Tollvonás / Bepillantás szépíróink ablakán

Rovatgazda
n P
!

A szeptemberi Tollvonásban négy író ablakán pillanthatunk be.

BÍRÓ KRISZTA az első vendégünk, akinek a színészmesterség mellett az írás is az élete része lett. „Könyvet sokféleképpen választok: belelapozok a boltban, és elragad…”

LÁNGH JÚLIA a felejthetetlen Afrikáról és Párizsról mesélt nekünk a regényeiben, de ismerjük a budai úrilányként eltöltött éveit is. „Ha az ember ír, akkor nem olvas – mondta nekem egyszer régen egy komoly íróember, de nem tetszett a mondata. Nem is igaz, vagy legalábbis biztosan nem áll mindenkire…”

LACKFI JÁNOS pedig arról írt, hogy hol van az a két idegen bolygó, ahol őt rabul ejtették. „Mostanában két író világa hatott rám ezzel a lebegtető másvilág-érzettel”

A negyedik vendégünk mintegy „váratlanul” érkezett, mert azt megbeszéltük, hogy az új könyve ősszel fog megjelenni, de hogy pontosan mikor, azt nem. Ezért gyorsan újra megkerestem, és egyeztettem vele a könyv aktualitása miatt.

POÓS ZOLTÁN legújabb, Állami Áruház címmel megjelent könyve a Szivárvány Nagyáruház alaposan kibővített és átdolgozott kiadása.
A kötet október 8-án kerül(t) a boltokba, és amikor ezt a rovatot írom, akkor még az adatbázisunkban sincs benne.
Az író július 18-án válaszolt a felkérésemre, és elküldte nekünk azt a részt, ami éppen akkor lett kész, és amit még senki sem olvasott.

BÍRÓ KRISZTA

Kedves Nóra,
íme, erre jutottam. Így jó lesz-e?

"Az irodalomról nemigen tudhatok mit mondani, hiszen nem vagyok irodalomtörténész. Azt örömmel látom, tapasztalom, hogy gazdag a kortárs magyar irodalom, ehhez elég csak mondjuk a könyvhetek kínálatát számba venni, vagy a könyvfesztiválokét.
Amikor hat éves koromban először végigolvastam egy egész könyvet egyedül, rájöttem, ennél jobb a világon nincs. Hiszen így soha nem fogok unatkozni. Olyan történetekbe élhetem bele magam, amelyek a valóságban nem fordulhatnak elő.
A hetvenes években létezett egy nagyszerű sorozata a Móra Könyvkiadónak: „Már tudok olvasni”. Hatalmas betűkkel nyomtatták, illusztrációk is voltak benne. Ennek a sorozatnak a darabja az a bizonyos első teljes könyv, a címét sajnos elfelejtettem. Arra emlékszem, hogy egy kislányról szól, aki elvész a játszótéren, és különös, mesebeli világba téved. Talán ennek az élménynek tudható be, hogy azóta is a mágikus történetek vonzanak leginkább, Bulgakov, Márquez, Jeanette Winterson, Dacia Maraini, és ez a lista hosszan folytatható. A történelem szintén nagy kedvencem, Brigitte Hamann vagy Jadwiga Dackiewicz e tárgyú munkáit többször előveszem. És verset olvasni muszáj, muszáj, legyen kortárs vagy régi, de azt „tömbben” szoktam, ha jutok némi nyugalomhoz. A sokféléből, amit a kortárs magyar prózából legutóbb olvastam, nekem nagyon fontos Szilasi László: Szentek hárfája című letehetetlen regénye.
Könyvet sokféleképpen választok: belelapozok a boltban, és elragad, vagy hallok-olvasok róla, és felkelti a figyelmemet, esetleg barátok ajánlják. Szóval, ahogyan bárki más. Legutóbb a Svájcban élő, a néhai Jugoszláviából kisgyerekként oda emigrált Melinda Nadj Abonji: Galambok röppenek föl című regényét olvastam, nagy élvezettel.
Nem múlhat úgy el nap, hogy ne vegyek a kezembe könyvet. Olvasok buszon, metrón, villamoson, még gyalogosan is. Nem szoktam nekimenni semminek. Olvasok a postán, sorban állás közben, de bárhol, ahol várakoznom kell. Mert szeretek olvasni, egyéb oka nincsen." bírókriszta


>!
n P

BÍRÓ KRISZTA
Ez egy amolyan szíví
Nos. Még életemben nem írtam ilyet, de ezt is meg kell próbálni. Bíró Krisztina vagyok, bár így már csak a családom szólít, mindenki más a Krisztát tudja. Miskolci színésznő koromban kaptam ezt a rövidített változatot, mondván, az én fizimiskámhoz képtelenség hozzáragasztani azt a komoly keresztnevet. Nincs vele bajom, bár meghat, amikor az eredeti nevemen szólítanak.1970. február 17-én születtem Budapesten, a Vas utcai kórház első emeletén. Ez csak azért vicces, mert éktelen influenza-járvány volt, Apám taxival lopta be magát újszülött lányához háromnapos koromban, és a tájékozatlan sofőr az Ódry Színpadot vélte kórháznak látni a fülig érő hóesésben. Merthogy az Ódry is a Vas utcában van. Ezt én a későbbiekben elemi jelnek véltem, hiszen annyian akartak lebeszélni a színi pályáról, hogy egész kamaszkoromban csakis ebbe a ténybe bírtam kapaszkodni. ( folytatás itt: kekart.hu)

– Kicsit zavarba hoz ez az írónőség…
– Nehéz erről úgy beszélni, hogy se nagyképű, se álszerény ne legyek. Az írás az életem része, de nem gondolom, hogy mint egy neonfeliratot, mindig magamon kellene hordoznom.
– A Fiókregény ötlete nagyon régóta motoszkált bennem. 1995-ben Miskolcon, Molnár Ferenc egyfelvonásosában, az Ibolyában játszottam. A főszereplő a darab végén ezt mondja: „De mikor én nem akarok híres színésznő lenni.” Ez engem nagyon szíven ütött. Hogy lehet az, hogy valaki nem akar híres színésznő lenni, mikor én négyéves korom óta eltökélten csak erre készülök? Ez persze mindig mást jelentett, hol szép ruhákat, hol a szeretetet értettem a színésznőségen, és felnőttként jöttem rá arra, hogy mire is vállalkoztam.
És folyton ott járt az agyamban ez a mondat és vele a gondolatsor. Van egy ember, aki minden erejével és vágyával színész akar lenni, az is lesz, és egyszer rádöbben, hogy nem ő Marlene Dietrich, hanem csak egy mesterembere a szakmának. Hogy jut el valaki idáig? Hogy lesz a cseperedő emberből felnőtt? Egyáltalán: ki a felnőtt? Ezekből a kérdésekből született a Fiókregény. (nlcafe.hu)

Záróra Bíró Krisztával
http://www.youtube.com/watch…

5 hozzászólás
!
>!
encsy_eszter
Bíró Kriszta: Fiókregény

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Lassan olvastam ezt a könyvet, talán annál is lassabban, mint ahogy Dina/Mici elszopogat egy savanyú cukorkát. Kiélveztem minden ízét, az édest, a savanyút. De főleg a keserűt.
Bíró Krisztát pedig most azonnal meg akarom ölelni, és sírni akarok – mit akarok? már sírok is – mert ez annyira jó, és annyira rossz.
Együtt lélegeztem Micivel, máshogy nagyon nem is lehet. Szerettem Holdas Józsefet egy egészen picit, Rátzba viszont halálosan beleszerettem. És amikor az ő útjaik különváltak, csak akkor szakadtam el Micitől. Ő továbblépett, én nem. Én Rátz mellett akartam maradni, bele akartam fúrni a fejem Öregember szakállába, érezni az illatát, végigcsókolni az összes csigolyáját. Nem számít, hogy parancsolgat, hogy van más nő is… nem lesz. Felfalom Rátzot, és majd nem lesz más nő. Őrületes szélvész leszek, a végzet asszonya, megtartom magamnak, nem eresztem.
Csak épp az itt a bökkenő, hogy az ember semmit sem tarthat meg magának . Sem azokat, akiket szeret, sem a sikereit, sem az örömeit, még csak az emlékeit sem, mert azokat is elmossa majd az idő, mint a lassú eső. Úgy végezzük, mint Sóri, a szabó: belekapaszkodunk valamibe, ami a végzetünkké válik. Ilyen ez az élet, örökös kapaszkodás valamibe, valakibe, aki tulajdonképpen nem is létezik. És aztán: felismerés, és zuhanás.

Én is kapaszkodom. Nekem is van egy Rátzom. Csak én nem vagyok olyan erős, mint Mici. Sokan nem tudnak olyan erősek lenni, mint Mici. Ezért rendkívül tisztelem. És Bíró Krisztát is, amiért ezt a csodát leírta. Nem is tudom, hogy ha befejeztem ezt az értékelést, lesznek-e még szavaim ezen a világon bármire.

És akkor most meghaltam. Legbelül.

!
>!
Gelso P
Bíró Kriszta: Jozefa

nagyon-nagyon tetszett, nem is tudom, minek kedvelem jobban – színésznőnek vagy írónőnek? mindkettőnek kitűnő…

!

LÁNGH JÚLIA
…akinek az első levélben rosszul küldtem el a moly.hu linket. :)

Kedves Nóra, megtisztelt a kérésével, fogok valamit küldeni, ha befejezem azt a recenziót, amit éppen írok. És kifejezetten szívesen írok „hobbiból” és a maguk örömére szerkesztett lapnak, a profinak mondott újságírók néhány ritka kivételtől eltekintve ugyanazokat, a nagy közhelyeket kérdezik… Meg akartam nézni az amoly.hu-t, de nem sikerült, a google folyton csak zamoly.hu-ra javította magától, nem értem, miért. Pedig kíváncsi vagyok rá. Nem baj, akkor is küldök valamit, néhány nap múlva. És üdvözlöm a lelkes olvasóközönséget addig is.
Barátsággal

SZERETNI VALÓ AFRIKA
Ha az ember ír, akkor nem olvas – mondta nekem egyszer régen egy komoly íróember, de nem tetszett a mondata. Nem is igaz, vagy legalábbis biztosan nem áll mindenkire, hogy rangos példát említsek, Esterházy Péter például híresen sokat olvas.
Aztán múltak az évek, egyszer csak, ötven fölött, elkezdtem könyveket írni, először csak azért, mert olyan fergeteges élmény volt egy évig egy afrikai bozótfaluban élni, hogy ezt mindenképpen meg akartam osztani a magyar közönséggel. És akkor kénytelen voltam észrevenni, hogy amíg nyakig, nem, tetőtől talpig benne vagyok valamiben, amit meg akarok írni, és szorongás, türelmetlenség és kíváncsiság egyszerre van bennem, alig várom, hogy a végére érjek, hogy lássam, milyen – hát akkor bizony nem nagyon vagyok kíváncsi másra. Még szerencse, hogy nem írok gyakran könyvet, így tudok másokra is odafigyelni.
Ezek a mások, néhány nekem kedves magyar kortárs író mellett, a francia nyelvű afrikai írók. Ha már nem vagyok ott, mert nekem jó volt Afrikában lenni, akkor az irodalommal pótolom az életet. Évek óta, ahogy mutatják magukat a könyvek a francia könyvesboltok Afrika-polcain, veszem, olvasom és jegyzetelem az afrikai regények életét. Ez nem elírás, tényleg életük van ezeknek a regényeknek, pláne számomra, aki olyan címszavakhoz csoportosítva gyűjtöm a néhány mondatos, inkább egy-két bekezdéses idézeteket, mint: lakás, étkezés, öltözködés, gyerek-szülő viszony, férfi-nő viszony, házasság (poligámia és kényszerházasság), iskola, egészség, születés, halál, erőszak, börtön, függetlenség, politika, diktátorok, és így tovább, szóval: az élet. Csak a francia nyelvűekkel foglalkozom; az angolom nem elég jó ahhoz, hogy irodalmat olvassak, és különben is kell határt húzni valahol. A frankofon afrikai irodalom már önmagában is hatalmas falat. Ezt a gyűjtögetést egyébként azért kezdtem, mert a magyar könyvkiadók nem lelkesednek az itthon ismeretlen afrikai regényekért, félnek, hogy nem lesz rá kellő vevőkör, és ez talán így is van. Ezért kell népszerűsíteni…
Itt most két nagyszerű afrikai regényre szeretném fölhívni a figyelmet. Az egyik nemrég jelent meg az Európánál, Alain Mabanckou: Törött Pohár. Boldogan részletezném, mitől csodás olvasmány ez, de már kiírtam magamból, tegnap fejeztem be egy cikket erről az ÉS-nek. Csak valamelyik augusztusi számban fog lejönni, de én most előre dolgozom, nemsokára sorra érkeznek az unokák a falusi házamba, legyen rájuk időm. De azért most egy bekezdést idelopok magamtól, kedvcsinálónak, mert én annyira szeretem ezt a regényt, hogy szeretném, ha még sokan szeretnék: „mert „lejárt az a kor, amikor a nagymama mondott mesét fél lábbal a sírban, mostantól itt az írás ideje, mert az megmarad, a szó fekete füst, vadmacskapisi”, mondja az Útrakelt Hitel nevű kocsma tulaja, Makacs Csiga törzsvendégének, a hajdani, művelt tanítóból lett szívós alkoholistának, Törött Pohárnak, és kezébe nyom egy füzetet, örökítse meg a kocsma és vendégei történetét. Szememben van valamilyen lelki vagy szellemi rokonság a díszletek, ízek és szagok végtelen különbözősége ellenére a múlt század elején, az irodalompártoló pincérek idején létezett irodalmi kávéházaink és a kedvenc törzsvendégét írásra bíztató Makacs Csiga afrikai kocsmája között”. Hozzáteszem, hogy nagyon kemény, vaskos afrikai valóságot ír le, de érezhető szeretettel, sok humorral és nyelvi játékkal.
Másik nagy kedvencem Ahmadou Kourouma, olyannyira, hogy le is fordítottam az egyik, szerintem legjobb regényét. A függetlenség fényes napjai régen jelent meg, 2001-ben, most megnéztem, kapható-e még, mert igazán érdemes elolvasni. Mindenütt csak előjegyezhető, a Könyvbúvárnál kapható még, egyelőre. A gugliban meghatódva láttam, hogy második helyen mindjárt a Moly jött ki, de sajnos a könyv csak egy csillagot kapott, amiből azt következtetem, hogy csak egy olvasója akadt. Ugyanis nehezen tudom elképzelni, hogy ne kattintana tetszésre az, aki olvasta.
Így fedeztem föl a Molyon nagy örömmel egy régebbi, egy és két évvel ezelőtti levelezést az afrikai angol nyelvű irodalomról, és érdeklődéssel olvastam a csatolt linkeket is. Magyar politikai/történelmi párhuzamokat én is szoktam találni… És igen, Isegawa: Afrikai krónikák tényleg jó könyv, én is ajánlom mindenkinek, élmény.
Ha valakit érdekel az afrikai irodalom, és boldogan látom, hogy ebben a közösségben van erre nyitottság, akkor ajánlanám a Nők a kútnál c. gyűjteményt is. Ha önreklámnak látszik, bocsánat. Nem az, az afrikai nőket és irodalmat reklámozom vele. Én csak ismertettem, bőséges idézetekkel, eléggé részletesen bemutatva, tíz afrikai regényt, a szerzők többsége nő, és mindegyike afrikai női sorsokat mutat be. E-könyv formában jelent meg az Irodalmi Centrifugán, és úgy az egyharmadát el is lehet online olvasni, az egészért picit fizetni kell, de az nem nekem jön, hanem a honlapnak, tehát megint nem magamat hirdetem…


>!
n P

LÁNGH JÚLIA egy budapesti ’úri’ családban született 1942-ben. Családjához való viszonyáról és a budapesti, fiatalkori érzésekről rövid és velős összefoglalást kaphatunk Könnyű, úri zsidózás című cikkéből. Pályája kezdetén, francia-magyar szakos tanárként és kulturális újságíróként, szívesen adta tovább biztos ízléssel megválasztott irodalmi élményeit a gyerekeknek és a rádióhallgatóknak. Könyvajánlókat írt a magyar rádiónak, majd amikor onnan 1977-ben a politikai rendőrség sugalmazására kitiltották, Párizst választotta gyermekeivel együtt lakóhelyéül. Hét évet élt a francia fővárosban, ahol többek között a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, majd 1984-től a rádió bezárásáig Münchenből tudósított kulturális témákban, Hajdú Anna néven.
A ’90-es években kétszer is élt és dolgozott Afrikában; egy bozótfaluban óvodát alapított, illetve mozgássérült fiataloknak tanított rádiós újságírást. Afrikai kalandjairól két könyve jelent meg a Magvető Kiadónál. (Közel Afrikához, Vissza Afrikába). 2003-ban adták ki az Egy budai úrilány című, szintén önéletrajzi könyvét. Írásmódja közvetlen, személyes és humoros, témáiban pedig mindig önéletrajzi. „Fikciót nem írok. Kanyargós életemből telik még néhány könyvre, ha lesz erőm és merszem megírni.” (napvilag.net)

Részlet a kikötőonline.hu interjúból:
Tudomásom van róla, hogy Júlia nagyon hamar átesett az első kalandján az írásbeliség tekintetében. Hatéves korában már egyszemélyes lapot írt, szerkesztett…

Az akkor történt, amikor skarlátot kaptam, ami hathetes bezártságot jelentett. Nagyon unatkoztam, és csináltam egy lapot. Úgy hívtam, hogy Hasznos mulattató, és mindent írtam bele, verset, novellát, regényt, feladványokat, rajzokkal illusztráltam…

Mozgó Világ:
http://mozgovilag.com/…
Záróra:
Beszélgetés Lángh Júliával 1/4.részlet
http://www.youtube.com/watch…
Szerzői polc:
http://moly.hu/szerzok/langh-julia

!
>!
Galambdúc
Lángh Júlia: Közel Afrikához

Júliához Afrika, hozzám pedig az ő élettörténete, stílusa, világlátása került közel. Jó, ha valakinek ennyire sokszínű, kalandos az élete, több regényt is megér, főleg, ha írója ennyi (ön)iróniával tudja szemlélni a világ jelenségeit és a legnagyobb kényelmetlenségeket is viszonylag könnyen, nyitott szívvel és elfogadással veszi. Ez a kulcsa annak, hogy egy világcsavargó bárhol jól tudja érezni magát, engem is sokszor segített már ez a felfogás. Az író többek között ezért is olyan szimpatikus nekem.
Lángh Júlia hosszabb külföldi újságírói karrier után önszántából ment Nigerbe egy évre óvónőnek, és teljesen beilleszkedett abba a közegbe, ahol fehér embert még hírből is aligha ismernek. Élvezetes minden sora, talán a politikai berendezkedést taglaló fejezet számomra kevésbé volt érdekes. A gyerekekről sokat mesél, és a helyi szokásokról, a különböző népcsoportok egymás mellett éléséről is elmélkedik. Mivel Afrikába soha nem vágytam, legalább könyvből szerzek némi infót arról, hogy mennek a dolgok a fekete kontinensen, és ez így elég és kellemes élmény. Afrika-fanoknak azonban melegen ajánlott.

!
>!
Véda MP
Lángh Júlia: Egy budai úrilány

Van abban valami teljesen sajátos, ahogyan Lángh Júlia ír. Egyéni, de mondhatnám úgy is, egyedi hangja van, érzékletes világokat teremtő mellékzöngével. Bár ez a világ, éppen a számomra legutálatosabb (’50-es évek), sikerült is jól rámnyomnia a bélyegét a maga irracionalitásával, nyomasztó szürkeségével jó sokáig.
Aztán mikor egyre kézzelfoghatóbbá és közelibbé varázsolta saját élettörténetén keresztül az ok-okozati összefüggéseket, kezdtem megszeretni őt, és felejteni a bennem motoszkáló „no ez picit Szabó Magdásra sikerült, annak bája nélkül” gondolatot. Nincs mese, olvasni kell tőle még. :)

!

LACKFI JÁNOS

Kedves Nóra!
Köszönöm szépen a megkeresést, remek dolog,
hogy vannak ilyen lelkes közösségek!
Természetesen nagyon szívesen írok, csak kérdés, mikorra és mennyit.

KÉT IDEGEN BOLYGÓ
„Pillangókönyv” – a kínaiak így nevezték a gerincénél összefűzött, kétoldalt szárnnyá bomló kötetformát, hogy megkülönböztessék a hagyományos tekercstől, amelyen még senki nem nyeszetelte széjjel az egybefüggő írást. Ha úgy vesszük, a leírottak pillangóként át is változnak világgá, erősebb valósággá, kibomló színességé, mely több, mint az írott fekete-fehér. Meg aztán Csuang Cével el is töpreng a könyvébe zuhant olvasó: most ki álmodja a lepkét, kit álmodik a lepke, ki a lepkét álmodót vagy az álmodó lepkét? Ki olvas, kit olvasnak, ki olvassa az olvasót?
Mostanában két író világa hatott rám ezzel a lebegtető másvilág-érzettel. Egyikük Orhan Pamuk, akitől mind a FEKETE KÖNYV, mind AZ ÁRTATLANSÁG MÚZEUMA beszippantott, alig tudtam partra cihelődni Isztambul rám akaszkodó forgatagából. Annyi helyi zamat van ezekben a könyvekben, és annyira nem érzi terhesnek az ember ezt a tőle teljesen idegen világot, ezt az adatbőséget és részlet-cizellálást, hogy az már teljesen elképesztő írói virtuozitásra vall. Aladdin (ő nem a mesefigura, csak egy lepukkant, átlagos, bajszos török fazon) boltjában voltaképpen csupa ócskaság kapható, ám a fikcióba szövődve ez az üzlet, ahol szerelmesek pillantják egymást, ahová az egyik főhős felesége halálos lövéstől sebzetten elbújik meghalni, mitikussá, világmodellé növekszik olcsó borotváival, ócska szex lapjaival, levélpapírjaival, hasznavehetetlen dísztárgyaival, cigarettáival, gyerekjátékaival, béna kis édességeivel. Tárgyak, rejtjelek, arcok, legendák, titkos összeesküvések, a magány és a társkapcsolatok mennyei-poklai, édes Istenem, milyen szívszorítóan egyszerű és bonyodalmas egyszerre az emberi test és lélek útvesztőiben tébolyogni! Köröttünk kavarog a nagy karnevál: pincelakó, félkegyelmű bábufestők, hóbortos, szájhős forradalmárok, éjszaka portyára induló diktátor-hasonmások, kocsival vízbe ugrató gengszterek, tisztességben megőszült összeesküvéselmélet-gyártók, széllelbélelt szúfi misztikusok, szerzetesi magányba penészedett, bálványozott tárcaírók és elfuserált életű filmrendezők sokadalma!
A másik, hasonlóan intenzív univerzum Arundhati Roynak AZ APRÓ DOLGOK ISTENE című regénye, melyben pöfeteg savanyúság-gyárosok és érinthetetlen kaszthoz tartozó kommunisták, feleségüket bronzvázával ütlegelő, anglomán rovartudósok és elhájasodott vénlányok, misztikus szállal egybekötött ikrek, perverz Narancslés Citromlés Bácsik és más hasonló félkótya figurák vitustáncát láthatjuk. Érezzük a szagokat, az áporodott penészt és a harsány nád zöldet, a folyót budinak használó kisgyerekek légyjárta bűzét és az ingek verejtékszagát, a nyomdafestéket és a gépzsírt, a kásás illatszereket és a túlérett gyümölcsöket. Közben India zötykölődik, mint egy fecskefarkú, égszínkék Plymouth, buddhizmus, kereszténység, kapitalizmus és kommunizmus kátyús és poros útjain, s mindezt valahogy a több mint furcsa ikerpár mindent átlényegítő képzeletén, dacos lázadásain, bolyhos félelmein keresztül szemléljük. Ők vívnak harcot a felnőttek kegyetlen és érthetetlen birodalma ellen. Örvénylik a Megsemmisítő Szigor és a Grammra Kiméricskélt Szeretet, a Mit Hogyan Illik Csinálni és a Ti Vagytok India Nagykövetei az Idelátogatók Szemében hullámverése, a törékeny gyermekek pedig próbálják nagy nehezen egyensúlyban tartani színes kis oktondiságokkal pingált ladikjaikat."


>!
n P

LACKFI JÁNOS
1971-ben születtem Budapesten. Író, költő, műfordító, szerkesztő vagyok. Nyolc verseskötetem jelent meg, két kisregényem, egy regényem, egy novelláskötetem, húsznál több műfordításkötetem. Tíz gyermekkönyvet publikáltam. 1996 óta tanítok a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, jelenleg docensként. 1999-től Nagyvilág világirodalmi folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedem. 2000 és 2005 között az azóta átalakult dokk internetes irodalmi kikötő szerkesztője, 2003-tól 2011-ig a Műfordítók Egyesülete elnökségi tagja voltam. Zsámbékon élek feleségemmel és öt gyermekemmel.

Mint egy kabátot, rámsegíted
éjszakáim, és nincs szelídebb,
sem komorabb testőr tenálad.
Neved lenyelem vagy kiejtem:
gyorsabban hat, mint bármi gyógyszer.
Néha vállamhoz ér a vállad,
bocsánatot kérsz. Fájsz, mint az álom,
ha ébredvén már nem találom.

– Volt kertünk és és több telek is a családban, paradicsommal, krumplival, cseresznyével, körtével. Elég sokat dolgozgattunk, szedtük a gyümölcsöt, nem mindig osztatlan lelkesedéssel, de így utólag sok a jó emlék benne. Voltak tyúkjaink, nyulaink, galambjaink, pintyeink, kutyánk, ezeket az állatokat is sokat figyeltem, sétáltatni, ganajozni, itatni, etetni is kellett őket, melyiket hogyan. Utaztunk is, főként nagynénikémhez, Somogyba, vagy termálfürdős környékekre, edzőtáborba a cselgáncsosokkal, később zenei táborba. Voltunk a Felvidéken többször, a lőcsei oltárfaragványok gyönyörű fejeit lehetetlen elfelejteni. És csináltam türelemüveget a Selmecbányán látottak alapján. (lackfi-janos.hu)

Mások szép versei:

A SZABAD AKARATRÓL

Alkut kötöttünk.
Ajtónkat holddal emelkedő
öklök nem döngetik immár,
hogy nyomás a hajókra.
A jelzőrakétát és (ahogy írva van)
a hálók bevonását is átalusszuk,
majd verőfényben kávézunk,
ameddig súlyos mámorunk eloszlik.
Később leballagunk a mólóra,
feltéve, hogy a széllel erősödő
kíváncsiság arrafelé hajt.
Az ólmos eget és a tátogó halakat
figyelve évjáradékunkra gondolunk,
amiért cinikus istenekkel bratyizni
nem kell. Ha a kézfogásokból és bűzből
már elég volt, átsétálunk a bárba,
ahová a magunkfajták járnak.
Kívánságot pötyögve a zenegépbe
olykor eltérünk a szöveg eredetijétől.
Sapkánkat a könyvkupacon hagyjuk,
víz és házi bor elegyén javítva
a jottányit sem távolodó múltat idézzük,
a pultot és a szálló tűzfalának döntött
női biciklit is szemmel tartva.
(Gál Ferenc)

Szerzői polc:
http://moly.hu/szerzok/lackfi-janos

Lackfi János az iskoláról:
http://www.youtube.com/watch…

2 hozzászólás
!
>!
Tiger205
Lackfi János: Elképzelhető

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Első Lackfi könyvem (kötetem?) – de nem az utolsó!
Néhány verse számomra érthetetlen, vagy erőltetett volt, néhány túl bravuroskodó, de a többi nagyon jó!
Pár egészen megnevettetett,
pár meglepett, elgondolkodtatott.
Amit nem idéztem, a „TIZENNÉGY TELÍTETT MAGÁNY – Csonka szonettkoszorú” pl. tizennégy embert/foglalkozást mutat úgy be, hogy mindegyik első sora az előtte levő utolsó sora – ez tetszett, ötletes, bravúros.

Szóval jó kis könyv, igaz hétvégi pihentető olvasmány.

3 hozzászólás
!
>!
Gelso P
Lackfi János: Törpe és óriás között

Őszintén? Nem tetszett az elején, aztán a végére egyre jobb lett – meglepett – a hosszabb versei határozottan jobban sikerültek a rövidebbeknél.
Játék a szavakkal – különösen távoli, nem hétköznapi összekapcsolások, hasonlattársítások. Szójátékok – L’art pour l’art – én úgy érzem, hogy Lackfi nagyon jól érzi magát ebben…
Különösen a Lomtalanítás, Lajcsi meg a tajcsi, Szupermen, A nyerő, Szélzokni, Kutya egy példányban, Hetelés, Fiús-lányos, Téli leltár c. versek tetszettek, fffúúú és még Az üveglovag is…
De a Gumiszoba-tól és az Égetés-től kivert a víz…:-(
(az állatszobabútorok-ötlet nagyon tetszett)

A rajzok másokkal ellentétben nekem nagyon tetszettek…különösen a Csodagatya, Lajcsi meg a tajcsi, Hangoskodók, Szegény ajtó, Két torta (úgy el tudnék képzelni egy ilyen szülinapi tortát!!!) versekhez tartozó rajzok.
UI: Kedves Kalmár István illusztrátor! Direkt nincs az utolsó vershez, a Téli leltárhoz illusztráció? Annyira hiányzik…!

            __
B.Hubának és BE-nek bálna-hatalmas szeretettel: Lackfi János. Gy. 2012.10.02.

!

POÓS ZOLTÁN

Kedves Nóra, emléket, anekdotát kért – lesz egy könyvem ősszel, Állami Áruház címmel, melyben a 70-es évek tárgyairól írok. Elküldök egy nosztalgikus új szöveget, a Trapper farmerről. Nem tudom, megfelel-e.

Trapper farmer
A Trapper volt a szocialista tábor egyetlen igazi farmernadrágja. A lengyelek gyártottak Wranglert, de az ugyanolyan bérmunka volt, mint a Marcaliban, a Május 1. Ruhagyárban készült Levi’s. Szinte minden Trappernek volt apró szövési hibája, de Józsikát nem érdekelte, hiszen végre olyan indigó szaga lehetett, mintha ráömlött volna a Holló tus. Én, beszennyezlek. Én, beszennyezlek a leghavasabb, legszebb éjen.
A farmer, mint státusz szimbólum. Akinek nem farmer feszült a fenekén lúzer volt, gyík volt, ráfogták, hogy biztos, még szűz, egyszóval létkérdés volt, hogy legyen farmered.
Vagy hoztak Józsikának a rokonok Jugóból, vagy nem. Vagy volt az Ecseri piacon, vagy nem. Vagy meg tudtad venni 980 Ft-ért a Levi’st, vagy nem. Ugyanakkor a Trappert kamasz méretben már 450 Ft-ért haza is vihette Józsika a Páva Áruházból. Amikor 1980 karácsonyán megkapta élete első igazi farmerét, egy Trappert, körbeszaladta háromszor a lakást, és a nyári szünetig le sem vette. Talán abban is fürdött. Álmos vagyok, és mégsem alhatom; ébren vagyok, és mégis álmodom.
Na, jó, néha kimosta, és ha nem száradt meg időben, félig vizes nadrágban ment iskolába. Előfordult, hogy mire beért az osztályterembe, ráfagyott. Tudományosan igazolta, hogy létezik csőnadrág.
Jól kopott, néhány mosás után már felismerhető, dögös színe lett. Nem volt ciki, mert szexisebben kopott a lengyel Wranglernél és a magyar Levi’s-nél. Milyen kár, hogy a rendszerváltással elvitte a cica. Igaz, hogy Budapesten a Fő utcában található egy Trapper üzlet, de az itt kapható nadrágokon csak a címke eredeti. Más az anyag, más a forma, más a szabás. Talán majd jön egy vállalkozó, aki fantáziát lát az igazi Trapperben. Essék szó erről is: volt egy másik magyar farmermárka, a River Blue, de közel sem volt olyan sikeres, mint a Trapper, viszont a farmermellényeik nagy sikert arattak a polbeat énekesek körében.
Először hazai farmerrel a szegedi Kenderfonó és Szövőipari Vállalat gyárában kísérleteztek, aztán a Buda-Flax Lenfonó és Szövőipari Vállalat budakalászi gyára vitte sikerre a Kádár János által csak cowboy nadrágnak hívott Trappert.
Sikerének nemcsak az volt a titka, hogy megfizethető volt, hanem az is, hogy piaci bevezetése a magyar rock aranykorára, 1978-ra esett. Addig elképzelhetetlen agresszív és profi kampánnyal építették fel a márkát, tévéreklámok, plakátok, újság – és rádióhirdetések özöne zúdult a lázban égő nemzedékre.
Egészen addig tartott a reneszánsza, míg 1984 körül a popper hullám betetőzésekor megjelentek a répa fazonú olasz Casucci és Ritt nadrágok. Erre a Trappernek már nem voltak jó válaszai, aki menő akart lenni, az Ecserin vett egy galléros kamu Lacoste pólót, hozzá egy Casussit.


>!
n P

POÓS ZOLTÁN (Battonya, 1970. április 8. –) író, költő, újságíró. 1992 óta Budapesten él.
Mindenki számára meghatározó élete első 18 éve. Magam Battonyán nőttem fel, számomra minden jelen idejű a várossal kapcsolatban, bármikor – mint egy jelenés – beugranak olyan képek, jelenetek, melyek utoljára, mondjuk, harminc évvel ezelőtt jutottak eszembe. De sokfelé utaztam a megyében, fontos helyszíne volt életemnek a mezőkovácsházi strand, a mezőhegyesi vasútállomás, a gyulai fürdő csúszdája, a gyomai Liget, vagy a békéscsabai „halas üzlet" az Andrássy úton, ahol pontyok „pipáztak". Afféle „rockturista" voltam anno, egy-egy koncert miatt számtalanszor aludtam a megye különböző vasútállomásain a nyolcvanas évek közepén… Volt, hogy begyújtottam a hideg várótermek vaskályháiba, miközben farkasszemet néztem egy erdélyi mamival, aki megpróbált Kürtösre szaloncukrot csempészni. Cápa és Sztyopa említette is, hogy te, Kisbattonya, biztos, hogy nagy csavargó leszel. Hát, nem lettem az… Jó ritmusban leérettségiztem, lediplomáztam… (barkaonline.hu

A Tankcsapdáról…
A Tankcsapdát 1989 óta ismerem, ott voltam a megalakulásuknál, egy rövid ideig közös volt a próbahelyünk. A tanítóképző pincéjében mutatta Labi, az akkori basszusgitárosuk a Baj van című számukat. Nem voltam éppen elragadtatva, Labit egyébként sem egy punk fickónak ismertem, hanem egy olyan figurának, aki Kassákról beszél órákig, zakóban, lila, batikolt sálban, majd a megfelelő pillanatban előkapja Hamvas Béla Világválság című könyvét. Volt közös felolvasóestünk is. Aztán egyik nap megjelent zakója hajtókáján jelvénnyel: A PUNK IS EMBER. Vicces volt. (barkaonline.hu)
http://www.barkaonline.hu/tarca/1249-poos-a-tankcsapdarol

Verseiről:
„Poós verseinek nagy az emlékállító erejük, erre most döbbenek rá, látva, hogy nem csupán a kilencvenes évek fényviszonyait örökítette meg, de olyan hajdani alapélmények is rendre fölbukkannak a kötetben, mint például a vadkapitalista gründolás, a multik berendezkedése, vagy a gyorséttermek relatív újdonságereje; olyan apróságok, mint a szabadáras cigaretta létezésének ténye ("átsétálsz a szemközti közértbe, mert ott olcsóbb a cigi"), vagy az angyalföldi szilveszterek mulatozási kényszere a duhaj fiatalság korszakában. Sokan írtak, filmeztek mindezekről a banális "rendszerváltó momentumokról”, de ami a lényeg: közülük igen kevesen költők, és kevesek munkája forog közkézen mindmáig. Poós Zoltán állva maradt. Nemzedék, közös körök, évjárat, ilyesmi." (magyarnarancs.hu)
http://magyarnarancs.hu/konyv/battonya-szakralis-hely-77940/
Szerzői polc:
http://moly.hu/szerzok/poos-zoltan

!
>!
Papírtigris
Poós Zoltán: Felkészülés kedvenc mondatomra

Nyugtalanító, néhol abszurd, őrület a szerelem, vajon tényleg lehet így…? Így egy kapcsolat után, elmenni a gyerekkori iskolájába, írni neki egy regényt? És az a fájdalom… Átéreztem, milyen lehet..hogy már mással van.. :( A bizonygatás, hogy ő ismeri a legjobban – ezért meg is érdemli? A fotók Mérey Zsófia néven futnak és a regényben is Mérey az elhagyott menyasszony, aki ír…Kíváncsi lennék rájuk…Hihetetlen jó stílus, meglepő mondatok, szóösszetételek, apróságokra figyelés… nyugtalanító, na… többször el kéne olvasni!

!
>!
geritwo
Poós Zoltán: Az alkony fokozatai

1946-ban járunk, tényleg érdekes kor, érdekes téma. Amin meglepődtem, Poós úgy ír, mintha nem is kortárs lenne, hanem, nem is tudom, Faludyt olvasna az ember.


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!