ertekelesek/1021532)

Érdemes elolvasni a könyvről írt többi értékelést is. Még @Teetee-ét idézem ide:


>!
Teetee
Sass Henno: Itt jártam

Sass Henno: Itt jártam Az első letartóztatás

Szívbemarkolóan kemény és kegyetlenül őszinte.
Hogyan csesszünk el mindent? A dolog általában ártatlanul indul. Kalandvágyó gyerekek csínytevéseivel. Aztán az ember észre sem veszi, és 17 évesen benne van a sűrűjében.
Az első letartóztatás Rass története. És Rass nagyszerű elbeszélő. Próbáltak már valaha bilinccsel a kezükön írni? Egyetlen hajnal és egy nap alatt (3.18-tól 18.18-ig) ennyit írni és ilyen stílusban?
Kell még papír – mondja Rass, és papírra veti a történetét, a telepi srácok találkozását a nagykutyákkal, közben lazán felvázol néhány elcseszett életet, biztos kézzel, lényegre törően, érzelgősség vagy önsajnálat nélkül, hihetetlen adag öniróniával.
„Az idősebb, de szimpatikus tanárnő szemében tükröződő borzalom szavakkal leírhatatlan volt. Teljességgel leírhatatlan, máskülönben már leírtam volna.”
Rass szövegét áthatja egyfajta közönyös fekete humor, talán az egyetlen túlélési forma akkor, ha az ember szeretne szeretve lenni, ehelyett az éjszakában kell helytállnia, s az érzelmek, az álmok, a vágyak legfeljebb speedet nyomva jutnak egy kis térhez (mert a metanfetamin, mint tudjuk, közel hozza az embereket egymáshoz, s átfogó képet nyújt a világról).
Az ember olvasás közben szeretné megölelni ezt a Rasst. Adni neki egy cigit, és azt mondani neki, figyelj, alhatsz ma nálam. Még akkor is, ha ezzel nem oldódik meg semmi.
Néha Rass is úgy érzi, a dolgok még megoldódhatnak. Lenyűgözően pontosan elemzi a lelkiállapotát egy-egy adott pillanatban, s egyúttal értékeli is azt, fanyar humorral, illúziók nélkül.
Ha azt hitted, mindent láttál már, akkor is érhet meglepetés.
Egy lélegzetre olvastam el, azzal a bizonyos gyomorgörccsel. Azzal a bizonyossal, ami a jó könyv ismérve. És szurkolok a világ összes Rassának, hogy legyen még visszaút.

!

Tartu, Észtország második legnagyobb városa, Dél-Észtország legnagyobb települése, Észtország tudományos és kulturális központja

*
Az előbbihez hasonlóan megosztó könyv az egyébként színes kivitelezésű és gazdag tartalmú Pluralica is. A szerkesztők az észtek és az észt kortárs irodalom, képzőművészet megismerésére buzdítanak a kötettel.

A válogatás többeknek elnyerte a tetszését. A magam részéről – bár elismerem értékeit – megértem @kiscsillag0310 negatív benyomásait:
Nem bírom befejezni. Van néhány vers, ami tetszik a könyvből, de baromi kiábrándító az egész. Nem ilyennek ismertem meg az észteket. És nem is ilyenek. (https://moly.hu/ertekelesek/1771969)

Döntsön ki-ki saját maga!

Végezetül a következőket ajánlom a molyok figyelmébe:
1. Még teljesíthető az észt irodalommal kapcsolatos kihívás:
https://moly.hu/kihivasok/ismerkedjunk-az-eszt-irodalommal
2. Rengeteg információ, érdekesség, fotó található az Észtországgal és az észtekkel foglalkozó zónában:
https://moly.hu/zonak/az-esztek-igy-csinaljak-eestlased-teevad-niimoodi
Mind a kihívásnak, mind pedig a zónának észtszakértőnk, @Rebane a gazdája.


>!
Rebane SP

Ismerkedjünk az észt irodalommal! könnyű

Elkezdődött2016. február 3., 14:09
Jelentkezési idő2017. augusztus 3., 23:44
Véget ér2017. augusztus 3., 23:44

    Ismét észt szerzők a terítéken! :)

    Ezúttal más szempontok alapján kell olvasni a kihívás teljesítéséhez: az általam megadott 6 észt író közül kell 3 szerzőt választanotok, és 1-1 könyvet elolvasni tőlük. Tehát összesen 3 könyvet kell elolvasni 3 különböző szerzőtől. Az olvasásokat a kihívás kezdetétől fogadom el, az újraolvasások nem érnek.
    Fontos: Nem fogadom el az antológiákat, az egyes szerzők önálló munkáit kell elolvasni!

Közülük válogathattok:
Andrus Kivirähk
Anton Tammsaare
Jaan Kaplinski
Ellen Niit
Kersti Kivirüüt
Mari Saat

Különböző stílusú szerzők, könnyen megtalálhatóak, szerintem mindenki talál magának kedvérevalót :)

    Ami ezúttal is változatlan, szeretnélek továbbra is motiválni benneteket az olvasásra egy kis nyereménnyel: aki a 3 könyvön kívül olvas bármi észteset (itt már elfogadom az antológiákat is), annak észt csoki lesz a jutalma! Ha mindenki többet olvas, akkor megszívtam, de vállalom! :)

A plecsni egy búzavirág akar lenni, ami Észtország nemzeti virága! :)

Olvasásra fel, jó szórakozást! :)

36 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!