Sci-fi

Rovatgazda
!

Sziasztok, elmúlt az október is, és ebben a kellemes őszi időben az olvasási kedv is megnőtt, rengeteg értékelés közül válogathattam.

Kihívások:
https://moly.hu/kihivasok/kis-lepes-az-embernek
https://moly.hu/kihivasok/szovjet-urutazas-a-galaxis-peremere

Karcok:
– A Zsoldos Péter-díjtól tavasszal közleményben elhatárolódó író, Brandon Hackett Xeno című regényét találta legjobbnak idén a díj zsűrije. – https://moly.hu/karcok/1181216
– Fantasztikus könyveket ajánl a @Spekulatív_Zóna. – https://moly.hu/karcok/1168898
– @Szentinel John Wyndham: Szemünk fényeiről és az adaptációiról beszélt – https://moly.hu/karcok/1176641
– Milyen borítót, fülszöveget, kapna egy-egy fantasztikus irodalmi alkotás, ha kortárs irodalmat olvasó közönségnek pozicionálnák? A @Spekulatív_Zóna gondolatai: https://moly.hu/karcok/1173269
– @Asgard47 megemlékezése Alfred Besterről. – https://moly.hu/karcok/1169612
– @Hackett jövőjegyzeti folytatódnak:


>!
Hackett IP
Sci-fi

Hogyan élt valaki 555 napig szív nélkül? Egy férfi, aki nem látja, hanem hallja a színeket. Egy nő, aki a világ összes földrengését érzi. Bionikus végtagok, Star Trek- és Terminator-szemimplantátumok.
A Jövőjegyzetek 4. részében az első kiborgok közül írtam néhány érdekesebb figuráról, kutatóról.
http://www.brandonhackett.hu/2018/10/az-elso-kiborgok-j…

Kapcsolódó alkotók: Brandon Hackett

!

A nem túl távoli jövő San Franciscójába vezet el a történet, ahol már a tengerszint megemelkedett. Itt fonódik össze a három főszereplő sorsa ebben a cyberpunk történetben, aminek központi témái a mesterséges intelligenciák, az emlékek, a halhatatlanság, valamint a könyörtelen erőszak, amit mindezek birtoklásáért egyesek hajlandóak alkalmazni.

„– Néha úgy tűnik számomra, hogy olyan az MI-kkel beszélgetni, mintha a felhőkből vagy madárrajokból próbálnánk megjósolni a jövőt.”


>!
Noro MP
Zachary Mason: Void Star

Mason nem találta fel a kiberpunk 2.0-t, nem alkotott új, 21. századi paradigmát a számítógépek jövőjéről. De modern, mai szemszögből megírta azt, amit valószínűleg sokan gondolunk a kibervilágról, csak még talán nem öntöttünk szavakba. Röviden azt, hogy nem fog működni.

A történet a nem is olyan közeli jövőben játszódik, ahol a technikai fejlődés elért egy, a mi valóságunktól nem is olyan távoli platóra, és a jelek szerint ott megrekedt. A továbblépés egyetlen útja az lenne, ha az embereknek sikerülne szót érteni a mesterséges intelligenciákkal, amelyek már legalább 90 éve szaporodnak a hálózatban, de mintha egy másik univerzumban élnének. A legközelebb még azok jutnak el hozzájuk, akiknek mesterséges agyszövet-pótlás van a fejében, de ez a technológia többször halálos, mint ahányszor nem. Szó szerint egy számjegyű azoknak a száma, akik képesek hosszú távon is együtt élni vele. Ennyit a transzhumanizmus kiberpunk irányáról, sugallja nekünk a szerző. Robocop is dead.

Ennél több konkrétumot nem is érdemes mondani a könyvről, azt ugyanis nem cselekménye, de nem is forradalmi háttérvilága határozza meg. Hanem a hangulata, és az a képessége, amellyel belemeríti az olvasót a jövő neonfényei közé. A kiberpunk sokáig azzal tüntetett, hogy még az SF-en belül is különösen száraz, technika-központú és az emberi lelket háttérbe szorító irányzat volt. A Void Star viszont az embert ragadja meg a gépek között. A kedvencelésén még gondolkodom, de ha eltekintünk attól, hogy nem bombáz forradalmi ötletekkel minden oldalon (amit általában elvárok egy SF-től), ez nekem való könyv.

3 hozzászólás
!

A Themisz-akták harmadik részében Rose Franklin és családja hazatér, miután közel tíz évig éltek egy másik világban. Csakhogy egy újabb pusztító háború közepébe csöppennek, amely ezúttal az emberek között dúl. Rose eltökélten keresi a megoldást az emberiség megmentésére.

„– Hogy? Hogy hívják? Ja, hogy nem tudja, elárulja-e. Hát, természetesen a maga döntése. Jó, hát igazából nem teljesen a maga döntése, de érti, hogy értem. Nyilván nem fogjuk a legelső napon megkínozni. Jaj, csak viccelek. Ez olyan GRU-humor… tudom, tudom. És ahhoz mit szól, hogy akkor most maga szerint örökre és végérvényesen felborítaná az erőegyensúlyt, ha elárulná a bolygó nevét? Mellesleg, amikor távoztak, épp az ENSZ-nek dolgozott. Annak mi is tagja vagyunk. Ez a ti világotok!”


>!
Heléna_Szilágyi I
Sylvain Neuvel: Védtelen halandók

Az első kötet igazán feszesre és izgalmasra sikerült, a második is megtartotta ezt a jó szokást, viszont a harmadiknál egy kicsit éreztem, hogy bár ez a leghosszabb terjedelmében, de fele annyi újat nem tudott nyújtani. Nyilván befolyásolt az is, hogy egy zárókötetről van szó, a rejtélyek megoldódtak és a kérdések többségére is választ találtak, és pár kedvenc szereplőm sajnos eddigre az életét vesztette, ahogy ebben az epikus küzdelemben sokan mások is. A kötet fináléja számomra kitalálható volt, de így lett igazán hiteles és teljes ez a történet.

Az különösen tetszett ebben a kötetben, hogy alaposan számba veszi a társadalmi és politikai szempontokat is és az egész bolygó sorsán gondolkozik, nemcsak a szokásos amerikai nézőpont érvényesül. Igazi multi-kulti olvasztótégely lett, ahol Kanada és Oroszország is éppen úgy kiveszi a részét a harcból, mint az USA, illetve a bolygó több tucat metrópolisza. A Védtelen halandók jól bemutatja, miként borul fel a föld érzékeny homeosztázisa, ha egy idegen faj megrengeti a lakók alapvető hiedelmeit és megfosztja őket a biztonságérzetétől. Ember embernek farkasa lesz, újjáéled a nacionalizmus és a xenofóbia, bepillantást nyerhetünk a táborokba, ahová azokat küldik, akinek az örökítő anyagában idegen eredetet találnak és megpillanthatjuk azt az földönkívüli kultúrát és civilizációt, amely nem szándékosan, de az emberiség bölcsőjét is jelenti. Előbbiről olvastam volna részletesebben is. Találtam kritikákat, amikben felróják a szerzőnek, hogy ez a földönkívüli világ nagyon hasonlít a miénkhez, de miért ne hasonlítana? Egy faj, ami szinte mindenben hasonlít a miénkhez és szaporodóképes a homo spaiens-szel, már fizikai kvalitásai miatt is hasonló életkörülményeket alakít ki magának, mint mi, meg azt se felejtsük el, hogy ott voltak az emberiség első lépéseinél, így meghatározták a fejlődésünk irányát. Szerintem ezzel nem volt semmi baj.

Több tökös női szereplő is felbukkan a sztori során, a történet tele van szerethető karakterekkel, még ha páran arrogánsak és túl hirtelen haragúak is. Valamint tetszett az is, hogy a széleskörű tudományos fejtágítás és az akciójelenetek között hangsúlyos szerepet kap az emberi tényező is, a szerelem, a családalapítás és a jellemfejlődés is. Engem ezzel fogott meg a trilógia. Na meg a gyönyörű borítóival! Nagyon mutatósak és a regények legepikusabb jeleneteit ragadják meg. Filmen meg aztán remekül adná ez a történet!

A teljes cikk: http://lenduletmagazin.hu/a-themisz-aktak-finaleja-ajan…

!

Keith Roberts regénye 1968-ban jelent meg Pavane címmel. Az alternatív történelmi regényben igazi steampunk világ uralkodik, és ugyan a 20. században játszódik, de az elektromosság nem terjedt el, és a legtöbb munkát még mindig gőzgépek végzik.

„– Te… valóságos vagy?
Az idegen arcán vidámság suhant át.
– Valóságos? – kérdezte. – Mondd meg nekem, mi a valóság, akkor felelni tudok a kérdésedre. Nézz a szilárd földbe, a sziklákba, és ismerd fel a Teremtés csillagrendszereit. Amit te valóságnak hívsz, az illékony: egy fuvallat, az erők röpke összefonódása, porszemek és atomok tánca. Ezek közül némelyiket bolygónak nevezzük, az egyikük a Föld. A semmit magába záró semmi a semmiben – ez a valóság.”


>!
zbarta
Keith Roberts: Gőzkorszak

Az igaz történetemet írom le a Gőzkorszakkal (Pavane) kapcsolatban.
Közeli és távoli vidékeken, Dorset falvaiban és majorságaiban, Wey Mouth csapszékeiben, Durnovaria A-osztályú szemafortornyainak állomásain szorongó tekintetek merednek lopva a jongleour masinájának fehér vászonra vetett mozgóképeire. Claytonok, Burrellok és Fodenek állnak félre zsúfolt lokomobil-színekbe, hogy átéljék a pillanatot, amott Wool fölött még a Lady Margaret is meglassult futásában, hogy elkapja a vetítést. Londinium közterein felállított fehér vásznakra irányított homályos mozgóképeken figyeli a nép – köznép, királyi és papi nemesség egyaránt –, hogy merre veszik az irányt az események abban a furcsa, másik világban. Kobaltkék seregek gyakorolnak irgalmat fegyvereik alatt szenvedő hűbéres toloncoknak. John barát lelkében talán szűnni látszik a rettegés, amikor híradósokkal, csempészekkel, az Időt megzabolázó várurakkal és úrnőkkel együtt bámulják a másik valóságot, amelyiknek néhány fontos, de elmosódott mozzanata a vászonra vetül. Homályos, karcos, de még éppen kivehető képek mozdulnak ott egy másik időből, megismételhetetlen filmet alkotva. Az elöl állók mormolják, hogy a hátsó sorokban is értesülhessenek róla:
„Igen! Most megy be a könyvesboltba! A kezébe veszi a könyvet! Most fizet érte! Ez mi?! Megszagolja?! Most ül be a benzinhajtásos autójába és elindul valamerre!”
Ezen a ponton Anglia- és világszerte szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Az embertömeg felől óvatos morajlás emelkedik: „Olvasni kezdi, imádkozzunk érte!”
Aztán a vetítés megfakul, az olvasó embert lassacskán magába zárja a könyv, amely élmény megismételhetetlen kristállyá nemesül az idő forgatagában. A vásznakról eltűnnek a képek, a nép szíve szeretettel telik. Halkan imádkozni kezdenek Anglia- és világszerte: „Fogadd el! Sirasd meg őszintén az elmúlást, de keresd és ragadd meg az újat. Ne ess eretnekségbe és ne gyászold a kőfalak leomlását!”

Röviden összefoglalva: egyedi élményt nyújtó könyv.
Brian W. Aldiss-t idézi a hátsó borító, higgyük el neki:
„Ritka gyönyörű regény.”

Nagyon feladta a kérdést, hogy ezek után vajon mit olvassak…?

!

Brandon Hackett Az Isten gépei című regénye tíz évvel ezelőtt jelent meg. Ez alkalomból a regény jelentősen átdolgozott és felújított kiadását olvashatjuk el. A kötet ezen túl négy novellát és egy esszét is tartalmaz: találkozhatunk többek közt egy megszállott MI-teremtővel, egy írószoftverekkel versenyre kelő íróval, valamint a távoli jövő mesterséges isteneivel.

„…az emberek csak azokat tudják sajnálni, akik náluk hátrányosabb helyzetben vannak. A kiemelkedő képességűekre mindig is irigykedni fognak, szenvedésüket és fájdalmukat pedig kárörvendő elégedettséggel figyelik.”


>!
Oriente P
Brandon Hackett: Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról

Második olvasásra is letaglózott a regény, ennél nem is tudok jobb ajánlást írni.

Persze jó filológus módjára elővettem a 2008-as kiadást és kicsit átböngésztem a változtatások után kutatva. Az új Isten gépei sokat változott sok tekintetben. Mert sokkal feszesebb és komolyabb lett, de egyúttal tagadhatatlanul szikárabb is. spoiler A kisebb szerkezeti átalakítások hatására bizonyos kulcsinformációk most a könyv végére csoportosulnak, és ez nagyon jól fókuszálja a felfedezési élményt. Egy apró személycsere a cselekmény alakításában pedig alaposan megbolygatja Bastien és Szófia szerepét a történetben, ami szerintem nagyon klassz ok-okozati láncokat tett hitelesebbé. Érezhető a szöveg minőségi javulása is, bár bevallom erre csak a két változat utólagos összehasonlításakor figyeltem fel, emlékeim szerint én a 2008-as szöveggel is teljesen elégedett voltam amikor másfél-két évvel ezelőtt olvastam.
A nevek és cégek lecserélése, azaz aktualizálása felett leginkább csak bólogatni meg vigyorogni lehet. Érdekes lenne látni, hogy festene ilyen szempontból egy újabb átirat 2028-ban, de hát az ugye az Ugrás éve, szóval valószínűleg mással leszünk elfoglalva. ;)

A kötet első felében továbbra is van egy nekem elég zavaró, visszatérő motívum, amit az első értékelésemben hosszan ecseteltem spoiler, ezzel továbbra sem tudok mit kezdeni. Illetve ezúttal már kicsit erőltetettnek éreztem a hétköznapi párbeszédeknek álcázott kinyilatkoztatásokat meg világmodellezéseket – talán azért, mert már ismerős volt a tartalom és nem foglalt le teljesen, hogy egyik döbbenetből a másikba essek, vagyis jobban tudtam figyelni a tálalásra. Arra gondolok, hogy ami jól áll Narayannak a virtuális térben, kissé természetellenesen hat Szofi szájából a hálószobában vagy a vacsoraasztal mellett.

Viszont! Ha a regény végén remegett is kicsit a kezem a csillagozásnál, a novellák lendületből ötösbe tolták nálam a kötetet. Mind a négy nagyon tetszett, legfőképpen pedig az, hogy mindegyik nagyon más, mégis mind szervesen kapcsolódnak a regényhez: ugyanazokat a témákat járják körbe akár egymásnak ellentmondó látószögekből, finoman kiemelve egy-egy aspektusát az Isten gépei gondolatvilágának. Nagyon jó döntés volt ezeket a novellákat így összeszerkeszteni, és annak is nagyon örülök hogy maga a regény így, ebben a formában újjászülethetett. spoiler

!

A @Gabo_SFF antológiája tizenkilenc magyar fantasztikus novellát tartalmaz ismert és kevésbé ismert szerzőktől. Egyaránt olvashatunk merész jövőképekről és bizarr álmokról, és olyan témák bukkannak fel mint például egy hazugságokból emelt város, a halála után vezeklő festő, háborúzó mesterséges intelligenciák, vagy fonák Magyarországok.


>!
pat P
Kleinheincz Csilla – Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018

2018-at ezennel a magyar fantasztikus kispróza évének nyilvánítom. Hiszen ez már a második magyar szerzős antológia az idén, amit nagy lelkesedéssel olvastam és dicsérek lépten&nyomon. (És akkor még Veres Attila kötetéről nem is beszéltem.)

Szóval ez is egy remekül szerkesztett, egyenletes színvonalon (jól és jobban) megírt novellákkal teli kötet – témaválasztásából adódóan nyilván kevésbé egységes, ugyanakkor jóval színesebb, mint a szintén emlékezetes 2050.
A kötetben szereplő fantasy (~14) és sci-fi (~5) novellák aránya valószínűleg tükrözi a magyar fantasy- illetve SF-olvasók, sőt írók arányát is – nekem ez persze szívfájdalom, de fantasy rajongóknak valószínűleg annál jobb hír.
Ha nem láttam volna a szerzők nevét az egyes írások előtt, nem biztos, hogy meg tudnám mondani, ki az a három ifjú, aki a novellapályázat nyertese, és korábban nemigen publikált – kiváló írások azok valóban. Személy szerint kicsit sajnálom, hogy csak hármójukkal tudtam megismerkedni.
Gyenge írás tulajdonképpen nincs is a kötetben. Természetesen a novellák fele kevésbé tetszett az átlagnál, de nem azért, mert ezek „objektíven” nézve rosszabbak lettek volna, hanem csak így az ízlésem miatt. Magas színvonalon, szépen megírt darab mind (egyesek az én ízlésemnek túl szépek is) – bármelyik lehet abszolút kedvence a megfelelő ízlésű olvasónak.
A kötet íve is nagyon érdekes: klasszikus fantasyktől, újramesélt meséktől (tündérek, unikornisok, ilyesmi) jutunk urban fantasy és fura weird valóság-verziókon át az egészen elszállt poszthumán jövőlátomásokig. Még nem is döntöttem el, a kötet második vagy harmadik harmada jött be nekem jobban. Mindegyikben voltak nagyon ütős darabok.

A borító koncepcióját mondjuk abszolút nem értem. Nem tudom, mit tettem volna rá, ha nekem kell, de hogy nem űrhajóst, az biztos. Drónfelhőből összeálló unikornist, esetleg.

Az olvasónaplót idemásoltam a hozzászólásokhoz:

21 hozzászólás
!

A Tengerészek a Frontvonalak sorozat harmadik kötete, és a katonai sci-fi kedvelőinek nyújt szórakozást. A műfaj jelenlegi legjobbjai között emlegetik, és az izgalmas földi és űrcsatákat a hiteles katonai szóhasználat teszi még egyedibbé.

„– Hiszel a halál utáni életben? – kérdeztem, mire elnevette magát.
– Szép gondolat, de nem. Bár van pár, ami azért bejön. Az a viking szar. Valhalla?
– Ahová a bátrak kerülnek a haláluk után – feleltem. – Egész nap csatáznak, egész éjjel mulatnak.
– Ez azért nem hangzik olyan rosszul. Remélem, ide osztanak be, nem abba a tisztítótüzes marhaságba.”


>!
Mrs_Curran_Lennart P
Marko Kloos: Tengerészek

Marko Kloos előtt nem.gondoltam volna, hogy valaha érdekelni fog a katonai sci-fi. Scalzinál inkább a fura humora fogott meg, de Kloos tudja, hogy miről ír. Profin mutatja be a hadmozdulatokat, a katonaságot, fegyvernemeket. És végig ott a tragédia lehetősége, mivel hőseink pengeélen táncolnak. Andrew és a többiek ott ragadtak a jégbolygón és lassan elfogy az élelmiszerük, hiszen a lakosság nincs felkészülve ennyi katona ellátására. Mindenki tudja, hogy a Föld nagy bajban van, de hogyan juthatnának haza a nyurga hajók mellett? A sinoruszok felajánlják a segítségüket, így Andrew egy Dimitri nevű tipikus ruszkival a lopakodó hajón újabb veszélyes küldetésre indul.
Letehetetlenül izgalmas sci-fi.

8 hozzászólás
!

A Sztrugackij fivérek a kötetben szereplő két írása a Delelő-univerzum előtti korokba repíti el olvasót.


>!
Morpheus 
Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Végállomás: Amalthea

Az első kisregény egyértelműen a korai Sztrugackij írások közé tartozik, igazából sok érdekes nincs benne, a legtöbb információ elavult a Jupiterről. (A fél pont levonás az első kisregény miatt van.) A második rész, A század ragadozó tárgyai újraolvasás. Ez az egyik regényük, amely annak idején beleégett a tudatomba, amikor olvastam, talán valamelyik metagalaktikában. Vagy húsz évvel ezelőtt… De most is nagyon szeretem – már ha ez a megfelelő jelző – az írópárosnak ezt a történetét. Az utószóban olvastam, mennyit kellett a kiadóval, a cenzúrával harcolniuk… Ahogy írták is, ez az ostobák világa, az is volt, és úgy tűnik, az is marad. Az a kevés ember, aki nem ostoba, azok többsége sem arra fordítja az erejét, hogy a legtöbb embert – legalább a jövő generációját – kivezessék az ostobaság mocsarából, hanem még mélyebbre nyomják őket. Ez a garancia arra, hogy a kevesek uralkodhassanak az ostoba többség felett. És persze van a kevés nem ostoba kisebb része, akik undorodnak az előző nem ostobáktól, hogy ezt nem így kellene, de így van. Persze ez áttételesen van benne a könyvben, inkább arról szól, hogy abban a világban, bár bőség van, miért fordulnak az emberek afelé, hogy elmeneküljenek a világból, ott a szleg segítségével, ami néhány használati tárgy összekapcsolásával készül (vesd össze a szegényebb rétegek drogjával, akik szintén menekülnek ebből a valóságból). Azt hiszem, ez a legnagyobb társadalomkritika, hogy hány százalék függő van a társadalomban, (hány százalék pszichés problémákkal küzdő ember,) és máris láthatjuk, milyen jó az a társadalom, milyen jó abban élni (bocsánat, csak létezni). Amit írnak, ma is aktuális, sőt.
A szerzőpáros Lakott sziget c. könyve rímel még a második kisregényre, azt is érdemes elolvasni.

!

„Ha egyszerűen akarom megragadni a lényegét, megindító, felkavaró és szívmelengető könyv az Istenemberek – olyasmi, amit sosem feled az olvasó, még ha vannak is hibái, ha nem is tökéletes, ha itt-ott tüskeként szúrja is az elménket néhány részlet. Tökéletlenségében is tökéletes mindaz, amit Sznyegov megálmodott, egy túl idealista és jószívű álomkép a jövőről és valamiféle kollektív pozitív ösztönről, amiben hinni lehet – vagy kellene… vagy egykor kellett…” @Ákos_Tóth

„A Bak űrhajó számítógépéhez fordultam.
– Hogy érzed magad, és mi történt veled? A gép ismét versben válaszolt:
Bujálkodtam a szavak barlangjában,
Hangok tépték a földet alattam.
Fájó versek zokogtak szívemen,
Rólad szóltak és rólam a bajban.”


>!
Kuszma P
Szergej Sznyegov: Istenemberek

Alig hiszem, hogy elolvastam volna ezt a könyvet, ha nincs rá kihívás. Egy plecsni mint csali a horgon. Nem profilom ugyanis a sci-fi – például eddig azt hittem, az űropera az, amikor Obi-Wan Kenobit* leszúrják, és nem köddé válik, hanem elénekli. De nem. Az űroperában színpadias, kozmikusan hatalmas összecsapások zajlanak (lehetőleg különböző fajok között), amelyek tétje nem lehet kevesebb, mint az egész Galaxis sorsa. Mint ebben a könyvben, ugye.

Üdítő volt olvasni, már csak azért is, mert mostanában elég sok nacionalizmussal kapcsolatos munkát olvastam, és hát ebben a könyvben ezt a toszomságot olyannyira meghaladta már az emberi faj, hogy az már engem önmagában boldogsággal tölt el. Az emberiség Sznyegov világában (bő ötszáz év múlva) ugyanis tökéletes harmóniában él önmagával, unalmában sárkányokat klónoz gyíkgénekből és értelmetlen szimfóniákat komponál, a baleset és a betegség pedig ismeretlen fogalom, mert mindannyiunkra hiperintelligens, mindent látó számítógépek és erőterek vigyáznak. Ez lehetne egy negatív disztópia kiindulópontja is, de nem, hisz a szerző nem ebben, a társadalom belsejében fedezi fel a lehetséges konfliktusforrást, hanem odakünn, a hideg űrben. Fajunk ugyanis, miután mindent megoldott a bolygón, felkerekedett és elkezdett kapcsolatokat építeni az univerzum többi teremtményével, és mivel úgy néz ki, a legtöbbnél fejlettebbnek bizonyult, jó bratyóként el is kezdi megosztani velük a fejlődés áldásait. Bár közben nem igazán érdekli, hogy azok óhajtják-e ezt, vagy sem. Igen, igen, ennek van egy pirinyó kellemetlen mellékíze – ez ugyanis opcionálisan egyfajta gyarmatosítás (még ha a lehető legjobb indulatú is), hasonlatos ahhoz, amit a britek vagy akár a szovjetek csináltak a maguk ideológiai érveikre hivatkozva anno, de nem, Sznyegov még csak nem is ebben látja meg a feszültséget, ami a regényt működtetni fogja. Hanem egy új, a többinél félelmetesebb és fejlettebb fajban, a Pusztítókban, akik feltűnnek az ismert világ peremén. spoiler És mit akarnak csinálni? Hát pusztítani, nyilván. Ilyen névvel mi mást csináljanak? Snúrozzanak? Innentől aztán tovább bonyolódnak a dolgok, amelyek során végig központi szerepet kap Sznyegov nagyon szimpatikus elképzelése a felek közötti optimális viszonyról – hogy együttműködni, megértésre és konszenzusra törekedni az, ami emberré teszi az embert, de ezen felül még hatásosabb is lehet, mint belebombázni bolygóstul-csillagostul az ellenfelet a semmibe –, de én innen nem vázolnám tovább a cselekményt, mert az már maga lenne a spoilergyanú.

Ami tetszett: Sznyegov végig fantáziadúsan alkotja meg a különböző fajokat és társadalmi berendezkedésüket, és kifejezetten üdítő, hogy ezek fejlettségi foka nem egyszerűen nagyobb vagy kisebb a másiknál, hanem egyszerűen csak más. Az ember például tud az anyagból teret, a térből meg anyagot csinálni, a Pusztítók viszont görbíteni tudják a teret, mint Neo a kanalat a Mátrixban. Az se semmi ám! A galaktok meg ki tudják cserélni a szerveiket, így örök életűek. Mindegyik specifikáció szépen van installálva a szövegbe, logikus, hogy ki miért mit tud, és ez milyen hatással van a gondolkodásukra. Ráadásul bár sok olyat olvasunk a könyvben, amire bármelyik kvantumfizikus bal szeme tikkelni kezdene – két nap egymásba rohan, de az egyik a múltban, a másik a jövőben van, így csak elsuhannak egymáson… he??? –, de Sznyegov ezt meg tudja úgy írni, hogy elhiggyem, és a regény terében realitásnak tekintsem. Ami jó pont. De ami a legfontosabb: többnyire izgalmasnak találtam, tudtam drukkolni Eli admirálisnak és barátainak, hogy legyőzzék a Pusztítókat, ezeket a sufniterminátorokat, meg a többi mocsadékot. spoiler

Ami meg nem annyira tetszett: néha túlteng a szövegben a patetikus szónoklat az emberről, erről a csodálatos fajról, meg az áttételes népnevelés. Az is idegesített egy idő után, hogy Sznyegov rendre elspoilerezi az elkövetkezőket – ez kis dózisban hatásos eszköz lehet a feszültség növelésére, de amikor két oldalanként utalunk a távoli jövőben esedékes eseményekre, az kissé zavaró. De ha két szóban kéne összefoglalni a kötet legnagyobb hibáját, azt mondanám: EZER OLDAL.

Megbánni azért nem bántam meg. Ahogy a regény szereplői mondanák: „Admirális, űrhajónk elhagyta a komfortzónát! Helyesbítsük az irányt?” „Nem, navigátor. Néha nem árt, ha elhagyjuk a kijelölt pályát. Megéri az elégetett aktív hajtóanyagot.”

* Akiről amúgy eddig meggyőződésem volt, hogy holland. De látva, hogyan kell írni a nevét, már nem vagyok benne biztos.

42 hozzászólás
!

Transzhumanizmus 1953-ból, Theodore Sturgeon klasszikusa ekkor íródott. Egy szuperhumán története, öntudatra ébredése és a kérdés, hogyan és mennyire lehet életképes egy fejlettebb emberi faj.

„Abból, amit megtudtam az emberekről, úgy tűnik, mintha két hadsereg harcolna a fajok érdekében. Az egyik azért, hogy szétválassza, a másik meg hogy összehozza őket. Csak azt nem értem, miért viseli mindkettő annyira a szívén ezt a dolgot! Miért nem hagyják a csudába az egészet?”


>!
vicomte P
Theodore Sturgeon: Több mint emberi

Az idén újraolvasott Gyilkos idő novelláskötet bevezetőjében írják a szerkesztők, hogy ’53 különösen jó év volt az SF-ben, és Sturgeon írása szerintem még ennek az évnek is egy kiemelkedően fontos és időtálló darabja, ami nekem kamaszkorom óta az egyik kedvenc SF regényem.

A történet a poszthumán SF egyik, de korántsem az első előfutára: az SF írókat a kezdetektől foglalkoztatta a gondolat, hogy mi lesz az emberiségnek, mint fajnak a jövője. Számos novella és regény szólt már a ’40-es ’50-es években is arról, hogy a természetes evolúció spoiler, a véletlen mutáció spoiler, vagy a tudatos emberi beavatkozás spoiler hogyan változtatja meg az emberiség arculatát, és hogyan alakul az új faj és a homo sapiens viszonya.

Sturgeon néhány akkoriban (is) divatos motívumot – mint a teleportáció, telekinézis, telepátia illetve az autista zsenializmus – épített bele ebbe a művébe, és mindehhez egy olyan történetet kreált, ami 65 év elteltével is megállja a helyét és jó néhány fordulatában és megoldásában tanítani valóan eredeti.
A korai SF-fel kapcsolatban sokaknak vannak a retro hatás miatt fenntartásai spoiler, de ebben a regényben ilyesmitől nem kell tartani, s nem csak azért, mert a regényidő a ’30-as évek végétől indul és nagyjából 20-25 évet ölel fel, hanem mert az író a lélektani és társadalmi aspektusára koncentrál az eseményeknek.
Jó 20 éve olvastam utoljára a regényt és a mostani újraolvasásnál ismét meg kellett állapítanom, hogy a zsánerben Sturgeonnél kevesen ismerhették jobban az írómesterség fogásait. Az első fejezetben olyan feszesen rövid, novellaszerű epizódokban ismerhetjük meg a főszereplőket, amelyekbe annyi feszültséget és lélektani mélységet tudott belesűríteni, amit gyakran hiányolok a modern íróknál. Ő még tudta, hogyan lehet három oldalban teljes drámákat bemutatni. Ez persze nem véletlen, hiszen zseniális novellista is volt.
A második rész (ami egyébként elsőként külön novellaként jelent meg) egy terapeutánál játszódik, és a narrátor tudatának mélyére tett utazás pedig eléggé felkavaró és izgalmas is egyben, azok számára, akik fogékonyak a pszichében, tudat alatt lejátszódó folyamatok, elfojtások és azok kitörésének leírására.
A harmadik rész szintén a felsőbbrendű entitás és az emberek viszonyát vizsgálja és most az újraolvasásnál már én is éreztem, hogy ez a rész – főként a végkifejletnél – némileg megbiccen, de így is szépen lezárja a homo gestalt történetét.

A Több mint emberi, olyan regény, ami szinte semmilyen szinten nem vág össze a klasszikus SF képpel: nincsenek benne űrhajók, forradalmi technikai vívmányok spoiler viszont egész átfogó képet fest a korabeli USA-ról, és számos érzékeny témát is érint, mint a rasszizmus vagy a vallási fanatizmus.
De a legfontosabb kérdése mégis az, hogy mi teszi az embert emberré, és milyen erkölcsi és morális felelősséggel tartozik az egyén és a társadalom egymás iránt, és ettől marad ez a regény még ennyi idő után is aktuális.

!

Philip K. Dick nagy népszerűségnek örvend (nem véletlenül), így összegyűjtöttem egy csokorral a múlt havi olvasásokból és értékelésekből:

@Aliko
Philip K. Dick: Várjuk a tavalyi évet – https://moly.hu/ertekelesek/2924940
Philip K. Dick: Visszafelé világ – https://moly.hu/ertekelesek/2905989
@amanda888
Philip K. Dick: Kizökkent idő – https://moly.hu/ertekelesek/2915966
@darkfenriz
Philip K. Dick: Elektronikus álmok – https://moly.hu/ertekelesek/2900086
@abstractelf
Philip K. Dick: Kamera által homályosan – https://moly.hu/ertekelesek/2901962
@Bla
Philip K. Dick: Istenek inváziója – https://moly.hu/ertekelesek/2916036
@Cipőfűző
Philip K. Dick: Az ember a Fellegvárban – https://moly.hu/ertekelesek/2909666
@gesztenye63
Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? – https://moly.hu/ertekelesek/2918458
@Hanon13
Philip K. Dick: Galaktikus cserépgyógyász – https://moly.hu/ertekelesek/2908207
@Joshua182
Philip K. Dick: A Titán játékosai – https://moly.hu/ertekelesek/2917592
@mandris
Philip K. Dick: Minority Report – https://moly.hu/ertekelesek/2907322
@marschlako
Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? – https://moly.hu/ertekelesek/2903759
@Noro
Philip K. Dick: Jones kezében a világ – https://moly.hu/ertekelesek/2911203


>!
Aliko P
Philip K. Dick: Emlékmás

Philip K. Dick: Emlékmás Válogatott történetek

Emlékmás… Ez nem más, mint a sci-fi nagymesterének válogatás kötetet, amiben jó pár kultfilm eredetijével is összefuthatunk. Philip K. Dick mániásként szinte kötelezőként vettem a kezembe ezt a könyvet. Megbántam? Nem, egyáltalán nem. Mindent megtaláltam benne, amiért szeretem a szerző műveit… SŐT!

Azt kell mondanom, hogy eljutottam megvilágosodásig. Jó, hát tuti jó páran le fognak ugatni érte, de a mai relevációm, hogy Dick valójában novellista. Ha megnézzük a könyveit, azok is leginkább egy-egy hosszabb short storie-ra hajaznak. Sajátos nyelvezetét és a már megszokott szétszórtságát, a cselekmény vezetésének kuszaságát, a több „millió” szálat és az ezer féle őrületet is sokkal jobban kézben tudja tartani ezen a terjedelmen. Érthetőbbek és emészthetőbbek a még a kevésbé sikerült alkotásai is. Igen, én Philip K. Dick fanatikusként is értem és érzem, hogy vannak kevésbé jó művei, regény és novella vonalon is. Sajnos elég hullámzó a teljesítménye, de attól én még oda meg vissza vagyok érte.

Valljuk be őszintén, hogy az író nem a karakter ábrázolás nagymestere. Ugyan azokat a figurákat hozza újra meg újra kisebb-nagyobb módosításokkal, ami persze nem baj, én így szeretem. Minden regényben (illetve az itteni novellákban is) meg kapjuk a tipikus dick-i hőst, aki leginkább antihős. Aki se nem szép, se nem okos és a legkevésbé sem különleges a szóhagyományos értelmében. Kapunk egy átlagos, életunt, akaratgyenge és problémákkal küzdő fickót. Egy gyakran rossz vagy már széthullott házasságot. Egy idegesítő és természetesen a főhős legtöbb baját okozó női szereplőt. Hoz még nekünk a szerző drogproblémát, vallási értekezést, pszichológiai gondokat és egy kis filozofálgatást. Amit töredelmesen bevallok, én mind- mind megveszek :)

A szerző főerényének az, a zseniális ötlet tekinthető, amire az egyes művek épülnek. A megteremtett hihetetlen hangulat és a csavarosság az, ami miatt bármikor képes vagyok leülni egy- egy könyve elé. Persze ne keressünk nála teljesen kidolgozott háttértörténetet vagy világfelépítést. Dick pár mondattal lazán megadja a kereteket, felskiccelve az alapokat és az olvasói fantáziára bízza a lyukak kitöltését. A cselekmény pörgősségevel és az intenzitásával megteremti az alaphangulatot, majd a számára érdekesebb belső-külső konfliktus fele fordul és kezdődik az elmebaj. Egyszerűen imádom!

Szóval egy tipikus Dick kötet ez. Ahogy a kritikusok mondják az általa használt „unalomig ismert” (én mondjuk, nem tudom megunni) témákat hozza. Mint a szimulákrumok, az elidegenedés, a drogkérdés, a valósággal kapcsolatos önfeltáró pszichózis, az örök kétkedés, az üldözési mániáig fajuló imposztorkeresés, a házassági problémák témaköre, az isten és ember mibenlététe, a pszichiátriai problémák, a valóság és a képzelet ellentéte és a többi és a többi. Aztán ott van a társadalmi kérdések szép hosszú sora, amire reflektál az író, mint a rasszizmus, az elitizmus, a gazdag szegény kérdéskör, a kiközösítés, a pszichológia problémákkal kapcsolatot válaszreakciók, a drogokra adott társadalmi reflexiók, a vallással kapcsolatos dolgok, mint út keresések és lehetne ezt folytatni a végtelenségig. Ezeket persze a mindennapi életbe integrálja a szerző és csavar rajtuk jó párat úgy, hogy a végére azt se tudjuk merre van a fent és a lent, majd kilök minket a székből, hogy kelj fel és járj…

A kötet sok újat nem adott hisz volt, amit már máshol olvastam, volt amit filmen láttam, igaz akadt pár eddig ismeretlen novella is a 12 között.

Bátran ajánlom a kötetet mind a Philip K. Dick mániásoknak, hisz jó újra magunkhoz ölelni egy- egy könyvet a mestertől. A vele ismerkedőknek, pedig azért érdemes levenni a polcról, a művet, mert szépen megmutatja, hogy milyen az író stílusa és nyelvezete. A novellákat elolvasva a visszatérő motívumaival és a témáival is közelebbi kapcsolatba kerülhetünk, így eldöntve azt, hogy szeretjük avagy utáljuk őt. Állítólag esetében csak ez a két véglet létezik… Végül a mozi rajongóknak azért érdemes belelesni, mert bebizonyítja, hogy tud újat adni egy eredet történet is :)

Véleményem szerint Dick sci-fiben épp olyan megkerülhetetlen, mint Asimov vagy Lem. Nem hiába választják novelláit újra és újra filmes témák alapanyagaként, hol jobb, hol rosszabb alkotásokat téve elénk. Szóval tessék örülni, egy újabb Dick gyöngyszem került a polcokra, ahol a szerző agymenései olyan expressz váltják egymást, hogy csak győzzük követni. Az öveket kérjük becsatolni, indul a hullámvasút…

!

Vegyes:

@Arturo
Čedo Vuković: A robotok urahttps://moly.hu/ertekelesek/2914962
@Azu
Abe Kóbó: A negyedik jégkorszakhttps://moly.hu/ertekelesek/2909458
@csartak
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei – https://moly.hu/ertekelesek/2913778
@Isley
Adrian Barnes: Álmatlanokhttps://moly.hu/ertekelesek/2906375
@Lisie87
Joe Haldeman: Örök háborúhttps://moly.hu/ertekelesek/2904808
@mohapapa
Clark Darlton: A titokzatos bolygóhttps://moly.hu/ertekelesek/2902053
@Morpheus
Robert J. Sawyer: Kifürkészhetetlenhttps://moly.hu/ertekelesek/2924433
@Nikolett0907
Stephanie Ford: Térhurokhttps://moly.hu/ertekelesek/2930071
@Noro
Dennis E. Taylor: For We Are Manyhttps://moly.hu/ertekelesek/2906898
@Nuwiel
Robert Kroese: Tudatzavarhttps://moly.hu/ertekelesek/2928515
@Robberator
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázióhttps://moly.hu/ertekelesek/2920369
@Sai_home
Szélesi Sándor: Pokolhurokhttps://moly.hu/ertekelesek/2908301
@Vicky3
Richard Morgan: Valós halálhttps://moly.hu/ertekelesek/2706324
@tetsuo
Christopher Priest: Kifordított világhttps://moly.hu/ertekelesek/2910621


>!
Bori_L P
Cixin Liu: Death's End

Aki régebb óta ismer/figyel, az tudja, hogy nem nagyon szoktam ilyet, de most ezt az értékelést egy ismerősöm nem túl nőies káromkodásával kell nyitnom: spoiler !!!! Továbbá idézném a az első részhez írt értékelésem (https://moly.hu/ertekelesek/1694055) elejét is, mert én már csak ilyen szerény vagyok. Tehát: kínai sci-fit a népnek! Cixin Liut a népnek!*

Az első résznél is említett spoiler-probléma ismét aktuális, de szerencsére azóta bevezetésre került a spoiler jelzés, amit itt most én rendeltetésszerűen fogok használni, úgyhogy aki nem nem szereti a meglepetéseket, az ne nagyon kattingasson.

Na, hát hol is kezdjem… kezdem ott, hogy töredelmesen bevallom, hogy kellett vagy 150 oldal, mire nagyjából összeraktam, hogy mi van, ugyanis az első két részt évekkel ezelőtt olastam, és volt időközben némi információvesztés. Főleg a második rész tekintetében (abból lényegében annyira emlékszem, hogy a könyv végén Luo Ji kitalált… valamit, aminek a lényege már homályba veszett, de megmentette a világot egy kis időre). Szerencsére a szerző gondolt a hozzám hasonlóan részlegesen szenilis olvasókra, és a megfelelő helyeken felfrissíti némileg az emlékezetünket. Nagyjából.

Aztán, ha már a vallomásoknál vagyunk, akkor azt is elismerem, hogy egy fizikához nálam jobban értő olvasó bizonyára talál majd hibákat a szerző gondolatmenetében. Érzésem szerint itt a science fiction műfajának a fiction része dominált a történetben (de én ugye síkhülye** vagyok az ilyesmihez, úgyhogy ezt majd tesztelje le valaki más). De én boldog tudatlanságban élek. Ha egy kicsit objektívabban értékelném a könyvet, akkor lehet, hogy kevesebb csillagot adnék rá. De nem akarok, mert annyira beszippantott, annyira magával ragadott, annyira örültem-szorongtam az olvasás közben, annyira kétségbe ejtett, de valahol mégis olyan felemelő volt, hogy egyszerűen nem akarok kevesebb csillagot adni rá.

Mert ez valami csodálatosra sikerült szerintem. Idén úgy tűnik, jó erős sci-fi évet tartok, kezdtem Az idő gyermekeivel, aztán jött a Xeno, most meg ez…*** Karácsonykor még olvasok valamit Reynoldstól, akkor teljes lesz a kör.

Szóval… kellett egy kis idő belerázódni. A történetet – a korábbiakhoz hasonlóan – jókora időbeli ugrásokkal ismerhetjük meg, két etap közt évtizedek telnek el, ami miatt egy idő után elég nehéz követni, hogy hol járunk időben spoiler , főleg hogy pár tíz évente új időszámítás kezdődik, úgyhogy én el is engedtem ezt a dolgot. Mindenesetre Kurzweil szerintem az éjjeli szekrényén tartja ezt a könyvet, annyira szépen és természetesen van leírva benne a technológia exponenciális fejlődése. Aztán, amikor az ember végre összerakja, hogy mi történik, ki kicsoda, meg mik voltak az előző két rész fundamentális történései, akkor hirtelen elkezdenek nagyon izgalmasak lenni a dolgok. Aztán ez a helyzet fokozódik, a dolgok egyre izgalmasabbak, egyre grandiózusabbak, és egy idő után túllépnek a Föld-Trisolaris konfliktuson, és valami sokkal nagyobb kerül a középpontba.

És szerencsénkre (vagy szerencsétlenségünkre) van nekünk egy főszereplőnk, aki végigasszisztálja nekünk ezt az egész folyamatot. Szerencsére, mert nem kell fejezetenként új meg új szereplők élettörténeteit megismerni, hanem van egy központi vezéralak, aki végülis viszi a hátán az egész sztorit (persze nem szó szerint, de hozzá tudunk viszonyítani). Szerencsétlenség viszont, hogy Cheng Xin nem feltétlenül egy szerethető alak. spoiler Nem tudom eldönteni, hogy csak én szoktam-e hozzá valahogy a kínai szereplő-ábrázoláshoz, vagy Liu ment keresztül jelentős fejlődésen e téren, de akárhogy is, most már sokkal kevésbé zavart a szereplők „keletisége”, mint az első könyvben.

A történet pedig… hát, ahogy említettem, egyre nagyobb (érdekesség egyébként, hogy a második kötetet szinte teljesen kitöltő, háromnegyed részt marha unalmas Wallfacer projekt is a helyére kerül). spoiler Rengeteg minden van ezen a 600 oldalon: megjárjuk a szomszédos dimenziókat spoiler; kiderül, hogy a hidrogénbomba csak gyerekjáték – az igazi, felnőtt fegyverek azok, amik képesek megváltoztatni a fizika szabályait; tanúi lehetünk annak a hullámnak, amit az emberiség története ír le; és függetlenül attól, hogy Cheng Xin mennyire szimpatikus vagy mennyire nem, olyan erkölcsi kérdések merülnek fel, amik azért jópár órányi gondolkodásra valót adnak. Meddig tart egy egyén felelőssége az emberiséggel szemben? Mármint ha tényleg van hatalma befolyásolni a történelmet? Mi a fontosabb: felfedezni a sötét erdőt, vagy biztonságban meglapulni egy eldugott szegletében? Elég érett-e az emberiség arra, hogy kilépjen a csillagok közé?

*Ezúton is üzenem mindenkinek, aki megküzdött a második résszel, vagy még folyamatban van a küzdelem, esetleg valamikor a jövőben tervezi: megéri!
** spoiler
*** És ott volt még közben Jemisin szintén elég ütős trilógiája is!


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!