Utak a Hegyre

Rovatgazda
!

Kedves Molyok!

A vallások komplexek, bennük egyszerre tükröződnek vissza társadalmi, politikai, lélektani, irodalmi jelenségek, az adott kör történeti sajátosságai és tudományos világképe, vagy éppen a nem is e világról szóló, mennyről és pokolról alkotott képzetek tucatjai. Ember legyen a talpán, aki képes a vallások szövevényes világát még csak felületesen is átlátni, szisztematikusan bemutatni és egymással összehasonlítani.

Nos, a fenti képen fiatal és idősebb korában megörökített román származású, de Amerikában elhunyt Mircea Eliade kétségtelenül ilyen „ember a talpán”-kaliberű író és gondolkodó volt. Eliade elképesztő: azon túl, hogy enciklopédikus mennyiségű anyagot alkotott, melyben csaknem leírta az emberiség összes vallásának áttekintését, a szakma alapfogalmai közül is több az ő nevéhez fűződik, sőt, arra is maradt ideje és energiája, hogy szépirodalmi műveket alkosson. Műveltsége nem kíván túl nagy magyarázatot: vallástudományi, filozófiai, történelmi és néprajzi ismeretei mellett nyolc nyelvet beszélt folyékonyan, köztük olyan kevésbé populárisakat is, mint a héber, a perzsa vagy a szanszkrit.

Ebben a hónapban tehát Eliade műveiből állítottam össze egy hevenyészett csokrot. A felsorolt könyvek közül többet magam is olvastam, és ha stílszerűen valamiféle imaginatív módon kellene summáznom emberünk munkásságát, akkor most kitűznék egy táblát az ismert felirattal: „Figyelem! Mély víz, csak úszóknak!” Eliade nehéz olvasmány. Oda kell rá figyelni, nem lehet félszemmel olvasni. Ha valakit nem érdekel, hogy mi van a vallások mélyén, unni fogja. Ha valakit érdekel, oda lesz érte. Mintha nem is hagyna nekünk más lehetőséget, csak ezt a kettőt – jó íróhoz, jó tudóshoz, jó szakemberhez méltón.

Áttekintésünket talán egyfajta vaskályhánál illik kezdeni, noha ez a vaskályha nem tűnik
robusztusnak. Eliade legismertebb és viszonylag rövidke könyve vezet be két vallástudományi alapfogalmat, a „szentet” és a „profánt”. (Igaz, a „szent” fogalma Rudolf Otto nevéhez is köthető.) @Kuszma remek értékeléséből kiderül, hogy kicsi a bors, de erős: a könyv sovány, ámde meglehetősen tömény. S ami ennél is fontosabb, az az, hogy a vallási élményről valóban úgy értekezik, hogy teljesen ateisták is képesek megérteni annak jelentőségét.


>!
Kuszma MP
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Eliade-t csak kortyonként lehet ízlelgetni, mert igencsak tömény, úgy viszont remekül kiadja az ízét. Én minden kisebb egység után legszívesebben cigarettaszünetet tartottam volna, megemésztendő az olvasottakat, de ez sem egészségügyi, sem anyagi okokból nem volt ajánlatos. Mindenesetre ilyen rövid terjedelemben így összefoglalni a szakralitás jelenlétét mindennapjainkban, hát ez igazán bravúros.

Ha két dolgot kéne kiemelnem: 1.) Eliade úgy tud beszélni a vallásos élmény mibenlétéről, hogy az még egy ateista számára is elfogadható. A szenthez való viszonyulást emberi gondolkodás-konstrukcióként tálalja, ami a valóság dekódolásának egyik, de nem egyedül lehetséges útja. 2.) Valahogy úgy tud vallástörténeti megállapításokat tenni, hogy mondatait evidensnek érzem, olyasvalaminek, ami akár nekem is eszembe juthatott volna. (Közben meg hogy juthatott volna eszembe, persze, amikor még egy kaddist se tudnék megkülönböztetni egy navajo sámán termékenységénekétől!) Akadhat, aki ezt hibának érzi, szerintem viszont elképesztő adomány.

8 hozzászólás
!

Nos, ha az előző könyvet a vékonyságáról is fel lehet ismerni, akkor hadd jöjjön most az ellenkező véglet! Az eredetileg három különálló, végül egyetlen vaskos kötetben napvilágot látott Vallási hiedelmek és eszmék története valami egészen elképesztő teljesítmény, amit a szerző egyébként halála miatt már nem is tudott befejezni. A könyv az emberiség csaknem teljes vallástörténetének kalauza akar lenni a kőkorszaktól a reformációig. Nyugodtan nevezhetjük alapműnek, vagy ahogy @kaporszakall fogalmaz: ha valaki átfogó módon kíváncsi a vallásokra, nem hibázhat ezzel a könyvvel.


>!
kaporszakall
Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története

Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története A kőkorszaktól az eleusziszi misztériumokig

Már több mint húsz éve itt áll a polcomon az első magyar kiadás három kötete; hébe-hóba egy-egy fejezetbe bele is pislantottam, de most végre rászántam magam a szisztematikus olvasásra. Lássuk, mit tud a vén fasiszta…!

Nos – a szerzővel szembeni minden ellenszenvem dacára – el kell ismernem: még negyven évvel megírása után is alapmű. Meglehet, hogy az újabb kutatások tükrében e könyv némely megállapítása már nem száz százalékig helytálló, de már maga a teljességre törekvés, a vállalkozás roppant mérete, s az eredményül kapott szintézis áttekinthető volta is imponáló.

Egyetemi előadásainak anyagát rendezte el kötetekbe a prof, s az első kötet tizenöt fejezete kb. az időszámításunk előtti V. századig mutatja be a történteket, Zarathusztrát még sorra véve, Buddhát már nem. Az első két fejezet a vallásos eszmék felbukkanását tárgyalja az őskor, majd a neolit forradalom utáni idők régészeti leleteinek tükrében: ezek tömör, jól felépített, logikusan érvelő részek. Ugyancsak élvezetes a következő szakasz, ahol Mezopotámia isteneivel, a sumér és a későbbi akkád mitológiával foglalkozik: kellemesen ötvözi az elméleti töprengéseket a fennmaradt mitológiai történetek elbeszélésével. Az Egyiptomról szóló fejezet kevésbé tetszett: meglepően sótlan eszmei világ bontakozik ki belőle, egy évezredekig megkövesedett, fantáziaszegény miliő (a hétköznapi életet bemutató színes freskóik nyomán valami jobbat vártam…). Utána a Nyugat-Európától az Indus völgyéig terjedő megalit építmények kultuszait tárgyalja a könyv, kevesebb mítosszal, több elemzéssel, de változatlanul jól. A hettiták és a kánaáni népek után az Ótestamentum első könyveinek világát eleveníti fel, szintén tetszetősen.

A középső két fejezet (VIII-IX.) viszont kiábrándító. Az indoeurópai ősvallással, majd az indiai kultuszok kialakulásával, a Védákkal és Upanisádokkal foglalkozik, de olyan kuszán és szétesően, hogy alig hittem a szememnek. Pedig a szerző fiatal korában tanulmányúton volt Indiában, s egy csomó személyes tapasztalatot is szerzett*… Meglehet, épp ez a baj: a más szakkönyvekből átvett anyag szintetizálása talán jobban ment a profnak, mint a közvetlen élmények formába öntése. Mindenesetre ez az ötven oldal volt a kötet mélypontja – pékhasonlattal élve: ha a többi fejezet jól dagasztott, ropogósra sült zsemlére emlékeztet, akkor ez a két rész csupán morzsákra hulló, félig nyers tészta.

A folytatás ismét kellemes: a görög vallás kezdeteinek korrekt bemutatása után a számomra különösen érdekes Zarathusztra által fémjelzett iráni vallás következett, majd az ótestamentumi próféták korával és Dionüszosz kultuszával zárul a kötet.

Egészében véve jól felépített, logikusan érvelő, nem túl terjengős, de nem is zavaróan tömör könyv, elviselhető mennyiségű szakzsargonnal. Ügyesen vegyíti az elméleti konstrukciókat a mítoszok fennmaradt, és irodalmilag is élvezetes anyagával. Mivel térben és időben elég szerteágazó területeket érint, javaslatom a mitológiában kevésbé jártas molyoknak, hogy kis adagokban fogyasszák (mondjuk, napi egy fejezet).

Az indiai részekért egy pont levonás, de különben príma.

* … például egy ottani guru lányával…

!

@Leverkühn most következő rövidke értékelésével abszolút egyetértek: Eliade könyvei közül számomra is a közelmúltban megjelent Vallástörténeti értekezés a legkedvesebb. A szerző mintha lubickolna saját művében: végigmagyarázza, hogy bizonyos alapsémák (a Nap, a Hold, a víz, a Föld, stb…) melyik vallásban milyen szerepeket játszanak, milyen mitologikus képzetek kapcsolódnak hozzájuk. Nagyon érdekes könyv, s bár vaskosnak tűnik, rendesen olvastatja magát, úgyhogy akit izgat a téma, garantáltan gyorsan ér a végére.


>!
Leverkühn
Mircea Eliade: Vallástörténeti értekezés

Ez az Eliade könyv tetszett eddig a legjobban; miközben olvastam, én is egy más, szebb, jobb, egyszerűbb világban éreztem magam. Mindenképpen el fogom olvasni az író többi könyvét is.

!

A következő könyvhöz nem nagyon tudok mit hozzátenni, mivel nem ismerem (még!), de leírása és különösen @bratan értékelése alapján felkeltette az érdeklődésemet. Különösen az a mondat ragadott meg, hogy kötelezővé kellene tenni a vallástudományi képzésekben – ez a könyv tehát tud valamit.


>!
bratan P
Mircea Eliade: Az eredet bűvöletében

Megítélésem szerint – ha már nem tették azzá –, kötelező olvasmánnyá kéne tenni ezt a könyvet a vallástudomány képzéseken. Egyrészről ez a könyv – alcíme szerint is: „Vallástörténeti kutatás és módszertan 1912-től napjainkig – megjelenése idejéig (1969) lefedi a vallástudomány történelmét. Másrészt az "egyéb” dolgokkal foglalkozó tanulmányai bizony olyan kérdéseket feszegetnek, ráadásul egyáltalán nem triviális ismeretanyagon, ami megint hasznos lehet a vallástudósok számára. (Kozmogónia, történelem, paradicsom, utópia, beavatás, dualizmus etc.) Eliade stílusa olvasmányos, a lap alji jegyzetek bőségesek, zavarba ejtő módon. Nekem nagyon tetszett.

A helyzet az, hogy én kb. 10 évvel később olvastam el most ezt a könyvet, mint kellett volna… :-/

!

Egy korábbi Merítésben már előkerült a sámánizmusról szóló Eliade-kötet, de nem lenne teljes ez a bemutatás, ha most kimaradna. Értékelés helyett azonban inkább egy idézetet választottam a könyvből. A @ppayter által citált szakasz azért is jó, mert rámutat a sámánokkal kapcsolatos egyik közhiedelem téves voltára – nevezetesen arra, hogy a sámán egy önkívületben ugrabugráló, beteg figura. Na, nem eszik azért ilyen forrón a kását!


>!
ppayter 

A tökéletes sámánnak a jakutok szerint „komolynak, tapintatosnak kell lennie, meg kell tudnia győzni a környezetét; végképp nem szabad elbizakodottnak, rátartinak, lobbanékonynak mutatkoznia. Belső erőt kell érezni rajta, amely nem rémiszt, de amely tisztában van a saját hatalmával”. Ebben az arcképben bajosan ismerünk rá arra az epilepsziásra, akit más leírások alapján magunk elé képzeltünk…

42-43. oldal - Első fejezet: Általánosságok. A kiválasztás módszerei. Samanizmus és misztikus elhivatottság - Samanizmus és pszichopatológia

Mircea Eliade: A samanizmus Az eksztázis ősi technikái

3 hozzászólás
!

Eliade kapcsán olyan könyvet is találhatunk, ami egyfajta válogatás bizonyos írásaiból. Persze a hozzá nagyon passzoló témaválasztás miatt még az ilyen kötet is igencsak magas színvonalú – ahogy az @bratan értékeléséből világosan kiderül:


>!
bratan P
Mircea Eliade: Képek és jelképek

Lehet, hogy pont jókor olvastam, de borzasztóan tetszett Eliade ezen műve – még akkor is, ha bevallottan férc. A benne levő fejezetek valóban mutatnak valamiféle „egyenetlenséget”, hiszen más-más céllal készültek, de ennek ellenére – vagy ezzel együtt is – érdekes volt belepillantani olyan dolgokba, mint a „középpont” szimbolikája, az indiai idő és örökkévalóság, a csomók szimbolizmusa (ez több, mint meglepő volt számomra!), a kagylók szimbolikája – és végül, de nem utolsósorban a szimbólum és a történelem viszonya.

Azt gondolom, hogy ez a könyv azoknak is hasznos lehet, akik a vallástudomány területére kíváncsiak, nem akarják végig olvasni a teljes Eliade életművet – és csak egy egyszerű bepillantást szeretnének az áttekintés igénye nélkül.

!

Ha valakinek kevés lenne a fent szereplő vélemény, akkor érdemes lehet még @ciemat idézetét is elolvasnia. Ebből nemcsak annyi derül ki, miről szól ez a könyv, hanem a szerző hozzáállásával kapcsolatban egy fontos tényre is felhívja a figyelmet: arra, hogy nem végletes. Az biztos, ha valaki Eliade-t olvas, nem nagyon fog találkozni radikális és szélsőséges kijelentésekkel.


>!
ciemat P

Mircea Eliadénak e kötet elkészítéséhez csupán válogatnia kellett kiadott és kiadatlan tanulmányai közt: a szimbólumok mindenütt jelen vannak a vallásos gondolkodásban, mint ahogy a gondolkodás minden területén. A század elején, amikor az összehasonlító tanulmányok élharcosai bölcsebbnek vélték a vitorlákat javítgatni, mintsem új kalandokba bocsátkozni, még maga a szimbólum szó is rosszul csengett a fülekben. A régi krétaiak kétkaréjos pajzsot rajzoltak falaikra, kétélű bárdot, amely mintha a levegőben lebegett volna? A rómaiaknak olyan lándzsájuk lett volna, amely magától rezgett a királyi palotában? Egyszerű harci szerszámokról van szó, pajzsról, bárdról, lándzsáról, melyeknek nincs semmiféle mögöttes jelentése. A spártaiak két párhuzamos gerendát dioszkuroszoknak neveztek. Akkor hát az „igazi” kultusz eredetileg a gerendáknak szólt, s csak „később”, a „szent” antropomorf felfogása révén alakult át, változott meg a formája. Mindezen nézetek ma már elavultak, s a túlzásra hajlamosak inkább az ellenkező végletbe esnek: ha a vallásokról van szó, semmilyen racionális magyarázatot nem tartanak elfogadhatónak, minden motívumot és jelenséget szimbólumnak tekintenek. Eliadát azonban szigorú filológiai munkája megóvja a végletektől. Esszéi nem elméleteken, hanem megfigyeléseken alapulnak.

Előszó

!

A végére maradt egy kis bonbon.

Ahogy már említettem, Mircea Eliade nemcsak vallástudományi, hanem szépirodalmi területen is tevékenykedett. Különösen vonzódott Indiához, és ottani élményei hatására alkotta meg Maitreyi című romantikus(!) regényét. A könyv népszerűségét jól mutatja, hogy annak idején (a nyolcvanas években) film is készült belőle Hugh Grant főszereplésével. Mondhatjuk akkor, hogy Mircea Eliade nemcsak kiváló vallástudós, de popsztár is lett emiatt? Én inkább úgy fogalmaznék – amiben @Sapadtribizli értékelése is megerősített –, hogy Eliade a sok tudományon túl még ehhez is értett. Sokoldalú tehetség volt, aki maradandó értékeket tett le az asztalra. Minden giccs nélkül ki merem jelenteni, hogy könyveit a jövőben az utókor is sokra fogja még értékelni és nemcsak a moly.hu-n merítenek majd belőle. ;-)


>!
Sapadtribizli P
Mircea Eliade: Maitreyi

Mircea Eliade: Maitreyi Bengáli éjszaka

Ha meghallom azt, hogy Maitreyi, nekem először mindig az iskolám jut eszembe, a drága romántanárnőnk, aki háziolvasmányokból feleltetett, és kikérdezte tőlem ezt a regényt. Egyedül ezt nem olvastam (mert csak ez nem volt meg magyarul :P ), de tudtam a cselekményt nagyjából, míg meg nem kérdezte a tanárnő, hogy mit csinált Allan a mű végén, amire kínos csend volt a válaszom… Ma már tudom, mert ezt a nagyon régi adósságomat tudtam le, hogy elolvastam végre ezt a regényt! Persze, az ember nehezen változik, és főleg azért olvastam most el a könyvet, mert végre megjelent magyarul is! (Hála érte!) De ami izgalmasabb, hogy annyira magábaszippantott, és annyira érdekelt, hogy ha nem volt nálam a magyar könyv, olvastam románul is! (Milyen büszke lenne rám a tanárnőm! :) )

Eliade most is megmutatta, milyen tehetséges! Szerettem a könyvet a finom rezdülések ábrázolásáért, a titokzatosságáért, a szenvedély széles skálájának a bemutatásáért, a bengáli hangulatáért; és szerettem csak úgy belefeledkezni!

>!
Helikon, Budapest, 2015
246 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632275871 · Fordította: Vallasek Júlia
10 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!