VilágOlvasó – Belgium

Rovatgazda
!

Belgium államformája királyság, az Európai Unió alapító tagja, fővárosa Brüsszel, amely egyben az uniós intézmények egyik fő székhelye. A kb. 11 milliós ország területén keresztülhúzódik a germán és az újlatin nyelveket beszélő népcsoportokat elválasztó képzeletbeli határvonal. Az országban ennek megfelelően két nagy nyelvi-kulturális közösség, a flamand és a francia él, az ország keleti részén pedig egy német kisebbség is.

Flandriában élnek a hollandul – pontosabban a holland nyelv egyik helyi változatát – beszélő flamandok. Itt lakik Belgium lakosságának 55%-a, míg a délebbre található nagyobb régióban (Vallónia) a franciául beszélő vallonok. Ők az ország lakosságának 31%-át teszik ki. A német nyelvű kisebbség Vallónia keleti részén, az első világháború után Belgiumhoz csatolt területeken él.

Belgium a 16. században francia nyelvű (frankofón) állammá vált elsősorban az arisztokrácia és a hatalom képviselői révén. Az iskolázatlan, műveletlenebb rétegek jelentős része azonban továbbra is a helyi holland nyelvjárásokat beszélte. A burgignon királyi udvar, illetve később a Habsburg-ház (a spanyol és főleg az osztrák Habsburgok) helyi képviselői is francia ajkúak voltak. Az „elfranciásítás” jelensége még egyértelműbb volt a Franciaországhoz való tartozás idejében (ez 1815-ben ért véget). Ezután Észak-Belgiumban a holland nyelv belgiumi változata, a flamand is fokozatosan az irodalmi nyelv rangjára emelkedett, jóllehet az elit réteg továbbra is francia nyelvű maradt.

Az önálló belga irodalmat általában az Uylenspiegel nevű hetilap megjelenésétől, 1856. február 3-tól számítják.

A vallonok irodalmának két szakaszát különböztetjük meg:
Első szakasz (1830–1918): Az írók nagy része a franciáktól való különbözőségét igyekezett kidomborítani stílusával, témaival és nyelvhasználatával. Belgiumhoz való tartozásukat elsődleges fontosságúnak tartották. Megalkották saját eposzukat (Charles de Coster: Thyl Ulenspiegel), lapokat és irodalmi köröket hoztak létre, és hamarosan Nobel-díjas írójuk is lett Maurice Maeterlinck személyében.
Második szakasz (1918-tól): a szerzők a 20. század elejétől ismét jobban igazodtak a franciaországi francia nyelvhez, figyelembe véve a Francia Akadémia irányelveit.

A flamand irodalomba a Flamand Régió holland nyelvű szerzőinek művei tartoznak. A flamandok irodalma csak a 19. században vált annyira jelentőssé, mint a francia nyelvű belgáké.

*
Hendrik Conscience (eredetileg Henri Conscience) 1812-ben született Antwerpenben és 1883-ban hunyt el. Flamand író. Belgium 1830-as függetlensége után az elsők között volt, akik flamand nyelven alkottak, amikor Belgium politikai, gazdasági és kulturális elitje szinte kizárólag franciául beszélt. Híres történelmi regénye, a Flandria oroszlánja (1838) az 1001 könyv listájába is bekerült (lásd Peter Boxall (szerk.): 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz, https://moly.hu/listak/1001-konyv-magyarul-mas-nyelveken).

@Timár_Krisztina így értékeli a művet:


>!
Timár_Krisztina ISMP
Hendrik Conscience: Flandria oroszlánja

A háromnegyedéig klasszikus kalandregény a romantika korából, minden további nélkül működne ifjúsági irodalomként.
A háromnegyedétől kezdve annyira brutális, hogy helyenként George R. R. Martin is megnyalná a tíz ujját utána.
Erről persze a szerző nem tehet, őneki adott volt a téma (a XIV. századi Németalföld történelme) és a stílus (1838-ban hogy máshogy írt volna?!). Ez viszont az olvasót nem vigasztalja, amikor az első háromnegyed olvastán azon gondolkodik, hogy huszonöt évet késett ennek a könyvnek az olvasásával, az utolsó negyed olvastán meg enyhe sokkot kap.

Mivel se fülszövege, se más értékelése nincs, elárulom, miről szól: az ún. aranysarkantyús csatáról, amelyet Kortrijk városa közelében vívtak, 1302-ben. Illetve ez csak a végkifejlet, a regény maga az odáig vezető eseményeket meséli el, ügyesen fűzve össze köz- és magánéleti szálakat. Van itt minden, ami belefér: zsarnokoskodó franciák, elnyomott és igazságért kiáltó flamandok, forgalomból kivont nemesek, öntudatra ébredő polgárok, gyáva és gonosz árulás, hűséges lovagi szerelem, kivégzés, bosszú, ügyes hadicsel, legendás hadvezér… :) Olyasmi ez, mint egy Walter Scott-regény. A fordítás pedig teljesen rendben van, Révay József neve garanciát jelent.

Szóval a maga módján igen jó könyv ez, megérdemli a helyét az 1001-es listán, és bőven megérdemli a négy csillagot is most tőlem. Pont arra való, amire a romantika kori történelmi regények: nemzettudatot csinálni – jelen esetben a Belgiumban élő flamandoknak. Ezt a feladatot nagyszerűen teljesíti is.
Oké, kicsit túlságosan is nagyszerűen: a flamandok mind hőslelkűek, bátrak, nyíltak és hűségesek (kivéve természetesen az árulókat), a franciákat meg egytől egyig fel kéne húzni az első fára (kivéve összesen 3, azaz három főt, számoltam, akiket arról lehet csalhatatlan bizonyossággal felismerni, hogy jót akarnak a flamandoknak). Egy ilyen sablonos szembenállást, gondolom, a romantika korában még komolyan lehetett venni… Nekem sajna nem sikerült, emiatt is vonok le a csillagozásából: komolyan olyan érzésem volt, hogy huszonöt évet késtem az olvasással.*
Piros pont viszont, hogy Conscience elég alapos kutatásokat folytatott a korszakról – igaz, ezeknek a kutatásoknak az eredményeit ott és ahhoz használta fel, ahol és amihez jólesett neki… De szerintem ez minden további nélkül belefér a regényírói szabadságba, végül is Gárdonyi is kitalálta Ceceyéket. :)

Ahogyan pedig az utolsó negyedben bemutatja, hogyan válnak a flamandok dühös, csöndes forrongókból szervezett, összetartó és ütőképes hadsereggé, vezéreik egyszerű mesteremberekből stratégákká, a lázongás pedig szabadságharccá, az gyönyörű. Még akkor is, ha ez egybeesik azzal a szakasszal, ahol úgy istenigazából folyni kezd a vér, de literszám, és azt mindenki képzelje el magának, hogy néz ki egy olyan csata, amelyikben a mészárosok céhe konkrétan taglókkal vesz részt. Ott nem sok végtag marad a helyén.
Eleve mindvégig a polgár-szereplők érdekeltek a legjobban; persze őket is idealizálja a regény, mert nem tud nem idealizálni, de valahogy sokkal elevenebbre sikerültek a többieknél. Ami pedig az utolsó szakaszban történik velük… nos, annál kevesebbért is érdemes lenne ezt a regényt elolvasni, nemhogy ennyiért. ;)

Egyszerűen nem fogom fel, hogy miért nem adták ki ezt a regényt magyar nyelven egynél többször, és azt is a húszas években. Tipikusan az a fajta klasszikus ez, amilyeneket szekérderékszám jelentettek meg a hatvanas-hetvenes évek kiadói, és a mai napig bármelyik könyvtárban és antikváriumban hozzáférhetők.
Ez meg?! Igaz, mázlim volt, megvan a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárban, de hát képzelhető, hogy ezzel az egyetlen példánnyal majd' száz év alatt már minden megtörtént: leették, leöntötték, újrakötötték, lapok hiányoztak belőle…** Ha @Nóra_Ladinszki_Kiss meg nem szán néhány lefotózott oldallal, jócskán vesztettem volna az élményből. Köszönöm szépen! :)

Pedig ezt az élményt kár elveszteni. Tessék csak előkeríteni ezt a klasszikust, és jól begyakorolni, hogy mondják flamandul helyesen, hogy „Schild en Vriend”!*** :) Nem ezt mondogatom két napja, á, nem.

* Leszámítva, hogy huszonöt éve ennyire se tetszett volna a regény, mert nincs benne se macska, se nyomozó gyerekek, se lakatlan sziget, se elásott kincs, mit lehet az ilyennel kezdeni?! :)
** Ami másfelől a szöveg minőségét is dicséri természetesen. Mint ahogy az is, hogy a 258. oldalon ceruzával írt bejegyzés található: „Ez jó könyv. <olvashatatlan> István”. :)
*** https://moly.hu/karcok/901868

>!
Genius, Budapest, 1924
290 oldal · keménytáblás · Fordította: Révay József · Illusztrálta: Kolozsváry Zsigmond
!

Antwerpen (A fotók a képbe való kattintással nagyíthatók!)

*
Charles de Coster, teljes nevén Charles-Theodore-Henri De Coster (1827–1879) flamand és vallon származású szülők gyermekeként született Münchenben. A brüsszeli szabad egyetemen tanult, majd újságíró és egyetemi tanár lett. Részt vett az Uylenspiegel című újság szerkesztésében. Ebben jelent meg fő műve 1867-ben, a Thyl Ulenspiegel, amely reformgondolatokat ébresztett Flandriában, és hozzájárult egy egységesebb Belgium megszületéséhez.

A mű a belgák nemzeti eposzává vált. Megjelenésekor nem aratott nagy sikert, csak jóval később, a Fiatal Belgium nevű mozgalom idejében ismerték fel valódi jelentőségét. Később az egész világon ismertté vált, és lefordították az összes európai nyelvre.

Lássunk két véleményt a könyvről!
@Chöpp:
Nagyon szerettem! Fantasztikus élmény belecsöppenni a történelembe egy ilyen fickóval, mint Thyl! Csak ajánlani tudom! (https://moly.hu/ertekelesek/906222)
@Szoba_Van_Kiadó:
De Coster Ulenspiegelje a belga nép eredeteposza prózai regényben. Persze most, hogy Belgiumnak vége látszik, a két alkotó nép végletes ellentétbe kerül, kissé érthetetlen is, miért javallom, de talán éppen ezért is izgalmas a fel (-és közép…) német „Lúdas Matyi” (a világmesei kópé) történeteinek ez az igen értékes újrafűzése. Finom történetszövés, kedves hősök (Thyl és Nele szerelme), kaland, szabadságharc, de nem egy vásári meseregény szintjén. Nekem Pap Oszkár illusztrációival van meg, az a széthullós fajta. Ha valakinek rémlik minden idők legjobb tévéfilmsorozata, a szovjet (észt) Ulenspiegel … nos a ritka esetek egyike, amikor az adaptáció és a regény nem bántják egymást, sőt! (https://moly.hu/ertekelesek/646856)

*
Maurice Maeterlinck flamand származású, francia nyelvű író, drámaíró, költő, esszéíró. 1862-ben született Gentben (1949-ban hunyt el). A kék madár (1909) című művéért 1911-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.

A színműről @alaurent a következőképp vélekedik:
Mind kergetünk valamilyen álmot. Mind azt hisszük, hogy ha elérjük, boldogabbak, jobbak leszünk. S hogy ez mennyire így van, azt példázza TylTyl és Mytyl meséje, a kék madár kereséséről. Nagy út ez, szinte hihetetlen, hogy nem álom: a Fény kísér az úton, a rég elhalt nagyszülőkkel találkozhatni az erdei tisztáson, a fák bosszúszomjasan akarnak revansot venni a favágók munkájáért a gyerekeken, és a kutya hátba támadja gazdáját. Itt minden fordítva működik, minden más, és minden hordoz még egy jelentést, szimbolizál valami mást, elvontat, megfoghatatlant. Talán ettől olyan arisztokratikus, megfoghatatlan és igazán, szívből megszerethetetlen történet is, a szereplői is. Az üzenete világos, a kék madár jelkép lett, de edzett gyereknek kell lennie, amelyik nem riad fel tőle éjjel. Vagy túl korán vettem először kézbe… (https://moly.hu/ertekelesek/1319883)

@Futóhomok ajánló írása a fordítást és a filmadaptációt is említi:


>!
Futóhomok P
Maurice Maeterlinck: A kék madár

A kék madár. Maeterlinck színművének köszönhetően világszerte a boldogság fogalma kapcsolódik hozzá. Én sem voltam rest felolvasás után megkérdezni a gyerekeimet:
– A hallottak alapján mi a boldogság?
– Amiből másnak is jut – szólt a válasz.
Átjön a lényeg tehát ebből a Tarbay Ede-féle feldolgozásból, de bennem azért maradt hiányérzet, valahogy nem teljesen így emlékeztem a sztorira, ezért rákerestem a Vas István -féle fordításra:
http://www.laabagnes.hu/wp-content/uploads/2007/12/a-ke…
Az eredeti Maeterlinck darab versbetétei sokkal mélyebben, árnyaltabban mutatják be a boldogság titkait; az út végére a gyerek főszereplők – Tiltil és Mitil – elsajátítják a helyes látás képességét, ami nélkül örök keresés maradna az életük.
Olyan nagyon furcsák
ma már az emberek,
az álomra, a
csodára mindenre vakok,
mi a felszín mögött a mélyben
kavarog.

A tartalmi rövidítések* ellenére a Tarbay-féle változat szintén élvezhető, kerek egész, de érdemes utána az eredetiből készült fordítást is felolvasni, sőt az élmény megkoronázásaképpen megnézni ezt a szovjet-amerikai filmet**:)
https://www.youtube.com/watch…

*Mivel javaslom felolvasásra az eredetiből készült fordítást, egy példát muszáj megemlítenem: a kék madár keresés első állomása az emlékezés országa, ahol a gyerekek a már elhunyt nagyszüleikkel találkozhatnak; Maeterlincknél itt megjelennek Tiltil és Mitil korán elhalt kistestvérei is, szám szerint heten, majd egy másik jelenetben, a jövő birodalmában szembe jön velük a majdani testvérük, aki elárulja, hogy különböző ragályos betegségek miatt csupán három évet fog földi családja körében eltölteni. Persze akár helyesnek is tarthatjuk, hogy a feldolgozás kihagyja ezt a rengeteg gyermekhalált a mesekönyvből, én azonban úgy gondolom, nyugodtan el lehet magyarázni már alsótagozatosoknak is a kortörténetet: a színdarab idejében egyáltalán nem volt ritka, hogy egy szegény favágó családba 10 gyermek született és csak kettő cseperedett fel közülük. Így mindjárt átbeszélhetjük, ma miért is van ez másként és rögtön kézzelfoghatóbb a könyv legutolsó jelenete: a hazatérő-álomból felébredő gyermekek szeme már észreveszi a mindennapi boldogságokat, az egészséget például.

**Gyerekkoromból éles emlékképeket őrzök erről a filmről, nem vittek túl sokszor moziba, na:) Újra nézve már zavaróak a giccsbe hajló teátrális jelenetek. Főleg azon gondolkodtam el, nem mindennapi élmény lehetett a stábnak a forgatás: orosz balettosok, Liz Taylor és Jane Fonda, a téma meg a boldogság kék madara, 1976-ban!

!

Gent, Maurice Maeterlinck szülővárosa

*
Flamand író az antwerpeni születésű Willem Elsschot, eredeti nevén Alphonsus Josephus de Ridder (1882–1960) is. Magyarul két kisregénye olvasható, a Sajt és a Lidércfény. Az előbbit beválogatták az 1001 olvasnivaló közé (Peter Boxall (szerk.): 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz, https://moly.hu/listak/1001-konyv-magyarul-mas-nyelveken).

Következzék két vélemény a kötetről:
– @Mortii-é:
Szeretem az ilyen groteszk műveket.
A kisemberből hirtelen lehet valaki, de csak saját maga szerint.
A Sajt a sikertelen vállalkozás, szatirikus, humoros és nevetséges jelenetekkel pörgős mégis fárasztó cselekményével nagyon szórakoztató.
A Lidércfény a bolyongás, belefáradt eredménytelen keresés, a végén már én is belefáradtam a sikertelenségbe.
(https://moly.hu/ertekelesek/1045773)
– és @mokka1-é:


>!
mokka1 P
Willem Elsschot: Sajt / Lidércfény

A Willem Elsschot két kisregényét tartalmazó kötetből egyértelműen az első, a Sajt a jelentőségteljesebb. Ha alcímet kellene adni a műnek, akkor a „Kezdő vállalkozók kézikönyve” találó lenne, mivel a szerző bemutat minden lehetséges hibát, ami egy üzlet beindításánál el lehet követni. Bármennyire is ironikus, illetve humoros a szöveg, mögötte mégis ott rejtőzik a tükör, amibe belenézhet az Olvasó; bizony a valóságban nem ugyanezeket a hibákat követjük el sokszor?

A második kisregény, a Lidércfény címválasztása számomra teljesen érthetetlen, maga az alapszituáció sem egy kiemelkedő témaválasztás, mégis hihetetlenül aktuális üzenetet hordoz magában a történet mondanivalója. A hírekben mindennapos a migránskérdés, szakértők cikkek tömegeit jelentetik meg a különböző kultúrák ütköztetéséről. Ebben a rövidke történetben egy nagyon szép példáját olvashatjuk annak, hogyan képes kialakulni párbeszéd a különböző kultúrájú, vallású emberek között, ami a kölcsönös tiszteleten és bizalmon alapul.

!

Antwerpen (Willem Elsschot szülővárosa, itt is halt meg)

*
Vallon író a többek által csak bűnügyi történetek szerzőjeként ismert Georges Simenon (teljes nevén Georges Joseph Christian Simenon). 1903-tól 1989-ig élt. Ő a 20. század egyik legtermékenyebb alkotója. Műveinek száma körülbelül 450, amelyből mintegy 200 regény. Több mint 150 novellát-elbeszélést, néhány önéletrajzi művet, számos cikket is írt. Alkotásaiból 1997-ig 1,4 milliárd példányt nyomtattak, és több mint 55 nyelvre fordították le őket. Ötvennél több megfilmesített műve van.

Simenon egész életében fájlalta, hogy szépirodalmi munkásságát nem ismerték el kellőképpen, holott több mint 110 pszichológiai regényt írt. A világ leginkább csak a Maigret-történetek szerzőjeként tartotta és tartja számon. Maigret felügyelő 103 műnek (75 regény és 28 elbeszélés) a főszereplője.

Mint krimiíróval egy korábbi Merítés-szám foglalkozott: https://moly.hu/merites-rovatok/a-honap-kulfoldi-iroja-georges-simenon

Három lélektani regényt tartalmaz a Fekete eső című kötet: a címadó íráson kívül a Levél a vizsgálóbíróhoz és A Bicétre harangjai című műveket. Utóbbi 1962-ben jelent meg. @RKAti így ír róla:


>!
RKAti P
Georges Simenon: A Bicêtre harangjai

Ez egy véletlen találkozás! Simenontól krimit kerestem, de valami egészen mást találtam.
Számomra két „gondolatkör” végiggondolását tette kötelezővé.
Az első mondhatni talán sablonos is, számtalan könyv témája ez, miért kell ahhoz egy súlyos betegség, egy tragédia, hogy elgondolkozzunk az életünkön. Sokszor „csak úgy” élünk, és sem a szépséget, sem a rútságot nem vesszük észre. Remélhetőleg a főhősnél sokkal több valódi kapcsolattal rendelkezünk, remélhetőleg érzékenyebbek vagyunk a szeretteink érzelmeire, problémáira! De bizony gyakran megesik mindenkivel, hogy elsétál egy gyönyörű pillanat, egy fénysugár, egy lombos fa, egy mosoly, egy csillogó szem, egy gesztus mellett, ami, ha egy kis időt szánnánk rá óriási értéket jelenthetne számunkra!
Nem szabad megvárnunk, amíg baj történik, néha egy-egy álmos reggelen idézzünk vissza emlékezetes pillanatokat, amikre szívesen emlékezünk, és olyan eseményeket is, amikre nem, de így lehetővé válik, hogy még egyszer ne kövessük el ugyanazt a hibát!

A másik „gondolatkör” a kiszolgáltatottsággal függ össze. Az ajánlóban írja is Simenon, hogy azoknak ajánlja a könyvet, akik beteg emberekkel foglalkoznak. Munkám során nem beszélő, értelmileg akadályozott gyerekekkel foglalkozom, vagyis olyan gyerekekkel akik teljesen ki vannak nekem szolgáltatva. Időnként nagyon megterhelő lelkileg a felelősség, vajon eléggé figyelek rájuk, vajon eléggé rájuk hangolódtam? Jól értelmezem az apró jelzéseiket, gesztusaikat? Természetesen az elsődleges célom az, hogy megtanítsam őket valóban kommunikálni, hogy megértsék ők is befolyással vannak a környezetükre.
Érdekes volt olvasni ezt a könyvet ebből a szempontból is, hányszor fordult elő, hogy Maugrast nem kérdezték meg mit szeretne csinálni (pedig egy idő után ő írásban már tudott kommunikálni), hányszor beszéltek a feje fölött, mint egy tárgyként kezelve őt, mintha ott sem lenne. Mennyire szörnyű lehet ezt megélni! Egyrészt kiszolgáltatott vagy, ami teljesen ismeretlen érzés, kínos és rettentő lehangoló, másrészt semmilyen befolyással nem lehetsz a veled történtekre, nem kérhetsz magyarázatot, nincs választásod!
A segítő hivatást űzőknek valóban el kell olvasni ezt a könyvet, sőt mindenkinek hiszen sajnálatos módon nem tudjuk, hogy mikor kerülünk abba a helyzetbe, hogy egy szerettünknek szüksége lesz a segítségünkre!

2 hozzászólás
!

Liège, Georges Simenon szülővárosa

További két lélektani regénye – A költözködés és A macska – jelent meg 1967-ben. Az alábbi vélemények egyike az egyik, másika a másik művet értékelte többre:
@barbógarbó szerint:
Igazából a kettő együtt négyes, lefelé kerekítve, mert A költözködést én sokkal zseniálisabbnak éreztem. Rejtély rejtély hátán, és tulajdonképpen a végén is mindenkinek megmarad a találgatás csodálatos lehetősége. A macskában lenne kiút az alaphelyzetből, de az emberi megszokás legyőzi a főhősöket. (https://moly.hu/ertekelesek/246046)
@Gólyanéni pedig így ír a könyvről:
A macska lett a kedvencem a két mű közül. A költözködés is fordulatos, olvasmányos mű, de A macska főszereplőinek jellemábrázolása zseniális. A két ellentétes neveltetésű, gondolkodású ember néma gyűlöletét – megszólaltatásuk nélkül is – remekül érzékelteti az író. (https://moly.hu/ertekelesek/834482)

*
Hugo Claus, teljes néven Hugo Maurice Julien Claus (1929–2008) flamand regényíró, költő, színműíró és filmrendező. A közelmúlt egyik legfontosabb belga szerzője, Nobel-díjra is jelölték. Az 1001 könyves válogatásba bekerült műve a Belgium bánata. Az önéletrajzi elemekkel átszőtt fejlődésregényből sok mindent megérthetünk a holland és a francia nyelvű belgák – vagyis a flamandok és a vallonok – mélyen gyökerező és egyre inkább felszínre kerülő konfliktusáról, a flamand nép önmeghatározásának alapjairól.

Lássuk, hogyan értékeli @egy_ember a könyvet!


>!
egy_ember
Hugo Claus: Belgium bánata

Biztosan mindannyian ismeritek azt a viccet, hogy Brüsszelben tömegverekedés tör ki a vallonok és a flamandok között. Nagy erőkkel kivonul a rendőrség, és a megafonok egyfolytában azt harsogják, hogy: A vallonok menjenek a tér déli oldalára, a flamandok meg az északira! Nagy nehezen sikerül szétválasztani a tömeget, csak pár ember szerencsétlenkedik még a tér közepén. Egy rendőr odarohan hozzájuk, és rájuk ordít, hogy menjenek a helyükre. Mire az egyikük, az idős Kohn bácsi azt mondja: Na jó, de az igazi belgák hova álljanak?
A kb. 90 000 „igazi belga” egy részét, több mint 25 000 embert deportálták 1942-44 között. Hogy miért „csak” ennyit? Mert Belgium német katonai kormányzója Alexander von Falkenhausen, egy tapasztalt és náciellenes német tábornok, amolyan legvidámabb barakkot csinált Belgiumból a második világháború alatt. Falkenhausennek sikerült kordában tartania az SS-t és az éhínséget is, így a belgák a többi megszállt országhoz képest szerencsésen vészelték át a háborút. (Falkenhausent aztán a Hitler elleni merénylet apropóján letartóztatták, de túlélte a koncentrációs tábort.)
Független és semleges Belgiumról 1830-tól beszélhetünk. Az alkotmányos monarchiában a nemesi oligarchia uralma fokozatosan és békésen alakult át parlamentáris demokráciává, ahol két meghatározó pár a katolikusok és liberálisok váltogatták egymást a kormányzásban. Az első világháború és a német megszállás után Belgiumban is erősödtek a szélsőségesek. A hivatalosan francia nyelvű országban megerősödött a többségben levő flamandok önállósodási vágya.
Ebbe a Belgiumba születik 1929-ben a regény főhőse és Hugo Claus alteregója Louis. Egy évvel azelőtt, hogy Leon Dégrelle megalapítja a vallon, fasiszta rexista pártot, és négy évvel azelőtt, hogy a megalakul a szélsőjobbos Flamand Nemzeti Unió Staf de Clerq vezérletével. (A regényben Louis apját Stafnak hívják – és ebben a szövegben semmi sincs véletlenül.) A flamandok egy része a rokonság okán és a függetlenségi törekvések támogatása miatt szimpatizál a németekkel, de a többséget inkább taszítja a germánok erőszakossága, és vallásellenessége. (A flamandok katolikusok, többek között ezért sem jött össze soha a többször is felmerült terv, a Hollandiával való egyesülés.) A háború alatt sok flamand kollaborál a németekkel, sokan mennek a Reichbe munkát vállalni – önként, vagy kevésbé önként, és sok flamand harcol a keleti fronton. De kollaboráció tekintetében a vallonoknak nincs mit a flamandok szemére vetni. A Vallon Légió a Waffen-SS kötelékében szintén részt vesz a szovjetek elleni „keresztes hadjáratban”.
A háború után a szerencsétlen sorsú III. Lipót királyt távollétében halálra ítélik. 280 kollaboránst végeznek ki, és közel 60000 ember ítélnek el, de Belgium igyekszik gyorsan elfeledni a háborút, szőnyeg alá söpörni az emlékeket. Jó néhány köpönyeget gyorsan megfordítanak, és a viszonylag épen maradt ország a Marshall-segély jóvoltából hamarosan Európa egyik legvirágzóbb államává válik.
Erről a Belgiumról, az 1929-47 közötti évekről fest hatalmas impresszionista tablót Hugo Claus. Időnként csak foltokat, elmosódótt árnyakat érzékeltem a szövegből, de azt is éreztem, hogy minden a helyén van, és ha belga lennék, biztosan értenék is mindent. Mert azért eléggé figyelni kell, hogy ki kivel van, mit miért tesz, mert a gondolatok és tettek nem mindig feleknek meg egymásnak, a szereplők „minden gondolata, már a kigondolás pillanatában érvényét veszti.” (Nem árt olvasás közben néhány jegyzetben rögzíteni, hogy ki kicsoda.)
Hugo Claus egyértelműen önéletrajzi elemekkel dolgozik, és a belga tabló alatt, mellett, fölött ez egy klasszikus Bildungsroman, Louis szellemi útja a katolikus internátustól, a flamand Hitlerjugenden, majd a zsidó irodalmon át az írói pálya kezdetéig. Egy folyamatos, előbb ösztönös, majd tudatos, fabuláció és konfabuláció.
Hugo Claus később balos lett, majd világfi, végül Nagy Flamand Irófejedelem, akinek ez a regénye egyszer megnyer egy „megvan, de nem olvastam” felmérést Belgiumban. Az első tízben volt még a Biblia, két Eco, és Harry Mullishtól A menny felfedetése – amit szintén tervezek elolvasni :)
(Mínusz fél csillag, mert időnként lehetett volna feszesebb.)

13 hozzászólás
!

Brugge, Hugo Claus szülővárosa

*
Jean-Luc Outers kortárs vallon író. Brüsszelben született 1949-ben. Első kötetével, a Napirenddel (1987) egy csapásra bekerült a belga próza élvonalába. Magyar fordításban további két regénye olvasható, az 1995-ben megjelent Vaktérkép és a 2001-es Vízművek. Előbbiről @Katherine_Grey írt véleményt:


>!
Katherine_Grey
Jean-Luc Outers: Vaktérkép

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Különös könyv, amely azonnal megfogott.
Egy fiú (sikeres, de kissé zaklatott életű fiatalember, író) és apja (egykor nagyhírű politikus és erős személyiségű pater familias, ma már csak afáziás haldokló) utolsó utazása, leginkább a semmibe. Az utolsó útra a fiú önkínzó és önkereső gondolatokkal indul, az apa pedig rejtélyként: hisz nem tudni, mi játszódik le benne, amikor haladás, maradás, jobbra vagy balra mellett dönt apró jelzéseivel. Filozofikus, de szövegében könnyen olvasható kötet, az élmény azonban sötét. Valóban ennyire le akarjuk győzni a szüleinket? S a fiú, aki – bevallatlanul – élvezi, hogy apja gondozója, vigyázója, miért hiszi, hogy ez megtörténhet? Az apa megőrzi a maga titkait. A régi, egyszerűnek tűnő szerelmet, a táj birtoklásának fensőbbségét: még meghalni is úgy hal meg, hogy nem sikerül közel kerülni hozzá. S ekkor jön rá a fiú – és az olvasó is – hogy a könyv mindennek ellenére a szeretetről és a gyászról is szólt…

!

Fent balról jobbra: Willem Elsschot és Georges Simenon; lent balról jobbra: Hugo Claus és Jean-Luc Outers

A fent említett másik Outers-regényről szól @egy_ember elemzése:


>!
egy_ember
Jean-Luc Outers: Vízművek

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Egy szerelmi háromszög története. Nem is akármilyené, mert a két férfi Valére és Maxime testvérek.
Valére kutató. A hüllők szaporodása a szakterülete. Ámulatba ejti a tojás, sőt mindenféle szaporodás, a termékenység misztériuma. A terhes nők. Ebből aztán gyakran származik probléma.
Maxime kockafejű. A Belga Államadósságkezelő Hivatalban dolgozik. Így aztán rálát az ország valódi pénzügyi helyzetére. Az elszabaduló pénzpiacok okozta közelgő katasztrófára. Precíz munkatárs, magánpénzügyeiben viszont hanyag. Szorongó, analízisbe jár.
A fiúk nem mindig értik meg egymást – az egyik a természet, a másik a civilizáció. Elsőre nagyon különbözőnek tűnnek, de ahogy egyre több gondolatukat ismerjük meg, kiderül, hogy nagyon is hasonlítanak egymásra.
Maxime felesége Eva, már gyerekkorától ismeri a fiúkat. Mindenki neki udvarolt, Valére is, csak Maxime nem. Eva őt választotta. Valére viszont egy idő óta csak a terhes nőkre gerjed, így aztán mikor Eva másodszor is teherbe esik, és ez egybe esik egy érzelmi megrázkódtatással, (A fiúk apjának halála, aki politikus volt, de utolsó éveit afáziás betegként élte) Valére menthetetlenül szerelmes lesz. Kialakul a szerelmi háromszög. Pontosabban nem is háromszög ez, inkább kör. A tökéletesség. Tökéletesen kiegészítik egymást. Maxime némileg idegenkedik terhes, megváltozott feleségétől, Valére viszont rajong érte és dédelgeti. Ráadásul Valére tökéletes nagybácsi, akire bármikor rá lehet bízni az első gyereket, és Maxime tisztában van vele, hogy csak addig érdeklődi Eva iránt, amíg terhes.
A történet másik síkján, a háttérben kirajzolódik a folyton szakadó Belgium szarkasztikusra rajzolt képe. A szellemesség és humor mögött ott van az a kilátástalan küzdelem, amit a kezelhetetlenre növekedett gazdasággal és állammal, meg fajunk romboló és gyilkos ösztöneivel folytatunk. Ott van benne az a keserűség, amit a fölött érzünk, hogy az emberiség által évszázadok alatt a múltja, kultúrája megőrzésére felépített intézményrendszer (múzeumok, könyvtárak) a korrupt és felelőtlen politika miatt veszélybe került.
Könnyed, levegős, örömteli próza, de azért végig érződik benne, hogy milyen hihetetlenül abszurd világban élünk.

2 hozzászólás
!

Brüsszel (Jean-Luc Outers, valamint Jean-Philippe Toussaint születési helye)

Szintén brüsszeli születésű Jean-Philippe Toussaint (1957), francia nyelvű belga alkotó is. Fotóművész, forgatókönyvíró, filmrendező. Felsőfokú tanulmányait Párizsban végezte. Fiatalkorában Scrabble-világbajnok volt. Regényei minimalista stílusúak, huszonhárom nyelvre fordították le őket.

Az 1985-ös A fürdőszoba és az 1989-ben megjelent A fényképezőgép @sophie tetszését nyerte el (https://moly.hu/ertekelesek/352808), hasonlóan A televízió című, 1997-es regényhez:


>!
sophie P
Jean-Philippe Toussaint: A televízió

Óó, hogy én mennyire ismerem ezt a szituációt! Amikor csinálni kellene valamit, de nagyon, mert a nyakamon a határidő, vagy megígértem, vagy egyszerűen csak kell. Jaj, mennyi okot lehet kitalálni, mennyi pici haladékot! A regény egyik csúcspontja pl, amikor a főhős, aki egyébként egy ösztöndíjnak köszönhetően egy – hogy is mondjam csak – komoly kutatási témán dolgozik Berlinben, és hosszú-hosszú töprengés után végre véglegesre formálja legalább az első mondat elejét („Amikor Musset”) , egyszer csak észreveszi, hogy elég piszkos az ablak. És muszáj rögtön megtakarítania. Na, ez a rész mintha csak rólam szólna. Megjegyzem a szerző valószínűleg a téma nagymestere, úgy látom, írt egy könyvet Halogatás címmel is.
    A történet (?) egészen aprólékosan és szellemesen elmesélt, rövidke epizódokból tevődik össze, ettől egyrészt börleszk-szerűvé válik az egész, másrészt sokféle olvasatot enged. Az alapélmény mindenesetre a szemlélődés, tévével vagy anélkül, kellő (ön)iróniával.
    Én különben nagyon jól szórakoztam. Végig az volt az érzésem, hogy aki ezt a könyvet írta, önmaga is valami nagyon komoly tanulmányt ír éppen, de a fent ismertetett, nem könnyen körülírható okokból kifolyólag, mindig sokkal szívesebben írna valami mást, bármi mást, és abból a sok valami másból lett egy közérzeti lenyomat. Bizonyítékom ugyan erre nincs, de kérdem én, hogy jött volna másképp ide például a Baywatch (Malibu) fél stáblistája, egy kicsi jelentőséggel bíró dohányzóasztalkáról felkapott tévéújságból kimásolva?:)

>!
Jelenkor, Pécs, 2000
158 oldal · ISBN: 9636762295 · Fordította: Pacskovszky Zsolt
!

Balról jobbra: Jean-Philippe Toussaint, Amélie Nothomb és Dimitri Verhulst

*
Amélie Nothomb belga diplomata szülők gyermekeként Japánban született 1966-ban. Gyermekéveit ott, majd Kínában, New Yorkban, Bangladesben, Burmában és Laoszban töltötte. 17 éves korában lépett először európai földre. Első regényét, A gyilkos higiéniáját 25 éves korában adták ki 1992-ben. Számos díjat kapott, többek között 1999-ben a Francia Akadémia irodalmi díját a Hódolattal esengve című művéért, amely az 1001 regényt ajánló válogatásba is bekerült.

Álljon itt @Kkatja értékelése!


>!
Kkatja P
Amélie Nothomb: Hódolattal esengve

Ez a második könyvem az írónőtől és ezt elolvasva jobban megértem A gyilkos higiéniáját is, amit ebből a tapasztalatából is meríthetett, mert a szatirikus Nobel-díjas író, Tach, elmehetett volna egy japán vállalat dölyfös főnökének is. :)

Nagyon jól érzékelteti a japán és a nyugati gondolkodásmód különbségeit, pláne, ha a nyugati vesztére még a női nemhez tartozó személy is. Amit kicsit furának tartottam, hogy Amélie szan, a japán nyelv és világ szerelmese és jól ismerője, pont ezeket a kimondottan japán hierarchikus és illembéli sajátosságokat nem ismeri, amiből aztán a legtöbb bonyodalma származik… visszabeszél a főnökének, közbeszól, ellenkezik, önállóan kezdeményez, ezt egy nyugati számára sem mindig bocsájtják meg, főleg, ha az illető kezdő egy világcégnél, nemhogy Japánban, egy mindenben túlszabályozott etikettre és erkölcsiségre épülő világban, ahol nőnek lenni még mindig alacsonyrendű és megvetendő dolog. Hát még hibázni…
De ezzel együtt nagyon élveztem, még ha néha a hajamat tépve is, ismét egy gördülékeny, humoros és szerethető történetet olvashattam Amélie tollából. :)

Megnéztük a belőle készített filmet is, hát sok fontos dolog kimaradt a könyvből, de azért élvezetes volt. :) http://est.hu/film/2503/tokioi_tortura

!

Brüsszel

*
További Nothomb-regények egy-egy moly lelkes ajánlásával:

Amélie Nothomb: Vádirat (1995)
@Sárhelyi_Erika:
Brilliáns regény! Imádtam benne a gondolatfutamokat, a humort és az egész történet abszurditását. Kicsit mintha a „Meghökkentő mesék” valamelyikét olvastam volna – egyszerre volt bizarr, vicces és mélyenszántó. Amélie Nothomb első olvasásra szerelem. (https://moly.hu/ertekelesek/1434033)

Amélie Nothomb: Holt határon (1998)
@olvasóbarát:
Fantasztikus élmény volt olvasni, szokatlan történet. A dupla végkifejlet még érdekesebbé teszi, de nekem is jobban tetszett az első befejezés. A szerző minden kötete annyira szokatlan témaválasztásában és kidolgozásában egyaránt. Vannak körülöttünk ilyen (gonosz) emberek, de szinte hihetetlen, hogy hogy ennyire sokan és ilyen ötletesek a különböző kegyetlenségek kiötlésében. (https://moly.hu/ertekelesek/302443)

Amélie Nothomb: Ördögi kozmetika (2001)
@Andaxin:
Meglepő és jól felépített cselekményvezetés, logikai mestermagasságok. Valamit tud az író a pszichológiáról… Rövid, pont annyi, amennyi kell, olvasmányos. A vége snassz, de egye fene, lehet így is. (https://moly.hu/ertekelesek/1580831)

*
A rovatban tárgyalt legfiatalabb alkotó Dimitri Verhulst (1972). 1999-től publikál rendszeresen, de az áttörést a 2003-as Problemszki Szálloda jelentette, amely egy menekülttábor lakóiként élő bevándorlók kilátástalan helyzetét örökíti meg dokumentumszerű hitelességgel és kegyetlen humorral.

A regényről @gesztenye63 a következőket írja:


>!
gesztenye63 P
Dimitri Verhulst: Problemszki Szálloda

Magyarország. Bicske. Csabdi utca. Befogadó állomás.
Esetleg Arendonk – Flandria, a belga-holland határ széle. Menekültközpont.
Ezeknek az embereknek nem mindegy a helyszín. Belgiumhoz mégis csak közelebb van az álmok földje, a brit szigetország. Meg talán kicsit feszesebb is az a bizonyos szociális védőháló. És egyre messzebb vannak a taposóaknák, az éjszakai rajtaütések, egyre távolibb az anyjuk, vagy nővérük utolsó vérfagyasztó sikolya, mikor a megerőszakolásuk kellős közepette elvágják a torkukat. Ezrek, a világ különböző pontjairól, akik mind azzal a reménnyel másztak bele a konténerbe egy kamionban, vagy egy hajó rakterében, hogy a civilizált világ majd jól befogadja őket, munkát, megélhetést, új esélyt, egy másik élet reményét adja a kezükbe.
De mire számítsanak ezek az ezrek és tízezrek Európában? Mennyi az esélyük a befogadásra és a sikeres integrálódásra? Mit tesz az idegenrendészet? Ki hivatott arra, hogy megállapítsa: ezek az emberek ténylegesen életveszélyben vannak-e a hazájukban? Valóban a puszta életüket akarta-e az anyjuk-apjuk-nagybátyjuk-vagy akárkicsodájuk menteni, amikor az utolsó fillérjét (hrivnya, won, lek, esetleg 2003-ban még szlovén tolar – a nem kívánt rész törlendő!) az embercsempész kezébe nyomta, hogy vigye innét ezt a fiút/lányt? Vagy nem más ez, csak egy újkori gazdasági népvándorlás, ahogy a keresztény eszmeiségükre oly büszke, mindentudó politikusok megállapítják a szolgálati Audi hátsó üléséről kikacsintva? Nincs, aki igazságot tegyen, de beszélni kell róla. Sokat, és egyre többet!

Én meg túl gyáva vagyok ahhoz, hogy mindebbe úgy igazán bele merjek gondolni. Szégyellem magam, hiszen kényelmes kispolgári létemben teoretikusan nagyon együtt tudok érezni ezekkel az emberekkel, de fogalmam sincs, hogy az együttérzésen kívül – én, az átlag-európai – mit tehetnék. Azért is, mert sajnos valahol mélyen legbelül egyetértek azokkal, akik azt vallják, hogy a menekültek problémáját hosszú távon csak a hazájukban lehet rendezni. De addig is valahogy ideér erre az öreg kontinensre a nyomorék, árva kisfiú, a megcsonkított afrikai özvegyasszony és köztük lesz a poszt-traumás harctéri szindrómával küzdő dél-szláv, vagy csecsen háborús veterán is. Mi lesz velük?

Dimitrt Verhulst a Problemszki Szállodába „költöztette” ezt a vegyes társaságot és maga is beköltözött közéjük. S nem egyszerűen csak tudósított az életükről, nem riportot készített velük, hanem személyessé tette az ott tapasztaltakat, azt akarta, hogy az olvasó az embert lássa meg a migránsban, akár fekete, akár sárga, akár muszlim, akár ortodox keresztény. De mindez a szándék semmit nem ért volna, ha a szerző nem csomagolja az egészet maró, vitriolos szarkazmusába. Így jóval nagyobbat üt, sokkal figyelemfelkeltőbb.
Az értékeléseket olvasva nagyon egyetértek @tgorsy-val: bár én a megjelenés évében nem olvastam ezt a művet, de manapság, a „migráncs-hisztéria” kellős közepette természetszerű, hogy a regény merőben más, közvetlen jelentést hordoz és talán mélyebb gondolkodásra is késztet.
Ha eddig nem olvastad, hát épp itt az ideje!

!

Aalst, Dimitri Verhulst szülőhelye (nyolcvanezres kisváros Kelet-Flandriában)

Verhulst hányatott gyermekkorát ábrázolja a Semmivégre című, önéletrajzi regényében. A könyv 2006-ban jelent meg, és a belőle készült filmet a magyar mozik is vetítették Szarul állnak a dolgok címen.

Mindkét említett regényét sokan olvasták, többek között @pepege is:


>!
pepege MP
Dimitri Verhulst: Semmivégre

Verhulst ezúttal olyan témához nyúlt, ami kissé kényes: milyen egy tinédzser gyerekkora, hogy ha az anyja elhagyja, s ő a nagyanyjával nő fel. Eddig még szinte mindennapos. De ott él vele az apja is és a nagybátyjai, akik egytől-egyig lecsúszott, kőkemény alkoholista, igénytelen emberek. Verhulst ám ezt is fokozza azzal, hogy ez a regény erősen önéletrajzi ihletettségű, még a neveket sem változtatta meg, ő Dimitri meséli el.
Ennyiből már azt gondolnánk, hogy valami szomorú, nyomasztó, olvashatatlan művet veszünk a kezünkbe. De Verhulst, ahogy a Problemszki Szállodá-ban is, itt is olyan fokú iróniával (a fülszöveg szerint pokoli és valóban!) teszi, hogy nem tudtam nem mulatni rajta. A kis Dimitri jól elvan a posványban, kicsi korától hozzászokott, hogy a falu összes kocsmájába elhurcolták magukkal a rokonai, ráadásul sörös kólát itattak vele (mondván, nehogy már csak üdiítőt igyon egy Verhulst, de a tiszta sörhöz meg azért mégis csak gyerek!), hajnalban támolygatta haza őket, s mielőtt iskolába indult, még eltüntette apjáról az előző éjszaka hányásnyomait. Nem éppen kecsegtető gyerekkor. És azért csak bevallja azt is, milyen jó lenne, ha igazi családja lenne, akivel nyaralhat, anyja, aki gondoskodik róla, talán akkor még a leckéit is szorgalmasan megcsinálná.

A regény kisebb fejezetekre bontott, nem is igazán érdekes, milyen évet írunk, valahol a könyv harmadánál derül az is ki, hogy Dimitri még csak tizenhárom éves. Talán ezzel az „időnélküliséggel” akarja fokozni bennünk azt a céltalanságot, ami ezt az életstílust jellemzi.
Aztán a regény közepénél ugrunk egy nagyot, húsz év telt el. Milyen felnőtté válik az, aki az iszákos, trágár Verhulst családban nő fel? Azt kell mondjam: ahhoz képest még ember is tudott maradni. Ezért nagyra becsülöm. S azért is, mert fel merte vállalni, honnan jött.

!

A belga tengerpart

*
A Merítés nyári rovata (https://moly.hu/merites-rovatok/variaciok-egy-temara-nyar) is említ egy Belgiumban élő szerzőt, illetve egyik művét.

Belgiumtól egy idézettel búcsúzunk (@Zero-nak köszönhetően):


>!
Zero

Úgy tartják, nem árulkodik valami nagy mesterségbeli tudásról, ha egy történet az időjárás leírásával kezdődik, és tulajdonképpen értem is, hogy ez a gondolat honnan ered. Most azonban mégsem tehetek mást – és higgyék el, minden lehetőséget fontolóra vettem – mint hogy beszámolómat azzal a jelentéssel kezdjem, hogy egyáltalán nem esett az eső azon a reggelen, amelyen kitudódott, hogy Krisztus hamarosan Brüsszelbe látogat. Inkább olyan semmilyen idő volt, mint amilyenre Belgiumnak kizárólagos joga van, és amely az országot igen előkelő helyhez segíti az antidepresszánst szedők világranglistáján.

(első mondat)

2 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!