VilágOlvasó

Rovatgazda
!

Amennyire ismerjük már iskoláskorunk óta az ókori görög irodalmat – elsősorban a drámákat és a lírai alkotásokat –, annyira kevéssé olvasott a mai Görögország irodalma. A novemberi Merítés ezért az újgörög próza- és versirodalom terméséből szemezget.

Az újgörög prózairodalom egyik megteremtője Alexandrosz Papadiamandisz (1851-1911).
A gyilkos asszony (1903) című kisregénye a klasszikus görög drámák hangulatát idézi. A művet az 1001-es könyvlista (Peter Boxall (szerk.): 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz, https://moly.hu/listak/1001-konyv-magyarul-mas-nyelveken) is ajánlja. A Molyon többek között @Gólyanéni-nek tetszett (https://moly.hu/ertekelesek/1341372). @ÁrnyékVirág a három csillag ellenére szintén javasolja olvasását:


>!
ÁrnyékVirág
Alexandrosz Papadiamandisz: A gyilkos asszony

Ha újra kiadnák, lehetne a címe: Nők, akik gyűlölik a férfiakat.
Érdekes könyv, egy délután alatt elolvastam (100 oldal), és azóta gondolkozom, hogy Hadula anyó gonosz volt-e, vagy nem. Talán csak a nehéz, kilátástalan élete tette azzá. Mindenesetre egyes részeknél, például az első meg a második gyilkosságnál a hideg futkározott a hátamon. Mitől lesz valaki ilyen? Okolható-e egyedül a társadalom az egyének elembertelenedéséért? Nem lesz kedvenc olvasmányom ez a könyv, de egyszer érdemes elolvasni, elgondolkoztató…

!

Az egyik legtöbbet fordított görög író a krétai születésű Nikosz Kazantzakisz (1883 – 1957). Nem csak irodalmi görög, de krétai görög nyelven is írt. 1964-ben vált széles körben ismertté, amikor Michael Kakojannisz megfilmesítette Zorbász, a görög című, 1946-ban írt regényét. @Rojik_Tamás és @Bélabá számára (https://moly.hu/ertekelesek/2015279) egyaránt kedvenc lett:


>!
Rojik_Tamás I
Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög

Olyan könyv, aminek majdnem minden oldalán van olyan részlet, amit szívesen megtanulnék, idéznék. Gördülékeny, magával ragadó a stílusa, nincsenek benne felesleges mondatok, ahogy az ember olvassa, úgy érzi, minden a helyén van. Akárcsak Zorbász. Egy ember, akivel bárki szívesen barátságot kötne.
Olyan történet, amit élni lehetne, amilyet élni kellene.
Egy könyv, amit rossz letenni, fáj befejezni.

!

Nikosz Kazantzakisz sírja szülővárosában, Heraklionban (Kréta)

Az Akinek meg kell halnia (1948) című regénye többek között @Tilla (https://moly.hu/ertekelesek/948252), a Krisztus utolsó megkísértése (1951) @mohapapa (https://moly.hu/ertekelesek/951576), az Isten szegénykéje (1956) @Baba082, a Testvérgyilkosok (1963) @ervinke73 (https://moly.hu/ertekelesek/816447) tetszését nyerte meg.


>!
Baba082 P
Nikosz Kazantzakisz: Isten szegénykéje

Nagyon érdekes olvasmány volt.
Valahogy mindig is érdekeltek a szentekről szóló történetek, tanításaik, életük.
Assisi Szent Ferenc az egyik legismertebb szent ember, akinek nevét még az is biztosan ismeri, aki nem keresztény, vagy sose foglalkozott ezzel a vallással. Bevallom a kötet elején igazi elmebetegnek tartottam, de a végére valahogy nem is tűnt akkora badarságnak, ahogy élt, és ahogy Istennek ajánlotta magát.
Számos gondolatát feszegették már más szent emberek, sőt, más vallásban is fellelhetőek azok a gondolatok, amik Isten szegénykéje szerint a mennybe emelik a lelket. Én ilyenkor szoktam arra a következtetésre jutni, hogy valójában minden vallás egy és ugyanaz, csak az emberek csinálnak ebből túl nagy felhajtást. Azt hiszem igazi követője nem sok akadt Ferencnek, hiszen már életében két csoportra szakadt az általa alapított rend. Nem csoda mondjuk, ki képes mezítláb, éhezve, haldokló betegeket vigasztalva, folyamatosan virrasztva élni?! Szent Ferenc képes volt. Talán valóban meg is kapta érte urától a jutalmát.
A könyv remekül van megírva, egyetlen unalmas, fölösleges rész sincs benne. A történet érthetően, egymásra épülve bontakozik ki egészen Szent Ferenc haláláig. Nincsenek benne bonyolult teológiai elméletek, egész egyszerűen csak Ferencnek és hű társának, Leó testvérnek az Isten keresését írja le a mű.
Néhol megnevettetett, néhol nem tudtam nem megsajnálni Ferencet, és főleg édesanyját, Pica asszonyt.
Nagyon tetszett, aki szereti az élettörténeteket, és nem konok ateista, annak szívből ajánlom a művet.

!

Kosztasz Taktszisz és szülőhelye, Szaloniki

Görögország második legnagyobb városa és legforgalmasabb kikötője, Közép-Makedónia régió székhelye Szaloniki (Thessaloniki). Itt született Kosztasz Taktszisz (1927 – 1988), A három gyűrű (1963) című regény szerzője. Taktszisz művét beválogatták a fent említett 1001-es könyvlistába, https://moly.hu/listak/1001-konyv-magyarul-mas-nyelveken. Sajnos a Molyon kevesen olvasták. @Bam így ír róla:


>!
Bam
Kosztasz Taktszisz: A három gyűrű

Nagyon szépen lefesti az adott korképet, valódi bepillantást nyerhetünk a háborút megelőző és a háború alatti Görögországba. A monológ végigkísér, lényegében két család teljes életének is „részesei lehetünk”. Az értékelésben szereplő 4,5 csillag indoklása: a szereplőknek megannyi szenvedést kellett átélniük… amitől nem éreztem felhőtlennek az olvasás örömét.

!

Vaszilisz Vaszilikosz és szölővárosa, Kavála

Szintén 1001 könyves (https://moly.hu/listak/1001-konyv-magyarul-mas-nyelveken), kiemelt szerző Vaszilisz Vaszilikosz (1934 -). A Görögország északi részén fekvő Kavála városában született, Szalonikiben nőtt fel. A 60-as – 70-es években Párizsban élt emigrációban, majd filmrendezést tanult az USA-ban. 1996 óta Görögország UNESCO-nagykövete. Több mint száz kötete jelent meg, regények és versek. Jelenleg Athénban él.
A „Z” Szaloniki, Szaloniki!… (1967) című regényét elsőként a Molyon @vercsa értékelte:


>!
vercsa
Vaszilisz Vaszilikosz: „Z”

Vaszilisz Vaszilikosz: „Z” Szaloniki, Szaloniki!…

Vaszilikosz vékony jégre lépett ezzel a könyvvel, amiben egy megtörtént eseményt feldolgozva mutatja be, mennyire nem válogatott az eszközökben a kormányzó hatalom, mikor egy politikai ellenfelet akart eltüntetni a hatvanas években. Ingoványos talaj, könnyen elmehetne politikai propaganda irányba, voltak is ilyen félelmeim, mielőtt belekezdtem, de sikerült ezt elkerülni.
Erős a tartalom, feszes a szerkezet, jól kidolgozottak a karakterek. A szereplők perspektívájának váltogatásával mindenki motivációjával, életével, sérelmeivel megismerkedünk, így végig a gyomrunkban érezzük a feszültséget és a felháborodást a gátlástalanság miatt.
Nem csodálom, hogy betiltották a könyvet, és hogy az írónak el kellett hagynia Görögországot miatta.

!

Arisz Fakinosz és szülőhelye, Marusszi

Athén egyik elővárosának, Marusszinak (Marousi) szülötte Arisz Fakinosz (1935 – 1998). A Franciaországban élt és elhunyt görög író lírai hangvételű Mese az eltűnt időről (1982) című regényének a hősei a mindennapokból a mitológia világába tévednek. Nincstelen paraszti létüket nimfák, szatírok, istenek népesítik be. Egy mai Odüsszeusz és Pénelopé – Arisz Fakinosz nagyszülei – sorsán keresztül a görög történelem egy évszázadának eseményei játszódnak le előttünk. A jelenleg 95%-os tetszési indexű mű @Chulainn egyik kedvence (https://moly.hu/ertekelesek/1025842) és @GTM is öt csillagra értékelte:


>!
GTM
Arisz Fakinosz: Mese az eltűnt időről

Mese, de mégsem. Valóság, de valami egészen különleges szűrőn át láttatott valóság. Küzdelmes, nehéz életek, és mégis milyen jó lenne így élni! Derűvel fogadni a nehézségeket, belenyugvással viselni a tragédiát, büszkén és meg nem adással a szegénységet, hűséggel a szerelmet. A fülszöveg Odüsszeuszról és Pénelopéről beszél. Nekem inkább Philémón és Baukisz jutott eszembe. Olyanok lehettek ők is fiatalon, mint Vangelisz és Sophia, egymásba kapaszkodva, felemelt fejjel, becsülettel viseltek minden nehézséget: „Bukott isteneknek vélték őket, akik az életükért küzdenek, és nem hajlandók behódolni a világban uralkodó új isteneknek.”

Egy egész évszázad történelmét látjuk az egyszerű, földdel küszködő görög parasztok szemével. Olyanok ők, mintha a mitológiai időkből ragadtak volna itt. Életük néha a hésziodoszi görög istenek komor világát idézi, máskor meg a pásztorénekek idilli hangulatát. Talán mondanom sem kell, hogy az idill a sajátjuk, belső énjük kivetülése a világba. Az előbbit pedig az ellenséges külvilág képviseli. Mert lehet, hogy a régi olümposzi istenek meghaltak ugyan, de modern kor „új istenei” – a háborúk, a földeket felvásárló vállalkozók, a modernizáció – számukra ugyanolyan ismeretlen és szorongást keltők, mint a hajdani kiismerhetetlen istenek.

És a könyv attól csodálatos, hogy amikor mi, a modern kor gyermeki olvassuk, akkor odavágyunk. Persze nem a háborúba, hanem Vangelisz és Sophia szerény otthonába, ahol példát kapunk emberégből, kitartásból, hűségből, és ahol a nehézségek ellenére is megtaláljuk a harmóniát.

!

Alexandria: Kilátás Kavafisz házából (ma múzeum)

Az újgörög irodalomban nem csak a próza, de a költészet is figyelemre méltó.
Konsztantinosz P. Kavafisz (1863-1933) világszerte a legismertebb görög költő. Alexandriában született mindkét ágon gazdag, konstantinápolyi görög ortodox család leszármazottjaként. Líráját a magyar irodalmi köztudatba Somlyó György és Vas István fordításai emelték be az 1960-as években.
Az újgörög költőknek A bolond gránátalmafa című antológiájából (1984) való a következő Kavafisz-költemény:


>!
Emmi_Lotta IMP

Konsztandinosz P. Kavafisz
ITHAKA

Ha majd elindulsz Ithaka felé,
válaszd hozzá a leghosszabb utat,
mely csupa kaland és felfedezés.
A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól,
s a haragvó Poszeidontól ne félj.
Nem kell magad védened ellenük,
ha gondolatod tiszta és egyetlen
izgalom fűti tested s lelkedet.
A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz
Poszeidónnal sosem találkozol,
hacsak lelkedben nem hordozod őket,
hacsak lelked nem áll velük utadba.

Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
Legyen minél több nyári hajnalod,
mikor – mily hálás örömmel! – először
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
Állj meg a föníciai pultok előtt,
válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,
és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönöd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;
a szerzett tudásból s tapasztalatból
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.

(Somlyó György fordítása)

109-110. oldal

Papp Árpád (szerk.): A bolond gránátalmafa Újgörög költők antológiája

3 hozzászólás
!

Konsztantinosz P. Kavafisz és a Kavafisz múzeum bejárata

Kavafisz magyarul megjelent versesköteteit – A barbárokra várva, Kavafisz versei és Alexandria örök – beleértve a magyar fordításokat is @iniesta elemzi:


>!
iniesta
Konsztantinosz P. Kavafisz: Alexandria örök

Egymásból nyíló jegyzetek egy életműolvasás margójára.

1. Tíz éve is megvan annak szerintem, hogy a kezembe vettem Kavafiszt. (Bár most eszmélek rá, hogy a Kalligram-kötet 2006-os, tehát ez elméletileg sem lehetséges, de annyiból úgy érzem, ez mégis „elég jó rossz becslés”, hogy azt biztosan még a kiadás évében megvettem és elolvastam. Azóta nem. És igazából: most sem, pontosabban most nem egészében rágtam át a két kötetet, csak egy jó kis beleolvasás szintjén – bő hete csak versekre van időm –; ez hát jelen jegyzetek apropója.)

2. Először természetesen 'A barbárokra várva' volt meg, bár nem ebben a formában*, de aztán később mégis így szereztem meg, s így is van meg. Aztán a Déri szerkesztette verziónál (ez volna az 'Alexandria örök') lett újra elővéve, és összeolvasva immár ezzel a Déri szerkesztette verzióval.

3. Ami – csakhogy adjuk meg neki, ami jár – viszont határozottan nem ugyanaz a könyv. Nem csak az van ugyanis, hogy teljességre törekszik, így értelemszerűen a korábbiakból hiányzó versek is be vannak vonva az új kötetbe, de esetenként Déri kukába dobta a már meglévő fordításokat is, és fabrikált helyettük újakat.

4. Mégpedig szerintem jórészt saját nárcizmusából fakadóan. Tudni lehet ugye, hogy a fordítás- és verseszménye finoman szólva is eltérő a „hagyományosnak vélttől”: Somlyó és Vas (és még ugye oly sokan mások; a költők, mondhatni) általában lírát fordítanak, Déri pedig (kettőspont) szöveget és ritmikát. És közben tesz minden másra. Az egyetlen baj ezzel mindössze az, hogy e mellé korlátolt, szinte szefós módon – aki ismeri, tudja, miről beszélek – még járul az a fajta kizárólagos önhittség és arrogancia is, amely érvénytelenné, de legalábbis „egyértelműen alsóbbrendűvé” tesz a szemében minden más megközelítést**. Igazság szerint kisebb csoda, hogy nem ültette át Kavafisz minden versét újra – viszont a könyvnek éppen ez a szerencséje.

5. Ugyanis Déri természetesen téved: az ő fordítási metódusára is fennáll az a közhely, hogy „amit megnyer a réven, azt néha elveszíti a vámon”, olykor kell ugyanis a ritmus vagy esetleg a rím által (Kavafisznál utóbbi ugye csak elég ritkán) kikényszerített kegyes torzítás – hogy ez a torzítás minél halványabb legyen, na ez a jómulatság, férfimunka a fordító számára. Ezt persze, mint olvasó mondom.

6. Mindezek mellett és ellenére lesz jó, hogy ez a könyv van: egyrészt teljessége és eltérései révén össszehasonlítható a korábbi – klasszikus és remekbe szabott – kiadással, másrészt önellentmondásai miatt érdekes és figyelemre méltó, ugyanakkor az eredeti fordításokból megtart annyit, hogy minőségileg a dolog ne szenvedjen súlyos csorbát.

7. Annyi van mindössze – ahogy az már csak lenni szokott –: az „eredetivel” szemben ez a rendezői változat már nem remekmű.

8. Kavafisz művészete – csakhogy végül is a lényegről is szó essék – pedig a maga nemében páratlan a XX. században. Nemcsak az a bravúros, ahogy a történelmi-mitológiai pillanatokhoz nyúl, vagy az, ahogy ezek kontrasztot alkotnak az ő jelen idejének pillanatairól írott, vagy univerzálisan metafizikus (pl. A barbárokra várva, ugye) verseivel – amik nota bene: szerintem a legértékesebbek –, de az is, sőt talán legfőképpen az, hogy egy már a korára elavultnak, porosnak és nehézkesnek tartott nehéz, archaikus alapú líraeszményt volt képes megújítani, ennek az eszmények a keretében pedig tulajdonképpen egyedülállóan hiteles maradni azóta is. Kavafisz művészete sosem anakronisztikus, és soha nem is lesz az.

Olvasni kell.

*Magyarázó lábjegyzet, egyben lábjegyzet az esetleges érdeklődőknek és könyvvadászoknak is: ebben a formában a könyv ugye ’68-as kiadású, de ’75-ben az Európa a Lyra Mundi sorozatában is kihozta „címtelenül” (értsd: Kavafisz versei), a két könyv pedig tartalmilag egymásnak kölcsönös részhalmazai – még Dimitrosz Hadzisz jegyzetei is benne vannak mindkettőben –, a fordítás is megegyezően a Somlyó-Vas-féle, csak apróbb, a görög esetében ugye mindig vérre menő bölcsészviták tárgyát képező betűátiratokban különbözik (pl. Nyrés – Mürész, látható ugye, hogy minden ezen és az ehhez hasonlókon múlik. Muhaha, nem.).

**Pedig én például finoman szólva sem örülnék neki, ha Goethe mondjuk nem rímelne magyarul. Ha nem lenne meg a zeneiség.

!

Jorgosz Szeferisz

Az újgörög irodalom két Nobel-díjas költővel büszkélkedhet: 1963-ban Jorgosz Szeferisz, 1979-ben pedig Odisszeasz Elitisz kapta meg a kitüntetést.

A Szmirnában született és Athénban elhunyt Jorgosz Szeferisz (1900 – 1971) verseit magyarul különféle antológiákban (például Papp Árpád (szerk.): A bolond gránátalmafa, Pór Judit – Dimitriosz Hadszisz (szerk.): Kövek, Képes Géza (szerk.): Először magyarul és Dimitriosz Hadzisz (szerk.): Az újgörög irodalom kistükre), ezeken kívül önálló kötetben is olvashatjuk.
A háború utáni években Szeferisz diplomataként szolgált többek között Ankarában, Londonban és Libanonban. Diplomáciai tevékenysége során rengeteget utazott szerte a világban. Utazásai ihlették a Fedélzetnapló című kötet verseit.
Merítés-szerkesztői ajánlott olvasmányként is ezt a kötetet választom. Ízelítőül:


>!
Emmi_Lotta IMP

Az aggastyán

Annyi horda vonult el, annyi szegény
s gazdag lovag – voltak, akik
távoli falvakból kerekedtek útra,
árokba húzódtak éjszakára,
tüzeket gyújtottak a farkasok ellen –
látod a hamut? Kerek, fekete sebek, már behegedtek.
Hegek borítják őt is, mint az utat.
Messzebb száraz kutakba vetették
a veszett kutyákat. Nincs szeme, hegek
borítják, súlytalan: fúj a szél.
Semmit se lát, mindent tud,
üres tücsökváz torha fán.
Nincs szeme, nincs a kezén se, ismeri
a hajnalt és az alkonyt, ismeri a csillagokat,
de nem táplálja a vérük, nem halott,
nem tartozik sehova, nem hal meg soha,
magvaszakadtat, elfeledik.
Csorba körmeivel
kereszteket vés romlott emlékeire,
míg fúj a zilált szél. Havazik,
Láttam a zúzos arcokat.
Láttam a nyirkos ajkakat, a szemek
sarkában a fagyott könnyeket, a kín
ráncát az orr tövében, a kezek gyökerében,
a küszködést, és láttam a test múlását.
Nincs egyedül ez az árny, sose hajló
botjához rögződik örökre,
s nem dőlhet le a földre nyugodni.
Játszadozó gyerekek keze közt
csontvázát elmorzsolja az álom.
Parancsol, mint e halott ágak, amelyek
éj jöttén letörnek,
ha a völgyekben feltámad a szél,
és emberek árnyának parancsol,
nem az embernek, kire árnya vetül:
az csak a föld meg a tenger hangját hallja,
a sors hangjával összefonódót. Áll mereven
a parton, a csont-kazlak között,
halott levelek halmai közt,
üres kalitka:
várja a tűz idejét.

(Lator László fordítása)

8-9. oldal

!

A másik görög költő, aki megkapta az Irodalmi Nobel-díjat (1979) Odisszeasz Elitisz (1911–1996). Szintén a Kréta szigetén fekvő Heraklionban született, mint Kazantzakisz. A fenti antológiákban olvasható versein kívül A nappal születése című önálló válogatáskötetét ajánlom, amely a Szeferisz-kötethez hasonlóan a Napjaink költészete sorozatban jelent meg. @Bam lelkesen dicséri:


>!
Bam
Odisszeasz Elitisz: A nappal születése

Gyönyörű gyűjtemény! Nem véletlen lett Nobel-díjas szerző Elitisz. Kimagaslóak a munkái, s oly sokszínűek!

!

Jannisz Ritszosz (1909-1990) író, költő. Száz körüli verseskönyv, kilenc regény, négy színdarab, sok műfordítás és számos tanulmány szerzője.
Egy dél-görögországi, festőien szép szigeten fekvő kisvárosban, Monemvassziában született jómódú földbirtokoscsalád fiaként. Közeli rokonait a tuberkulózis ölte meg, maga a költő is szenvedett tébécében. Első verseskötetét 1934-ben publikálta. A Holdfényszonáta (1956) című poémája tette nemzetközileg is ismertté a nevét.
Több kötete jelent meg magyar fordításban, mégis alig akad olvasója a Molyon. Egyik kivétel @Lali, aki igen kedveli Ritszosz költészetét, és feltöltötte a portálra kedvenc idézeteit (például https://moly.hu/idezetek/96569):


>!
Lali P
Jannisz Ritszosz: Lebegő bizonyosság

Egyik kedvenc kötetem. Időről időre leveszem, bele-bele olvasok.
Szeretem a képei tisztaságát.
Képes Géza műfordítását külön ki kell emelnem.
Tárgyként – ha szabad ilyet mondani egy könyvre – is szép, jóleső.
1979-es kiadás, Kner nyomda.

!

Jannisz Ritszosz szülővárosa, Monemvasszia

Az újgörög irodalommal való ismerkedéshez az említett szerzők művein és a fenti versgyűjteményeken kívül különféle prózaválogatások (elbeszélés- és drámagyűjtemény) is ajánlhatók.
@csartak a Nikosz Papadimitriu (szerk.): A csodák udvara drámaválogatást (https://moly.hu/ertekelesek/1481743), @balagesh a Sztratisz Cirkasz – Jeraszimosz Grigorisz – Dimitriosz Hadzisz – Nikosz Kaszdaglisz: A ló és a repülő elbeszélésgyűjteményt olvasta:


>!
balagesh P
Sztratisz Cirkasz – Jeraszimosz Grigorisz – Dimitriosz Hadzisz – Nikosz Kaszdaglisz: A ló és a repülő

Nehéz azt írni, hogy az egyszerű emberek állnak a középpontban, sokkal könnyebb ezt: az írók a kizsákmányolt munkásosztály sanyarú hétköznapjaiból merítenek témát. Viszont a görög forróság belesüti a sziklás-sivatagos tájba ezeket az alakokat. Nem halványuló emlékképként égett belém a megnyomorodott szivacsbúvár, a motorokat elutasító és így a megrendeléseit elveszítő fuvaros, az iszapba szorult öszvérért küzdő katonák. A kötet második felében vannak a különlegesebb darabok. A legfrissebb (és a kor elvárásait tekintve legkülönösebb) Mitropulu írása, mely kifejezetten modern témát érint: a tökéletességbe beleunó ember menekülési kísérletét, aki a futószalag-élettől, tehát kvázi a sztahanovista léttől menekülne. Sokan bírják a szatírákat, mert frissek és viccesek, Renoszé is ilyen. Sok mindent kifiguráz a kapitalista mechanizmusok közül, így briliáns munka, de nekem az ilyenek még a szocreálnál is didaktikusabbak. A leghíresebb író Vasziliszkosz, aki egy Per-jellegű novellával jön elő, de inkább Aszterixék azon jelenete lesz belőle, amikor fejvesztve le és fel futkároznak a görög ügyintézésben. Kissé banális marad, de legalább átélhető. A záró novella (Alki Zei) a lázadó fiatalból lett konformista felnőtt képét adja, azaz egy nem-Ács Mari a főhős.
Összességében nagyon karakteres novellák ezek, tűéles fekete-fehér fotók.


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!