VilágOlvasó – Algéria

Rovatgazda
!

Úti célunk egy észak-afrikai állam, Algéria, az arab világ és a Földközi-tenger medencéjének legnagyobb területű országa. Lakosainak száma több mint 41 millió. Algéria legnagyobb része sivatag. Az ország legnépesebb városa a főváros, Algír; északon, a Földközi-tenger partján fekszik.

Algéria függetlenségét Franciaországtól 1962. július 5-én kiáltották ki, ennek tehát éppen mostanában ünneplik 57. éves évfordulóját.

Alkotmánya az algériai identitás alapvető összetevőiként az iszlámot, az arabságot, illetve a berberséget jelöli meg. Az ország hivatalos nyelve az arab, a második legfontosabb nyelv pedig a francia. Az állami televízió arabul és franciául egyaránt sugároz. Rajtuk kívül beszélik még a berber nyelvet is. A lakosság etnikai megoszlása: 85% arab, 10% berber, 4% fekete-afrikai és 1% francia. Az államvallás a szunnita muszlim, a lakosság 99%-a ehhez a felekezethez tartozik.

Algéria az egy főre jutó jövedelem alapján Afrika egyik leggazdagabb országa. A társadalombiztosítás minden munkavállalóra kiterjed; 60 éves kortól a dolgozók nyugdíjat kapnak. Van rokkantsági és özvegyi nyugdíj is. Hiányzik viszont a munkanélküli segély. Az egészségügyi ellátás térítésmentes, ellátottság tekintetében azonban jelentős a különbség a város és a vidék között.

Az algériai irodalom világszínvonalú. Legkiemelkedőbb képviselői közé tartozik például Albert Camus, Mohammed Dib, Assia Djebar, Mouloud Mammeri és Malek Haddad. Mindhárom nyelven (arabul, berber nyelven és franciául is) születtek jelentős írások.

(A kép forrása: https://diem25.org/skepticism-and-optimism-for-algeria/)

Egy, az országról szóló, 1960-ban megjelent útleírást, H. A. W. Treffz német újságíró Sivatag és tenger között című könyvét ajánlja @pwz az algériai történelem iránt érdeklődőknek:


>!
pwz ISP
H. A. W. Treffz: Sivatag és tenger között

A régi NDK-ban is szerették az útikönyveket és útleírásokat. Ha pedig olyan szemszögből mutathatták be a harmadik világ gyarmati sorban sínylődő országait, amint éppen ezt a rabigát próbálják lerázni, akkor garantált volt a siker. Ez a könyv ilyen „hátszéllel” született. Algériát mutatja be, mindezt még a 62-es függetlenség elnyerése előtt.
Nem rossz, ahogy az író-utazó a saját élményeit beleszőve, az Algériából való kiutasítás után Marokkóból visszaszökve, még a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) akcióihoz is csatlakozva mesél az akkori Algériáról.
Előtte persze kapunk egy kis Maghreb-történelmet a kezdetektől az említett időszakig, felkeresve több érdekes települést és népcsoportot a Földközi-tengertől a Szaharáig.
Nem szokványos útleírás, éppen ezért érdekes, de ne várj tőle mindenre kiterjedő leírásokat. Egy Algériát szerető, mindent a szocializmus szemüvegén keresztül látó és láttató kelet-német utazó benyomásai, ennyi. :)

>!
Gondolat, Budapest, 1962
258 oldal · keménytáblás · Fordította: Steiner Márta
!

(A kép forrása: SofiLayla, https://pixabay.com/hu/photos/kabylie-alg%C3%A9ria-afri…)

A mai Algéria területén, az ókori Római Birodalomhoz tartozó Karthágóban (ma Madara) született (latinosan) Lucius Apuleius, (görögösen) madaurai Apuleiosz, ókori római író, filozófus és Ízisz-pap (Kr. u. 125 körül – Kr. u. 180 körül). Magát félig numidának, félig getulnak mondta. Apja területi tisztviselő volt, jelentős vagyont hagyott rá. Apuleius Karthágóban és Athénban tanult, többek közt platonista filozófiát. Beavatást nyert az Ízisz-misztériumokba. Később Rómába ment, és latin szónoklattant tanult. Utazásokat tett Kis-Ázsiában és Egyiptomban. Letelepedve Rómában és Athénban élt ügyvédként, és filozófiával is foglalkozott.

Leghíresebb műve Az aranyszamár. Ez az egyetlen teljes egészében ránk maradt antik regény. Lucius, egy szamárrá változott, majd ismét emberi alakot öltött korinthoszi ifjú kalandjait meséli el. A mű az 1001 könyv válogatásának egyike (lásd Peter Boxall (szerk.): 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz, https://moly.hu/listak/1001-konyv-magyarul-mas-nyelveken). Kedves olvasmánya @alaurent-nek:
Kamaszkorom egyik meghatározó élménye volt a könyv, nem először olvasom újra. Ma már nem a pajzán, szabados történetek miatt. Apuleius nagyon friss nyelvezetű író, és az emberiség nagy, közös történetgyűjteményének szép darabjait tartalmazza ez a műve. Nem annyira a szamár kalandjairól szól, az csak kerettörténetet ad az úton-útfélen felszedett-hallott történetek elmesélésére. Ezek pedig nagyon sok helyről ismerősek: Boccacciótól, a magyar népmesekincsből, Grimm fivérektől. Ez nem von le semmit az értékükből, nekem nagyon tetszett sokadik verzióban is, többedszer elolvasva is… (https://moly.hu/ertekelesek/1152548)

A könyv elnyerte @eme tetszését is:


>!
eme P
Apuleius: Az aranyszamár

Óóó, ezt meglepően jó volt olvasni. Pár oldal, míg az ember belezökken a stílusába, nyelvezetébe, utána pedig már csak úgy lubickol benne. Ez a regény is egyik bizonyítéka annak, hogy az ember mesélésre (is) született. Mit számít az a röpke majd kétezer év – a mese örök. Ízes, zamatos a nyelvezete, fordulatos, kalandos a történet, alakjai hétköznapi emberek, akiken néha jót nevetsz, máskor elszörnyűlködsz, néha szereted, néha utálod őket. De mindenképp többet és többet akarsz olvasni róluk, meg akarod ismerni világukat. Néha már azt sem tudod, ki mesél kinek, egymásba fonódnak a szálak, majd szépen kibogzódnak, a mese pedig szövődik szépen, színesen, néha pajzánul, néha humorosan, máskor elgondolkodtatóan. És annyira érdekes látni, hogyan fűződik tovább más mesékbe, hogyan adják szájról szájra, tollról tollra évszázadok múltán. Itt egy Boccaccio novella, ott egy Grimm mese alapja, mint megannyi álmából ébredő Csipkerózsika. És a legértékesebb gyöngyszem: Ámor és Pszyché története, amiben mindent megtalálunk: korképet, társadalomkritikát, realizmust, iróniát, humort, ármányt, szerelmet, féltékenységet, kapzsiságot, szeretetet és megbocsájtást, isteni világban tükröződő evilágot – istenek tanácsában kikarikírozott szenátust, fiára ráripakodó isten-anyát, mostohaként kiszolgáltatott, de jutalmát elnyerő Hamupipőkét.
És ha a változatos történetek sora nem lenne elég – a regény vége újabb fordulattal szolgál, új megvilágításba helyez mindent, értelmet ad a kalandnak. Beavat a misztériumba.

!

Albert Camus (A kép forrása: Jared Enos, https://www.flickr.com/photos/jenoscolor/12034974916)

A legismertebb algériai író a francia Albert Camus. Filozófus is, az egzisztencializmus egyik meghatározó alakja. 1957-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

Camus 1913-ban, a francia uralom alatt született Algériában, annak északkeleti partja közelében fekvő Mondovi nevű kisvárosban (ma Dréan). Ő volt az egyik leghíresebb „feketelábú”. Ez a kifejezés Algéria régi, európai eredetű lakosaira vonatkozott. Algéria, mielőtt 1962-ben kivívta függetlenségét, Franciaország része volt; az ezt megelőző időszakban, főként telepesként ideérkezett franciákat és leszármazottaikat, valamint az algériai zsidó közösség tagjait nevezték így. (A szó onnan származik, hogy a francia gyarmatosítókat fekete csizmájuk alapján tudták biztosan megkülönböztetni az algériai bennszülöttektől.) Camus édesapjának felmenői Algéria első francia telepesei közé tartoztak, Bordeaux vidékéről költöztek Észak-Afrikába. Albert egyéves korában elveszítette édesapját, aki egy első világháborús csatában szerzett súlyos fejsérülés következtében hunyt el.

Az írót 1960-ban halálos kimenetelű autóbaleset érte Franciaországban.

Camus életéről és munkásságáról bővebben @Nyájas_Olvasó (https://moly.hu/karcok/311047) és @robinson karcából (https://moly.hu/karcok/478951) tájékozódhatunk.

A Közöny című regénye a második világháború alatt, 1942-ben jelent meg. A mű része az 1001-es válogatásnak. @Ákos_Tóth így elemzi:


>!
Ákos_Tóth IP
Albert Camus: Közöny

Miközben a másik közkedvelt, és egyébként pontosabb magyar cím, Az idegen is tökéletesen visszaadja a regény központi kérdését, az itteni verzióban használt Közöny ugyancsak maximálisan elkapja Camus gyorstempójú drámájának lényegét. Az idegen esetünkben a főhős, aki a XX. században gyakran puffogtatott elidegenedésnek hála válik idegenné, a közöny pedig azt a lelkiállapotot fejezi ki, amivel ő a világ felé fordul. Egyetértek @Timár_Krisztina értékelésével: Mersault nem érzéketlen, főleg nem zárkózott, de még csak kívülállónak sem nevezném. A regény első fele az én szememben – egy irodalmi szempontból lenyűgöző minőségű – ürügy arra, hogy megismerjük ezt a hőst: a fickót, aki a negyvenes években még abszurd jelenség volt, de napjainkra mintha egyfajta mintapéldányává vált volna a nyugati ember egy homályosan körülírható típusának. Ez a szürke kis irodista igazából nem tesz semmi rosszat, nem okoz kárt senkinek, még csak nem is tűnik káros, vagy társadalmilag haszontalan entitásnak – mégis érezzük rajta, hogy a külvilág felé totális közönnyel fordul, sőt, saját sorsát is robogó autóbuszként engedi el maga mellett. Mersault tehát nem egoista és nem is embergyűlölő, pusztán csak passzív és tehetetlen. Azon kívül tehát, hogy érezzük, nincs vele minden rendben, nincs valódi okunk aggódni miatta. A valódi probléma az első fejezet végén jön el, amikor világossá válik, hogy ez a fajta ártatlan közöny szükségszerűen egyenlő a felelősségérzet hiányával is. Innentől lesz még érdekesebb a történet.

A második fejezetről két fontos benyomásom van: egyrészt Camus szeretné elérni, hogy az olvasó megbocsásson hősének – hiszen a tárgyalás egészen nevetségesen folyik le, színtiszta erkölcsi képmutatás az egész, elszakadva a jog minden létező alapelvétől, megspékelve a keresztény hit által kínált felsőbbrendűséggel és placebószerű reménykedéssel. Annak dacára, hogy a büntetés elkerülhetetlen, kiszabásának módja és alapelve a legteljesebb mértékben igazságtalan – ez pedig természetesen mélyen felzaklató és izgató. Amiként az is, hogy teljesen véletlenül a regény magában hordoz egy olyan problémafelvetést, amiről anno nem sokat beszéltek, és vélhetően Camus sem direkt szőtte bele a cselekményébe: ez pedig az arab-francia szimbiózis és szembenállás, amiben egy arab akkor sem lehet teljes értékű ember, ha személy szerint egyetlen francia jellemet sem irányít rasszizmus, lenézés, vagy ellenérzés vele szemben. Itt volna érdemes visszakanyarodni a bírósági tárgyalásra: spoiler.

A Közöny sok tekintetben hasonlít Victor Hugo Egy halálraítélt utolsó napja című regényéhez – főként abban, hogy mindkét mű a maga korának egy-egy nagy, liberális és nyitott gondolkodást igénylő jelenséget akarja górcső alá venni. Camus-nek sikerült, és miként Hugo is jó évszázados késéssel érte el a célját, úgy mostanra az általa felvetett elidegenedés problémájával is egyre többen, egyre tudatosabban foglalkoznak. Victor bátyánk már győzött, de Albert harca még messze nem ért véget, a közöny még itt van velünk, és talán erősebb is, mint valaha…

>!
Interpopulart, Budapest, 1995
80 oldal · ISBN: 9636131090 · Fordította: Gyergyai Albert
5 hozzászólás
!

(A kép forrása: Snowmen, https://pixabay.com/hu/photos/partvonal-alg%C3%A9ria-t%…)
(Minden fotó nagyobban nyílik meg, ha beléjük kattintasz!)

A Közöny újabb magyar fordításban Az idegen címen jelent meg. @Ákos_Tóth-hoz hasonlóan @Kuszma szintén kitér a címfordítás kérdésére:


>!
Kuszma P
Albert Camus: Az idegen

Akartam értékelni, de már nem érdekel.

Én megértem Gyergyait, hogy anno a Közöny címet választotta. Amíg az eredeti (és egyben: az új) cím elsősorban Meursault viszonyára mutat rá a világgal, addig Gyergyai választása spoiler e viszony kölcsönösségét emeli ki: ahogy M. nem tudja, nem akarja elfogadni a társadalmi konvenciókat, úgy a társadalom sem akarja megérteni, elfogadni M. kívülállását, amit bűnös érzéketlenségként kezel. Megértem Kiss Kornéliát és Ádám Pétert is, hogy visszatértek Az idegen címhez: végtére is ez a címe, kész, slussz-passz. Másfelől meg Gyergyai valóban belenyúlt az olvasatokba, ami nem elfogadható egy fordítótól*. (Mellesleg: nagyon jó az új fordítás. Igyekeztem párhuzamosan lapozgatni a Gyergyai-félével. Igazából nem jelentősek a különbségek, de nagy általánosságban mindenképpen visszafogottabbnak, tárgyszerűbbnek láttam a revideált szöveget.) Meg hát megértek én minden értelmezést, néhány közülük: 1.) politikai olvasat: a francia gyarmatosítás kudarcának parabolája 2.) pszichológiai olvasat: esettanulmány egy kognitív zavarhoz 3.) egzisztencialista olvasat: tanmese arról, hogyan élhet a személy legokosabban személyes szabadságával úgy, hogy egészséges közönnyel olvad fel a világ tündéri érdektelenségében spoiler 4.) Meursault-ellenes olvasat (a „szigorú bíró”): amúgy meg minek itt futni a felesleges köröket – M. gyilkolt, akárhogy is vesszük. Még bele is lőtt négyszer a földön fekvő arabba. Kit érdekel, milyen mentális problémái vannak? Mentsük fel, hisz úgyis csak egy arabot lőtt le? 5.) https://moly.hu/ertekelesek/1040444 (jó, mondjuk ezt az olvasatot valóban nehezen tudom átélni).

És így tovább, és így tovább. Amúgy meg hajlok rá, hogy egy könyv milyenségét a lehetséges olvasatok száma alapján ítéljem meg. Ilyen értelemben pedig persze, hogy öt.

* Másfelől viszont az új kiadás is sugall egy olvasatot azzal, hogy Camus 1955-ös, az amerikai kiadáshoz írt előszavával vezeti fel a kisregényt. Ebben az író odáig megy, hogy M.-t a korhoz illő „Krisztus-alakként” jellemzi. Egy újabb olvasat.

8 hozzászólás
!

(A kép forrása: jackmac34, https://pixabay.com/hu/photos/alg%C3%A9ria-djanet-piac-…)

Az 1941–1942-es években súlyos tífuszjárvány pusztított Algériában. Ez ihlette a szerzőt egyik legfontosabb művének, A pestisnek a megírására. Az 1001-es listában is szereplő könyv 1947-ben jelent meg, és rendkívüli sikert aratott. @Georginanéven elismerően szól a regényről: https://moly.hu/ertekelesek/2735251.

@Bélabá karca a mű helyszínét, Oran városát és annak történelmét mutatja be:


>!
Bélabá P
Jellegzetes épület, helyszín a könyvben

"Ez a krónika az 1940-ben Oránban lezajlott meglepő eseményekről számol be. A közvélemény szokatlannak, kissé különösnek, tartotta a történteket.
Orán, első látásra közönséges városnak tűnik: francia megyeszékhely az algériai tengerparton. Valljuk be,a város csúnyácska. Képzeljenek el egy várost galambok, kertek fák, nélkül, ahol se szárnycsapás, se levélsuhogás nem hallani. Közömbös hely. Az egymást követő évszakok csak az égen látszanak.
A tavasz hírét csupán a levegő változása hozza, meg a külvárosokból érkező apró virágárusok. A tavaszt a piacon árusítják. Nyáron a napfénytől lángra lobbannak a szikkadt házak és a falakat szürke hamu lepi be. Ilyenkor csak zárt redőnyök mögött lehet élni.
Ősszel pedig sártengerré válik a város. A szép napok csak a tél beálltával jönnek. Orán látszólag gyanútlan, azaz teljesen modern város."

Albert Camus: A pestis

Orán városát a 10. században andalúziai mór kereskedők alapították. 1509-ben a spanyolok foglalták el és 1708-ig kezükön is maradt. Ekkor hódította meg az Oszmán Birodalom. 1732-ben visszafoglalták a spanyolok, de mivel a város kereskedelmi jelentősége jelentősen csökkent, IV. Károly spanyol király eladta a törököknek. A török uralom 1831-ig tartott, ekkor lett francia birtok. A francia gyarmati uralom alatt Orán az azonos nevű tartomány székhelye volt.
A második világháború alatt Orán az úgynevezett Vichy-Franciaországhoz tartozott, a szövetségesek 1942-ben a „Fáklya” hadművelet során foglalták el.1940 júliusában a brit erők a város kikötőjében semmisítették meg a francia hadihajókat, miután azok megtagadták a választ a brit ultimátumra, amely biztosítékot követelt arra nézve, hogy a hajók nem kerülnek a németek kezébe. Ez a támadás fokozta a franciák gyűlöletét az angolok iránt, de meggyőzte a világot afelől, hogy Nagy-Britannia elkötelezett a nácik elleni küzdelem folytatására.
Az algériai függetlenségi háború előtt az észak-afrikai városok közül Oránnak volt a legnépesebb európai lakossága, azonban a háborút követően ezek nagyrészt Franciaországba menekültek. Orán ma is fontos kikötő és kereskedelmi központ, a városban egyetem is van.

Wikpédia

Kapcsolódó könyvek: Albert Camus: A pestis

Albert Camus: A pestis
3 hozzászólás
!

Algír, a főváros
(A kép forrása: Damouns, https://en.wikipedia.org/wiki/Algiers#/media/File:Algeri08.jpg)
(Kattints a képbe!)

Egy eredetileg elbeszélésnek készülő írás, A bukás végül önálló könyvvé nőtte ki magát. A kisregény 1956-ban jelent meg. Magyar fordításban csak más Camus-művel együtt olvasható, például a Közöny / A bukás, A pestis / A bukás és a Közöny / A pestis / A bukás kötetekben. Az elsőről @GTM véleménye a következő:


>!
GTM P
Albert Camus: Közöny / A bukás

Hú de nehéz írni olyan remekműről, amiről már szinte mindet megírtak!

KÖZÖNY
Elkezdtem újraolvasni ifjúkorom meghatározó műveit. Közéjük tartozik Camus-nek ez a kötete is. Most sajnálom, hogy régebben nem volt Moly vagy valami egyéb fórum, ahol megtalálhatnám a régi értékelést, és rájöhetnék miért is volt nekem fontos ez a mű 16 évesen. Ma már inkább csak találgatok, mit is gondolhattam. Azt hiszem, akkori lázadó énemet a társadalmi konvenciók elvetése, az elvárásoknak megfelelni nem akarás fogta meg Meursault alakjában. Nem hiszem, hogy átéreztem volna a főhős kötődésre képtelen magányát, életének szomorú ürességét. Ma is nehéz megértenem, hogy lehet az, hogy ő ebben jól érezte magát, tökéletesen elégedett volt.
Meglepve olvasom az értékelésekben, hogy Meursault az autizmussal vagy az Aspergerrel hozzák kapcsolatba. Valóban felismerhetőek ezen állapot enyhe jelei a személyiségében, mégsem hiszem, hogy Camus-nak ez lett volna a szándéka. Kíváncsi voltam, utánanéztem: a Közöny 1942-ben jelent meg, az autizmust 1943-ban, az Aspergert 1944-ben írták le mint kórképet. Persze ettől Camus még ábrázolhatott egy ilyen személyt, és történetnek így értelmezve is van súlyos üzenete, nem is akármilyen! Azt gondolom azonban, hogy így éppen filozófiájának egyik alaptételétől, a lét abszurditásának bemutatásától fosztjuk meg a regényt. Nem mindegy ugyanis, hogy az „idegen” idegenségét egy születésétől meglévő fejlődési zavar okozza, vagy tárgyaláson megmutatkozó álszent, hazug, képmutató társadalom értékeinek elvetése miatt válik azzá a többségi társadalom szemében.

A BUKÁS

Ezt is elolvastam annakidején, ám semmi emlékem nem maradt róla. Nem csoda! Az egész történet csak ürügy Camus filozófiájának kifejtéséhez. Biztos vagyok benn, hogy egy kukkot sem értettem belőle. Éppen ezért volt most érdekes, de nagy bátorság lenne azt állítani, hogy most maradéktalanul értem. Megfogalmaznom is nehéz azt az ellentmondásos érzést, ami a főhős monológját olvasva kialakult bennem.
Engem nem zavart ez az egyoldalú diskurzus, és a csapongó előadásmód sem. Mindvégig megvolt az érdeklődés, a sejtető mégis rejtélyes „vezeklő bíró” kifejezés segített fenntartani. De elismerem, hogy koncentrált figyelmet igénylő mű, és nem könnyű emészteni.
Nem szerettem meg a főhőst, már az elején sem, amikor még szentnek állította be magát. Altruizmusán már akkor is átütött az önimádat, amikor ő még nem jutott el az önfeltárásban ennek megvallásához. És hiába később a fájdalmas önostorozás, én végi a pozőrt éreztem belőle: Nézzétek, emberek, ez vagyok én! Ilyen mélyen ismerem önön hibáimat, bűneimet! Ugye milyen csodálatos vagyok? Megvallok mindent, itt szégyenkezem előttetek. És ezzel már jogot is szerzek, hogy megítéljelek titeket!
Minden negatívumának ellenére mégis átéreztem ennek az embernek fájdalmát, bukásának tragikumát. Camus remekül lebegteti a figurát a szimpátia és unszimpátia határán.
És a vége! A vezeklő bíró! Mintha találkoztam volna már vele. Lehet, hogy többször is? Persze nem így, nem ilyen direkten, de az életem egy-egy kis területén, néha, igen. Sőt, lehet, hogy én is viszem tovább a figurát? Döbbenet! Lehet, hogy (néha) én is vezeklő bíró vagyok? A hideg futkos a hámon!

(Amikor felvettem a könyvet a listámra, négy csillagot adtam, mert a Bukásra nem emlékeztem. Most felemeltem ötre.)

!

Algír
(A képek forrása: SofiLayla https://pixabay.com/hu/photos/alger-alg%C3%A9ria-%C3%A9… és lionel.virolaud, https://skyrisecities.com/news/2016/11/rococo-casbah-13…)

Camus filozófiájának központi problémája az emberi létezés értelme. Két embertípust különböztet meg: a „sziszüphoszi” abszurd embert és a „prométheuszi” lázadó embert. Tanulmányait, esszéit a Sziszüphosz mítosza és A lázadó ember című kötetek tartalmazzák. Az előbbi címadó írása 1942-ben, az utóbbié 1951-ben jelent meg. A lázadó ember az 1001-es könyvválogatásba is bekerült. @Elsie-t szinte elbűvölte: https://moly.hu/ertekelesek/2863850.

Camus elbeszéléskötete, A száműzetés és az ország a szerző életében utolsóként, 1957-ben jelent meg. Ugyanennek az évnek a végén átvehette az irodalmi Nobel-díjat. Alig több mint két év múlva, 1960 elején, 46 éves korában halálos kimenetelű autóbalesetet szenvedett.

A rovat e havi szerkesztői ajánlott olvasmánya ez a kötet lesz. (Az ajánlott olvasmányok listáját lásd: https://moly.hu/listak/merites-konyvajanlo-osszesitett-lista-2017-szeptembertol). Kedvcsinálóul álljon itt @cortinadampezzo értékelése:


>!
cortinadampezzo P
Albert Camus: A száműzetés és az ország

Számomra az év legfontosabb könyvpiaci híre volt, hogy a Jelenkor egységes életműkiadásban újra megjelenteti Albert Camus prózai műveit, ezzel végre igényes sorozatot kap az egzisztencialista irodalom egyik legfontosabb alakja.

A Száműzetés és az ország mind a hat novellája ugyanazt a témát járja körül más szereplőkkel: a társaságban is magányos ember fokozatos elidegenedését. Nem is egyszerűen magány ez, sokkal inkább száműzöttség, Camus alakjai cél nélkül bolyonganak egy számukra teljesen idegen világban, eközben valamiféle felszabadulásra, a száműzetés végére várva. Ugyanakkor ott van bennük valamiféle megfoghatatlan szabadság is, a lehetőség, hogy mivel már amúgy is kívülállók, nem kell foglalkozniuk társadalmi konvenciókkal vagy a beilleszkedés nyűgjével, hanem teljesen önmaguk lehetnek.

Camus írói eszközei ugyanakkor nagyon éles ellentétben állnak a novellák témájával, ugyanis szemléletesen és nagy átéléssel ír a természetes és az épített környezetről. Szinte rajongva, ám egyáltalán nem giccsesen tud ábrázolni például egy csillagos égboltot, egy 18. századi ódon házat vagy egy hajnalban ébredező tengerparti kisvárost, sőt még a kietlen és kegyetlen sivatagot is.

Nagyon érdekes volt megfigyelni az algériai születésű, és élete legjavát ott is töltő Camus Algéria-ábrázolását. A francia gyarmatosítók (akik valójában már több mint száz éve ott élő telepesek), illetve az arab és berber őslakosság nem élt egymással olyan éles elkülönültségben, mint más kolonialista művekben megszokhattuk, sokkal inkább egy óvatos, kissé távolságtartó, de se-veled-se-nélküled szimbiózisban. Ezt a hallgatólagos nyugalmat zúzta szét az 1954-ben kitört algériai függetlenségi háború, amely Camus-t is mélyen megérintette, és ez a személyes érintettség, az afrikai szülőhazáját féltő és szerető, de ugyanakkor filozófiájában mégiscsak francia szerző tehetetlen dühe nagyon erősen jelen van a novellákban, leginkább talán A vendég címűben, amelyet az egész kötet legjobbjának tartok.

>!
Jelenkor, Budapest, 2018
212 oldal · ISBN: 9789636768720
!

Mouloud Mammeri szobra szülőhelyén, Ait Yenniben
(A kép forrása: Redazinedine, https://fr.wikipedia.org/wiki/Fichier:Statue_de_Mouloud…)

Mouloud Mammeri franciául alkotó berber író, antropológus és nyelvész. 1917-ben született Ait Yenniben, és 1989-ben hunyt el – miként Camus is – autóbalesetben, visszatérőben egy marokkói konferenciáról.

Magyarul egyetlen műve olvasható, az Ópium és ököl (1965). A Molyon kevés olvasója és mindössze két ismertetője akadt: @eme (https://moly.hu/ertekelesek/2189426), valamint @Kuszma:


>!
Kuszma P
Mouloud Mammeri: Ópium és ököl

Alapvetően jó volt olvasni: tempós, bár enyhén felszínes szöveg sok akcióval, némi érzelemmel, meg emészthetően közölt emberi igazságokkal – Mammeri remarque-i erényeket csillogtatva mutatja be az algériai fellagák küzdelmét a francia gyarmatosok ellen. Főszereplője Basír, az európaizálódott orvos, aki a civilizált nyugat és nem-annyira-civilizált dél peremén egyensúlyozik, de aztán (jórészt vétlenül) beleszédül a lázadás szakadékába. A szerző sokat meríthetett a szovjet partizánregények hangulatából, no nem a Bikov-féle realista megközelítésből, hanem a tőrőlmetszett hőskultuszos fajtából: a forradalmárok itt tiszta, de kőkemény* idealisták, ellenfeleik pedig épp csak egy picivel kevésbé gonoszok, mint a nácik. Szóval tárgyilagos szövegnek nem nevezném, ám Mammeri becsületére legyen mondva: finoman megpendíti azért kétségeit is, és az is megemlítésre kerül, hogy egyes szabadságharcosok kávézókba, civilek közé hajigált bombákkal harcoltak azért a híres szabadságért. De sokat nem időz ennél a kérdésnél.

Ettől függetlenül nagyon érdekes, nagyon aktuális könyvnek tartom – éppen azért, mert vállaltan azt a bizonyos „másik oldalt” mutatja be: hogy miképp nő egy népben oly nagyra a sértettség és a frusztráció, hogy az már csak erőszakkal vezethető le. Mert ennek a frusztrációnak bizony okai vannak, mégpedig érthető, respektálható okai – és az, hogy az agresszió milyen ideológiát választ fedősztorinak (marxizmust, nacionalizmust vagy vallási fanatizmust), az csak véletlen vagy korhangulat dolga. De ettől még a civilek közé dobált bombákra nincs mentség.

* Az egyik fellaga például gránát-roncsolta karját csak úgy futás közben levágja, és behajítja a kaktuszok közé. Úgy is kell azt.

3 hozzászólás
!

Szahara
(A kép forrása: lenamann, https://pixabay.com/hu/photos/alg%C3%A9ria-sivatag-saha…)

Mohammed Moulessehoul, írói nevén Yasmina Khadra, arab kortárs szerző 1955-ben született Délnyugat-Algériában, a Szahara területén fekvő Kénadsa településen, amelynek lakossága csekély létszámú (tízezer körüli), ám területe majdnem háromezer négyzekilométer. Az író felvett nevének jelentése: zöld jázmin.

Afganisztánban játszódik a Kabul fecskéi című, 2002-ben megjelent regénye. Így ír róla @pwz:


>!
pwz ISP
Yasmina Khadra: Kabul fecskéi

Az elmúlt hét franciaországi eseményeinek hatása alatt (mészárlás a párizsi Charlie Hebdo szerkesztőségében és a kóser boltban) biztos vannak olyanok, akik a TV, újság, vagy a netes gép előtt ülve felteszik ezt az egyszerű kérdést: Miért?
A Kabul fecskéi-nek írója, ez a nyugdíjas algériai őrnagy (a Zöld Jázmin, vagyis a Yasmina Khadra csak egy írói álnév, a felesége nevét vette fel a cenzúra megtévesztésére, aztán ez maradt később is!) regényeiben megpróbál válaszokat adni erre a „Miért?”-re. Mint gyakorló muszlim, betekintést enged az iszlám világ számunkra, az európaiak többsége számára meglehetősen távoli és érthetetlennek tűnő kulisszái mögé. Válaszokat látunk, a múlt eseményeire, amit szokásos módon egy kisebbség felhasznál saját érdekében, miközben országokat, népeket tartanak lelki és fizikai terror alatt egy vallás nevében. Volt már ilyen a világban, ez sajnos nem egyedi dolog, még a kereszténység is átesett ezen a korszakon…
Ebben a regényben Afganisztánba, ebbe az elmúlt három évtizedben a végletekig kizsigerelt közép-(nyugat?-dél?)ázsiai országba, az egykor virágzó Kabulba visz el bennünket az író.
http://moly.hu/idezetek/436118
Lehet látni, mivé lesz a vallásilag fanatizált tömeg. A túlélésért majdnem mindenki beáll sorba, akár az elsőbe is, ha nyilvános megkövezésről, vagy éppen a focistadionban kivégzésekről van szó. „Fecskék”, akik szabadulni akarnak, itt is vannak, de ahogy a szólás is mondja: „egy fecske (néhány fecske) nem csinál nyarat”. Aki marad, megpróbál beilleszkedni, túlélni, méghozzá bármi áron; aki pedig nem, azok közül sokan pl. Röszkénél, a zöldhatáron tűnnek fel, vagy a vesztőhelyeken végzik…
Időszerű, hogy minél többen olvassák Európában, illetve a nyugati világban ezt a könyvet! Most még inkább időszerű…, mint ahogy a többi Yasmina Khadra-könyv is!

>!
General Press, Budapest, 2012
166 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636433734 · Fordította: Baranyai Judit
2 hozzászólás
!

Szahara
(A kép forrása: jackmac34, https://pixabay.com/hu/photos/alg%C3%A9ria-sahara-sivat…)

Yasmina Khadra 2006-os regénye, A merénylet a közel-keleti arab–izraeli konfliktust tárgyalja egy arab származású orvos történetén keresztül. @LVS négy és fél csillagosra értékelte a művet (https://moly.hu/ertekelesek/2224190), @Knekató-nak pedig egyik kedvence lett:


>!
Knekató P
Yasmina Khadra: A merénylet

Már a második könyvét olvastam az írónak, és akár az elsőt, ezt is élmény volt olvasni. Nem csak a téma volt igen érdekes, de a kidolgozása is igényes, elgondolkodtató. Nem csak érdekes szemszögből mutatja be a Palesztin-Izraeli konfliktust, de felveti azt a kérdést, hogy jogunk van-e az egyéni boldogsághoz, vagy le kell mondanunk róla, ha országunkat, népünket elnyomják. Rengeteg kérdés, amire több válasz is adható…..

!

Kamel Daoud szülővárosa, Mostaganem
(A képek forrása: BRAHIM DJELLOUL Mustapha, https://commons.wikimedia.org/wiki/File:VIEUX_QUATIER_M… és https://commons.wikimedia.org/wiki/File:VIEUX_MOSTAGANEM.jpg)

A Közöny (újabb fordításban Az idegen) történetének a „hiányzó felét” írta meg a Camus-regényben figyelmen kívül hagyott szereplők sorsának bemutatásával a kortárs Kamel Daoud (1970) arab író, újságíró az Új vizsgálat a Meursault-ügyben című regényében. A szerzőnek és művének egy teljes rovatszámot szentelt 2018 decemberében @Timár_Krisztina: https://moly.hu/merites-rovatok/a-honap-kulfoldi-iroja-kamel-daoud.

Elemzésében @giggs85 ajánlja olvasásra a könyvet:


>!
giggs85 P
Kamel Daoud: Új vizsgálat a Meursault-ügyben

Albert Camus korszakos mesterműve, az egzisztencializmus egyik alappillére, a Közöny (vagy új fordításban Az idegen) ifjúkorom egyik nagy kedvence, és meghatározó élménye volt. Azóta is rendszeresen leveszem a polcomról, és bele-belelapozgatok. Így akartam is, meg nem is, elolvasni Kamel Daoud, algériai elsőkötetes szerző kisregényét, az Új vizsgálat a Meursault-ügybent. Akartam is, mert nagyon fontos nekem a Közöny / Az idegen; meg nem is, mert féltem, hogy ez a számomra ismeretlen figura csak ezt az ismert könyvet felhasználva akart berobbanni az irodalomba, önálló ötlet híján. Így, olvasás után, mit ne mondjak, ebben a könyvben aztán van ötlet elég…

Az biztos, hogy az Új vizsgálat a Meursault-ügyben az egyik legsokféleképpen olvasható szöveg, ami az utóbbi időkben a kezeim közé került. Olyan sokrétű, hogy talán be sem tudom mutatni kellőképpen. De azért hátha. A legegyszerűbb, ha a nem túl bonyolult történettel kezdem. Ugye mindenki emlékszik még, hogy miért került Meursault a börtönbe? Megölt egy névtelen arabot a tengerparton. Mit tudunk erről az arabról? Semmit. Na, ezt a képünket árnyalja „egy kicsit” az algériai szerző, ugyanis ez a szöveg ennek a bizonyos névtelen arab (becsületes nevén Musza) öccsének a monológja, aki élete alkonyán, több napon keresztül, meglehetősen ittas állapotban számol be az elmúlt 70 évéről egy fiatal Camus-kutatónak.

Na, most jön a nehezebb rész. Mit is alkotott az arab szerző? Csak, hogy néhány (de tényleg csak néhány!) példát említsek: az Új vizsgálat egy posztmodern újraírás, egy főhajtás a nagy mű és szerzője előtt; egy 21. századi, vérbeli egzisztencialista elbeszélés; egy furcsa átértelmezés, amiben az egyes szerepeket szinte mind Harun, az elbeszélőnk ölti magára; rengeteg helyről és időből származó mítosz felidézése, és beépítése a szövegbe; vagy épp a kortárs észak-afrikai arab irodalom gyökereinek visszavezetése a francia elődökig. A történetet ismerve az újraírást talán nem is kell nagyon magyarázni, hiszen a jól ismert eseményeket egy teljesen új aspektusból ismerjük meg. Megtudjuk, hogy élte meg a történéseket az „arab” anyja és testvére, milyen volt az életük a későbbiekben, hogyan nehezedett rájuk ennek a híres esetnek a súlya, és milyen kihatása volt egész életükre. Ha csak ezt néznénk, akkor egy egyszerű kis kiegészítés lenne ez a kötet.

Erre azonban, mint már említettem, rátelepszik még számtalan más réteg is. Harun elbeszéléséből kiviláglik, hogy hiába kellene gyűlölnie (gyűlöli is), a legközelebbi lelki rokona Meursault. Mindketten egyforma nihilizmussal és fásultsággal szemlélik az életüket, ugyanúgy látják a világot, és egyikük sem képes kialakítani hosszú távú és normálisan működő emberi kapcsolatokat. És mondjuk, hogy csak néhány életrajzi párhuzamot nézzünk: mindkettejük anyja egy öregek otthonában kénytelen befejezni az életét; mindketten gyilkosokká válnak, és nem tettükért, hanem személyiségükért, viselkedésükért kell felelniük a hatóságok előtt. Azonban ez mind semmi! Az elbeszélőnk egyszerre testesíti meg a saját, illetve a francia anyját is: neki is egyedül, egy kocsma magányában, mindenkitől elhagyatottan kell befejeznie az életét. De ő az „arab” is, egész életét a testvére árnyékában, és a történéseket kutatva kell élnie. Vagy Camus, aki egy gyilkossági ügyet alapul véve akarja megírni mit gondol az emberi létezésről…

Daoud szinte tökéletesen szimbiózisban mutatja meg az egykor ott élő franciák hátrahagyott romjain tengődő, eredeti gyökereit elvesztő mai arabok életét, és az egykori gyarmattartók nyelvét felhasználó, azokra hivatkozó és felhasználó mai arab írók közötti kapcsolatot. Ezen kívül számtalan más kultúrkört felidéz: hogy Camus-nél maradjunk, itt van Sziszüphosz mítosza, de ha kijjebb tekintünk, akkor például a hindu kultúrkörbe is bepillanthatunk, vagy ha beljebb, akkor az arabba.

Kiemelném még az elbeszélésmódot. Végre egy olyan ittas elbeszélőnk van, aki valóban csapong, sokszor nem tudja mit mesélt már és mit nem, nem mindig tudja hol tartott a történetben, és nem képes logikusan felépíteni azt. Ez azért tetszett, mert baromi reális volt, viszont hihetetlenül megnehezítette a mondanivaló befogadását.

Hogy ne nyújtsam tovább a mondandómat, összefoglalásként kijelenthetem, hogy Daoud egy olyan szerző, aki annyi mindent képes összesűríteni 160 oldalon, mint más ötszázon, és akinek a szövegén el lehet szöszölni napokat. Ajánlani tudom, de csak azoknak, akik hajlandóak megküzdeni vele, akik megpróbálják felfejteni az egyes rétegeket, és kihámozni a mondanivalót ebből a rövidke szövegből. Mert csak így éri meg igazán.

4 hozzászólás
!

(A kép forrása: coccolo, https://pixabay.com/hu/photos/alg%C3%A9ria-sivatag-drom…)

20. századi algériai költőktől olvashatunk verseket Franyó Zoltán mai afrikai költészetről szóló válogatásában, amely Afrikai riadó címen jelent meg 1962-ben.

Egy Párizsban élő algériai festő, Faiza Maghdi alkotásával búcsúzik a VilágOlvasó. @hablaty karcában a hivatkozott linken még további képeket láthatunk tőle:


>!
hablaty P
Képzőművészet

Most bukkantam rá Faiza Maghdi Párizsban élő algériai festő művésznő alkotásaira. Nekem nagyon tetszenek.
http://www.slideshare.net/michaelasanda/faiza-maghni


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!