Sci-fi

Rovatgazda
!

Sziasztok!
Válogatás a kihívásokból:
– Zsoldos Péter-díj 2019: https://moly.hu/kihivasok/zsoldos-peter-dij-2019
– Kalandozzunk együtt! – Olvassunk sci-fi regényeket: https://moly.hu/kihivasok/kallandozzunk-egyutt-olvassunk-sci-fi-regenyeket
– Sci-fi tél 2020/21: https://moly.hu/kihivasok/sci-fi-tel-2020-21
– Olvassunk ingyen a Tor.com e-könyv klub jóvoltából: https://moly.hu/kihivasok/olvassunk-ingyen-a-tor-com-e-konyv-klub-jovoltabol
– Kim Stanley Robinson és meghatározó olvasmányai: https://moly.hu/kihivasok/kim-stanley-robinson-es-meghatarozo-olvasmanyai

Válogatás a karcokból:
– Brandon Hackett legújabb könyvéről, az Eldobható testekről írt a @Próza_Nostra: https://moly.hu/karcok/1538352 és a @Roboraptor is: https://moly.hu/karcok/1529432
– Megjelent Jonathan Strahan legújabb válogatáskötete, Az év legjobb science fiction novellái 2020: https://moly.hu/karcok/1523585
– A terve szerint a Dűne képregény márciusban érkezik majd magyarul a @Gabo_SFF kiadónál: https://moly.hu/karcok/1520137
– Sci-fi filmkedvelőknek érdekes lehet @tetsuo karca: https://moly.hu/karcok/1520020
– Információk a Zsoldos-díjról:


Spaceman_Spiff IP>!
Sci-fi

A mai naptól publikus Zsoldos Péter és a Zsoldos Péter-díj honlapja, a zsoldospeter.hu!

A jövőben ezen az oldalon lesz megtalálható minden, a szerzőről szóló anyag, valamint a Zsoldos-díjjal kapcsolatos információ. Jelenleg a szerző életrajza mellett a díj zsűrijének bemutatását találjátok itt, de az oldal anyagai folyamatosan bővülnek.

Ezzel párhuzamosan pedig mától nyilvános a 2019-es díj shortlistje, amiből egy hét tagú zsűri választja majd ki a legjobb műveket. Emellett pedig a szervezők az olvasók véleményére is kíváncsiak, melyik magyar fantasztikus regény volt a legnépszerűbb tavaly. A shortlist és a közönségszavazás részletei itt olvashatók:
https://zsoldospeter.hu/shortlist-2019/

Kapcsolódó alkotók: Zsoldos Péter

!

„De az őseim, az olyan emberek, mint Geoffry… megértettek valami fontosat. Nem azért tesszük ezt az elefántokért, mert hasznosak lehetnek a számunkra, amikor megérkezünk a Mozaikra. Hanem azért, mert tartozunk nekik. Évszázadokon keresztül szörnyű dolgokat műveltünk a fajtájukkal. A kihalás szélére sodortuk őket. Profitért gyilkoltuk és csonkítottuk meg őket. De lehetünk jobbak annál, amilyenek voltunk. Azzal, hogy magunkkal hozzuk az elefántokat az űrbe, pedig bizonyos árat kell fizetnünk érte, és áldozatokat kell hoznunk értük valahol máshol…ezzel azt bizonyítjuk, hogy fölé tudunk emelkedni annak, amik valaha voltunk.”


Nuwiel P>!
Alastair Reynolds: Acélszellő nyergében

Kétszáz év telt el az első rész eseményei óta. Az emberiség elindult a Mozaik felé, az Akinyák befolyása oda, bár az események középpontjában továbbra is ők állnak. Pontosabban Chiku Akinya, akiről nekem Abigail ugrott be rögtön a Napok házából: klónozza magát, majd sorsot húzva ki-ki elindul a maga útján, hogy időnként szinkronizálva az emlékeiket, mégis kapcsolatban maradhassanak. Piros Chiku a Télkirálynő után indul, Sárga Chiku a Földön marad, a legszerencsésebb pedig Zöld Chiku lehet, aki a Mozaik felé utazik. Vannak még további lényegi történések, szereplők, de mások élményének elrontását megelőzendő ennyit az alapszituációról. Ja igen, ismét vannak elefántok.

Amennyire vártam, annyira csalódtam végül ebben a könyvben. Az első részt még kifejezetten szerettem lassúsága, többnyire kényelmes és néha, rövid pillanatokra felpörgő tempója miatt, a lezárása pedig kifejezetten izgalmas folytatást ígért. A második viszont mintha nem ugyanahhoz az első kötethez csatlakozna, mint amire én emlékszem. Logikusnak végül is logikus, de néha mégis olyan erőltetettnek éreztem, szükségesnek, mégis elhagyhatónak. A lassúsága ezúttal kifejezetten unalmassá tette, amikor izgulni kellett volna a főszereplő(k) sorsáért, akkor csak mérsékelten sikerült.

Az utolsó 100-150 oldalban maradt annyi és olyan lezáratlan szál, hogy azért még érdekeljen a harmadik rész, no meg persze Reynoldstól mindent elolvasok, de jobban várom, mivel folytatja a Delta az életmű magyar kiadását.

16 hozzászólás
!

"– Vagy a szerelmét hajkurássza, vagy azt hiszi, talált valamit, és odament ellenőrizni.
– És?
– A könyvtár! Ezek itt évekre visszamenőleg tudják, ki, mikor, mit olvasott, milyen könyveket licenszelt ki."


ViraMors P>!
Michael Walden: Csillagikrek

– A változást nem osztják ingyen.

– Ugye tudod, hogy épp lehallgatnak minket?
– Építek rá.

– És most együnk! Jól sejtem, hogy van torta is a végére?

* * *

A Csillagikrek egy üdítően pörgős és üdítően szórakoztató bemutatkozó kötete a Redshift Seven űrhajónak és legénységének. Olyanok, min egy teljesen lökött, nem éppen hétköznapi család, annak minden előnyével és hátrányával: folyamatos beszólogatással, személyre szabott múltbéli problémákkal, közös jelenbéli zűrökkel és komoly összetartással.
Valahol, egy elég távoli jövőben járunk, az emberiség rég elhagyta a Naprendszert, és jócskán belakta, amit tudott, ellenben éppen csak kezdi kapiskálni az idegenek témáját. Persze nem megy békésen semmi: az emberek többségében ölnék egymást és az idegenek is fegyverkezési szempontból a legérdekesebbek.
Ebben a közegben csöppen bele a Redshift Seven és legénysége egy olyan munkába, ami elsőre dúsgazdag apuka eltűnt gyermekéről szól, de persze ennél sokkal többet tartogat.
Bár megvannak a maga apró-cseprő hibái, nagyon élveztem az olvasást. A világ logikusan működik, és annak ellenére, hogy a részletekbe nem megy bele túl mélyen, még pont elég információt kapunk ahhoz, hogy általában ne legyen hiányérzete az olvasónak. Általában, mert a második felében azért voltak nagyvonalúén kezelt témák spoiler.
Függetlenül attól, hogy a történet is jó volt, számomra egyértelműen a Redshift Seven legénysége vitte el a hátán a regényt. Jól működtek csapatként és az egyes szereplők között is jó volt a dinamika. Néha kicsit elnagyolt, de úgy gondolom, kell valami a következő kötetre is. Szerettem az apró részleteket is, mint például a többször is felemlegetett graffiti-ket a hajón, amikről szívesen olvastam volna akár részletesebben is. Ugyanakkor volt egy-két – a regény idejéhez képest erősen anakronisztikusnak ható kifejezés. Olyanok, mint mondjuk a németesen főzött kávé, de a prímet a tamagocsi vitte.
Komoly panaszom magára a szövegre sem lehet. Gördülékeny, ha egyszer belelendült az ember, olvastatja magát rendesen. Maréknyi elírás/elütés maradt talán benne, jellemzően vessző vagy ékezethibák, de igazából semmi olyan, ami megakasztotta volna az olvasást.

Összességében a Csillagikrek egy könnyed és igazán szórakoztató sci-fi, kifejezetten jó nyitókötet. Várom a folytatást.

6 hozzászólás
!

„Olyan nincs, hogy biztonság. Csak a kockázatnak vannak fokozatai.”


BBetti86 >!
Christopher Paolini: Álmok a csillagok közt I-II.

I.részről:
A történetnek ez még csak az első fele, így nem is szívesen döntöm el, tetszett vagy sem. Van benne lehetőség, de még nem vagyok megnyerve.
A történet hőse Kira, aki egy rutin feladat közben megfertőződik egy idegen életformával. Miközben a társai próbálnak segíteni, és vizsgálják, a xeno kitör, és végez az emberekkel. Kira így veszti el a vőlegényét is. A tudósok kísérleteznének vele, de Kira ráébred, hogy érti a proteidák nyelvét, így esélye van az emberiségnek adni egy esélyt a háborúban. Egy hajón új otthonra lel, és próbálnak tenni az emberiség győzelméért.
Sci-fi, ez nem is kérdés. Űreposz, itt van minden kellék más technikákkal, űrlényekkel. Egy nagy háború közeleg, és egy ember áll a totális háború előtt.
Horror kevésbé, az elején több volt, aztán csökkent. Nem volt egy igazán ijesztő regény.
Az események gyorsan haladnak, többféle cselekményszál váltakozik. Kira válaszokat keres, harcol, részt vesz egy űrhajó mindennapi életében. Nem unalmas, de különösebben nem is volt izgalmas. Nem sikerült megfognia a szerzőnek és a történetnek – Kira szinte sebezhetetlen, miért izguljak? A háború meg olyan távoli és embertelen, hogy az sem tudott lekötni. A Harag háborúja az Alien regények közül, Orson Scott Card, John Scalzi, vagy Pierce Brown ír olyan űrháborút, ami szórakoztatott. Ez nem. Kevésbé látványos, nem látom át az egészet, és utálom, amikor úgy érzem, valami hiányzik a teljes képből.
Fura az is, amikor nagyon női témákat elemez. Kifejezetten irritált, amikor pl. azon ment a dilemma, hogy a menstruációja megjött, pedig van szabályozója, amit a xeno leépített. Kira női hős, de nem tűnik nőnek. Amit érzelmileg találtam benne, az nemtelen. Az, hogy szenved a párja elvesztésétől, vagy fájlalja, hogy megváltozott a teste – egy férfi is így reagálna szerintem, nincs benne az érzelmi háttér, amit egy női írónál megszoktam.
A mellékszereplők között találtam olyanokat, akiket kedveltem, mint Trig. Ha ő lenne a főszereplő, nekem jobban feküdne a történet. Színes az űrhajó legénysége, sok történettel és bonyolult múlttal. Azért ott valami baj van, ha jobban érdekel a legénység múltja, mint a világ sorsát eldöntő háború.
Amin még merengtem, hogy mennyire eszembe juttatta a xeno – Puha Penge – és Kira kapcsolata a Venom karaktert. Venom szórakoztatóbb, így ez is egy rosszabb élmény.
Hosszúnak is éreztem, túlírtnak, de még nincs meg a vége. Így egyelőre nem formálok végső véleményt, még javíthat.

II. részről:
Maradt az a véleményem, ami az első kötet után. Van benne lehetőség, de nem az én világom. Nem kötött le a cselekmény se, a hősnőt se szerettem meg és most már el tudom mondani, azt is, hogy a vége is irritált.
A cselekmény már egységesebb, talán kevésbé csapongó. A sereg vizsgálgatná őket, és nem hallják meg, hogy mit kellene tenni, hogy mindenkit meg lehessen menteni. Így Kira szökni kényszerül és Falconi a csapattal vele tart. Együtt néznek szembe a Zabálóval, ami nem csak az emberiséget, minden értelmes lényt fenyeget. Jön a nagy háború, aminek a megnyeréséhez mindent oda kell adni.
Jobban tetszett, hogy megvolt a főellenség, vele harcoltak és közben rendeződtek az egyéb szálak. Csak éppen izgalmasnak nem találtam. Még mindig úgy érzem, Kira túlságosan sebezhetetlen és a végére ez az érzésem egyre nőtt. Ezért is irritált a vége: az már szinte úgy tűnt, hogy ő az istennő, aki ajándékot ad a híveinek. Olyan eltúlzott is, ahogy minden kis barátjának ad valami olyan csodacuccot, amire nélküle esélyük sem lenne, már csak azért sem, mert egy elveszett technika termékei.
Ahogy azt sem díjazom, hogy érzem benne azt is, hogy ez nem tökéletes zárás. Pont annyi lehetőséget nyitva hagy, még irányt is ad, hogyan írhassa tovább Kira kalandjait.
Továbbra is személytelen a stílusa. A cselekmény a lényeg, ami mozgalmas is, de közben az emberek elvesznek benne. Még Kira érzései is csak távolról vannak benne, a többiek meg eltűnnek mellette. Kevés az egyéniség bennük, amiért elkülöníteném őket a hajó személyzetének más tagjaitól.
A személyes kapcsolataik is olyan esetlenek. A végére semmiből születnek párok, de az is kiverte nálam a biztosítékot, amikor Kira azt tesztelgette, hogy a parazitával együtt hogyan megy neki a szex. Minek kellett az a jelenet? Jobban zavart, mint a menstruációs kérdéskör az első részben.
Nem volt humoros, nem találtam izgalmasnak sem. Azon még gondolkodom, mire emlékeztet az a motívum, ahogy egy más lénnyel egyesül a hősnő (Kira, mint hibrid), evolúciósan szintet lép és megmenti az emberiséget. Még nem jöttem rá, de ez is piszkálja az agyam.

!

„Wang önkéntelenül úgy gondolt a nőre, mint a rég elavult DOS operációs rendszerre: egy üres fekete képernyő, azon egy csupasz „C:\univerzum” prompt, egy villogó kurzor. Akármit ütsz be, azt viszonozza. Se egy plusz betű, se semmi változás. De most már tudta, hogy a „C:\univerzum” mögött feneketlen mélység tátong.”


Eszterterka>!
Cixin Liu: A háromtest-probléma

Micsodaaa? Kínai sci-fi? Elvetemülten hangzik! A Láthatatlan bolygók antológia után félő volt, hogy a kulturális különbségek rejtett rétegei esetleg agyoncsapják az olvasmányélményt, de egyáltalán nem így történt. Ami egyrészt jó, mert az angolszász sci-fit jobban ismerők nem tévednek el, másrészt nem jó, mert több „kínait” vártam, de hozzátenném, történelmünk szocialista „fénypontja” miatt azok a részek magyar olvasóként nem ismeretlenek számunkra, amelyek egy amerikainak akár valószerűtlenül disztópikusak lehetnek.
Messziről, a maoista kulturális forradalomtól indít, és Ye Wenjie életén keresztül mutatja be, hogyan képes elidegenedni egy ember a saját fajtájától spoiler Tetszett a megalkotott virtuális világban a háromtest-probléma „tanulmányozása”, és az általam megszokott űr-csihi-puhitól eltérően sikerült egy újabb „okos” sci-fit kézbe vennem. Én nagyvonalúan eltekintek attól, hogy a történet gyermekbetegségein fennakadjak. Kellőképp eseménydús, kellőképp elgondolkodtató és érdekes olvasmány.

!

„Álmokhoz ragaszkodni annyit jelent, mint elutasítani a zordon valóságot – azt hiszem, ezért tartottam ki a kétdimenziós mozi mellett az utolsó percig.”


vicomte P>!
Damien Forrestal: Ninive

Ez a kötet Gáspár András, korábban itt-ott – főleg a Galaktikában – megjelent sci-fi novelláit gyűjtötte össze, és ahogy a szerzőre jellemző volt, a megjelenés előtt a legtöbb kapott egy ráncfelvarrással felérő utólagos önszerkesztést, mégis, az elmúlt 20 év során annyi minden változott a világban, és az SF zsáneren belül is, hogy mára már szinte egy másik kor termékének érződik néhány történet.
A sci-fi egyébként sem feltétlenül a legidőtállóbb zsáner, különösen nem az az ága, ami az közeljövő alternatíváit igyekszik felfesteni, mint a cyberpunk tette a ’80-as években.
A kötet legtöbb novellája a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején született, és érdekes módon ötvözte a rendszerváltás környékének kibontakozó vadkapitalizmusára való reflektálást, az amerikai cyberpunk szerzők által meghonosított toposzokat és néhány klasszikus sci-fi és filmes motívumot és megoldást.
Mivel mára a rendszerváltás eufóriája rég elszállt, a cyberpunk toposzok egy része pedig olyan klisévé silányult, amin már szinte viccelődni sem érdemes, valószínűleg sokak számára nehezen lesz érthető, hogy annak idején miért is számítottak akkora durranásnak a kötetben olvasható novellák.
Én a legtöbb novellát én először már az első megjelenésükkor, úgy 15-20 éves korom között olvastam a Galaktikában. Emlékszem, hogy voltak olyanok, amelyeket egyszerűen nem tudtam követni, off és zavarosnak tartottam, olyan furcsának hatott a szerkezetük és az időkezelésük a konzervatív formaiságú, klasszikus angolszász / k-európai sci-fik után. Aztán voltak azok, mint a Willard evangéliuma, A Traviani-falka vagy az Egy üzletem, egy halálom, amelyekben olyan ötletek voltak, ami annak idején nekem elképesztően vadnak és morbidnak hatottak spoiler. És persze ott voltak azok a novellák, amire leginkább a „mágikus realista sci-fi” címkét tudtam volna ráaggatni, mint az Ezüstszárnyon vagy a Száraz évszak – Ezek cyberpunk sztorinak indultak, de a lezárásuk sokkal inkább valamiféle mágikus-romantikus csavarral lett megoldva, ami bennem egy kicsit Bradburyt, és a hasonló, inkább moralizáló meséket író sci-fi írókat idézete fel.
A Száraz évszakot off egyébként valahol Gáspár András ars poeticájaként is fel lehetett fogni, mert ennél nyíltabban sehol sem írt a bálványairól, a klasszikus hollywoodi kalandfilm hősökről, Humphfrey Bogart és Steve McQueen szellemiségének örököseiről, arról a hős típusról, akiket ő is előszeretettel formázott meg a saját írásaiban.
Természetesen nem hagyható ki, hogy akik hozzám hasonlóan kedvelik a Kiálts farkast univerzumot, azok számára külön érdekesség lehet, az a néhány novella, amelyekből a két regény kinőtt.

Összességében örülök, hogy annak idején egy kötetbe rendezve megjelentek ezek a novellák, mint ahogy annak is, hogy a szerző általam kevésbé ismert álneve off és a még furább kvázi-logó off ellenére megvettem off, és csak azt sajnálom, hogy most, az író halálának szomorú apropójából olvastam újra őket, és Gáspár András már soha nem fog új sci-fi novellákkal megörvendeztetni bennünket.

3 hozzászólás
!

„Az értelem a rugalmasság és a változás szolgálóleánya. A buta állatok csakis a természetes törzsfejlődés sebességével alakulhatnak át. Az emberrel egyenértékű fajok – amint elérik technológiai felfutási szakaszukat – néhány ezer év alatt elérik zónájuk korlátait. A Transzcendenciában olyan hamar bekövetkezhet az emberfölöttiség, hogy létrehozói el is pusztulnak. Nem meglepő hát, hogy maguk a hatalmak ennyire mulandók.”


marschlako P>!
Vernor Vinge: Tűz lobban a mélyben

Óvatosan közelítettem ehhez a monstrumhoz, mivel A szivárvány tövében, finoman szólva, nem lett a kedvencem. Az eleje elég nehézkesen indult, amint feltűntek a színen a tüskések (szerencsére elég hamar) egyre jobban érdekelni kezdett. Azt kell mondjam, a két párhuzamosan futó szálból a tüskések világán játszódó részeket kifejezetten élveztem, s ennek köszönhetően a másik szállal is szép lassan megbarátkoztam, bár ha csak az lett volna, nem hiszem, hogy végigolvastam volna a könyvet. A szuperhatalmak és egyéb extrém poszthumán dolgok sosem tudtak lázba hozni, így az egész galaxist veszélyeztető métely, és az ellene zajló küzdelem sem igazán tudott lekötni. Ebben a szálban is inkább az érdekes létformák – az utasok – tudtak megragadni (valamint az ötlet, hogy galaxisunk különböző tartományokra oszlik, ahol eltérőek a fizikai törvények), de az egyértelmű pozitívuma ennek a 800 oldalnak, mint már említettem, a tüskések világa. Egy különleges faj, ahol több egyed alkot egy szemelyiséget, ráadásul az általam kedvelt középkori környezetbe helyezve, pluszspoiler találkozás a fejlett emberi civilizáció kisszámú – és kiskorú – képviselőivel kifejezetten nyerő kombinációnak bizonyultspoiler. Sokan írták, hogy túlírt, ezzel nem is nagyon szeretnék (és tudnék) vitatkozni, de míg Vinge másik regényénél ez kifejezetten zavart, most könnyedén el tudtam tőle tekinteni, hiszen egy érdekes világnál nem bánom, ha az események lassan pörögnek, mert elvagyok benne, mint a befőtt. Egy dolgot viszont nem értek: a regény eredetijének adatlapja szerint ez egy sorozat második része, vajon miért ezt adták ki először?

3 hozzászólás
!

– Boldogan elvagyok egy csöppnyi kételkedéssel. A kételkedés jó dolog. Olyan érzelem, amire lehet építeni. Talán ha kíváncsisággal tápláljuk, valami hasznos dologgá fejlődik, például gyanakvássá – és cselekvéssé.”


Amadea>!
Jasper Fforde: Monokróm

Rettenetesen régóta halogattam ennek a könyvnek az elolvasását. Hiába szeretem Fforde a valóságtól minden értelemben elrugaszkodott képzeletét az általam olvasott két könyv alapján, a fanyalgó vélemények erősen elvették a kedvem a Monokrómtól. Eddig.

Igen, töredelmesen bevallom, nekem ez a könyv tetszik. Igen, totálisan őrült, logikáltlan, nem normális, parodisztikus. Ha összeszorozzuk az Alice Csodaországbant és Valente stílusát, majd az eredményt a harmadik hatványra emeljük, megközelítőleg eljutunk a Monokróm (eredeti címén Shades of Gray) világához. Ja, és képzeljünk hozzá egy kis Amatkát.

Fforde nagyon nem felhasználóbarát író; beledob minket egy őrülten ringlispílező kaleidoszkóp közepébe, ahol még az sem biztos, hogy az ég kék – és ezt halálosan komolyan kell venni, ugyanis ebben a világban (ismeretlen oknál fogva) az emberek csak egy bizonyos színt látnak és azokat sem teljes mélységükben. Ez határozza meg a társadalom, vagy inkább a kasztrendszer minden szegmensét; az embereket szín szerinti kasztokba sorolják (a rabszolgamunkát végző Szürkéktől a pöffeszkedő Bíborokig), a színeket bányásszák és mindenféle csövek segítségével juttatják el a településekre, hogy a lakóik kiszínezhessék a környezetüket. A betegségeket színekkel gyógyítják, a hasmenéstől a vérzéscsillapításig és bizonyos árnyalatok erősen narkotikus hatásúak. Az érdekházasság teljesen hétköznapi, a cél az utódok szín százalék arányának javítása. A színek egyfajta rangot is jelentenek, a Szürkéket pl. egyfajta társadalmon kívülinek, nem kromatikusnak tekintik.

De Fforde itt nem áll meg, mindenféle, csupán az olvasó heccelésére való elemet épített be a regénybe, ld. a kanalak fontossága. A másik két evőeszköz korlátlan mennyiségben áll az emberek rendelkezésére, de valami rejtélyes okból kifolyólag (mert Fforde nem normális) kanálból kevés van és komoly személyes vagyontárgynak számít.

Főhősünk Eddie Russett, akit egy csínytevés miatt száműznek a peremvidéknek számító Kelet-Kárminba a nagyváros Jade-under-Lime-ból. Édesanyját a gyógyíthatlan, nagyon ronda betegségnek számító penész vitte el, édesapja mintás, ami az orvos kromatikus megfelelője. Eddie Kelet-Kárminban is mindenféle kalamajkába belekeveredik; pengeélen táncol, hogy kivívja a helyi vagány csávók érdeklődését, de ne annyira, hogy vetélytársnak tekintsék; akarata ellenére megsérti a Sárga Prefektust, szinte bizalmas viszonyba kerül a színfelügyelővel, beleszeret a település helyi rendbontó szépségébe, akinek a legédesebb pisze orra van a világon és veszélyesebb a hattyúknál is; gömbvillámvadászatra megy, majdnem Éjveszett lesz és a piszeorró szépség otromba leckéi folytán kinyílik a szeme; észreveszi a rendszer vissszáságait, az önálló gondolkodás elfojtását, az egyenlőtlen bánásmódot, a tudás elpusztítását, a társadalom tagjainak folyamatos tudatlanságban tartását.

Persze a tudás veszélyes és Eddie élete sem lesz kifejezetten kényelmes, amikor a gondolatok elkezdenek zsongani a fejében. Habár Fforde disztópiát írt, amelynek egy tinédzser a főszereplője, a tucat YA-kkal való hasonlóság itt véget is ér, ez nem egy kamaszkori szerelem agyonkoptatott története némi jajderossztársadalombanélünk-díszlet előtt, ahhoz túl színes és szórakoztató az összkép. Eddie-nek (minden kezdeti tudatlansága ellenére) megvan a magához való esze, ami ahhoz szükséges, hogy valaki ebben a világban életben maradjon és élvezetes olvasni, ahogy intrikál(ni próbál).

Igazából ez a társadalmi berendezkedés sem különb, mint sok más a történelem folyamán; szörnyű látni, ahogy évszázadok alatt értelmetlen intézkedések válnak megcsontosodott hagyománnyá és elfogadott társadalmi normává, az ember hatalom iránti vágya viszont egy örök állandót képvisel. Hogy minden vezető réteg kitermeli a maga zsarnokait és azok nagyszámú követőjét, akik attól érzik magukat értékesnek, hogy másokat lenézhetnek és élvezettel kéjelegnek a szenvedésük fölött, mondván, megérdemlik. Hogy mindig lesznek számkivetettek, akik több emberséget tanúsítanak egymás iránt, mint a tisztességes polgárok egy része.

Nekem egy nagyon őrült, kellemes meglepetés volt ez a könyv, hálás vagyok a Várólistacsökkentésnek (és Lobónak), hogy végre ezt is sorra kerítettem. Kicsit tartottam a fordítástól és a magyar kiadó hírhedt szöveggondozásától, de hála az égnek nem volt annyira rossz a helyzet, mint amire számítottam; itt-ott megbicsaklott a fordítás, néha eltűntek a ködben a mondatzáró írásjelek, de a trehányság nem ment számottevően az olvashatóság rovására.

Amúgy egy sorozat első részéről beszélünk, aminek sajnos még nem készültek el a folytatásai, szóval, mire esetleg Fforde megírja őket és mire esetleg megjelennek magyarul (és közben még a világnak sem lesz vége), mindent tökéletesen el fogok felejteni az első részből.

3 hozzászólás
!

„Az ember testileg nagyon sokféle körülményhez tud alkalmazkodni. Ám minden közösségnek szokása, hogy a fiatalok tudatát olyan öntőformában formálja, amelyben elhelyezi a mindenkit gúzsba kötő előítéletet. Az eredmény az a figyelemreméltóan ellenálló lelki anyag, amely sikeresen képes szembeszegülni még a veleszületett ösztönökkel és hajlamokkal is. így sikerült létrehozni azt az embert, aki önfenntartási alapösztöne ellenére képes önként vállalni a halált egy eszméért, de így hozták létre a tökfilkót is, aki mindenben biztos, és mindig tudja, mi a „helyes”.”


SteelCurtain>!
John Wyndham: A triffidek napja

Most már tudom honnan merítette José Saramago – egyébként zseniális – Vakság című regényének ötletét. Nem először találkozom John Wyndham írásaival, így eleve bizonyos lehettem, hogy nem panaszkodhatok majd a fantáziátlanságra. Arra azonban még én sem számítottam, hogy ez ilyen komplexen felépített disztópia. Meglepett többrétegűsége, az, hogy az ember milyen változatos módszerekkel képes öntudatlanul saját elpusztítására törekedni. Ugyanakkor felvázolja azokat a dilemmákat is, mely a túlélés perspektíváit beárnyékolják. Egy bekövetkező katasztrófa esetén a túlélők többsége számára ez a túlélés csak rövid távon lehetséges, mert nem képesek a gyökeres szakításra a múlttal, s ezért óhatatlanul zsákutcába vezető stratégiát választanak. Gyors, pörgős történetvezetés, feltétlenül olvasásra ajánlott kitűnő regény.

!

„Csodálatos együttesét láttam a hamisításnak, megvesztegetésnek, ravaszkodásnak és hazudozásnak. Csak egy hozzám hasonlóan ragyogó elme képes megtervezni egy ilyen akciót. A féltékenységtől az ajkamat harapdáltam.”


WerWolf>!
Harry Harrison: A Rozsdamentes Acélpatkány

Egy társadalom, ami maga mögött hagyta a bűnözést genetikai és pszichológiai szűrőprogramoknak köszönhetően, egy kicsit utópisztikus világ. Ezzel nem is lenne probléma, hiszen elfogadjuk, hogy semmi sem tökéletes és a szűrésen olykor átcsúszik pár alany. De, és itt jön a “de”! Ha nincs bűnözés, akkor hogy lehet az, hogy DiGriz első küldetésén rögtön egy olyan bolygó vezetője elé kerül, akinek a múltja és jelene tele van fekete foltokkal, ugyanis a korrupciós ügyek csak úgy halomban állnak nála. A korrupció az nem bűnözés? Az csak szórakozás? Vagy mifene?!
A történet viszont érdekes. Egy olyan világban, ahol elhanyagolható számú bűnöző van, ki is lenne alkalmasabb a lefülelésükre, mint a hasonlóan gondolkodó személyek egy zárt csoportja.
DiGriz motivációja érthető és ennek következtében tettei is logikusak. Az első akcióját a bizonyítási végy vezérli, hogy megmutassa “példaképének”, a Testület vezetőjének, hogy van ő is olyan jó, mint a főnök. Az akció persze kicsit félresikerül, és ettől kezdve már a becsületének megmentése a cél, illetve a bosszú.
A regény pörgős, és szinte minden fejezetben fordul egy kicsit a kocka, aminek következtében nem tudjuk pontosan, hogy mi is lehet a történet folytatása, nemhogy a vége. Olvasás közben csak onnan tudtam, hogy a vége felé járok, hogy egyre kevesebb lap volt már hátra, és közben azon gondolkodtam, hogy hogyan jut majd így ideje Sikamlós Jimnek végigvinni a tervét?
A humor az egyik nélkülözhetetlen összetevője Harry Harrison regényeinek. Nem erőltetett, hanem a történet szerves részét képezi, ahogy főhősünk elmeséli a történéseket, saját szemszögéből és saját értelmezése szerint. Nem vesz semmit komolyan, mégis emberfeletti áldozatokat hoz a cél érdekében.
Aki kikapcsolódásra vágyik egy igazi kalandtörténettel, annak kiváló választás A Rozsdamentes Acélpatkány. Kaland, szerelem és kemény összecsapások, minden ami egy jó kis kikapcsolódáshoz kell.

Bővebben: http://www.letya.hu/2020/11/harry-harrison-rozsdamentes…

!

@Bla
Robert A. Heinlein: Kettős csillag – https://moly.hu/ertekelesek/4043530
@gyuszi64
Jobbágy Tibor (szerk.): Új Galaxis 21. – https://moly.hu/ertekelesek/4046358
@Isley
Philip K. Dick: Dr. Vérdíj – https://moly.hu/ertekelesek/4080960
@Joshua182
Edwin A. Abbott – Olof Johannesson: Síkföld / A nagy számítógép – https://moly.hu/ertekelesek/4048070
@kriszet_Paulinusz
Brandon Hackett: Xeno – https://moly.hu/ertekelesek/4026365
@ppeva
Kir Bulicsov: Az utolsó háború – https://moly.hu/ertekelesek/4066355
@Qedrák
Brandon Hackett: Az időutazás tegnapja – https://moly.hu/ertekelesek/4098799
@VeronikaNy
Ted Chiang: Életed története és más novellák – https://moly.hu/ertekelesek/4082193
@vicomte
Gáspár András: Két életem egy halálom – https://moly.hu/ertekelesek/4042621
@WerWolf
Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők – https://moly.hu/ertekelesek/3944122


MorcosMentatündér>!
Olaf Stapledon: Az utolsó és az első emberek

Rólam tudni kell, hogy kicsit mazochista módon imádom az olyan könyveket, amiket az emberek általában vontatottnak, nehezen emészthetőnek és bonyolultnak tartanak. No hát ennek a csakazértis hozzáállásomnak hála olvastam el ezt a könyvet is. A nyáron találtam a pincében a nagy rendrakás során, és amint megláttam a borítóját, elolvastam a címét és átfutottam benne pár sort, egészen biztos voltam benne, hogy az életben el nem fogom olvasni. A depressziós, jajelpusztulazemberiséges, széthullikacivilizációs szenvedésekkel tele van a hócipőm.

Aztán jött ez a karc: https://moly.hu/karcok/1520020 (köszi, @tetsuo) , nekem meg beugrott, hogy megvan ez a könyv, és mivel azt írták róla, hogy alapmű, de elég fárasztó olvasmány, nekem felcsillant a szememben a szikra. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, nagyon érdekes, és nagyon furcsa könyv.

Különös volt Bécsben a lövöldözések után, karantén alatt a kicsi kollégiumi szobámban olvasni az emberiség hanyatlásáról, jobban utat talált hozzám, mint szerintem az életem során bármikor máskor tudna. A rövidke, öt-hatoldalas fejezetei teljesen olvasóbarátok, egy-egy szünetben, ebéd közben vagy elalvás előtt mindig el lehetett őket olvasni, és egész megrágható falatokra osztották a nagy esszészerű szövegmonstrumot.

Az elején, amíg a közeljövő eseményeit taglalja tényleg nyögvenyelős, de bíztam benne, hogy amint a szerző kiér a jelen megkötései közül, szabadjára ereszti a fantáziáját. És milyen igazam lett, lett itt olyan ereszdelahajam… De ne szaladjunk ennyire előre. Mivel a könyv kiadási információinál 1978 volt a legkorábbi dátum, az előszó végén lévő évszám fölött pedig elsiklottam, teljesen el voltam tájolva a könyv korával kapcsolatban. Nem értettem, miért ilyen furcsán ír a második világháborúról, az atomenergiáról, miért hagyja figyelmen kívül az űrutazást, miért ferdít ennyit a valóságon. Aztán leesett, hogy ez neki még jövő volt, és milyen jó meglátásai voltak. Egyébként vicces, hogy mekkora megkönnyebbülés volt a sok filozófiai és társadalmi fejtegetés után párbeszédes részeket olvasni, amiben egyenkénti személyek szerepelnek.

A technikai fejlődés valamiért mindig el lett sunnyogva, ami engem azért zavart. Valahogy minden korban a technika csúcsa az „anyag megsemmisítéséből származó energianyerés”. Miért nem fejlődhetnek mondjuk más irányba? A tudományos folyamatokhoz pedig mindig rengeteg idő kell. Csak úgy dobálózik az évezredekkel, hogy csak kapkodhatjuk a fejünket, amikor a fejlődésről van szó. Most komolyan, reális, hogy egy emberfaj, aminek az élettartama rövidebb is a mienknél, négyezer évet szánjon egyetlen cél elérésére? Hol voltunk mi ezer éve? Meg rengeteg a tudományos maszlag, mint például a pszichológia és a fizika keresztezése, a megmerevített atomok vagy a legjobb, hogy az értelmes gondolatok puszta léte befolyásolja a gravitációt. De hát filozófus az író, morcosan, de elnézzük neki.

A másik dolog, ami inkább csak személyesen zavart, az a borzasztó emberközpontúsága. Amikor minden erkölcsi gátlás nélkül kinyírják a spoiler meg a spoiler valamint a Negyedik Emberek az összes ember számára nem fontos állatot (kíváncsi lennék, hogy ezt meg lehetne-e oldani úgy, hogy ne omoljon teljesen össze a bioszféra), a Neptunuszra se visznek állatokat, mert minek. Abba se vagyok biztos, hogy túlélhet-e egyáltalán egy faj, aminek mindössze három egyede maradt fent. Mondjuk tény, hogy az emberek történetében korábban bizonyítottan volt ilyen típusú palacknyak-effektus, és ez tényleg kedvez az új tulajdonságok elterjedésének, de ott olyan ezer emberre tippelnek, nem háromra. Valamint hogy nem igazán az emberekről szól, hanem az Emberekről így nagy betűvel. Én nem érzem a jelenben ezt a mindent átható korszellemet, amit folyton emleget, és kétlem, hogy a jövőben másképp lenne. De fogadjuk el ezt is neki, fogadjuk el, hogy mese, mert az elején ki is jelenti, hogy ő mítoszt akar teremteni, nem krónikát.

És ha már itt tartunk, ha meseként szemléljük az egészet, olyan színes fantáziavilág tárul elénk, amilyennel szerintem a Végtelen történet óta nem találkoztam. Az írónak az összes ötlete kifejtésére van tere és ideje, hiszen mind a kettőt ő kezeli. A koravén patagónok, a koboldszerű Harmadik Emberek, az agytornyok, a repülő emberek, a ködszerű marslakók,elállatiasodás, a tökéletes társadalmak, a csecsemők repülőről való kilógatása, a pestisesség alapú hierarchia a majomembereknél, a dalkultusz, a múltbalátás, a telepátia… Sorolhatnám napestig, mert képzelőerőben nem volt hiánya az írónak, és már csak ezért is érdemes elolvasni a könyvet. Nekem a kedvenceim a vége felé voltak a nyusziemberek és a fejtetői extra csillagászszem.

Egy kis fordított okfejtést azért érzek a könyvben. Mintha a Harmadik Emberek azért lettek volna biológiamániások, mert a szerző írni akart az agytornyokról, Hatodik Emberek minden visszafejlődésük ellenére megőrizték a genetikai hozzáértésüket, mert a szerző írni akart a repülő emberekről, amikor pedig lezárna egy korszakot, de nem tud elég jó külső vagy társadalmi katasztrófát kitalálni, mindig megjelenik egy nagylelkű baktérium, ami eltakarít mindenkit az útból.

Tényleg elég sokat kötözködök, de ez ennek ellenére egy zseniális könyv. Igazából gondolatébresztő olvasmány, ezért akadékoskodok ennyire. A történetvezetés is nagyon tetszik, tudjuk, hogy valami baj lesz az emberekkel, különben nem ők lennének az Utolsók, de a végéig csak tippelgethetünk, mi is lesz az. Van pár bravúros elszólás, mint amikor a patagón robbantásokat látják a marslakók, pedig eddig nem is tudtuk, hogy vannak marslakók, vagy amikor tárgyalnak a hold fényében, ami, mintegy mellékesen megjegyezve, néhány milliárd év múlva letarolja az egyenlítőt.

A borító is megér egy misét, mert szerintem gyönyörű. Igaz, hogy valószínűleg csak a cím alapján rajzolta a grafikus, mert ilyesmi jelenetet nem igazán találunk a könyvben, de mint műalkotás, tökéletesen megállja a helyét.

Nem szeretek könyveket más könyvekhez hasonlítani, mert szerintem a történeteknek önmagukban kell értelmezhetőnek lenniük, de három könyv folyton a fejemben járt olvasás közben. Az egyik természetesen az Alapítvány, mert ott is korokon keresztül követjük az emberiség sorsát, bár sokkal regényesebben, és több epizódot kiragadva, kevésbé a nagy egészet szemlélve. A másik a 2312. Aki realisztikus sci-fit akar olvasni, annak mindenképpen ajánlom, mert ezzel szemben a 2312-t elhittem. Ott nem éreztem ezt a folytonos nagy egészre törekvést, csak emberek voltak, akiknek egyéni sorsaik vannak, nem kevésbé elszálltak az ötletek, és mégis sokkal jobban elhittem, hogy a jövő ilyen lesz. A harmadik pedig ez: Man After Man @Spaceman_Spiff egyik bejegyzéséből van, és nagyon témába vág, mert konkrétan egy képeskönyv az ember jövőbeli elképzelt fejlődési útjairól. Lehet nézegetni is: http://monsterbrains.blogspot.com/2010/12/dougal-dixon-…

Hát köszi mindenkinek, aki ezt a bitang méretű értékelést elolvasta. Én nagyon érdekesnek találtam a könyvet, remélem, mások is így lesznek vele.


A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!