Sci-fi

Rovatgazda
!

Sziasztok, az új Merítésben most is, mint mindig, az előző havi tartalmakból válogattam.

Válogatás a közelmúlt kihívásaiból:

– A sci-fi egyeteme – Regények születnek kihívás – https://moly.hu/kihivasok/a-sci-fi-egyeteme-regenyek-szuletnek
– Sci-fi ősztől tavaszig – https://moly.hu/kihivasok/sci-fi-osztol-tavaszig
– Őszi sci-fi parádé – https://moly.hu/kihivasok/oszi-sci-fi-parade
– Népszerű sci-fi könyvek (Goodreads) [könnyű] – https://moly.hu/kihivasok/nepszeru-sci-fi-konyvek-goodreads-konnyu
– Népszerű sci-fi könyvek (Goodreads) [nehéz] – https://moly.hu/kihivasok/nepszeru-sci-fi-konyvek-goodreads-nehez
– Olvassuk el Blake Crouch: Sötét anyag című könyvét! – https://moly.hu/kihivasok/olvassuk-el-blake-crouch-sotet-anyag-cimu-konyvet
– Olvassunk a SmokingBarrels bloggal 2018-as Hugo-díj nyertes műveket! – https://moly.hu/kihivasok/olvassunk-a-smokingbarrels-bloggal-2018-as-hugo-dij-nyertes-muveket

Válogatás a karcokból:

– Sorozat lesz az Alapítványból – https://moly.hu/karcok/1150787
– Elindult a legjobb magyar fantasztikus novellák zóna. – https://moly.hu/karcok/1148739
– Megemlékezés Robert Sheckleyről. – https://moly.hu/karcok/1133092
– @Hackett jövőjegyzetei – https://moly.hu/karcok/1127706, https://moly.hu/karcok/1132932


>!
Spekulatív_Zóna U
Sci-fi

N. K. Jemisin A megkövült égbolt című kötete nyerte 2018-ban a Hugo-díjat. Ezzel Jemisin történelmet írt, még soha, senki sem nyert zsinórban háromszor Hugót. A legjobb kisregény Martha Wells műve, a Kritikus rendszerhiba lett.

https://spekulativzona.blogspot.com/2018/08/n-k-jemisn-…

Kapcsolódó könyvek: Martha Wells: Kritikus rendszerhiba · Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2018 · N. K. Jemisin: A megkövült égbolt

Martha Wells: Kritikus rendszerhiba
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2018
N. K. Jemisin: A megkövült égbolt

Kapcsolódó alkotók: Martha Wells · Lois McMaster Bujold · N. K. Jemisin · Suzanne Palmer

!

„Senkinek nem lehet abszolút ismerete a jövőről. Az a jövő, ami a definíció értelmében még nem történt meg. Ha létezne ilyen tudás, megváltoztatná a jövőt, ami pedig érvénytelenítené a tudást.”

Floyd Jones posztnukleáris messiás baljós története mindössze 192 oldal, de mégis kerek egész történet. A bizarr mutánsok, hermafrodita szexelőadók és csillagközi lények mellett a regény halálos pontossággal ábrázolja azt a vágyunkat, hogy higgyünk: valamiben, bármiben.


>!
abstractelf
Philip K. Dick: Jones kezében a világ

Be kell vallanom, azt gondoltam, hogy pár óra elég ahhoz, hogy a könyvélmény által kiváltott extázis valamilyen szinten csökkenjen. (Nem volt elég.)
A Jones kezében a világ fantasztikus volt! Philip K. Dick rengeteg ötletet bedobott, és elérte, hogy a könyv olvasása közben (de még utána is) folyamatosan gondolkodjak a felvetésein.

A történetet egy génmanipulációs történetszál keretezi, de azon kívül a jövő statikussága, az egyéni szabadságjogok és a reménység/reménytelenség hatásai is előkerülnek. Ahhoz képest, hogy milyen régen íródott, a gondolatai a mai napig relevánsak – sőt, igazából egyre relevánsabbak, ami valahol rémisztő. Ahhoz képest, hogy több szálon fut a cselekmény, az író mindegyikre komoly figyelmet fordított, mindegyiknek megvolt a maga jelentősége.

A karakterek többsége hasonló mélységgel épült fel, mint a későbbi regényeiben, egy szereplőt kivéve: Jonest, aki inkább egy eszmének a megszemélyesítéseként jelent meg a műben, semmit valós karakterként. Letaglózó volt olvasni a gondolatmeneteit és még inkább az érveléseit. Vele kapcsolatban rengeteg kérdéseim van a könyv elolvasása után, biztos, hogy napokig fogok elmélkedni mindenen, ami hozzá köthető.

Mindent összevetve a Jones kezében a világ az egyik kedvenc Philip K. Dick regényemmé vált. A valóságom megkérdőjelezésén kívül mindent megkaptam, amit szeretek az író történeteiben. Az biztos, hogy nem fogok könnyedén túllépni ezen az élményen és ezeken a felvetéseken. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szeretne egy jó kis társadalmi sci-fi-t olvasni.

!

„Kell, hogy legyen törvényszerűség, biztos léteznek valami táblázatok, különben csak újra meg újra felfedezzük a spanyolviaszt. Paradox helyzet. Spanyolviasz nem is létezik, az Öreg mégis állandóan ezzel korhol minket, anélkül, hogy belegondolna, van-e értelme.”

„Harc a túlélésért egy idegen, ellenséges bolygón. Ez a téma valahogy mindig is megfogott. Bulicsov elképesztő bolygót alkotott (kár, hogy nincs neve, csak száma) és annak minden bemutatott élőlénye elképesztő. Bulicsov szintén. Zseniálisan kitalálta ezt bolygót, teljesen jól el tudtam képzelni, mintha én magam is ott lettem volna. Az egész él, lélegzik, lüktet, és mégis fakó, elsősorban a szinte állandó felhőzet és köd miatt. Az őshonos élőlények, többek között az óriás fák, a kecskék, a pitypangok, az ördögszekerek, a sakálok, a musztángok és az a ragasztóköpő nyavalya, aminek a neve most nem jut eszembe, mind-mind megjelentek lelki szemeim előtt.” @Zsola


>!
Költsei_Firincz
Kir Bulicsov: Túlélők

Klasszikus hajótörés-túlélés történet sci-fi jelmezben, toposz mely egy idegen bolygón, idegen feltételek között bomlik ki. Egy csapatnyi ember, akik a világ idegenségét tapasztalják meg – a maga brutalitásában és kegyetlenségében. Kir Bulicsov és az általa teremtett világ képes arra, hogy elvarázsolja és messzire repítse az olvasót. A túlélő csoporton belül kifejlődő újfajta, környezethez szabott hierarchia, a dominanciaharcok és az érzelmi kapcsolatok feszessége mind olyasmi, ami berántja az olvasót a történetbe…
…ahol – és ezzel sincs semmi gond, sőt! – a körülmények és az ezekhez való viszonyulás az, ami igazán ámultató. Bulicsov a Szovjetunió gyermeke, orosz íróként sci-fi-ben utazott, s ismerve a kor viszonyait, nincs is min csodálkozni. Bár azt ne felejtsük el, hogy ezen a műfajon is rajta tartotta szemét a cenzor, s itt sem lehetett bármit/bárhogyan. Éppen ezért nagyjaink másfajta kulturális diktatúrája és terrorja felől nézve, az új magyar kulturkampf közepébe csöppenve számíthatunk arra, hogy a sci-fi hazánkban is egyre népszerűbb lesz. Újra.
Ha nézőpontunkat kiterjesztjük arra, hogy milyen szempontoknak akart/tudott megfelelni a szerző, s mi lehetett az, amit kijátszani akart, akkor egy egészen új színnel gazdagodik Túlélők [Посёлок] című regény olvasata. Nyomozhatóvá válik a múlt, érthetőbbé a jelen, s irodalommá a sci-fi.
Én élveztem az elejétől a végéig, s egyetlen pillanatig sem zavart, hogy a regény egy másik világ szülötte. Egy olyan világé, mely innen nézve legalább annyira bornírt, mint a sajátunk. Vagy az idegen bolygó, ahol hőseink hajótörést szenvedtek.
Őszintén remélem, hogy nem készül film ebből a könyvből. mert addig szárnyalhat szabadon a fantázia, addig képzelhetjük el magunknak, hogy milyen lényekből nyerik a „ragasztót”, s miféle állat a „kecske”. Mert persze tök más. csak éppen könnyű ráaggatni a földi elnevezéseket.

!

Később, amikor az erkélyén ülve a kutyát ette, Dr. Robert Laing visszagondolt a szokatlan eseményekre, melyek az elmúlt három hónapban zajlottak ebben a hatalmas toronyházban.

A London peremén épült vadonatúj, hipermodern toronyház minden igényt kielégít, teljes körű kiszolgálást nyújt, lakóinak ki se kell lépni a kapun. Robert Laing válását követően ide költözik. De mi vár a kapukon belül? A maximális önellátás különös következménnyel jár: a lakóközösség lassan leválik a kinti társadalomról, és kialakítja saját hierarchiáját… és a pokol lassan elszabadul.


>!
WerWolf
J. G. Ballard: Toronyház

Azt hiszem, hogy a Toronyház lesz az idei év legmegosztóbb regénye. Lesznek, akik az egekig fogják magasztalni, még mások lehúzzák a sárgaföldig. Mindez attól függ, hogy az olvasó miként tekint a történetre. Ha egyszerűen csak az agressziót, az értelmetlen halált és az emberi kegyetlenséget látja meg a történetben, akkor valóban nem túl izgalmas a regény. De ha észreveszi azokat az apró rezdüléseket, melyek a szereplők lelkiállapotát hivatottak leírni, és a társadalommal meglévő (igaz, kissé felnagyított) párhuzamot, nos, ők lesznek akik értékelni fogják Ballard klasszikusát.
A társadalmi tagolódás Ballard könyvében vertikálisan is megjelenik a toronyház képében.
Ballard nagyon jól szemléltei a három társadalmi réteg gondolkodását és viselkedését. Wilder arra törekszik, hogy megmássza a toronyházat, de nem egyszerűen a lépcsőházon keresztül, hanem úgy, hogy közben elfogadtassa magát a felsőbb szintek lakóival. Laing inkább a saját körzetében tevékenykedik, és próbálja megvédeni a helyét. Royal pedig igyekszik uralni az egész épületet, felhasználva ehhez a középosztályt, mintegy ütközőzónát, hogy hozzá a harcok ne érjenek el.
Társadalomkritika? Igen. Szerintem arra próbált rámutatni Ballard, hogy mi is bújik meg a felszín alatt. Milyen törékeny is a mi civilizációnk, aminek a bukásához elegendő egy apró porszem a gépezetbe és ember embernek farkasa lesz.

Bővebben: http://www.letya.hu/2018/08/j-g-ballard-toronyhaz/

4 hozzászólás
!

„A legtöbb gazdag hadenes szépen berendezett, de a processzoridejét tekintve szerény találkozóhelyeket hozott létre az üzleti partnereivel és az ismerőseivel folytatott beszélgetésekhez. Amíg alaposabban meg nem ismerték az embert, addig nem eresztették be arra a bolygójukra, amelyet egészen a tektonikus erőktől kezdve alaposan megterveztek.”

A Fejvesztve a Bezárt elmék világában játszódik, de nem folytatás, hanem önálló regényként olvasható kötet, az e-sportok kíméletlen világába vezet minket. Ebben a csapatjátékban „szrípiók”, vagyis robotszerű, Haden-szindrómások által vezérelt testek csapnak össze egymással, elvileg senkinek nem eshet bántódása, de mégis az egyik játékos holtan esik össze a pályán. Baleset vagy gyilkosság történt?


>!
Nuwiel SP
John Scalzi: Fejvesztve

John Scalzi olyan a mai fantasztikus irodalomban, mint Rejtő Jenő a 30-as évek Magyarországán. Írásai inkább szórakoztatóak, mint elgondolkodtatóak, komolyabb hangvételű, kidolgozott világot és történetet nem érdemes tőle várni, de ha valaki csak kikapcsolódásra vágyik, arra tökéletes. Néhány tragikusan rosszul sikerült könyvét leszámítva (Vörösingesek, Az összeomló birodalom), általában hozza ugyanazt a szintet, ami egy strandra elég.

A Bezárt elmék is magán hordozza Scalzi stílusjegyeit: könnyed hangvételű, pörgős történet, megfelelő mennyiségű és precízen elhelyezett poénokkal, szerethető karakterekkel és egy-két kellően egyedi ötlettel, amik épp annyira vannak kidolgozva, amennyire épp szüksége van. Például itt van a hilketa, ami a Fejvesztve szerint több, mint egy évtizedes múltra tekint vissza profi, szervezett sportként, az első részben mégsem esik róla egy fél mondatnyi említés sem, miközben annak a története csak egy évvel korábban játszódik.

A bevált recepten ezúttal sem változtat Scalzi. Vann továbbra is mindenkivel lekezelő, aki az útjába áll, Chris továbbra is fejezetenként egy szrípiót amortizál le átlagosan, a nyomozás is az utolsó pár fejezetben zárul le és derül ki minden, és a nagy szembesítés is szinte pontosan ugyanúgy történik, mint az előző részben, csak most más szereplőkkel. Nincs ezzel semmi baj, kellenek ilyen könyvek is, én is szeretek ilyet olvasni, csak tudni kell, hol van a helyük.

!

„Grace Priestly, az Idő Anyja makacsul állította, hogy a következő ugrásainak egyikébe bele fog halni. Túl sokat kirándult a múltba miazmakezelés nélkül, ami pedig elengedhetetlen az időugrásból eredő émelygés, a hosszan tartó, degeneratív betegség kezelésére. A teste túlságosan is megviselt volt már ahhoz, hogy megkockáztasson egy újabb időutazást.”

Az Időrabló sorozat második részében James Griffin-Mars ismét kezébe veszi a jövő irányítását. Ebben segítenek szövetségesei, azok a tudósok, akiket a korábbi évszázadokból mentett ki, illetve Grace Priestly, az időutazás tiszteletreméltó feltalálója, valamint Levin, James mestere és korábbi üldözője, aki mostanra maga is kegyvesztett lett. És persze az elfrethek, egy leigázott emberi törzs, akik hisznek benne, hogy James és barátai meggyógyíthatják haldokló otthonukat.


>!
Noro
Wesley Chu: Időostrom

A jelek szerint ez most nekem a csalódást okozó folytatások hete. Úgy tűnik, Chu ellőtte az ötleteit az első kötetben, mert az Időostromba már nem jutott sem egy különösebben izgalmas fordulat, sem igazán húsba vágó erkölcsi tépelődés. A frontvonalak kialakultak, jó a rossz ellen, és most Harc! Az eredmény egy közvetlen és lineáris akcióregény sok látványos összecsapással, de semmi egyébbel. A hangulatot a poszt-apokaliptikus városkép alapozza meg, amely kétségkívül egészen érdekes. A városlakó törzsek és a vadonná degradálódott felhőkarcolók viszonya új értelmet ad a “városi dzsungel” kifejezésnek. Ez alighanem a könyv egyik legerősebb motívuma.

Nem nagyon lehet elmenni amellett, hogy a külső és a belső borítón egyaránt égbekiáltó tévedéseket olvashatunk. A “Griffin kézbe veszi az irányítást” mondat például nagyon frappáns felütésnek hangzik, csak épp amellett megy egy finoman, hogy a nevezett főhős teljes lelki összeomlása a regény egyik fontos mellékszála. Ezzel kapcsolatban egyébként – a tárgyi tévedésen túllépve – felmerül bennem a kérdés, hogy az ilyen lelki drámáknak, mint egy akcióhős iszákossága, vajon mennyire van helye és értelme egy kalandregényben? Elvben korántsem lenne ellenemre, de Chu valahogy pont úgy lőtte be az arányokat, hogy ponyvának sok, irodalomnak kevés legyen a végeredmény. Meglehet, hogy tévedek, de szerintem ez két célcsoport között a földre pattant, hogy egyik képzavaromat a másikba ne öltsem.

Visszatérve a tévedésekre, annak pedig senki ne dőljön be túlságosan, hogy ez egy duológia. Tipikus középső kötet szindrómás regényről van szó, amely cliffhangerrel ér véget. Két rész van megírva a sorozatból, ennyi az állítás valóságalapja.

Átfutottam rajta, miket is írtam az első kötetről. (Egészen jókat, amiket nem is áll szándékomban visszavonni.) Ötletes, még ha hozott anyaggal is dolgozó világépítés? A második részre kifulladt. (Az időutazással például semmit sem kezd, az csak úgy van, hogy legyen mivel tápolnia bandát.) Feszes, jól felépített cselekmény? Lelassult és szétesett. Néha hibás, de legalább törekvő tudományosság? Helyett színtiszta űroperett, egy-két hatalmas marhasággal. (A kedvencem az, amikor egy lézersugár “megpördíti” a célpontot.) Nem rosszindulatból mondom, de talán nem véletlen, hogy egy fantasy szerző ajánlása került a címlapra, a science ugyanis ebből a könyvből gyakorlatilag kimaradt. Mintha nem is az írta volna, aki az első részt.

2 hozzászólás
!

pro és kontra

A Háromtest-trilógia második részéről elég eltérő, megosztó vélemények születtek, ilyen rövid, tömör ötcsillagos értékelések mint:

@Nóra_Szűcs: „Tökéletes.” https://moly.hu/ertekelesek/2845306

@Ausztenit_Professzor: „Leg.leg.leg. életem legjobb sci-fi könyve.” https://moly.hu/ertekelesek/2805504

De álljon itt egy nem annyira lelkes, de ugyanakkor részletes, alapos értékelés is:


>!
Spaceman_Spiff IP
Cixin Liu: A sötét erdő

Ez a regény annak a példája, milyen lett volna, ha a hatvanas évek orosz sci-fi íróit is karakterszámra fizetik. Bár lehet, hogy ez így volt.
Én szerettem az előző részt, annak minden egyedi ötletével és világával együtt, ezért nem tűnt fel, vagy legalább nem zavartattam magam a fapados nyelvezete miatt. Nem segít a könyvön, hogy többszörös fordítás (kínai-angol-magyar), de nem csak ebben tudom látni a szöveg problémáit. Ráadásul azon túl, hogy sokszor „beszélő fejek” módban tol le a regény oldalakat az olvasó torkán, még hihetetlenül túlírt is. Feszesebben, fele ilyen hosszan sokkal izgalmasabb lett volna.
Pedig mennyi zseniális ötlet van ebben a kötetben is! Már az alapszituáció, a szophonok jelentette gátak és az erre válaszul adott Falképző-projekt is remek és érdekesen végigvitt, és még akkor az erkölcsi, társadalmi, gazdasági etc. kérdésekről nem is beszéltünk. Melyik másik inváziós sci-fiben foglalkoznak ennyit és ilyen nyíltan az ideológiával? Valahol az ilyen mozzanatokban vélem felfedezni, mit jelent, hogy ez egy kínai science fiction.
Ugyanakkor nem tudtam szabadulni attól, hogy a szereplők mozgatása, a történet jövőképe, és a tudományhoz való viszonya egy az egyben visszaköszön a hatvanas-hetvenes évek szovjet sci-fijeiből. És ez engem csak azért zavart, mert ezután már nem tudtam komolyan venni a történetet. Hatalmas csillagbombák? Fa formájú felhőkarcolók? Repülő autók? Hogy jön ez ahhoz, hogy közben kvantumállapotokról, meg a Fermi-paradoxon kicsavarásáról és hasonlókról van szó? Mintha a könyv a nyugati és az orosz SF hagyománya között örlődne, és nem tudja, melyiket is tegye magává. Ez szerintem a végkifejletben is nagyon jól látszik, amit kissé kurtán-furcsán oldott meg a szerző.
Szóval ezután óvatosabban veszem majd elő a harmadik részt (ami talán még ennél is hosszabb, te jószagú…). Még mindig azt mondom, hogy az író érdekes színt hoz a hazai sci-fi kiadásba, ugyanakkor nem csodálkozom, hogy ez a kötet már nem keltett akkora lelkesedést angolul sem.

19 hozzászólás
!

„– Hát én inkább lennék boldogtalan, mint hogy olyan hamis és hazug módon legyek boldog, mint ti itt.”

„A Szép új világ a totalitarizmus és a fogyasztói társadalom jövőbeni egymásra találásáról szól. Arról, hogy mivé alakul a világ, mi lesz az emberiségből, ha az egyén elveszíti az identitását és kartotékadattá, egy olajozottan működő szerkezet jelentéktelen, bármikor lecserélhető csavarjává válik, akinek mindössze annyi a dolga, hogy agymosottan megtegyen mindent, amit a társadalom elvár tőle.” @vicomte


>!
vicomte P
Aldous Huxley: Szép új világ

Huxley a ’30-as években számos olyan politikai, gazdasági és társadalmi jelenségnek volt tanúja, amelyek őt is, mint minden gondolkozó embert, nyomasztották.
A demagóg diktátorok előretörése, akik a nép és a nemzet nevében, az emberek fülsértően hangos ujjongásától övezve nyomták el nem csak az ostoba frázisokat harsogó népet és nemzetet, de a józan ész és az emberség utolsó pislákoló szikráit is, olyan abnormitás volt, amit csak értetlenül lehetett szemlélni.
De nem csak a totalitárius rendszerek előretörése volt riasztó Huxley korában, ugyanis a piaci viszonyokat kiszolgáló liberális demokráciák is leszerepeltek, mikor a lehetséges jövő körvonalait próbálta valaki kifürkészni. A modern kapitalizmus újfajta embertelensége, ami már nem a munkások kizsigereléséről, hanem a teljes társadalom engedelmes fogyasztókká történő átpozicionálásáról szólt, olyan sötét jövőt festett fel, ami a maga módján legalább annyira nyomasztó, mint az emberi arcon taposó bakancs képe.

A Szép új világ a totalitarizmus és a fogyasztói társadalom jövőbeni egymásra találásáról szól. Arról, hogy mivé alakul a világ, mi lesz az emberiségből, ha az egyén elveszíti az identitását és kartotékadattá, egy olajozottan működő szerkezet jelentéktelen, bármikor lecserélhető csavarjává válik, akinek mindössze annyi a dolga, hogy agymosottan megtegyen mindent, amit a társadalom elvár tőle.
Huxley félelmére, amit az egyre magasabb szintű gépesítés, a termelés és a fogyasztás egymásba kulcsolódó spirálkarjai, valamint az egyre növekvő életszínvonalon élő, de mégis pusztán a legelemibb ösztöneiket kielégíteni vágyó tömeg, s azokat manipuláló elit táplált, ma sem mondhatjuk azt, hogy meghaladta az idő.
Ebben a jövőben az emberek mesterségesen megkreált kasztokba lettek terelve, hiszen az egyedek helyét születésük előtt genetikai manipulációval határozzák meg, a pillanatnyi igényeknek megfelelően, majd a gyerekkorban végtelen mennyiségű kondicionálással fixálják az adott példány szerepét, ami szinte teljesen kizárja az egyéni gondolatok vagy a lázadás lehetőségét.
Persze a tömegtermelés óhatatlanul selejttel is jár, ami néhány defektes emberpéldány esetében megadja annak az esélyét, hogy ők legalább érezzék, hogy valami nincs teljesen rendben a világgal.
Az, hogy helytelen, hogy minden vágy nem csak hogy azonnal kielégülhet, de ki is kell elégíteni, hogy nem csak hogy társadalmi szinten, de egyének között sem alakulhatnak ki konfliktusok, hogy a problémákra a probléma létének tagadása az egyetlen adekvát válasz, hogy nincs helye intimitásnak, vágynak vagy bármilyen valódi és mély érzelemnek, ami kötődéshez vezethet. S hogy mindezek a normalitás részévé váltak.
Ebbe a látszólag szinte tökéletesen működő rendbe robban be a Vadember, spoiler aki furcsa kettős identitásával és számunkra is ismerős romantikus, lázadó és individualista hozzáállásával megkérdőjelezi az egyeduralkodó eszmerendszert.
Nem csak az a kérdés, hogy vajon kívülállóként és lázadóként sikeres lehet-e egy ennyire elgépiesedett, legfeljebb az öntudat halvány szikráival rendelkező világgal szemben spoiler, hanem az, hogy van-e egyáltalán létjogosultsága az ő elveinek.
Az olvasó könnyűszerrel mondhatná azt, hogy igen, hiszen az emberi történelem általunk ismert legnagyobb tetteit az egyéniségeknek, álmodozóknak és látnokoknak köszönhetjük, de Huxley egyáltalán nem foglal ilyen könnyedén állást.
Sőt, a Vadember XX. század eleji konzervatív/romantikus, szenvedélyre, heves érzelmekre és gyakran megzabolázatlan erőszakra épülő világképét legalább olyan disszonánsnak és veszedelmekkel telinek mutatja be, mint a jövő kaptártársadalmát.

A kiegyensúlyozott, fejlődést, változást elutasító, felszínes, az együgyűségig hiszékeny társadalmat állítja szembe a versengő, mindent megkérdőjelező, szenvedélyekkel, elfojtásokkal, gyűlölettel és szeretettel teli történelmi emberiség képpel, és a régi típusú ember korántsem kerül ki egyértelmű győztesként ebből az összehasonlításból.

Mint a társadalmi szatírák / disztópiák többsége Huxley műve fölött is számtalan ponton eljárt már az idő, és nem csupán a technikai részletek miatt, hanem azért is, mivel a regényben ábrázolt társadalmi berendezkedés annyira idegen az emberi természettől, hogy olyan szélsőséges mértékben, ahogy ő leírta, nem valósulhat meg, ám tagadhatatlan, hogy egyes elemei részesei a mindennapjainknak, és az a riasztó, hogy a jövőnknek még inkább részese lehet…

6 hozzászólás
!

„Ki mondhatja el, hogy jókor tett pontot a sor végére? Temérdek sor van, egyik sem befejezett, elég egy toldalék, s az egész értelme megváltozik.”

Egy ritkán olvasott könyvet ajánlok a figyelmetekbe. Nehezen befogadható, de érdekes mű, a Föld belsejébe vezet minket, ahol a „tűzlények”, Endogénia lakói élnek.


>!
Zsola
Gera György: Az endogén expedíció

Két lehetőség van. Vagy nagyon meg lettem vezetve vagy valami egészen egyedi és különleges dologban volt részem Gera György Az endogén expedíció regényét olvasva. Én az utóbbira hajlok, mert úgy érzem, hogy ez az eddigi legegyedibb és legérdekesebb világ, amit magyar szerzőtől olvastam pedig nem is egy idegen bolygón játszódik történetünk, hanem csak a jó öreg Földünk belsejében.

Endogénia bizarr teremtényei a tűzlények, akik minden meghökkentő tulajdonságuk ellenére is nagyon emberiek. Pontosabban, ahogy haladtam előre a történetben egyre emberibbnek találtam őket. (vallás; szerelem; háború) Magát a történetvezetést sem egyszerű követni, mert ha jól számoltam, akkor három idősík között ugrálunk és sokszor ezek a síkok nemhogy külön fejezetekbe, de még külön bekezdésekbe sincsenek rendezve. (Azért szerintem egy kis odafigyeléssel követhető a dolog) A három idősík: az expedíció előtti történések, maga az expedíció és az expedíció utáni történések. Ezekből nekem a kedvencem, maga az expedíció spoiler volt. A másik két sík is élvezetes, összetett és sok mögöttes mondanivalóval rendelkezik.

Azt azért le kell szögezni, hogy nem tökéletes regény. Van benne néhány következetlenség és azzal sem vagyok tisztában, hogy ami tudományos leírás van benne, az mennyire fedi a valóságot. Továbbá a már említett idősíkokat szerintem szerencsésebb lett volna – a könnyebb befogadhatóság miatt – jobban elkülöníteni.

Összefoglalva, ez a regény egy nehezen befogadható nehezen emészthető viszont rendkívül különleges és érdekes mű. Örülök, hogy olvashattam.

10 hozzászólás
!

„A lenti világ a narancssárga sötétebb árnyalataiban pompázott, amit vörösesbarna folyók kanyargó sávjai törtek meg a hegyek között, míg a nagyobb, egybegyűlt vízfelületek egészen sötét, lilás színt vettek fel. Az emberek nyomát sem lelték növényzetnek, csak köveket és homokot láttak mindenhol.
Kopár, szépségesen elborzasztó pusztaság terült el alattuk.”

A Daedalus-trilógia második részében az író tovább szövi két világa rejtélyekkel, intrikákkal és kalandokkal teli történetét.


>!
Dávidmoly
Michael J. Martinez: Az Enceladus-krízis

Maga Finch sohasem kedvelte a misztikus tudományokat kísérő rituálék színpadiasságát. A kérdések, melyeket a humanisták feltettek még a reformáció idején, egyértelműen megválaszoltattak: az Istenhez és Angyalaihoz (illetve esetenként más lényekhez) szókló könyörgések és ünnepélyesség szükségtelen volt az alkímiai hatások eléréséhez. A litániák és imák így is fennmaradtak, mivel többségük emlékeztetőül és útmutatóként szolgált az összetettebb művekhez – de abban a tudósok nagy többsége egyetértett, hogy a keverékek előállítása közepette Istenhez imádkozni szükségtelen, bár dicséretes dolog.

Egyrészt a második részek átka, másrészt a választott konfliktusbonyolítási eszköz spoiler miatt ez a rész, bár megőrizte az első rész spoiler erényeit, mégis kevésbé csúszott jól: előbbi miatt a cselekmény kissé túlzottan kiszámíthatóvá vált, utóbbi okán meg nem volt igazán őszinte a mosolyom (bár potenciális magyarázat azért akadt rá, de akkor is jobban örültem volna valami elegánsabb megoldásnak).
Azért ezek dacára is még mindig nagyon izgalmas és szórakoztató, és remélem, hogy a trilógia lezárása is hamarosan érkezik majd. A borító kifejezetten tetszetősebb, és mintha hiányzó gondolatjel is kevesebb lett volna, ami mindenképpen pozitívum.
Összességében négy jégszilánk az ötből.

!

Vegyes:

@fekiyeti79
William C. Dietz: Kárhozottak légiójahttps://moly.hu/ertekelesek/2845715
@LRn
Arthur C. Clarke: 2001 – Űrodisszeiahttps://moly.hu/ertekelesek/2857648
@Joshua182
Roger Zelazny: A Fény Urahttps://moly.hu/ertekelesek/2857243
@Kuszma
Arthur C. Clarke: Randevú a Rámávalhttps://moly.hu/ertekelesek/2833622
@Filippino
Itó Projekt: </Harmónia>https://moly.hu/ertekelesek/2851779
@Noro
Stephen Baxter: Exultanthttps://moly.hu/ertekelesek/2864647
@pat
Fehér Klára: Oxygéniahttps://moly.hu/ertekelesek/2847245
@vicomte
Fehér Klára: A földrengések szigetehttps://moly.hu/ertekelesek/2849246


>!
Kuszma P
Michael Moorcock: A fekete folyosó

Az én kezdetleges sci-fi definícióm szerint (sci-fi: amiben űrhajó van) ez vígan az: a nevezetes égi jármű a Föld irányából tart valami állítólag lakható bolygó felé, fedélzetén egy halom hibernált emberrel, és egy ébren lévővel, aki felügyeli az egész miskulanciát, miközben meglehetősen száraz beszélgetéseket folytat a hajó fedélzeti számítógépével. Az űr ebben a kontextusban tulajdonképpen metafora – a végtelen magányé, ami lassan kiszörpölgeti az emberből a józan észt –, az űrhajó pedig ezen belül a koporsónyi színpad, ami a szereplő(k)nek játszani rendeltetett. A regény másik fontos kérdése pedig az, vajon hogyan jutottak el hőseink odáig, hogy egy ilyen minimum kockázatos vállalkozásba kezdjenek. Ennek keretében pedig Moorcock méregerős visszatekintő fejezetek hadában mutatja be, ahogy a földi társadalom atomjaira hullik a nacionalizmus, az idegengyűlölet* és az általában vett emberi ostobaság hármas csapásai alatt, olyan helyzetet teremtve, amiből (talán) megmenthetik a szereplők a puszta bőrüket, de hogy az emberségüket nem, az biztos.

Olyan könyv ez, aminek a kérdései egy szemernyit sem koptak az eltelt kb. ötven évben. Sőt. És attól tartok, nem kopnak még el egy darabig. Engem lenyűgözött.

* Ha már idegengyűlölet. Érdekes volt látni, Moorcock mennyire máshogy kezeli az „idegen” fogalmát, mint Clarke az általam épp a minap olvasott regényében. Clarke esetében ugyanis az „idegen” szó jelentéstartalma a feltérképezendő szóhoz közelít, és a szereplőkből kíváncsiságot vált ki. Ezzel szemben Moorcocknál a szóhoz az elpusztítandó kapcsolódik, tehát a szereplőkből gyűlöletet vált ki. Ez egyben remekül megmutatja a két szerző közötti különbséget: hogy Clarke-nál az emberiségből akár még lehet is valami, Moorcocknál viszont az egészet megette a fene. A szerző pedig egy politikus szájával zseniálisan fogalmazza meg, hogyan is kell felismerni az idegeneket: „Első látásra megismeritek őket. Mások. Más a szemük. Kételkednek, amikor ti biztosan vagytok a dolgotokban. Ők azok, akik összefognak az idegenekkel meg a kétes jelleműekkel; gyanú árnyékét borítják arra, amiért mi küzdünk. (…) Akik nevetnek, és gyanúsan sokat mosolyognak. Élcelődnek, hogy rossz fényt vessenek eszményeinkre. Ők azok, akik félreállnak, amikor terveket készítünk elő a haza megtisztítására.” (81. oldal) Ebbe nekem a hátam beleborsódzott. Talán ez a pár mondat billentette fel öt csillagra a könyvet.

20 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!