VilágKlasszik

Rovatgazda
!

A hölgy olvasók kedvére egy fiatal Tom Jonest választottam azon lehetséges Tom Jonesok közül, akik nem azok a Tom Jonesok, akikről az alább értékelt Tom Jones szól. Ez így vállalható?

Egyébként ha @eme-n múlna, instant megvolna a fél rovatom minden hónapban, de mivel a múlt hó kimaradt, így most inkább ide tömbösítem:
http://moly.hu/ertekelesek/1499809 @eme – Puskin: Anyegin
http://moly.hu/ertekelesek/1505247 @eme – Brecht: Kurázsi mama és gyermekei


>!
eme P
Henry Fielding: Tom Jones I-II.

Hát, kérem, ez a regény annyira hűűűű meg háááá meg… akkora meglepetés volt számomra, hogy csak na. Egyrészt nem értem, miért halogattam idáig. Vagyis értem (de nagy hülyeség volt): előítéletek – hogy aszongya 18. század, több mint ezer oldal satöbbi satöbbi. Igaz, olvastam régebbi élvezetes regényt is, de hát itt mégiscsak Goethe születésének évéről lenne szó (nem mintha Goethe nem lenne jó író, de egyszerre ezer oldal belőle nekem sok lenne).
Aztán jött egy elbeszélő, és mintha csak a szomszéd szobából szólt volna át – közvetlenül, humorosan, ironikusan, játékosan, komolyan, gondolkodón, okosan. És persze ismét rá kellett jönnöm arra, hogy igenis van időutazás, hogy kétszáz, háromszáz, ezer év távlatából is lehet mainak, kortársnak tűnni (persze ez fordítva is igaz, de még mennyire).
Nos, elbeszélőnk rendkívül szimpatikus alak, aki a fogadójában megszálló olvasót az emberi természettel vendégeli meg – a legközönségesebb, mert mindenhol, minden időkben fellelhető, néhol édes, néhol keserű-fanyarú étekkel. De nem is ezen van a lényeg, vagy nem csak ezen, hanem, mint fogadósunk is megemlíti: az elkészítés módján, a körítésen, a tálaláson. Elbeszélőnk pedig igazi mesterszakács – a leghétköznapibb alapanyagokból is ínyencséget preparál, öntörvényűen újít és kísérletezik, fittyet hány a régi recepteknek, a közízlésnek, odamond az ételkritikusoknak. Közben meg végig figyel a vendégre, sőt, elcseveg vele, miközben magyarázza és fürkészi a főzés titkait.
Szóval, nem kérdés: bekajáltam az egészet előszavastól, kitérőstől, ókori irodalmi legelőstől meg mindenestől. Kedveltem innen-onnan ellesett fogásait, ahogy enyhébb-erősebb fűszerezéssel csípősítette az étkeket, ahogy ellentétes ízekre építve alkotta meg az illatok, aromák harmóniáját.

Molynyelven összefoglalva: remek regény – modern, az olvasót végig szem előtt tartó, az írásra, művészetre reflektáló, magabiztos, önérzetes, de önironikus elbeszélővel, aki merészen szembeszáll a korabeli irodalmi normákkal, műfajokat, műveket parodizál, közben realista regényt ír, társadalomkritikát – a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből vett alakok bemutatásával, kontrasztba való helyezésével, úgy, hogy közben egyéníti is karaktereit, és persze miközben felépül a történet, bejárjuk a vidéket, a fővárost és a kettő közt kanyargó utak minden fogadóját, átélünk ezer kalandot, hallunk ezer mesét, mint egy pikareszk regényben. És persze ne feledjük: a középpontban egy talált gyerek és egy (több) szerelem története.

Akinek ízlésére van az ilyen ínyencség, rágja nyugodtan bele magát, nem fog csalódni. Jó étvágyat. :)

19 hozzászólás
!

@Kuszma, az egyik legújabb szerkesztőségi tagunk, máris egy Zola-olvasással vágódik be a VilágKlasszikba, de ehhez megfelelő illusztrációt találnom viszonylag nehéz, habár van egy Roland Mouret nevű divattervező, és amit tőle találtam, az maximálisan Hölgyek öröme.

Mi volna még inkább hölgyek öröme, ha nem egy szépfiú? ;)
http://moly.hu/ertekelesek/1530334 @Lunemorte – Maupassant: A szépfiú
Vagy esetleg gyémántok Tiffany-tól:
http://moly.hu/ertekelesek/1528136 @Bogas – Capote: A fűhárfa / Álom luxuskivitelben


>!
Kuszma P
Émile Zola: Mouret abbé vétke

Amúgy zolásan kezdődik, egy remekül beállított nagyjelenettel, ahogy azt csak a kaporszakállú mester tudja: Mouret abbé az ürességtől kongó templomban szabályosan és lelkesen misét celebrál. Egyszerű, szép, erős jelenet, ami máris megvilágítja a főszereplő és környezete egymáshoz való viszonyát, az ilyen drámai képekhez ő nagyon ért. A táj bemutatása is stimmel: az artaud-i völgy leírása hibátlan, érzem a talpam alatt a kiszáradt talajt. Aztán Zola sutba dobja a naturalizmust, és elmerül a romantika mocsarában… nem véletlenül: egy átélten vallásos katolikust akar bemutatni Mouret személyében, és vén megátalkodott ateista lévén ilyet csak úgy tud elképzelni, mint egyben mélységesen romantikus embert*, aki a nagy szenvedély eszközével köti magát valamihez, amit objektíven nem tud megérinteni. És egy ilyen figura bemutatásához a romantika eszközei dukálnak. A csapdát pedig, amit neki állít (mert Zolának sajnos mániája, hogy a szereplők azért vannak, hogy csapdát állítsunk nekik), szintén a romantika eszköztárából kölcsönzi: megteremti Albine-t, Rousseau vademberének női megfelelőjét, a féktelen, irányíthatatlan, természetmániás süldőlányt.

És ha ez nem lenne elég, Zola megteremti Paradout, a misztikus kertet, ami nem is kert igazán, hanem az ember vágyainak és félelmeinek projekciója, az ősdzsungel, csapda és menedék egyszerre. Megteremtéséhez felhasználja gyakorlatilag a Dél-Franciaország flórája és faunája című többkötetes mű teljes névmutatóját, valamit egy vagon hasonlatot, ami igazi jelzőorgiát eredményez. Paradou és Albine együtt olyan elegy, aminek igazán nehéz ellenállni. El is időz itt Zola a könyv középső harmadában, hogy aztán visszadobja Mouret-t a való világba – hát elég erős a kontraszt.

Nem a legjobb Zola-regény, az szinte bizonyos. Az író szükségét érzi, hogy a regénytestbe komplett teológiai értekezéseket iktasson a Mária-kultuszról, talán mert maga sem érti, Mouret hogy hihet ilyesmiben. Amúgy a maguk módján jól sikerült értekezések ezek, de megtörik a regény dinamikáját. Továbbá Zola a szenvedélyes hitet mintha csak valamiféle pszichológiai betegség tüneteként tudná elképzelni, én a magam részéről nem feltétlenül értek egyet, de végül is ez csak egy regény, Mouret abbé pedig csak fiktív személy. Paradou sűrű leírásával is lehet problémája annak, aki Zolától nem ilyet várt, de az nekem speciel tetszett. Erős, nehéz, emlékezetes fejezetek voltak ott a sűrű lombok alatt.

* A romantikus keresztényen kívül persze ismer ő másfélét is: a moralista keresztényt. Nincsenek kétségeim, hogy Zola melyik fajtával szimpatizál inkább: Archangias testvér a zolai univerzum egyik legundorítobb figurája. Nőgyűlölő fanatikus, kárörvendő, ostoba impotens, bakkecskeszagú pokolfajzat. Aranyos.

12 hozzászólás
!

A fenti kép esetleg segíthet megfejteni a @Frank_Tyrell oppardon @Frank_Spielmann által idézett mondatot. Biztos van rajta egy Háború és béka (sic!) is.


>!
Frank_Spielmann I
Lev Tolsztoj: Háború és béke

Napóleoni szappanopera. Olvastam: oroszokról szól.

Azt mondják, ez egy nehéz könyv. De ezt csak azok mondják, akik mérlegen mérték meg. Könyvekkel másképpen kell bánni. Használati útmutató: a könyvet az első lapnál nyissuk ki, és lapozással egybekötve olvassuk. Minden más, liberáliskodó használati mód helytelen és megvetendő.

Szóval nem nehéz a Háború és béke, csak hosszú. Az nem ugyanaz.

Van valami emberfeletti ebben a teljesítményben, vagy inkább olyasmi, hogy erre is képes lehet egy ember. Valahol olvastam, hogy ennek a könyvnek nincs eleje és vége, ez egy cseppnyi élet könyvbe zárva. Ez szép, és az eleje igaz is. In medias res ott vagyunk Anna Pavlovna egyik bálján, semmi előkészítés, valaki rögtön megszólal franciául, és politizálni kezd. A végén (mármint ha a cselekményt nézzük, igazából ezután még van 40-50 oldalnyi esszé, ami érdekes, csak önismétlő, ezt majd 40 évesen fogom élvezni csak), a végén tehát elalszik egy kisfiú, aki ilyen meg olyan szeretne lenni. Nincs lezárás, csak az, hogy nincs lezárás: az élet folyik tovább, ez meghal, de az megszületik.

Tolsztoj meg azt írta, hogy ez nem is csak regény, hanem annál több. Lev, te dicsekszel. Mondjuk úgy, hogy nem egy regény, hanem sok regény. Szerelmi regény, tragédia, háborús regény, békés regény, kalandregény, vallásos regény, esszéregény, termelési regény (talán az mégse), kerek regény, lyukas regény, fejlődési regény, történelmi regény, stb. Ahány szereplő, annyiféle. Főbb szereplőkből lehet olyan ötven is talán, vagy még több. Nem számoltam meg. (Hullaszámlálást is lehetne csinálni, az meg olyan százezer körüli lenne, beleszámolva persze a csatákban elhulltakat.)

Nem az az összecsapott könyv. Minden a helyén van. Vagy ha nincs is (mert minek hol a helye?), az se baj. A történet fő csapása 1805 és 1812 között zajlik, Napóleonnal háborúznak, hadifogságba és szerelembe esnek, kiábrándulnak, Moszkvát elfoglalják, stb. stb. Aztán van egy kis epilógus, ami 1819-20-ban zajlik, amikor Tolsztoj még mindig nem született meg. Kiszámoltam, 371 alfejezetből áll, és ez azt jelenti, hogy 1. rengeteg minden történik rengeteg szereplővel, 2. ennek a nagy része emlékezetes is marad.

Van valami szép abban, hogy ennyi évig kísérjük el a szereplőinket, ennyi változáson, vagy épp nem változáson keresztül. Van, aki ugyanaz marad, mint az elején, van, aki teljesen megváltozik, mármint az életben maradók közül. Natasa például annyit változott, hogy követni se bírtam, szeszélyes egy fruska, annyi szent.

Az például hülyeség, hogy ez egy nagy tabló. A tablón egymástól elkülönülve állnak egymás mellett megmerevedve a képek. Itt folytonos mozgásban van minden, a rengeteg szereplő hol keresztezi egymás útját, hol nem, ki erre jár, ki arra (földrajzilag és lelkileg is), és Freudot meg a tömegpszichológiát jóval megelőzve nem csak az egyének útját követjük nyomon, hanem azt a homályos valamit, amit tömegnek vagy közvéleménynek hívunk, vagy régiesen népnek. Mert a népnek is vannak útjai, itt persze az oroszra kell gondolni – és ez nem ugyanaz, mint az egyének útjainak összessége, bár az egyének is hatnak rá, meg ez is hat az egyénekre, de mégsem ugyanaz. Ahogy az atom is több elektronnál, protonnál és neutronnál. Vagy ahogy ebben a regényben a sok kis cselekményből lesz egyetlen nagy, ami több azok összességénél. Talán jó is, hogy ilyen nagy, és szinte áttekinthetetlen, mert az élet is ilyen. Egy nagy, és hosszú kaland. (Huszonegy évesen is rengeteget élt már az ember, csak ezt a kétszer ennyi idősek már elfelejtették.)

Az is érdekes, hogy az ebben a korban írt közepesebb regényekhez képest mennyire modern. Sőt, modernebb, korszerűbb, mint mondjuk egy kisssregény a 60-as évekből. Úgy veszem észre, a rossz művek nagyon gyorsan elavulnak, a jók pedig vagy nagyon lassan, vagy soha. Homérosz is korszerű, Tolsztoj gróf is.

>!
Európa / Kárpáti, Budapest - Uzsgorod, 1962
1590 oldal · keménytáblás · Fordította: Makai Imre
9 hozzászólás
!

Úgy tűnik, az időjárás jót tett a Márquez-olvasásoknak:

http://moly.hu/ertekelesek/1508095 @csend_zenésze – Márquez: Száz év magány


>!
Lunemorte MP
Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Soha nem olvastam még ilyen jó könyvet!!! Komolyan…

Ebben a kötetben benne van minden, amit kerestem : szerelem, bánat, drámai cselekmény, erotika, néhol misztikus vagy hátborzongató elemek, jó poénok és emberi életutak…Ráadásul az írónak üzenete is van számunkra. A sok-sok közül az egyik számomra a legfontosabb : Soha nincs késő semmire! Mindig van remény! Küzdj és harcolj, amíg csak élsz a céljaidért! Ne add fel sosem! Csalódsz? Állj hát fel és ne csüggedj!

Ez a könyv is azok között van, amiken könnyek csordultak ki a szememből. (Szégyen vagy nem.)
Ez a kötet az, ami eddig a legteljesebb nekem. Szépirodalmi jellegű és a legváratlanabb pillanatokban jöhet egy csúnya szó, aztán újra vissza a megszokott kerékvágásba…
Ez az a mű, ami az első számú kedvencem lett hosszú idők óta és csak kapkodom a fejem…
Ez az a regény, amit először olvastam ettől a fantasztikus írótól. El sem merem képzelni, mennyire jó a többi írása??!
Ez az a szerző, aki már a második csík után a kedvencemmé vált és az összes magyarul megjelent könyve a kívánság/várólistámra került…És jelenleg Ő vezeti a kedvencek között a listát…
Egy szó : köszönöm az élményt, Márquez bácsi! Köszönöm, hogy éltél és írtál nekünk, embereknek!

3 hozzászólás
!

Mondjuk olyat én sem láttam még, hogy valaki egy korszak miatt ment volna irodalmakat meg nyelvtudományokat hallgatni, de @Gregoria_Hill még lehet korunk hőse. (ha-ha)

Találtam ám ki fájdalmas szóvicceket még a rovathoz, csak valahogy egy sem ugrik be, remélem, lesz ez olyan fájdalmas, ahogy elképzeltem:
http://moly.hu/ertekelesek/1530761 @ponty – Greene: Utazások nagynénémmel
Nem, valójában erről semmi szóvicc nem jut eszembe.

Azért Lermontov úr szemöldöke engem elgondolkodtatott.


>!
Gregöria_Hill
Mihail Jurjevics Lermontov: Korunk hőse

Az persze úgy hülyeség, hogy az ember egy korszak miatt megy magyar szakra, nem valami átgondolt terv így utólag. De én nagyon emlékszem, mennyire bele voltam hülyülve ebbe pont akkor*. Nagyon szerettem volna ezt húzni a szóbelin is (Lermontov nélkül, mert azt akkor még nem olvastam). Persze, nem (Dante, Boccaccio).
Viszont most olvasás közben –amivel csúnya adósságot törlesztettem- olyan szépen visszajöttek az emlékeim. Jó, nem biztos, hogy Lermontovnak is az volt a célja, hogy szavai a felvételire készülős fiatalságomat idézzék meg, amelyik szerelmes volt az irodalomba, de nem csak úgy, hogy tetszett meg járogattunk, hanem eszetlenül és lobogva, ahogy különben férfiakba is akkoriban, és Novalist olvasott a Pepsi szigeten, de azért ez is egy szép teljesítmény. Például sokáig szerettem volna egy olyan harisnyakötőt, amibe bele van hímezve, hogy Puskin**, de nem nagyon lehetett ilyesmit kapni akkoriban, még harisnyakötőt se, nemhogy ilyet, és már Puskinról is változott a véleményem.
Nekem pont a szétszabdaltsága nem tetszett, ami sokaknak meg leginkább.
A szerelmi szálak -sem a Vera, ami nincs eléggé jól alábetonozva szerintem és emiatt kicsit ingó-bingó, sem a hercegkisasszony- nem voltak olyan erősek, mint mondjuk az Anyeginban.(–ben). Emiatt nem adtam ötöst, de máskülönben több szempontból is kellemes időutazás volt és jó könyv. Megcsillagoztam az értékeléseket, amik ennél sokkal de sokkal okosabbakat mondanak és tetszettek.
*és még Krúdyba ezen kívül.
** jó, ez béna

10 hozzászólás
!

Szeretem, hogy @cippo éppen úgy és akkora hévvel lelkesedik Steinbeck iránt, mint én. Mert Steinbeck a válasz. ;)

Hacsak nem fordítja meg a hölgy, és a fekete helyett ott lesz egy skarlát betű:
http://moly.hu/ertekelesek/1491532 @theroofcrash – Hawthorne: A skarlát betű
http://moly.hu/ertekelesek/1505246 @Farkas_Szonja – Hawthorrne: A skarlát betű


>!
cippo I
John Steinbeck: Egerek és emberek

Bár egyértelműen kisregény, mindvégig az volt a benyomásom, mintha egy drámát, pontosabban egy scriptet, vagy színpadi szövegkönyvet olvasnék, helyenként egy árnyalatnyi ionescoi hangütéssel megvadítva.
Ja és spoilerezés nélkül: szerintem így kell szépen és egyszerűen befejezni egy amerikai filmet. Pont.

1 hozzászólás
!

Én személyesen eléggé lelkesedem a Candide iránt, ezért mindig öröm számomra az olyan értékelés, amely velem ért egyet (na igen, ez meglepő lehetett). Nézzétek meg, milyen szép az első kiadása. Szinte érzem az illatát. :) 255 év optimizmus!

Ha már optimizmus, pontosabban élethabzsolás:
http://moly.hu/ertekelesek/1530507 @csend_zenésze – Hrabal: Sörgyári capriccio

De a törpök élete nem csak játék és mese!
http://moly.hu/ertekelesek/1526209 @Manyi_Szabó – Salinger: Zabhegyező


>!
Constellation
Voltaire: Candide vagy az optimizmus

Érdekes könyv, az biztos. Az elején még jókat rötyögtem (nem tudtam, hogy Voltaire ilyen jó fej volt), aztán egyre többször vesztettem el a fonalat, és vissza kellett ugranom egy bekezdéssel.
Meg még eggyel.
Meg még eggyel.
Viszont tipikusan az a könyv, amit rögtön megszeretsz, amint leülepszik benned. Csak át kell gondolni, meg el kell olvasni néhány elemzést róla.

!

Az a bizonyos Scarlett.


>!
BZsofi +SP
Margaret Mitchell: Elfújta a szél

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Még kislány koromban láttam egy filmet, egy Scarlett nevű nőről, és egy Rhett Butler nevű férfiról szólt, meg az amerikai polgárháborúról. Nem emlékeztem rá túlzottan, csak néhány filmkockája maradt meg a mai napig emléknek. A várólista csökkentésre 3 éven keresztül jelöltem, amire végre eljutottam az elolvasásáig, mert a terjedelme eddig mindig elriasztott. Most egy hirtelen ötlettől vezérelve vettem le a polcról, amikor a következő olvasmányomat kerestem, gondoltam, beleolvasok… aztán teljesen beszippantott.

Ez egy fejlődésregény. Bemutatja, hogy Scarlett hogy lesz a 16 éves, hisztis, hiú, férfiakat ujjai köré csavaró fiatal lányból egy kőkemény üzletasszony, akin nem csak saját, hanem egész családjának sorsa múlik. Törékeny nő létére borzasztó csapásokon esik át, de mindenen felülkerekedve legyőzi a világot. Azt hiszem, Scarlett a világirodalom egyik legidegesítőbb szereplője, de mégis valahogy tiszteletet parancsol az olvasónak.
Ez egy romantikus regény, a jó fajtából. Nem rózsaszín, színes-szagos vagy csöpögős, hanem hol mosolyra fakasztó, hol szívet tépő szerelmes történet. Egy igen nehezen elviselhető nő, egy introvertált papucs és egy szívdöglesztő gazember szerelmi háromszöge. Sokat lehet ebből tanulni. Tényleg ennyire szerelmes lehet valaki egy vágyálomba? Biztos nem vesszük észre, ami annyira nyilvánvaló? Egy házasságnak az egyik alappillére nem az őszinteség kellene, hogy legyen? Scarlettnek és a körülötte élőknek mennyire más, szebb és jobb élete lehetett volna, ha sokkal előbb rájön a saját érzéseire. Mennyire más lett volna, ha Rhett az után az éjszaka után nem eltűnik, hanem ott marad. Mennyire más lett volna, ha Bonnie halála után nem egymást okolják, hanem együtt gyászolnak. Ha Scarlett nem lett volna teljesen vak, akkor mennyivel, de mennyivel boldogabb lehetett volna. Őt „Atlanta mindig jobban érdekelte, mint más városok, mert mikor még kisgyermek volt, Gerald azt mondta neki, hogy éppen olyan idős, mint ő.” Ha megnézem Atlanta sorsát: a gyors kiépülése, a teljes lerombolása, és a lassú újjáépítése, akkor még nem vesztem el a reményt, hogy egyszer Scarlett „újjáépülése” is sikerül, és egy boldog, elégedett nő válik belőle.
Ez egy regény a barátságról. Egy olyan barátságról, aminek létezésére Scarlett szintén későn döbben rá. Mert hol lett volna Melly Scarlett nélkül a nehéz napokban? De hol lett volna Scarlett Melly nélkül? Egy nagyon erős véd- és dacszövetség volt az övék. Melanie halálakor potyogtak a könnyeim.
Ez egy történelmi regény. Hogyan csapott össze 1862-ben Észak-Amerikában az Észak és a Dél. Nem követjük az eseményeket a frontról, de mégis szinte hallom a fegyverropogást, látom a felégetett városok tűzcsóváit, érzem az orromban a rongyos, piszkos, sebesült katonák szagát. Milyen hazafias katonák voltak a konföderációsok, hogy döntötték romba teljes Atlantát a jenkik, hogyan szüntették meg a rabszolgaságot, és ez hogyan hatott a következő évtizedekre.
A nyelvezete egyszerűen annyira gyönyörű, és valahogy mégsem giccses. Muszáj lesz Kosáryné Réz Lolától olvasnom, hogy lássam, Mitchellnek, Kosárynének vagy mindkettőjüknek köszönhetőek ezek a hihetetlen szép sorok. Tele van színekkel (ha legközelebb olvasom, ki kell gyűjtenem mindegyiket) és természeti szépségekkel. Csak néhány idézet: http://moly.hu/idezetek/389743, http://moly.hu/idezetek/389768, http://moly.hu/idezetek/392931, http://moly.hu/idezetek/392933, http://moly.hu/idezetek/392940.
A legszebb szépirodalmi regény, amit idén olvastam. Azt hiszem, ezt nagyon nehéz lesz felülmúlni.

16 hozzászólás
!

Igen, mondjuk a vértes férfiak általában elég meggyőzőek tudnak lenni.


>!
Bogas P
Henryk Sienkiewicz: Quo vadis?

Elöljáróban el kell mondanom, hogy a könyvvel a kapcsolatom évekkel ezelőtt kezdődött azzal, hogy a szüleim épp a belőle készült filmet? minisorozatot? nézték, és sikerült elcsípnem azt a jelenetet, amikor az oroszlánok felfalnak egy arénányi keresztényt. Olvasás közben tisztán emlékeztem arra, hogy nem rohantak azonnal rájuk, mert megzavarodtak attól, hogy olyan mozdulatlanul térdeltek ott a földön.
A másik dolog, hogy amikor néhány barátnőmmel Rómában kanapészörföltünk, az egyik legmeghatározóbb élményünk (azon kívül mondjuk, hogy éjszaka sikítva végigszaladtunk a Forum Romanum és a Palatinus romjai mellett) az volt, amikor álltunk a Colosseumban, és azon gondolkoztunk, hogy egy ilyen hatalmas épületet felépítettek azért, hogy tömegek nézhessék, ahogy emberek harcolnak életre-halálra egymással, illetve vadállatokkal. Lehet kötözködni, hogy a Colosseum még sehol sem volt Nero idejében, de itt idézném fel a jelenetet, amikor a város leégése után gyorsan amfiteátrumokat emelnek, hogy legyen hol látványosan kivégezni a keresztényeket.
Nos, a Colosseum lenyűgöző – és ez a regény is az. Nem azért olvastam több mint egy hónapig, mert nyűglődtem vele, egyszerűen csak nem fért be mindig a táskámba. Viszont amikor olvastam, nagyon lekötött, főleg onnantól kezdve, hogy felgyújtották Rómát. Volt olyan rész spoiler, amit körülbelül leesett állal olvastam. Pedig nem is mindig éreztem, hogy ez lenne a legjobb fordítás, és még egy-két szerkesztési hiba is maradt benne. Sőt, történelemleckék ide vagy oda, 480 oldalon keresztül részben más végkifejletre számítottam (mondhatni más dramaturgiát rendeltem a címhez…).
Tényleg. Lenyűgöző.


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!