Sci-fi

Rovatgazda
!

Válogatás a karcokból:
Octavia E. Butler írásait kedvelőknek érdekes lehet a hír: a Parable Of The Sower c. regénye New York Times bestseller lett – 27 évvel a megjelenése után. A könyv az @Agave_Könyvek jövő évi megjelenései közt szerepel. https://moly.hu/karcok/1494566
– @Gabo_SFF gondozásában megjelenő Az év legjobb science fiction novellái 2020 című kötet szerzőit kérdezhették a Redditen: https://moly.hu/karcok/1497740
– @marschlako karca: Érdekes adalék Kim Stanley Robinson személyes életéről, világnézetéről, és hogy befolyásolja ez a regényeit. https://moly.hu/karcok/1506380
– @Noro Néhány gondolata a steampunk irodalomról: https://moly.hu/karcok/1505756
– @György_Dragomán A sorsolás című novellája A fényes jövő sorozat legújabb darabja: https://moly.hu/karcok/1502388
@Hackett novellái: Hat részes, sci-fi egyperces sorozat indult el a 24.hu-n. Jövőszilánkok sorozatcímmel. https://moly.hu/karcok/1505131
Dűne-előzetes:


!

„A 21. század hetvenes éveiben a Nap fúziós folyamataiban aggasztó változások következtek be: felszíni hőmérséklete és fényessége folyamatosan nőni kezdett, az erősödő mágneses zavarok egyre erősebb, halálosan veszélyes szupernapkitörésekkel fenyegettek. A szimulációk azt mutatták, hogy ennek következményeként a Föld néhány évszázadon belül annyira fel fog forrósodni, hogy szinte minden életforma elpusztul a felszínén.”
Beleolvasó: https://www.scribd.com/document/475245150/Brandon-Hacke…


bokorn>!
Brandon Hackett: Eldobható testek

Akik ismernek, tudják hogy nagy rajongója vagyok Botond írásainak, így aztán nagyon kíváncsian vártam a legújabb regényét.
A Hackett-könyvek nagyon érdekesen változnak, fejlődnek az évek során (itt jegyezném meg gyorsan, hogy az én szememben az első Hackett-könyv a Poszthumán döntés, a korábbiakkal nem foglalkozom, és amennyire látom, maga az író is hasonlóan gondolkodik a műveiről). A minőség, az olvashatóság, az érettség egyértelműen nő minden egyes megjelenéssel. Emellett egyre “sűrűbbek”, mozgalmasabbak is az új regények. Ha nem is tudatosan, de azt vártam, hogy ez a sorozat folytatódik, és az Eldobható testek még jobb, még kidolgozottabb, még minőségibb lesz mint az eddigiek.
Botond minden regénye egy-egy konkrét probléma köré épül. Ez eleinte valamilyen technológia volt (poszthumanizmus, genetikai manipulácó, technológiai szingularitás, időutazás), de mostanában kevésbé technikai, inkább emberi oldalról közelít, mint a Xeno esetében az idegenség, a migráció. Nagyon ügyesen ötvözi ezt a két vonalat az Eldobható testek, ami egyrészt visszakanyarodik a Poszthumán döntésben ábrázolt poszthumán technológiához (testbe épített kibernetikus elemek, számítógépek, mesterséges szervek, es hamarosan még ennél is tovább megy), másrészt foglalkozik a “mi kontra ők” problémával, az idegenhez, a máshoz való viszonnyal, a társadalom reakcióival. Pont ahogy azt egy igazi science fictiontől várja az igényes olvasó.
Na de milyen maga a könyv?
Jó, méghozzá nagyon! Ügyesen vannak megszerkesztve a fejezetek, a rövidségük (jellemzően 4-6 oldalból állnak) miatt nehéz letenni a könyvet, folyamatosan továbbolvasásra ösztönöz. A fejezetcímek szintén nagyon jók, a szövegből egy-egy mondatot vagy kifejezést idéz, vetít előre. A megteremtett, bemutatott világ hihető, igazi, élő. Sokat tesz ehhez hozzá a frappáns szóalkotás, a (szereplők számára) mindennapi eszközök, tárgyak elnevezése nem mesterkélt, nem lóg ki a szövegből, a világból, simán el tudom hinni hogy a valóságban is így hívnák az egomaszkot, a navigót.
És ha már a valóság és a regény világának kapcsolata: ijesztő, de egyben elgondolkodtató ahogy a regény bemutatja a média, a tudatos, tudattalan, direkt és indirekt gondolatmanipuláció erejét és hatalmát.
Bőven vannak a történetben fordulatok, csavarok, többször is sikerül egy-egy szituációt, döntést, eseményt az “éremnek két oldala van” módon megmutatni. Alaposan körbejárja a “nagyobb jó” és az ezért meghozott áldozatok, kényszerű döntések kérdését.
Nem tudom mennyire szándékos, tudattalan, vagy akár teljesen véletlen, de van benne egy jelenet, mikor Vireni a súlyos, felelősségteljes döntések meghozatala előtt/közben tart egy kis szünetet, amikor is a vízparton próbálja megtalálni a kapcsolatot a világgal, az emberekkel – ez engem azonnal a Végjátékra emlékeztetett, ahol Ender a Földre utazik hasonló okokból. Mivel a Végjáték gyerek- és fiatalkorom fanatikus módon bálványozott remekműve, nagyon jól esett :)
Gyakran megesik hogy a nagyon jó sztorit elszúrja a befejezés ami nem tud megfelelni az elvárásoknak, nem nő fel az előtte végigélt történethez. De nem itt! A vége előtt pár oldallal még fogalmam sem volt hogyan lehet EZT befejezni, INNEN lezárni… de sikerült! A lezárás komoly, hihető, az előzmények fényében tökéletes válasz a feltett kérdésekre. És egyben hátborzongató is…
Nagyon jó könyv, amellett hogy pörgős, izgalmas, fordulatos és szórakoztató, kimondottan mély, komoly, elgondolkodtató. Egyértelműen Botond eddigi legjobbja, nagyon kiváncsi vagyok, innen hova tud tovább lépni.
Kis spoiler: azon gondolkodtam az e-bookot letéve, hogy vajon mit szólna az első oldalakon feltűnő, szélsőségesen idealista Vireni ahhoz, akivé, amivé a regény végére vált? Megbocsátaná a szükségből meghozott döntéseket, megértené az elkerülhetetlenségüket? Valóban szentesíti a cél az eszközt? Meddig lehet elmenni a “nagyobb jó” érdekében?

!

„Ez az igazi borzalom, ez a legszörnyűbb érzés a földön: a tudat, hogy a világ a gyermeked elpusztítására tör, te pedig nem tehetsz érte semmit. Nincs ennél rosszabb. Semmi.”


vicomte P>!
Matt Ruff: Lovecraft földjén

Bár nagyjából a háromnegyedéig kimondottan szerettem olvasni ezt a regényt, összességében a végére mégis némileg ambivalensek lettek az érzéseim.
Az alapkoncepció szerintem az egyik legeredetibb, ahogy a ma klasszikus weird-pulp fantasy toposzokhoz érdemes hozzányúlni. Itt rögtön kiemelném, hogy a cím ellenére a leendő olvasók inkább a borítóra ügyeljenek, mert bár az első sztori fő motívuma valóban erősen lovecrafti ízű, de a többi epizód többnyire inkább már más írókat és toposzokat idéz meg.
Szóval az ütött-kopottnak ható és a hatásvadász „Amerika Démonai Lebuknak!” pecséttel ellátott borító nem hazudik: itt a fantasztikus motívumokat tekintve egy jó értelemben vett régimódi ponyváról, és nem pedig egy explicit weird horrorról van szó.
Amiben egyedi – és ezzel nem árulok el nagy titkot – az a közeg, amibe ezeket elhelyezi, és a szereplők, akiknek szemén keresztül mindezen eseményeket láthatjuk.
1954-ben járunk, s bár már több mint 90 éve eltörölték a rabszolgaságot, ennek ellenére nem csak a déli államokban lakó fehérekre jellemző a négereket kirekesztő rasszizmus, ami az előítéletes gyanakvástól egészen a „húzzuk fel az első fára” nyílt aljasságáig terjed.
Ebben a közegben élnek és próbálnak boldogulni a regény fekete főhősei, a Turner-Green család és barátaik.
A regény egyik legnagyobb erénye, hogy bemutatja, hogy bizonyos reflexek mennyire beleivódtak az akkori – én nyilván még a mai – amerikai társadalomba, s hogy az erőszakosan kikényszerített szegregáció mennyire rombolóan hat mindenkire, és milyen előítéleteket és gyanakvást szít mindkét oldalon. A regény legnyomasztóbb részei valójában nem is a természetfeletti horror motívumokhoz kapcsolódtak – legalábbis számomra – hanem a hétköznapi emberek gonoszságához.
Amikor a demokrácia és a szabad emberek honának több államán átvezető autóút legalább annyira feszültségekkel és veszélyekkel teli, mint Frodó útja Mordorban, az nem lehet normális.
Amikor bármilyen útszéli tahó, úgy véli, hogy joga van saját kezűleg véresre verni egy négert, csak azért, mert bement egy olyan vendéglőbe, ahová ő is jár, az végtelenül torz és beteges énképről árulkodik.
Vagy amikor bármelyik vidéki seriff úgy gondolja, hogy kegyet gyakorol, hogy nem lincseli meg azt a feketét, akit alkonyat után az utakon talál, hanem csak packázik vele, mint macska az egérrel, és azért utána lő, mikor az már biztonságban érezhetné magát, az pedig mindennél rémisztőbb képet fest arról, hogy az Amerikai rendvédelmi szerveknél egyesek kit is szolgálnak és védenek…
Lehet azt mondani, hogy annak idején sem volt mindenki rasszista, és ez nyilván így is van, sőt, a regényben is van néhány normális, jogegyenlőség mellett kiálló fehér ember, vagy helyek, ahol egy vegyes házasságban élő pár néhány rosszindulatú beszóláson és fagyos tekinteten kívül nagyobb atrocitásnak nincs kitéve. De elég csak pár száz mérfölddel arrább költözni, máris előkerülnek azok, akik inkább rájuk gyújtják a házat, mintsem hogy ilyen korcs kapcsolatot eltűrjenek.

Azt is nagyra értékeltem az íróban, hogy a fekete főhőseit egyáltalán nem idealizálja, nem teszi őket se mártírrá, se valamiféle felsőbbrendű erkölcsi mondanivaló hordozójává. Hétköznapi emberek ők is, akik boldogulni akarnak egy olyan helyen, ahol ez nekik különösen nehéz. Szeretnek, gyűlölnek, olykor-olykor egymás idegeire mennek és ha túl nagy a feszültség, akkor még néha ökölre is mennek, ahogy Atticus és Montrose (apa és fia) között is megesik.

Ami viszont főleg a regény vége felé zavarni kezdett, hogy a természetfölötti elemekben rejlő feszültséget milyen kevéssé használta ki az író. Az utolsó fejezetekben úgy éreztem, hogy mintha teljesen elbagatellizálódott volna a mágia rémisztő hatása, és olyan lett a regény hangulata, mintha egy egynyomatú World of Darkness kalandmodulból írt novellát olvasnék.
Illetve, a könyv utolsó harmadában úgy érzem, a szöveg minősége is hanyatlásnak indult, mivel olyanokkal lett tele a narráció, hogy „lekonyult a mosolya”, „trillázta” off vagy „– Szinte – húzta alá Hippolyta.” meg egy rakásnyi hasonló, normális esetben mondta, kérdezte semlegességű narrációs eszköz helyett használt izével. Na, ezektől azért befontam a szemöldököm.

Mindezek ellenére szerintem ez egy jó könyv, de semmi esetre sem szabad azzal az elvárással nekiülni, hogy egy régimódi, igazi kozmikus rettegést kiváltó weird-horror történetet vett az ember a kezébe.
Számomra legalábbis inkább működött egy ponyvaregényes körítést okosan felhasználó, de egy rakásnyi olyan faji-szegregációs problémát megmutató regényként, ami a mai napig ott rágja Amerika lelkét.
De ez a regény szerintem ezzel együtt is elsősorban szórakoztatni akar, és nem feltétlenül van több üzenete, minthogy nincs az a fekete mágia, ami félelmetesebb lenne az emberek közötti értelmetlen gyűlölködésnél.

!

„Ugyanakkor a Rendíthetetlenen sietősen, az egyre borzalmasabb veszteségek pótlására megépített hadihajók nemzedékeit tükrözte, amikor a várt időtartam legjobb esetben is néhány év lehetett. A sorjás peremek, cakkos forrasztások, egyenetlen felszínek elfogadhatók egy olyan hajón, amely akár az első összecsapása során odaveszhet, hogy aztán gyorsan kicseréljék egy másikkal, amelyik ugyanezt a nevet viseli.”


Zsola>!
Jack Campbell: Vitéz

Ez a rész valahogyan kevésbé fogott meg mint az előző három pedig viszonylag sok minden történt benne. Az az érzésem, hogy túl sok szálat akart egyszerre továbbvinni az író, amit nem teljesen sikerült neki megvalósítania.

A Szindikátusiakkal kapcsolatosan sikerült továbblépni abból a szempontból, hogy végre arctalan papírmasék közül felsejlik az ellenség arca, ami a közember szintjén spoiler nagyon is emberi. spoiler Ez mindenképpen előrelépés volt, ellenben hiányolom egy jól megírt ellenfél, egy okos és erős szindikátusi felbukkanását, aki Black Jack méltó ellenpárja lehet. Talán erre vezethető vissza az, hogy a könyvben szereplő harcérintkezések most nem igazán nyűgöztek le.

A belső ellenségek szálon kicsit egy helyben toporgást érzek. Még mindig megvannak a különböző frakciók (1. Bukjon Geary; 2. Geary a mi kapitányunk, de nem lehet belőle diktátor; 3. Gearyt diktátornak!), viszont még mindig nem teljesen világos, hogy melyik fontosabb kapitány melyik csoporthoz is tartozik. A Geary bukásán mesterkedők kilétét jórészt még mindig homály fedi.

Az idegenekkel kapcsolatosan szintén továbblépés történt és bevallom ez a szál izgatna a legjobban, de sajnos talán soha nem fogom már megtudni, hogy a sorozatban sor kerül-e az ITI-re spoiler

Továbbléptünk jó kapitányunk szerelmi életébe is. No ezzel voltak rendesen problémáim. Akár üde színfoltja is lehetne egy spoiler Ez szerintem most nem volt elégé átgondolva, de főleg megírva.

Összegezve egy nagyon szerethető sorozat magyar kiadásától búcsúztam el ezt a részt olvasva és csak remélhetem, hogy valamikor a jövőben majd valamilyen formában és főleg magyarul el tudom még olvasni a további részeket is. Az az igazság, hogy nagyon szeretném megtudni, mi is lesz akkor ha ez a flotta egyszer „előkerül”.

18 hozzászólás
!

“Don’t a lot of those ancient sagas end tragically?”
Another shrug from Duellos. “Most of them, anyway. But this is your saga. You’re still writing it.”
For some reason that made Geary laugh briefly. “I need to have a long talk with myself about the plot, then.”


ViraMors P>!
Jack Campbell: Valiant

Now he had a fleet of ships and sailors depending on him, not to mention the fate of the Alliance itself.And maybe the fate of humanity as well.No pressure. No pressure at all.

“Don’t think your opponents among the senior officers in this fleet will stop just because you did something that has most of the fleet cheering!”

“Any security lock a human can make can be broken by another human, John Geary.”

* * *

Eljutottam arra a pontra, hogy kezdem nagyon monotonnak érezni a sorozatot. Megyünk, csatázunk, áskálódunk, megyünk, konferencia, vitázunk, ugrunk, beszélünk az idegenekről, megyünk tovább, nők, velük is vitázunk, rágjuk tovább a morális csontot a hiperkapukkal és a hősi státusszal kapcsolatban és kezdjük elölről. A humora változatlanul rendben van, és vannak kifejezetten érdekes ötletei, meg jól összerakott csatái off, és a nagyságrendek is folyamatosan emelkednek off, de így, hogy három hónap alatt a harmadik kötetet olvastam, valahogy nem volt az igazi. Persze lehet, hogy a hiba az én készülékemben van, de most nagyon az az érzésem, hogy egyet előre, kettőt hátra tempóval haladunk, és ezt első sorban nem a flotta fizikai haladására értem, hanem a tisztek viselkedésére. Egyesek egy helyben topognak, és ugyanazokat a beszélgetéseket folytatják, mások meg szabályosan visszafelé haladnak, és ettől leül a történet. Ezt így most egy időre azt hiszem, félre fogom tenni…

4 hozzászólás
!

„A húsvérek annak idején meséket szőttek arról„ hogy idegenek jönnek „leigázni” a Földet, ellopni „értékes” anyagi erőforrásaikat, mind egy szálig kiirtani őket, hogy megszabaduljanak a „vetélytársaiktól”… mintha legalábbis egy űrutazásra képes fajnak ne állna hatalmában levetkezni az efféle divatjamúlt biológiai szükségleteket, mintha nem lenne meg a magához való esze, vagy hiányozna belőle a képzelőerő. A galaxis leigázása… ha tudatlan baktériumok űrhajóra szállnának, azok tennének ilyesmit, mert nincs más választásuk.”


Eszterterka>!
Greg Egan: Diaszpóra

Barátok már régóta ódákat zengtek Greg Eganről, és volt egyfajta elképzelésem, mit is várok ezek után a könyvtől, de azt hiszem, erre semmi nem tudott felkészíteni.
Az első Egan könyvem volt A diaszpóra, de szerencsére nem az első sci-fim, még nagyobb szerencsémre a google, a wikipédia és a szerző saját oldala kisegített sok mindenben.
A könyv megértéséhez ajánlott irodalomként javasolt előbb elolvasni a Mi micsoda a csillagászatban, Bevezetés a modern fizikába és A differenciálgeometria alapjai c.műveket, de nem árt tisztában lenni az informatika, a részecskefizika, a robotika alapjaival és az egyéb, nem biológiai létformák működésével. Szóval sci-fi szűz kezébe nem való ez a könyv.
Egyetem alatt menekültem volna a matek minden formájától, erre Greg Egan nem rávesz, hogy nézzek utána a Gauss-Bonnet tételnek, az Euler-karakterisztikának, a Riemann-tereknek a szabadidőmben?! Miféle fekete mágiát űzöl velem, Greg?
Ajánlom mindazoknak, akiknek elegük van abból, hogy egy sci-fiben meghalni főleg lézersugarak, plazmarobbanások, illetve egyéb, idegen intelligenciák gyártotta fegyverek által lehetséges, valamint azoknak is ajánlom, akik kíváncsiak egy transzhumán-űrutazós sztorira, amelyben a szerző az emberiség jövőjét olyan n-dimenziós terekben képzeli el, ahol n >= három.

!

„Persze hogy az Emberek megpróbálnak kommunikálni a portidákkal, megtanulni a nyelvüket, és utánozni az érzékelési képességeiket, de a portidáknak, a Kern Világán uralkodó fajnak miért kellene bármilyen erőfeszítést tennie azért, hogy az Emberekkel beszélgessenek? Szomorú a gondolat, hogy még Portia sem tekinti őt egyenrangúnak, hiába töltöttek együtt annyi évet. Két generáció óta még mindig fonálról fonálra építik a hidat a két faj között.”


gesztenye63 P>!
Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei

Nincs mese, ez a pali egy zseni. Megírta a „Minden, amit feltétlenül tudnod kell a nem-humán létformákkal való kapcsolatteremtésről és a kooperatív alapú civilizációk kalákában való építésének kezdő lépéseiről…” című tudományos igényű és mégis fantasztikusan szórakoztató felhasználói kézikönyv második kötetét.
A szerző olyan otthonosan ugrál fényévnyi távolságok között, múltból jelenbe, generációkon átugorva, majd visszanyúlva egy-egy kulcskérdéshez, hogy az egyszerűen szemkápráztató és mégis könnyedén követhető. Portidák, oktopodák és Emberek sziporkázó körtánca, a kommunikáció és az érzelemátvitel döbbenetesen kreatív, folyamatos rácsodálkozást generáló megformálása.
DNS-be kódolt, generációk sorára származtatott tapasztalati tudás, központi és mellék-idegrendszerek párhuzamos működése, és még szineztézia is… Vagyis szinte követhetetlen, elképesztően színes, változatos gondolatáradás, amit a szerző mégis katonás fegyelemmel vezet, szigorú logika szerint terelget a (köztes) végkifejletig.

Szóval, hiába lőttem már le ezt a poént, de hangsúlyoznom kell itt is, hogy Tchaikovsky, az űropera, vagy úgy általában is, a kortárs sci-fi Mozartja. Szórakoztat és tanít, a minőségi zsánerirodalom messze világító fáklyája.
Persze, hogy kíváncsi vagyok a harmadik kötetre is, hogy mi történik Portia utódaival, a Kern Világának utolsó túlélőivel, vagy Senkovi kedvenceinek X-edik generációjával, de amit már nagyon-nagyon szeretnék, az…

Tchaikovskytól fantasyt olvasni.

8 hozzászólás
!

„A háború nem egyszerűen erőszak és pusztítás. A háború irányított erőszak egy cél elérése érdekében. A háború célja az, hogy erővel támogassuk kormányunk valamelyik döntését. A háborúnak sohasem az a célja, hogy a gyilkolás kedvéért végezzünk az ellenséggel, hanem az, hogy rákényszerítsük, tegye azt, amit elvárunk tőle. Nem pusztítás, hanem ellenőrzött és értelmes erőszak.”


Andrée P>!
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Nagyon meglepődtem ezen a könyvön.
Teljesen más, mint a film, igaz azt már jó régen láttam, de a lényeg megvan belőle.
Viszont szerintem, annak ellenére, hogy a könyv cselekménye csak kis részben szól a bogarak elleni csatározásokról, sokkal jobb, mint a film. Sokkal több és mélyebb mondanivalója van, mint a csótányölés.
A könyvnek csak egész kis része szól magukról a harci cselekedetekről.
A többi azt mutatja be, hogyan és miért lesz valaki katona. Miből áll a Mobil Erők kiképzési folyamata, mivel jár, ha valaki kihullik menet közben és mivel jár, amennyiben sikeresen teljesíti a kiképzést. Nagyon érdekesen bemutatva ezt a jövőbeli katonavilágot és a nem katonavilágnak egy részét is, illetve a társadalom felépítését is.
Ami még plusz érdekesség a könyvvel kapcsolatban, hogy ugyan régen íródott és egy igen távoli jövőt mutat be, mégsincsen teli a szokásos kissé gagyi „hogyan képzelem el a jövőt” klisékkel, amik mára már elavultak lennék. Zseniális, ahogyan fel lett vázolva ez a jövőbeli világ, még ma is teljesen hihető, hogy a jövő ilyen is lehetne.
Nekem nagyon tetszett!

!

„Ha csak azoknak a szabályoknak engedelmeskedünk, amelyeket igazságosnak és ésszerűnek tartunk, akkor egyetlen szabály sem érvényes, mert egy sem olyan, amelyet valaki ne tartana igazságtalannak és ésszerűtlennek. És ha a magunk egyéni érdekeit akarjuk érvényesíteni, mint most is, akkor mindig találunk okot, hogy azt higgyük, a bennünket gátló szabály igazságtalan és ésszerűtlen, így kezdődnek az alattomos csalások, melyek végül anarchiához és katasztrófához vezetnek, még az alattomos csaló számára is, mert a társadalom összeomlását ő sem élheti túl.”


Dominik_Blasir >!
Isaac Asimov: Alapítvány és Föld

Miután legutóbb megjegyeztem link, hogy megint visszatértünk a beszélgetős-könyv formátumhoz, most újra a cselekményesebb vonulatot követtük. Ami egyszerre jó és rossz is.
Jó, mert ami az eszmefuttatásokat illeti, nem éreztem olyan elképesztően sok tartalmat ebben a regényben. Illetve ez így nem igaz: én éreztem, de mintha Asimov most nem akart volna ezekkel foglalkozni. Ennek hatására némileg önismétlővé és elcsépeltté váltak a párbeszédek, ráadásul Golan Trevize személyében az összes Alapítvány- és Birodalom-formáció legnagyobb bunkójához van szerencsénk (akinek "van valami különös érzéke a nőkhöz"), így nem volt túl nagy élvezet vele foglalkozni.
Ugyanakkor rossz is, mert nemcsak az érződik, hogy Asimov kilóra szószámra írta ezt a kötetet, hanem az is, hogy annyira azért nem érdekes, amikor a cselekménnyel foglalkozik. Persze jópofa nyomozni a Föld után és visszatérni a régről ismerős bolygókra, de az ezekkel kapcsolatos ötletek nem tűntek túl erősnek a számomra, és változatosság ide vagy oda, igazából nem sokat vesztettünk volna, ha a kis csapat már az első megálló után rábukkan a Földre.
A vége azért kellően szívmelengető volt, meg hát kronológiailag mégiscsak a végére értünk a szériának.

3 hozzászólás
!

„Hétesztendős koromig egy másodpercig sem unatkoztam, viszont amióta számítógépezek, azóta megismertem ezt a lélekromboló érzést. Ma már tudom, unatkozni nem más, mint szembesülni a semmivel.” (Csejk Miklós: Lángoló falak a kapszulám körül)


gyuszi64>!
Szélesi Sándor (szerk.): Falak mögött a világ

2020/158. otthoni polc

A Távoli kolóniák jobban tetszett, de erre a kötetre is jellemző a 2010-es évek „magyar SF lendülete”. Jól megírt 14 elbeszélés, amik stilárisan és tartalmilag rendben vannak, és képesek olvasmányélményt adni.

A könyv első részében inkább a komor hangulatfestésre figyeltem fel. A magyar pesszimizmus nemzetközi hírű, erre az utóbbi években általam olvasott SF novellaválogatások is csak ráerősítenek. Azt azért nagyon remélem, hogy nem úgy vonulunk majd be a nemzetközi sci-fi történelembe, hogy „csak beleolvastam az ismeretlen novellába, hát eléggé deprimáló volt, ez csak magyar szerzős lehet”…

A két utolsó írást már ismertem. Vagy könyvtárakban olvasgattam el őket (ez a tipikus eredménye a „belelapozás”-nak, ha van rá időnk), vagy máshol is megjelentek.

3 elbeszélést emelnék ki, mennek a legjobb sf-novellák polcára. (A kiválasztás természetesen szubjektív. Végigolvastam az értékeléseket, eszméletlenül divergensek a minősítések. :) )
Benyák Zoltán: Sapiens, talán a legjobb volt, de hát nem a humora miatt.
Szélesi Sándor: Holt idők, ha kísértenek. Ez egy ötletgazdag, jól megírt történet.
Horváth György: Prospektus, világépítés, társadalmi rajz, SF ötlettel.

Furcsa, de a novellák közül csak egy volt női szerzős.

3 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!