VilágOlvasó

Rovatgazda
!

A VilágOlvasó korábban is elsősorban helyszíneket jelölt meg, és az ott kialakult irodalomból szemezgetett, nem pedig nemzeti irodalmakat elemzett. Fokozottan igaz ez most, amikor Ukrajnába látogatunk.

A szovjet korszakban többnyire nem volt könnyű az alkotók nemzeti-nemzetiségi hovatartozásával tisztába kerülni. Az akkori rendszer nem szerette közölni a szerzőkről, mely nemzethez tartoznak, ehelyett előszeretettel sütötte rájuk az orosz és a szovjet bélyeget. A Szovjetunió szétesésével és a független Ukrajna 1991-es létrejöttével ez a helyzet megváltozott. A nem kortárs, korábban élt művészek esetében viszont sokszor bizonytalanság uralkodik. Ezért a mostani válogatás – legalábbis a régebbi időszakra vonatkozóan – olyan alkotókat mutat be, akik ukrán földön születtek, de nem feltétlenül ukránok.

Ukrajna területi, kulturális és nyelvi szempontból is megosztott ország, rengeteg társadalmi probléma (háborúskodás, szovjet elnyomás) nehezíti az emberek mindennapjait. Általános vélekedés szerint manapság az ukrán identitás leginkább politikai fogalom, nem kizárólag nyelvi vagy etnikai kérdés.

A mai Ukrajna úgy hivatkozik Nyikolaj Gogolra (1809 – 1852) mint nagy ukrán íróra. Maga a terület, ahol az író született, az Orosz Birodalom része volt, és hivatalosan Malorosszija, azaz Kisoroszország volt a neve. Tény azonban, hogy Gogol ukrán nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot. Apja nagybirtokos volt, aki kedvtelésből ukrán nyelvű vígjátékokat írt, és régi kozák családból származott, ősei között lengyelek is akadtak. Nyikolaj Gogol egyébként oroszul alkotott.

Az egyik legismertebb műve A köpönyeg (1842). A groteszk elbeszélést @Ákos_Tóth így értékeli:


>!
Ákos_Tóth MP
Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A köpönyeg

Gogol rövid története ékes és máig is sokat emlegetett darabja a XIX. századi orosz irodalomnak, és manapság talán egészen új jelentéstartalmat is képes felvillantani: individualizmustól túlfűtött világunkban a szürke kisember története sokkal élesebb ellentétben áll mindenféle eszménnyel, mint megírásának idejében. Hiszen Pecsorin és Anyegin antihősök voltak, de legalább az olvasó tudott hozzájuk vonzódni, Akakij Akakijevics viszont semmit sem tud felvillantani munkája szeretetén kívül – nem kötődik senkihez, hozzá sem kötődik senki, ráadásul a munkája terén is pótolható ember. Hogy boldog-e, arról nehéz volna állást foglalni, de az egészen biztos, hogy a korszak felesleges embereihez képest ő ténylegesen egy senki, egy olyan létállapot megtestesítője, amit manapság is sokan megvetnek.

Fiatalon talán nem érinti meg az embert ez a férfi, de az idő múlásával ráébredünk arra, hogy bizony rettentően könnyű Akakij sorsára jutni, és nem csak rajtunk múlik a dolog. Az élet pedig kegyetlen, így ha emberként már majdnem semmivé lettél, szinte biztosan érni fog valamilyen tragédia is… A köpönyeg nagyon szomorú, és fájdalmasan realista is. Nagy érdeme Gogolnak, hogy hősét szerethetővé teszi olvasója számára, mintegy nevelési célzattal: nem szabad megfeledkezni senkiről, bármilyen alantas feladatot rótt is rá az élet. És mikor lenne ennek aktuálisabb jelentéstartalma, mint mostanság, amikor a többség számára az elidegenedés/elzárkózás, a státuszszimbólumok, és az egyéniség mindenre és mindenkire való tekintet nélküli megvalósítása a legfontosabb?

!

Nyikolaj Gogol arcképe (1840) Otto Friedrich Theodor von Möller (1812 – 1874) alkotása és Gogol egyik szobra

Szintén abszurd történetet mesél el Gogol: Az orr (1836), amelyet az 1001-es könyvajánló is tartalmaz (https://moly.hu/listak/1001-konyv-magyarul-mas-nyelveken). @Jaumijau (https://moly.hu/ertekelesek/922920) és @woolfe lelkesen dicséri:


>!
woolfe
Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Az orr

Annyira gyönyörűen ír, hogy számtalan mondat elejére visszaugrottam, nagy sóhajok közepette újra- és újraolvastam. Abban a kötetben, amit kölcsönöztem, négy történet található, ebből a kedvencem messze A Nyevszkij Proszpekt, utána A köpönyeg, aztán Az orr, és végül a veszekedő Ivanok következnek. :) Kifejezetten tetszett Gogol mindent-tudó narratívája, miközben odaszúrt mondatokkal folyton vissza-visszarántja az olvasót, ezzel is jelezve, hogy minden elbeszélés hiányos, az igazságot csak részben fedi. Egyszerűen zseniális.

!

A ház Moszkvában, ahol Gogol élt és elhunyt. Az épületben áll az a kandalló, amelyben az író a Holt lelkek második részének kéziratát elégette

A revizor a világirodalom egyik legmulatságosabb vígjátéka, amelyben a szerző kipellengérezi a cári Oroszország hivatalnoki karát, megvesztegethető bürokráciáját. Többek közül @pjudi (https://moly.hu/ertekelesek/1475231) és @Horv_Dori (https://moly.hu/ertekelesek/1861086) kedvelte ezt a Gogol-komédiát.

A már említett 1001-es könyvajánló listán szerepel a Holt lelkek (1842) is. A háromrészesre tervezett műnek sajnos csak az első kötete készült el, illetve maradt fenn teljes egészében. A regényt itt @inpu (https://moly.hu/ertekelesek/1011563) és @Marcus ajánlja figyelmünkbe:


>!
Marcus
Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Holt lelkek

Akárcsak Gogol novellái, a Holt lelkek is egy oroszországi tablót fest fel, ezúttal egy regény keretein belül, bár felfogható az egész novellák sorozatának is.

Csicsikov, a hivatalnok trükkös módon akar meggazdagodni: olyan jobbágyokat vásárol fel, akik – az orosz bürökrácia torzulásainak köszönhetően – papíron még nem haltak meg, de a valóságban már csak holt lelkek. Az így szerzett jobbágyaival aztán gazdag emberként prezentálhatja magát a többi gazdag előtt, és így könnyebben juthat előre a ranglétrán. Legalábbis ez a terv.

Minden egyes vásárlás külön „menet”, az egyik különös nemesembert ismerjük meg a másik után, és mindegyik másképp reagál erre a vételi ajánlatra. Ezek a különös karakterek adják a regény velejét. Összehasonlíthatjuk őket egymással, vagy hozzámérhetjük őket Csicsikovhoz, de egyik esetben sem lesz könnyű dolgunk, hiszen mindannyiuknak van valami a jellemében, ami nem éppen pozitív (még akkor is, ha ez sokszor vicces formában jelenik meg). Ennél fogva magával Csicsikovval sem igazán tudunk együtt érezni – és ez szerintem nagyobb írói teljesítmény, mint a „még a gonosz főhősnek is drukkoltam” regények, hiszen nehéz úgy jól ábrázolni egy karaktert, hogy közben megmaradjon az a minimális távolság az olvasótól, hogy az még objektívan tudja szemlélni azt.

A regény második részének keletkezésének és az Isteni színjáték-koncepciónak érdemes utánaolvasni (http://hu.wikipedia.org/wiki/Holt_lelkek), mivel sajnos ez végül nem valósult meg. A másik probléma, hogy a második részen nagyon látszódik az eltelt idő, és a töredékesség sem tesz neki jót. Igazából itt már kicsit zavaros, hogy végül is Csicsikovból mi lesz: felvillan előtte a megváltás lehetősége, amit elfogad és el is utasít egyszerre, de mire ez tisztázódna, ott véget is ér a regény.

Nagy kár ez a világirodalom számára, de csak az első rész miatt is bőven megéri elolvasni.

!

Vlagyimir Korolenko és egy zsitomiri székesegyház (Katt a képbe, felnagyítódik!)

Vlagyimir Korolenko (1853 – 1921) ukrán – lengyel származású író, újságíró és emberi jogi aktivista a nyugat-ukrajnai Zsitomirban született. Forradalmi tevékenysége, a narodnyik mozgalomban való részvétele, majd későbbi politikai tevékenysége miatt lakóhelyéről többször száműzték.
Számos, magyarra fordított műve közül A vak muzsikus (1896) című regénye a legnépszerűbb, például @Istris-nek tetszett:


>!
Istris
Vlagyimir Galaktyionovics Korolenko: A vak muzsikus

Talán nem is a vakság a lényeg… vagy a süketség… a depresszió… az állandó elégedetlenség… talán csak az, hogy minden rossz dologból lehet jót formálni, csak nem szabad belesüppedni az önsajnálatba, hanem keresni kell. Keresni, mit profitálhatsz másságodból, betegségedből, magányodból vagy bármi rosszból amit az élet hoz. A rossz mögé kell látni és, ha sikerül akkor több leszel, mit előtte, ha nem akkor a rossz maga alá gyűr és elpusztít. Nem baj, ha néha lefekszel és kicsit úgy maradsz, hogy erőt gyűjts, csak ne azért maradj úgy, mert feladtad. Talán ezért vagyunk itt, hogy újra és újra átugorjuk az árnyékunkat. Hogy új tapasztalatokkal, emelt fővel menjünk, ha kell. Nekem erről szólt a könyv. Bár a stílusa régies, de a mondanivaló… nos, azt döntsd el Te!

!

Anton Makarenko és a mai Harkov

A neveléstudományi elveiről híres Anton Makarenko (1888 – 1939) a Harkovi kormányzóságban született. Szegény proletárcsaládból származott. Pedagógiai elveinek érvényesüléséről képet kapunk, ha elolvassuk háromkötetes regényét, a Pedagógiai hőskölteményt (1937). @Mackólány (https://moly.hu/ertekelesek/1189117) és @Ferenc_Molnár_3 is javasolják az olvasását:


>!
Ferenc_Molnár_3
Anton Szemjonovics Makarenko: Pedagógiai hősköltemény – Az új ember kovácsa

Lukács György alighanem kissé túloz, amikor nagy művészi alkotásról beszél a könyvvel kapcsolatban, azt hiszem, én megelégszem azzal, hogy jó volt olvasni. Világos, érthető, azonban csak annyira „realista”, amennyiben a lineárisan elbeszélt történet helyszínei, a szereplők jellemrajzai megkívánják. Izgalmas, élő személyek, furmányos gondolkodások és logikák, elnéző pedagógia, sok türelem, és na igen, a makarenkói pofon, amire nem is kell sok szót vesztegetni, mert az nem is úgy volt ahogy hallottuk, na meg pedagógiai szempontból is csak véletlenül jött be. Ajánlom mindenkinek, aki terjengősen és hosszan és persze élvezetesen szeret olvasgatni, akár még a nyaralások alatt is. Nem kell áthallásokon gondolkodni, metaforákat fejtegetni, csak élvezni mint egy filmet.

!

Iszaak Babel

A továbbiakban négy olyan íróról lesz szó, akik Ukrajna délnyugati nagyvárosában, a ma kb. egymillió lakosú kereskedő- és kikötővárosban, a Fekete-tenger partján épült Odesszában születtek és kezdték pályájukat. A négy alkotó Iszaak Babel, Ilja Ilf és Jevgenyij Petrov, valamint Valentyin Katajev. Egyikük sem ukrán származású, és mindannyian oroszul írták műveiket.

Iszaak Babel (1894 – 1940) író, drámaíró, újságíró, az orosz zsidóság egyik legnagyobb prózaírója. A sztálini tisztogatás áldozata lett, mert (hosszan tartó) viszonyt folytatott egy NKVD-s funkcionárius feleségével.
Babel a rövid novella mestere. Írásai önéletrajzi ihletésűek. Két alapvetően meghatározó élménye a gyermekkor és a polgárháború. Novelláiban, elbeszéléseiben keverednek a romantikus, a fantasztikus, a naturalisztikus és a groteszk elemek. Ez jellemzi a Lovashadsereg (1926) elbeszéléseit is. @SteelCurtain a következőképpen ismerteti a kötetet:


>!
SteelCurtain 
Iszaak Babel: Lovashadsereg és egyéb elbeszélések

Babel először is zavarba ejtő. Olykor úgy tűnik az orosz hagyományok nyomán adja elő valamelyik történetét, majd hirtelen posztmodernnek véllhetjük. És mégis, sem egyik, sem a másik. Ő Babel, a beskatulyázhatatlan. Nem sokaknak lesz kedvence, az bizonyos. Gyűlöletes kegyetlenséggel ír. De mi más módon írhatna a háború kegyetlenségéről, s arról a meglehetősen barbár világról, ahonnan azok az emberek jönnek, akik függetlenül attól, hogy melyik oldalon hadakoznak, az emberéletet tekintik a világ legolcsóbb termékének. Még a saját életüket is. Bolsevikok, anarchisták, ukrán nacionalisták, fehér gárdisták és lengyel katonák egyforma közömbösséggel nyiszálják egymás nyakát, mintha az emberölés ugyanúgy hozzátartozna a hétköznapokhoz, mint az, hogy reggel felkelünk. Mint ahogyan a pogromokat is szinte kötelességszerűen hajtják végre, hiszen bármelyik oldalon harcol is valaki, ott többségben találja azokat, akik szerint mindennek a zsidók az okai. Az ideológiának egyébként sincs túl nagy szerepe erre a háborús tömegre. Babel deklaráltan bolsevik volt, ábrázolt elvbarátai azonban sokkal inkább egy párthoz, nem pedig egy ideológiához kapcsolódnak. A sztálini terror idején talán az életben maradást jelentette volna számára az átlagos íráskészség.. De neki csak a zsenialitás adatott meg. Hihetetlenül színes figurái, főbekólintó történetei mintha csak nekem íródtak volna.

!

Odessza

Az Odesszai történetek (1931) elbeszéléskötet @attila_ (https://moly.hu/ertekelesek/1191561) és @Ferenc_Molnár_3 tetszését nyerte el:


>!
Ferenc_Molnár_3
Iszaak Emmanuilovics Babel: Odesszai történetek

Ez a kis könyvecske elég volna Babelnek, hogy a világirodalom élvonalában szerepeljen, de persze ő megírta a Lovashadsereget, azt az elbeszélésgyűjteményt, amiből katona koromban egymás szavába vágva olvastunk fel a surranószagú körletben.
Odessza tündérvilágát már-már szeretni való maffiózók lakják, ahogy az életük, úgy a haláluk is természetes, felemelkedésüket és bukásukat legendák övezik. Ezekből írt egy csokrot a szerző. Kár, hogy ilyen fájdalmasan kevés.

!

Fent balról jobbra: Ilja Ilf, Jevgenyij Petrov, Ilf és Petrov az USA-ban
Lent balról jobbra: Petrov és Ilf és regényeik

A szintén odesszai születésű szerzőpáros Ilf és Petrov művésznév alatt alkotott. Műveik zömét együtt írták. Ilja Ilf (1897 – 1937) eredeti nevén Ilja Arnoldovics Fajnzilberg és Jevgenyij Petrov (1903 – 1942) eredetileg Jevgenyij Petrovics Katajev (Valentyin Katajev öccse) szatirikus regényekben bírálták a szovjet NEP-korszak visszásságait. Trilógiának tervezett nagy művükből két regény készült el, a Tizenkét szék és az Aranyborjú. Mindkét könyv főhőse egy nincstelen, minden hájjal megkent férfi, Osztap Bender, akinek csak egyetlen cél lebeg a szeme előtt: könnyen meggazdagodni.

A Tizenkét szék többeknek kedves olvasmánya. A regény értékeit @matraimelinda (https://moly.hu/ertekelesek/1417629), @Ákos_Tóth (https://moly.hu/ertekelesek/1712041) és @Noro (https://moly.hu/ertekelesek/2053578) értékelése emeli ki.

Az Aranyborjú tetszési indexe még nagyszerűbb regényt sejtet, ezért a VilágOlvasó rovat ajánlott olvasmányának is ezt jelölöm. Lássuk, mi a véleménye a könyvről @Ákos_Tóth-nak!


>!
Ákos_Tóth MP
Ilja Ilf – Jevgenyij Petrov: Aranyborjú

Az Olsen-banda Oroszországba megy – szenzációs bürokratikus szatíra, csinovnyik humor orrba-szájba, Osztap Bender zseniális visszatérése. Idén ez a második könyv, ami totálisan lebilincselt és magához láncolt, és ahogyan Nodar Dumbadze esetében, úgy itt is a humor volt a leginkább meghatározó tényező. Persze az ember nem fogja végigröhögni a regényt, sőt, néhány mosolynál többet nem fog elengedni olvasás közben – ez a kesernyés humor, ez a beletörődő pozitivizmus belül hat, mélyen csapódik le igazán.

Ha lehet, ez talán még a Tizenkét széknél is jobban sikerült, bár sajátos felépítéséből fakadóan nem könnyű végigkövetni a könyvet, én például olvasónaplót vezettem közben. A fő történetszál Osztap Bender és csapatának ügyeskedéséről szól – hősünk természetesen művészi szintre emeli a szélhámosságot és a szélhámos életformát. Akár még komoly gonosztevő, minden hájjal megkent bűnöző is lehetne, ha nem császkálna még mindig lyukas zsebbel – nekem emiatt kimondottan Egon Olsen jutott róla eszembe, bár helyesebb volna a fordított asszociáció, mintha róla mintázták volna a piti dán maffiózót. Az ő kalandjai mellé fűződnek fel azok a novellaszerű kitekintések, amik megadják a mű igazán kritikus ívét. A szovjet rendszer kisemberei, hivatalnokai, ügyeskedői, vezetői vannak ilyenkor az írópáros célkeresztjében. Minden igyekezetükkel azon vannak, hogy felhívják a figyelmet az őket körülvevő világ abszurditásaira, jellegéből fakadóan magán hordozott anomáliáira, valahogy úgy, ahogyan azt Bacsó Péter is tette A tanúban. Részben ezért is az Aranyborjú (hasonlóan a Tizenkét székhez) nagyon komoly is tud lenni bizonyos szempontból, a komédia és a dráma sokszor szövődik benne össze. spoiler Olvasás közben eszembe jutott az is, hogy a Sztrugackij fivéreknél felbukkanó, de ritkán kiteljesedő sajátos humor is Ilftől és Petrovtól eredeztethető talán. Konkrétan például a Mese a Trojkáról, vagy A marslakók második inváziója az Osztap Bender történetekhez hasonlóan humoros, a bürokráciát, emberi kisszerűséget kicsúfuló, és bizony néha nehezen emészthető olvasmányok.

Amellett, hogy a továbbiakban mindenképpen folytatni kell a páros életművének olvasását, nagyon érdekes lenne látni egy életrajzi írást is tőlük (vagy róluk): nagyon nehéz elképzelni azt a hangulatot, amiben ők alkottak, és nem is igazán értem, miért nem jutottak Bulgakov, Paszternak, vagy Szolzsenyicin sorsára. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy műveik színvonala egy szinten van az említett klasszikusokkal, kritikájuk és mondanivalójuk pedig Bulgakovhoz hasonlít talán a legjobban. Könyveik olvasásához kell egy kis türelem, egy kicsit talán a szokásosnál több figyelem, de a dolog abszolút kifizetődik!

!

Valentyin Katajev és művei (A kép – belekattintással – nagyítható!)

A negyedik, Odesszából származó alkotó Valentyin Katajev (1897 – 1986) regény- és drámaíró, az imént említett Jevgenyij Petrov bátyja. A második világháború alatt szerzett élményei alapján születtek regényei, például Az ezred fia (1945). Leghíresebb regénye a Távolban egy fehér vitorla (1936), ennek a folytatásai, a Tanya a pusztán (1956), a Téli szél (1960) és az Odessza katakombáiban (1949).
Katajev rendkívül termékeny szerző, sok művét fordították le magyarra is. Moszkvában hunyt el nyolcvankilenc éves korában a szovjet-orosz irodalom egyik legnépszerűbb írójaként.

A Távolban egy fehér vitorlát @Mackólány: https://moly.hu/ertekelesek/1518931, a Hétszínvirágot @memoir (https://moly.hu/ertekelesek/258039), Az ezred fiát @mija értékelése ajánlja figyelmünkbe:


>!
mija
Valentyin Katajev: Az ezred fia

Páromtól kaptam kölcsön ezt a második világháború eseményeit feldolgozó művet. Kezembe nem gyakran kerül orosz írótól származó könyv, hiszen általában túl sok benne az irónia, a groteszk, amit nem szeretek. De ez a mű kellemes csalódást okozott, egy makacs, viharos lelkű, ragaszkodó gyermeken keresztül mutatja be a háborút. Azért adok csupán négy csillagot, mert más befejezésre számítottam, túl rövid lezárása volt a regénynek, de ennek ellenére is nagyon megszerettem a kisbojtárt.

!

Vaszil Zemljak és magyarul megjelent két regénye, valamint síremléke Kijevben

Az odesszai, nem ukrán írók után következzék öt ukrán alkotó, három író és két képzőművész.

Vaszil Zemljak (1923 – 1977) eredeti nevén Vaclav Vacek, apai ágon cseh származású ukrán író, forgatókönyvíró. Zsitomirban, majd később Kijevben élt és alkotott. A Hattyúcsapat (1971) című regényéről @eme írt alapos elemzést:


>!
eme P
Vaszil Zemljak: Hattyúcsapat

Nem tudom, mennyire hű képe az ukrán parasztság életében a húszas években beállt fordulatoknak, ahogyan azt a fülszöveg állítja, hisz egyrészt nem ismerem eléggé azt a képet, másrészt bábeli zűrzavart okozott bennem a történet, minden összekuszálódott, összezavarodott bennem is, nemcsak ebben a felidézett világban.

A regény fergetegesen indul, egy ideig csak vigyorogva, sőt hangosan fel-felnevetve olvassa az ember, később sajnos a sziporkázó stílus kissé megfárad, leül, ám továbbra is fenntartja az olvasó figyelmét. A történet maga nem más, mint egy humoros-komikus-ironikus-parodisztikus-szatirikus öntettel tálalt új-Babilon-sztori. A Csebrec patak mellékága fölött elterülő, kissé megingott, megrozzant ukrán Babilonnak az elbeszélő szerint semmi köze mezopotámiai névtársához, azonban a sokat vétkezett, mégis dicső település sok mindenben emlékeztet rá.
Az ukrajnai falu huszadik század eleji, zűrzavarossá vált életét az elbeszélő a bibliai Bábel mitikus vonzatában meséli el, néhol a középkori lovagvilágot, pontosabban ennek mai, eléggé vihar- és rozsdavert, komikus alakjait, de a polgárháborúk szellemeinek, a gyenyikinistáknak kísérteteit is belekavarva. Babilon egyszerre az istenek kapuja és az isten elleni lázadás színhelye, maga az összezavarodott világ, melyben mindenki a helyes utat keresi, közben éli mindennapi és nem mindennapi életét.
A babiloni hattyúcsapat – mint maga a féktelenség szelleme – hol vezérrel, hol vezér nélkül, de az igazi hattyúktól eltérően, a monogámia iránt semmi hajlamot nem mutatva vonul át a regényen. Rajta és általa pedig végigvonul maga a történelem.
A hajdani nagybirtokosok szétosztott földjéhez, vagyonához görcsösen ragaszkodó Babilon szembekerül a szemivodibeli kommunával és az egyre terjeszkedő kolhozokkal. A kor tragikus történései komikumba és iróniába oltva pár tipikus karakter és számos falusi nagykaland révén válnak hozzáférhetőbbé. Vagy nem. Mert mondom, nem kissé kavarta meg az elbeszélő (maga is érintett, a falu klarinétosának legnagyobb fia) a dolgokat – még Fabian, a kecske is értetlenül szemlélődne, ha…
Ja, még nem szóltam a regény legfontosabb szereplőiről. Nos, Babilonban van két Fabian – a kecske és gazdája (bár néha még az is kérdéses, hogy melyik Fabian az igazi gazda). Az ember Fabian a falu nincstelen bölcse és koporsósa – a filozófus, aki bár a földosztáskor kapott földjét a kommunának adja, mégis a faluban és nem a kommunában él, aki szerény, éleslátó, mindig árnyékba húzódik, mégis a regény második felében eléggé egyértelműen és látható helyen foglal állást… Aztán van a kecske, a számomra legérdekesebb alak a regényben. Fabian, a kecske nem akármilyen háziállat: a babiloni bakkecskehiányt pótolandó kerül a faluba, ő a vezér, aki néhol nevetségessé teszi magát, de azért igyekszik megérteni, értelmezni a világot. Mert gondolkodó, sőt filozófus kecske ám őurasága, néha olyan, mint egy szent állat, mely irányt mutat, melynek bejárása van mindenhová, még a tanácsi ülésterembe is, néha viszont bűnbak, akire rá lehet fogni mindent. Az ő nézőpontjából megírt rövid kis részletek igazi csemegék.
A két Fabian a közösség középpontja, az ész és nyugalom megtestesítői ők a kapzsiság, civakodás, mértéktelenség, utópista idealizmus és minden babilonságok közepette.
A másik középpont a mitikus hinta, amely férjhezadandó lányok és ki mindenki más sorsáról dönt a szakadék fölött himbálózva, a hinta, melyen kik most felszállnak, valamikor mind összezúzhatják magukat (és erre nem más jön rá, mint a filozófus Fabian … a kecske).
Közben meg száll a hinta föl-le, az elbeszélő iróniája is hol ide, hol oda szúr egyet, kap itt mindenki jobbról-balról, lassan mintha egyensúlyba jönne a helyzet, igaz, nem kis küzdelem, zavargások, menekülési kísérletek, áldozatok árán. Érezzük, látjuk, hogy egy új Babilon van épülőben, mely nem mítosz, hanem valóság kell hogy legyen az egyszerű emberek számára. Végül a szülőföld, az otthon valósága lesz, a belenyugvó elfogadásé, mert hiába a lemkek szabad birodalmába* való menekülés ábrándja, ha úgyis mindenütt megtalálnak.

Nem állítom, hogy végig beszéltem a regény nyelvén. Ebbe a babiloni zűrzavarba az is bele van kalkulálva, hogy az elbeszélő pozíciója nem igazán egyértelmű, illetve mintha felváltva, mindkét oldal szemszögéből fogalmazná meg kritikáját, néha picit érzékelhetően balra billenve. Ugyanarról a dologról másként vélekedünk, ezért becsülni szoktuk egymást – hangzik el a regény elején, talán ez a magyarázata ennek a fura kiegyensúlyozottságnak, nem tudom…
Mindenesetre érdemes olvasni, jó a humora, remek karakterek népesítik be a regényt, jó kis anekdotikus részek vannak benne, komoly témára reflektál, a metaforák közt is lehet kutatgatni…

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Lemk%C3%B3_K%C3%B6zt%C3%A…

2 hozzászólás
!

Andrej Kurkov és lakóhelye Kijev, valamint néhány megjelent Kurkov-mű

Egy Leningrad melletti faluban született, jelenleg Kijevben él Andrej Kurkov („ukránosan” Andrij Kurkov) (1961). Oroszul írja műveit, de ukránnak vallja magát. A külföldön is népszerű szerzőnek magyarul csak egyetlen regénye olvasható, A halál és a pingvin (1996). Többek között @sophie (https://moly.hu/ertekelesek/1300554), @Timár_Krisztina (https://moly.hu/ertekelesek/1454084) és @darkfenriz szerette ezt a könyvet:


>!
darkfenriz P
Andrej Kurkov: A halál és a pingvin

Jópofa könyv. Egész gyorsan elolvastam, így mindig nehezen tudtam letenni, vártam az elkövetkező fejleményeket.
Talán úgy lehetne megragadni a mondanivalót, hogy Viktor Zolotarev a kezdetektől fogva valami fajta hazárdjátékot űz. Szerencsés körülmények szerint talál állást, kedvenc pingvinje valahogy egyengeti még útját és felbukkan a szerelem és család reménye is. Minden klappolna, ha nem lenne ilyen különös ez a foglalkozás. Mert bár novellákat írni nem meglepő, na de híres emberek nekrológjait előre legyártani? És ezzel dollárkötegeket keresni? Kalandos, helyenként pörgős történet, mely egyre jobban kiéleződik, ahogy hullanak a fejek. Remek a zárás is, a hazárdjáték szó szerintire fordul, hogy aztán csattanóként felszálljon az Antarktisz Bizottság gépe.
Kicsit krimi, kicsit akcióregény, de olyan tipikus kelet-európai kalandmese.

!

Szerhij Zsadan és magyarul olvasható művei (a bal oldali alsó kép egy tüntetésen készült Harkovban, 2015-ben)

Szerhij Zsadan (1974) a fiatalabb nemzedékhez tartozó kortárs író. Könyveiben a posztszovjet munkásosztály életét festi le. A Depeche Mode-ot (2004) a kilencvenes évek ukrán Trainspottingjaként szokás emlegetni. A másik magyarul olvasható regényében, amely Vorosilovgrád címmel jelent meg (2010), egy nagyvárosi juppi visszamegy szülővárosába, hogy átvegye bátyja benzinkútját.
Szerhij Zsadant 2015 márciusában oroszbarát tüntetők brutálisan megverték Harkovban, mert – miután felszólították rá – nem volt hajlandó megcsókolni az orosz zászlót (lásd a fenti képet).

A Depeche Mode című regényről @Rushka (https://moly.hu/ertekelesek/1535645) és @Csabi (https://moly.hu/ertekelesek/1564445) írását, a Vorosilovgrádról ugyancsak az övét (https://moly.hu/ertekelesek/2002538 ), valamint @Kuszma értékelését emelem ki:


>!
Kuszma MP
Szerhij Zsadan: Vorosilovgrád

Vonzó lenne annyival elintézni a Vorosilovgrádot, hogy igazi kelet-európai történet, de alighanem ennél lényegesen többről van szó. Még az sem kielégítő értelmezés, hogy ez a könyv a posztszovjet társadalmi folyamatok kőkemény bírálata. Ennél is több. Persze az első variációt alátámasztja, hogy Zsadan pöpecül ábrázolja a saját végtelenségébe belefáradó ukrán mezőgazdasági tájat és a rothadó-rozsdásodó szocializmus fizikai maradványait, és talán sokakban ezt az érzést erősíti még, hogy e regényben egymás sarkára taposnak a fél- és egészalkoholisták, a társadalom peremvidéke*, ahogy azt a kortárs kelet-közép-európai irodalomban is megszokhattuk. A második értelmezést támasztja alá maga a konfliktus is: a lerobbant benzinkutat kisajátítani akaró szemét maffiózók, a nekik statisztáló láthatatlan zsaruk és az általános korrupció. De számomra nem ezek a lényeges elemek.

Hanem a hazatérés. Az, hogy Hermant hazahívja a szűkebb pátriája, és ott ragad. Vagy beleragad. Ahogy vesszük. Mindenesetre Zsadan nem követi el azt a hibát, hogy meg próbál győzni minket Herman döntésének helyességéről. (Ami azt illeti, én nagyjából arról vagyok meggyőződve, hogy Herman hülyeséget csinált.) Egyszerűen Herman így dönt, és kész. Ezt diktálja a felelősségérzete. Hogy ez a lényeg – a hazatérés aktusa –, az is alátámasztja, hogy a könyv fele körül megtörik az addig kedélyes, pörgő cselekményvezetés, és egyszeriben egy látomásos, masszív szövegnek adja át a helyet, ahol a kódorgó főhős megfordul cigánylagziban, felszáll egy démonikus vonatra és összefut egy felettébb rejtélyes menekülttáborral is. Ez a hajtűkanyar mindenképpen az olvasmányosság rovására megy, de elmélyíti a szülőföld síkjának mágikusságát, kitágítja annak határait**. (Mondhatni, Zsadannak az ukrán mezőváros az ő Roxfordja.) A finálé a szálak elvarratlanságával borzolhat bizonyos olvasói kedélyeket, de Zsadan a realitás talaján mozog: az ő földjén a dolgok nem oldódnak meg megnyugtatóan.

* A figurák amúgy bennem inkább Steinbeck csavargóregényeit, vagy Bukowski kocsmatöltelékeit idézik fel, amivel csak azt akarom mondani, hogy ez az életvitel nem kizárólagosan kelet-európai. És felidézik Rejtőt is, aki utolérhetetlenül tudja úgy ábrázolni veszélyes linkjeit, mintha a görög eposzok hősei lennének.
** spoiler

7 hozzászólás
!

Georgij Narbut: Ukránok nemzeti viseletben (1907)

Két ukrán festő egy-egy alkotásával búcsúzunk Ukrajnától.

Georgij Narbut (1886 – 1920) a legjelentősebb ukrán grafikus. Könyv-, újság- és folyóirat-illusztrátor, bankjegyek és bélyegek tervezője. Fájdalmasan korán, tífuszban halt meg 34 éves korában (https://en.wikipedia.org/wiki/Heorhiy_Narbut).

Egy másik jelentős, kortárs festő Jurij Pryadko (1980). Számos alkotását megtaláljuk a http://artnow.ru/en/gallery/0/28701.html címen. Egyik tájképét mutatja @robinson karca:



A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!