Sci-fi

Rovatgazda
!

Válogatás a karcokból:
– Megjelent a Tiamat dühe, a Térség sorozat nyolcadik része. – https://moly.hu/karcok/1348012 (@Fumax)
– Hamarosan megjelenik a Vörös lázadás saga ötödik része, A sötétség kora. – https://moly.hu/karcok/1341611 (@Agave_Könyvek)
– Interjút készített a kiadóvezetőnkkel az Ectopolis.hu. – https://moly.hu/karcok/1350173
– 99 évvel ezelőtt született Frank Herbert, az egyik legnagyobb hatású sci-fi regény, a Dűne szerzője.


>!
Gabo_SFF KU
Sci-fi

Nincsen valódi befejezés. Csak egy pont, ahol abbahagyod a történetet.

99 évvel ezelőtt, ezen a napon született Frank Herbert, az egyik legnagyobb hatású sci-fi regény, a Dűne szerzője.

1 hozzászólás
!

Cixin Liu A Háromtest-trilógia befejező részében – úgy, mint a többi részben is –, elsősorban a keményvonalas SF rajongóit szólítja meg.

– Tudományos szemszögből nézve nem túl pontos kifejezés, hogy „elpusztult”. Semmi nem tűnt el. Mindaz az anyag, ami ott volt, még most is ott van, ahogy a perdület is. Csak az anyag elrendezése változott, mintha egy pakli kártyát kevertek volna újra. Az élet azonban olyan, mint a színsor a pókerben: ha megkevered, eltűnik.


>!
Noro
Cixin Liu: A halál vége

A 2019-es év alighanem legvaskosabb, de számomra eddig mindenképpen a legjobb új megjelenése ez a könyv. Az első kötet kissé esetlen újító szándékától a második rész szabatos profizmussal felépített maximalizmusán át Cixin Liu eljutott oda, ahol én az igazzy SF irodalmat keresem: a kozmikus perspektívák fejbevágóan idegen, ugyanakkor lenyűgözően eredeti tartományába.
Ha valakinek A halál vége olvasása közben nem koppan legalább száz oldalanként egyszer a földön az álla, az véleményem szerint nem figyelt eléggé. Ebben az egyetlen könyvben ugyanis annyi ötlet van, mint egy komplett sorozatban, és ezek mindegyike kulcsfontosságú a történet – az emberiség és az univerzum történetének – előadása során. Tény, hogy elsősorban a keményvonalas SF rajongóit szólítja meg: a főhősök lelki csipkéit nem sokat ápolgatja, a nézőpont-karakter fogalmában az író számára egyértelműen a nézőponton van a hangsúly. Ez nem hiba, inkább sajátossága ennek a stílusnak. A társadalmi változások és a kozmosz megismerésének ábrázolása azonban igen magas színvonalon zajlik a regényben.

A sötét erdőt több szempontból is Asimov Alapítványához hasonlítottam. Egy dologban a harmadik kötet is erre a klasszikusra emlékeztet: a cselekmény egyre nagyobb időbeli ugrásokkal mutatja be a jövő történelmét, az emberiség sorsának alakulását. Cixin Liu regénye azonban nem áll meg az emberiség jövőjénél, sőt: miközben a tér és az idő egyre jobban kitágul, szerintem kész csoda, hogy emberi nézőpontját egyáltalán sikerül megőriznie. A szerző eleve nem tartozik a társadalmi űroperák két fő irányzatának egyikéhez sem: nem hiszi, hogy a jelen társadalmi berendezkedés fennmaradna a jövőben, de azt sem, hogy egyenletesen, vagy pláne exponenciálisan fejlődnénk tovább. Bár a második könyv befejező fordulata valószínűleg sok olvasó éberségét elaltatta, még jó néhány krízis követi egymást a harmadik kötet lapjain, némelyikről pedig nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az előzmények ismeretében is megjósolhatatlanok voltak. Az emberi faj puszta fennmaradása mindvégig kérdéses marad. Az univerzum ellenséges mivolta időnként enyhülni látszik, hogy aztán újult erővel térjen vissza ismét. A tudomány néha váratlan felfedezéseket tesz, de hihetjük, hogy más civilizációk már nem lépték meg ezeket réges-régen?
Az ellenséges világegyetem mellett egy új tényező is megjelenik: vajon a világűr természetes közegnek tekinthető, vagy más, nálunk sokkal öregebb lények formálták ilyenné? Esetleg csupán hangyák vagyunk, akik egy romos házról gondolják, hogy az az érintetlen őstermészet? Az angolszász írók közül elsősorban talán Stephen Baxter szeret hasonló gondolatokkal eljátszani, illetve a világmindenség történetét megírni nagy bummtól nagy reccsig spoiler, de Cixin Liu még neki is tud új gondolatokat mutatni. Ezzel a regénnyel a kínai sci-fi egyértelműen felnőtt az angolszászhoz.

20 hozzászólás
!

Jonathan Strahan, a fantasztikus műfajok neves szakértőjének 2019-es válogatása.

– Nyugodtan hívhatsz szkeptikus hívőnek. A technológia csodálatos dolog, de jellegénél fogva hajlamos még több megoldandó problémát teremteni.
Ken Liu: Minőségi időtöltés


>!
pat P
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2019

Hát, azt nem állítanám, hogy Mr. Strahan ízlése és az én ízlésem olyan borzasztóan nagyon egyezne (főleg, ami a sci-fit illeti – a fantasy-érzékével egészen meg vagyok elégedve), de pár dolgot azért el kell ismernem.
1. Az biztos, hogy amit beválogat a kötetébe, az írástechnikailag legalábbis korrekt, nagyon sokszor pedig egészen csodálatos és irodalmilag igényes. (Ugyanitt, köszönet a kiadónak, hogy igazán remek fordítókra bízta a szövegek magyarítását, igazán sok szépség akadt a kötetben.)
2. Tagadhatatlanul ad egy olyan rálátást a fantasztikum aktuális trendjeire, amit magyar olvasóként egyébként nagyrészt nélkülöznünk kéne. Más kérdés, hogy ezek a trendek barátaink-e, vagy kevésbé. (Engem speciel nem különösebben izgat, ha egy novellában van egy kis LMBTQ tematika, sem pozitív, sem negatív értelemben. Tényleg itt az ideje, hogy megpróbáljuk végre természetesen kezelni ezt. Gender-tematika részemről dettó. Az öko-apokalipszisektől mondjuk már van egy kis herótom, de elismerem, fontos téma.)
3. Valószínűleg fontos szempont lehet a kötetek összeállításánál, hogy a történetek előterében valós emberi (társadalmi, lélektani, ilyesmi) problémák álljanak, a szerzők kellő érzékenységgel és empátiával közelítsenek szereplőikhez, legyenek képesek valószerű, azonosulható karaktereket alkotni, tudjanak olyan történeteket elmesélni, amikkel az olvasó azonosulni tud. Akkor is, ha a protagonistának esetlegesen színváltós pikkelyei vannak, ha csimpánz, netán egy kis robot vagy egy épület. És ez jó. Nagyon jó.
4. A kötetek elég sokszínűek, tematikailag változatosak. Ebben például volt kettő egész darab űrhajós novella is! Meg kettő földönkívülis is. (És ezek ráadásul egybe sem estek!) És volt benne okos Ken Liu és lírai Ursula K. Le Guin, furcsa Alyssa Wong és egyedi látásmódú Daryl Gregory, hát mi bajom lehet nekem voltaképpen? (Jó, oké, pár középszerű alkotást azért tudtam volna feledni, de most a pozitívumokat sorolom éppen, no.)

Egyszóval, jók voltak ezek a kötetek. Ha valaki a lelkemet kérné cserébe a garanciáért, hogy sosem olvasok rosszabb fantasztikumot ezeknél (még magyar szerzőktől sem! :P), már írnám is alá a kontraktust íziben.
(Olvasónapló a hozzászólásoknál, mint rendszerint.)

3 hozzászólás
!

A Hosszú Föld sorozat negyedik kötetében Lobszang, Agnes nővér és Joshua története folytatódik, új kihívások érik őket.

– Tudod, Lobszang, már huszonhét éve annak, hogy mi hárman először találkoztunk a Felső Meggereken, mikor mi ketten a Mark Twainen hajóztunk. Most meg úgy érzem, mintha állandóan annak az iskolának az érettségi találkozójára akarnának elrángatni, ahova utáltam járni. Mit gondolsz, megszabadulunk majd valamikor egymástól?
– Ebben az életben aligha – felelte Lobszang csüggedten.


>!
ViraMors P
Terry Pratchett – Stephen Baxter: A Hosszú Utópia

Könnyű átlépést, parancsnok!

A pletyka gyorsan terjed, még a Hosszú Földön is.

Nem is olyan régen az Orkaváros kapcsán hangzott el többektől – tőlem is – , hogy az egymás mellé rakott jól megírt jelenetekből még nem lesz jó regény. Olvasás közben rendszeresen eszembe jutott ez a kijelentés, csak kicsit másképp: az egymás mellé rakott jó ötletekből nem lesz jó regény. Sőt, igazából nem lesz belőle regény vagy koherens történet sem.
A Hosszú Utópia – a sorozat nem túl jó szokásához híven – előrángat szinte mindent és mindenkit, aki/ami megjelent az előző három kötetben, és elindítja őket valamerre.
Joshua fejfájósan kóborol – és szokás szerint belesodródik az eseményekbe. Lobszang spoiler szeretne lenni, spoiler Agnes nevelgeti fogadott fiát és fogadott férjét, meg néha beszélget a macskával. spoiler Nelson Azikiwe családfát kutat spoiler A Következők rejtőzködő zseniket alakítanak, spoiler Sally – híven önmagához – hol feltűnik, hol eltűnik, de azért időről időre belebabrál az eseményekbe.*
A fentieknek köszönhetően amúgy sem kis számú eseményszálakkal együtt persze jönnek újdonságok is, úgy, mint a Hosszú Földeket fenyegető legújabb veszély, XIX századi kémtörténet és egyéb családi finomságok és pár érintőlegesen megemlített lokális probléma. spoiler
A végére persze többé kevésbé minden összeér, de hosszú az út odáig…
A legnagyobb bajom – már megint – az, hogy ötletszinten óriási a potenciál, de a történet hézagos, ide-kap, oda kap, aztán BUMM! és vége a regénynek. Közben a karakterek többsége nem fejlődik semerre, bizonyos tudnivalók meg ötvenoldalanként (vagy még sűrűbben) elhangzanak, pedig némelyik már elsőre is triviális volt.
Azt mondjuk értékeltem, hogy végre nem abból állt a regény 80%-a, hogy ki merre és hányat lépdel, így viszonylag ritkán kapott el olvasás közben az unalom. De azért összességében leginkább sajnálom ezt a részt is, mert lehetett volna sokkal-sokkal jobb.

*Willis Linsay és a Mars csak félmondatos említések szintén szerepeltek. Néha sajnáltam, néha örültem, hogy nem volt nekik is külön száluk.

!

A történet a poszthumán SF egyik, de korántsem az első előfutára: az SF írókat a kezdetektől foglalkoztatta a gondolat, hogy mi lesz az emberiségnek, mint fajnak a jövője. De a legfontosabb kérdése mégis az, hogy mi teszi az embert emberré, és milyen erkölcsi és morális felelősséggel tartozik az egyén és a társadalom egymás iránt, és ettől marad ez a regény még ennyi idő után is aktuális. @vicomte

„A logika és az igazság két nagyon különböző dolog, noha a gondolkodást végző elme számára gyakran egyugyanazon dolognak látszanak.”


>!
Joshua182
Theodore Sturgeon: Több mint emberi

„Én beléptem, holott még nem voltam felkészülve”

Nem csúszott könnyen, ez pedig ezúttal inkább a szerző dicsérete, mert becsületesen megdolgoztatja a szürkeállományt.
Rögtön leszögezném, hogy nem hiszek a könyvben felvázolt paranormális képességekben, jelenségekben. A telekinézissel úgy vagyok, hogy „majd hiszem, ha látom”, azaz ha majd előttem megcsinálja valaki, egy általam megjelölt környezetben és tárggyal, akkor talán meggyőzhető vagyok, a teleportálás komplex élőlények esetében nem hiszem, hogy valaha is lehetséges lesz, a gondolatolvasás képessége pedig szimplán nem lenne fair az univerzum részéről sem az emberiség, sem a képesség birtokosa felé.

A fentiek miatt ez első szinten számomra afféle szuperhős-jelleget öltött a könyv, de csak addig, amíg realizáltam, hogy ez csupán egy eszköz a valódi mondanivaló feltárására. Az „átlagos” szuperhős ugyanis legtöbbször rövid (vagy semmilyen) erkölcsi vívódás után állítja magát (jó esetben) az emberiség szolgálatába, itt viszont egészen mély, sokszor gyötrelmes felismerés, ráébredés a másságra, bizonytalanság, kétely, és a képességgel való visszaélés kíséri ezt a folyamatot, az pedig csak hab a tortán, hogy ezt több szereplő szemszögéből is átélhetjük a homo gestalt szimbióta jellege folytán.
Azzal, hogy ez az író által megalkotott létforma, mely az emberi evolúció következő állomásaként kerül bemutatásra, az egyének szintjén többféle különböző fogyatékossággal rendelkezik, még inkább ráirányítja a reflektorfényt azokra a vonásokra (vagy épp hiányukra), melyek az EMBERT definiálják, ezzel pedig az élet, bármilyen emberi élet vitathatatlan értékét hirdeti, mesterfokon ötvözve az iróniát az eleganciával.

Ami kevésbé tetszett, az a végkövetkeztetésekkel együtt járó „magyarázat”, a könyv ugyanis sejteti, hogy ez emberiség nagy vívmányai, zseniális alkotásai nem jöhettek volna létre „gestalt-ráhatás” nélkül, ezen a szinten pedig nem tudok azonosulni vele, ugyanis szilárdan hiszek az ember, az egyén határtalan kreativitásában.
Sturgeon egyébként nagyon szépen ír, egyéni és szemléltető hasonlatokkal, gondolatfüzérekkel, szépirodalom kategóriában is simán indulhat a regény szakadék-mélységű pszichológiai, filozófiai és morális fejtegetéseivel, dilemmáival.

!

A novelláskötet új kiadása tizenhárom történetet tartalmaz a SF műfaj meghatározó alakjától.

„Az őrültek társadalmában a betegek az egészségesek.”


>!
luthienlovemagic IP
Philip K. Dick: Lenn a sivár Földön

A sci-fi zsánerén belül színes skálán mozgó novelláskötetről van szó. Mind a főhősök, mind ötletek, mind pedig a végkövetkeztetések tekintetében. Ami viszont mindben közös, az a magas minőség és az egyedi hangulat. Mind a tizenhárom történet egy-egy külön kis világot alkot, amikben megmutatkozik egy-egy szelet Dick zseniális fantáziájából. Némelyik írásnálnál (A koponya, Az utolsó mester) éreztem kisebb megingást, hirtelen szemszögváltás és némi kapkodást. Ezektől az apróságoktól eltekintve a kötet minden abszurdságával és őrületével együtt zseniális.

Nehéz volt kedvencet választanom a novellák közül, mert sok volt közülük, ami elnyerte a tetszésemet. Végül kettő mellett döntöttem. Mivel egyik kedvenc témám az időutazás, így a Fizetség volt az egyik novella, ami nagyon megfogott. Minden részlete aprólékos tervezés eredménye, annyira tökéletes minden szava, hogy csak ámultam. Itt teljes valójában megmutatkozott Dick zsenialitása. A másik kedvencem a Háború a zidiótákkal. Ez a humorával és az abszurditásával vett meg magának. Itt egyszerűen azt éreztem, hogy PKD-nek teljesen elgurult a gyógyszere, és mire megtalálta, egy remek történet jött ki a kezei közül. Ezt én a magam részéről egyáltalán nem bánom, mert ezen a novellán szórakoztam a legjobban.

Összességében a Lenn a sivár földön minden elvárásomat felülmúlta sokszínűségével, hangulatával és a zseniálisan összerakott történetekkel. Ez a kötet Dick munkásságának egyik esszenciája, amiben megmutatkozik, hogy nem hiába lett a korának egyik kiemelkedő sci-fi szerzője.

A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2019/10/08/konyvkritika_…

!

Egy évszázaddal ezelőtt az értelemháború alaposan szétzilálta a galaxist, és szinte teljesen felszámolta az űr meghódítására törekvő, intelligens életet. A fennmaradt civilizációk ciklusonként egyszer megtartják a Metagalaktikus Grand Prix-t, ahol a furcsábbnál furcsább lények dallal, tánccal vagy egyéb performansszal mérik össze tudásukat.

„Mindent le lehet fordítani dühakkordokra, búakkordokra és vígakkordokra, és bárki, aki képes kottát olvasni, tudja, hogy egy-két vígakkordnál többhöz csak valódi pénzügyi vészhelyzetben szabad folyamodni.”


>!
gesztenye63 P
Catherynne M. Valente: Űropera

Még hogy megosztó a könyv? Az nem is kérdés. De ha már címkézünk, akkor az Űroperára talán még inkább illenék a „hangulatfüggő” olvasmány meghatározás.
Elsőként is, van ugye egy – mára erősen kommercializálódott, születése pillanatában azonban valóban emelkedett, ha nem éppen magasztos, de – mindenképp üdvözlendő kultúrpacifista kezdeményezés, jelesül az Eurovíziós Dalfesztivál. (Marcel Bezençon-nak ezúton is egy szívből jövő R.I.P.)
Aztán adott egy nem hétköznapi írói fantáziával megáldott, nem kissé különc, de szigorúan elkötelezett, az emberiség öko-lábnyomait árgus szemmel vizslató, aktívan zöld író, aki egyben durván 3ZS (azaz Zsigeri ZsánerZseni).
Több sem kell a robbanó elegyhez, mint egy poénos tweet-comment, miszerint „írnod kéne egy eurovíziós science fiction regényt” és Valente máris rittyenti a lehetetlent.

„Az élet gyönyörű és az élet ostoba.” Igaz ez feltételezem galaxis-szerte, de talán leginkább „egy Föld nevű kis, vizes és ingerlékeny bolygón”. Persze attól, hogy az élet ostoba, bolygószinten talán még lehet értelmes. Persze nem biztos, hogy galaktikus értelemben is az. Arra pedig, hogy ez eldöntessék, mi sem kézenfekvőbb, mint egy Galaktikus X-faktor. Döntse hát el az arra hivatott grémium, úgyis mint Űrbáj Alex, meg a közkedvelt Féreglyukú Gáspár „Ciszlunáris” Laci mester, hogy az emberiségnek helye van-e a galaktikus társadalomban.

S ettől a pillanattól elszabadul az (űr)őrület. Röpködnek az űrkonfettik, pörögnek a varázslatos űrdiszkógömbök, a különböző galaktikus világokat képviselő versenyzők pedig orron, szájon és (kinek mi jutott a teremtésben) egyéb változatos testnyílásokon keresztül ontják magukból a galaxis csodásabbnál csodásabb, felemelő, fülbemászó, vagy éppen bőrön át felszívódó muzsikáját. S mindeközben a háttérben, földi mintára zajlik a diplomáciai csűrcsavar, taktikázás, elszabadul a gyilkos intrika és helyezkedés.
Úgy vélem, hogy ebben a szédületes geg-viharban Valente valami olyasmiről akar beszélni, hogy az emberiség felköthetné végre a gatyáját, ha az első extraterritoriális randevúnkon nem csupasz seggel, kőbunkóval a kezünkben és rühes tarkónkat az utolsó fehér orrszarvú tülkével vakargatva kívánunk megjelenni, mint az éppen aktuális humán casual clothes.
Forma- és nyilván (tartalom)bontó regény ez, de tagadhatatlan, hogy sziporkázó, ugyanakkor nyilván ízlés- és befogadó-függő.
Kleinheincz Csilla fordítói munkáját már szinte szégyellem az egekbe dicsérni. Pedig megérdemli.

!

Alastair Reynolds kisregényében olyan kérdések merülnek fel, mint például az értelmetlen, torz háborúk, illetve a hit, és ennek a nevében elkövetett ítélkezés.

„Az ember nem maga választja a barátait – az élet teszi meg helyette.”


>!
kriszet_Paulinusz P
Alastair Reynolds: Lassú lövedékek

Ez jó volt! Rövid volt, de nálam majdnem a tökéletesség határát súrolta.
A Napok háza a kedvencem az írótól, de a Jelenések tere útvesztőjében kétségbeesetten próbáltam valami értelmet találni, így most örültem, hogy nem kellett csalódnom.

A történet izgalmas, jól van felépítve, és kapunk pár szereplőt, akikre érdemes figyelni. Egy nagyon hosszú háború végét élhetjük át, aztán van egy filmszakadás. Főszereplőnket igen rossz körülmények között hagyják, és a következő kép… Innen kezdődik a történet.
Van egy hajónk, ami szinte roncsként lebeg az űrben, alig működik, majd megfeszülve szembesülhetünk az idővel. Képbe keveredik a vallás is, mint mindig feszegeti az értelmes határokat. Mindig elképeszt a hit és nem hit esete. Hogy milyen kevés kell az embereknek, hogy találjanak valamit, mindegy, hogy mit csak különbözőség legyen, és lehessen gyűlölni, ölni, kizsákmányolni, bitorolni, elvenni miatta. Dogmatikus mintái miatt én nem vagyok vallásos, de soha senkit nem szóltam meg azért, ha ő hisz. Nekem ez annyira egyszerű, faék példa: ez nekem olyan, mintha a nyuszis zoknija miatt szólnám le. Érthetetlen is számomra az ez miatti megkülönböztetés. De vigyázat, arról ami a vallás mögött van, nos arról nekem is megvan a saját véleményem és ítéletem.
Nem tudok többet írni spoiler veszély nélkül, de szokatlan, és érdekes zamatú olvasmány. Nem bántam meg, hogy elolvastam. Mondhatnám még, hogy valamilyen szinten katonai scifi, amiért én speciel annyira nem rajongok, de igazából nem ez a főszál a történetben, illetve na… Olvassátok el.

!

Ny Axxter, az állandó pénzzavarokkal küszködő graffexművész, aki képeket tervez jelentéktelen kis bandák és törzsek számára, úgy dönt, hogy elhagyja a több mérföld magas Henger vízszintes világát, és végül a külső fal függőleges életmódját választja.

„Az utazókampók – ahogyan Sai nevezte őket – eleinte zavarba hozták. Axxter lógott a falon, két tenyere laposan a hideg fémen, levegő után kapkodott. a pirkadatban, amikor Sai először csatolta rá karjaira a szerkezetet, vad félelem lepte meg, hogy biztosítóit ki kell kapcsolnia, hagynia, hogy a huzalok visszaugorjanak derékszíjába és csizmáiba, s csak háromszögletű fejük maradt látható. Az ő biztonságos kapcsai és kötelei. Ugyanaz a hányinger és félelem tért vissza belsejébe, mint amikor először lépett ki a vertikálisra.”


>!
gyuszi64
K. W. Jeter: Isten veled, láthatár

A 2,5 és a 3 csillag lehetőségek közül végül hosszas hezitálás után az előbbit választottam.
A könyv erőssége, hogy a benne ábrázolt társadalmi visszásságok a jelenre is aposztrofálhatók. A hátránya minden más, ezek közül néhány:
– A világépítés kuszasága egy kusza világot eredményezett;
– és ez a világ nemcsak nehezen érthető az olvasónak, de számomra hiányzik a sci-fis feelingje is (nincs kimenetel, a szerkesztés logikai hiányokkal teli).
– A cyberpunk képek ugyan megvannak, de néha légből kapottak, máskor meg fárasztóan irreálisak.
– Általában is baj van a hitelességgel. Ez a „running man” típusmotívum pl. csak akkor működik, ha reálisan sikerül megragadni, és itt a vaslogikáról szó sincs.

A regény tehát inkább egy társadalombírálat, mint történet; inkább egy kalandregény, mint sci-fi; és a bántóan sok koincidencia miatt inkább ifjúsági, mint felnőtt olvasókhoz szól. A 70. oldalig majd elaludtam, utána ugyan felpörögtek az események, de a könyv vége egyszerűen csak el van szúrva… Egy példát írok: spoiler, de abbahagyom, mert csak ideges leszek. Persze ezt lehetne akár úgy is olvasni, hogy az emberi élet nem tényező az üzleti szerződésekkel ellentétben – de én inkább azt mondom: elkapkodott és kevéssé átgondolt ez a regény, amit nem túl igényes olvasóknak szánt a szerező. :(

Eddig is tudtam, most legalább megfogalmazom: nem különösebben kedvelem a cyberpunkot.

1 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!